2019. október 12., szombat

Napindító

sziasztok, kira vagyok, most már egyetemista, a laptopom meg még augusztusban meghalt kicsit, úgyhogy sajnálattal közlöm, hogy a bejegyzés formája minden bizonnyal hagy némi kivetnivalót maga után.
plusz ígérem, ha egyszer lesz időm ÉS laptopom, akkor kicsit rendbeszedek itt mindent. ez remélhetőleg még idén be fog következni, de hát ki tudja.


bocsi, csapongó | NAGYON hangulatfirka | alig valami, kicsit terápiás jelleggel megszült izé


Hideg van, pedig az ember azt hinné, a globális felmelegedés és a túlfűtött politika az ilyesmit már nem engedélyezi. Fagypont? Olyan már csak a mesében létezik - lehetne mondani, ha valakivel képes lennék eljutni a beszélgetés ezen fokára. De nem, mindig csak a “Jó reggelt!”, “Szép napot!” és a “Vigyázz magadra!”. Láthatatlan ragasztó és látható elszigetelődés.
Igyekszem eggyé válni a kabátom puha bélésével, hátha akkor nem tűnik fel senkinek, hogy én is itt vagyok, de ez nem olyan egyszerű, mint ugyanezzel a taktikával küzdeni a csípős októberi reggel ellen. Az előbbi embertársaimtól (is) függ, míg az utóbbit csak és kizárólag az én tűrőképességem határozza meg.
Szóval nem lepődök meg, amikor az egyik munkatársammal összetalálkozok a buszmegállóban. Ez a nap is csak egy a sok közül; egy teljesen normális csütörtök, amikor azt kívánom, hogy bárcsak egyedül lehetnék.
Köszönünk egymásnak. Azon gondolkodom, hogy miért élünk egy olyan társadalomban, ami szemet huny afelett, hogy valahol az égből aláhulló bombák ugyanolyan normálisak, mint az eső, miközben ha én egy tartózkodó mosollyal megkérnék valakit arra, hogy hagyjon békén, mert inkább hallgatom a város ébredezésének zaját, mint az ő üres fecsegését, ki lennék rekesztve.
Oximoronként ácsorgok a kollégám mellett, ugyanis alig pár perce még azt kívántam, bárcsak beszélgethetnék valakivel. De hát pont ilyen változékony minden.
 - Csak most veszem észre, hogy milyen csinos vagy ma! Hol rejtegetted eddig ezt a kiadásodat? - Nevet, és ahogy ezt mondja, meglepettnek hangzik, a tekintete pedig hitetlenkedve végigtapogat; ettől aztán mindennek érzem magamat, csak szépnek nem.
Hogyan lehetséges az, hogy az elhangzott szavak hiába pozitívak, mégis ugyanolyan hatást váltanak ki, mintha fémgolyók csapódnának a gyomromba? A válasz egy reflexszerű mosoly, hamis és örömtelen, mert az illem már csak ilyen.
 - Köszönöm. - Lehelem, közben pedig összefonom magam előtt a karomat, védve valamit, ami már amúgy is sérült. Az önbecsülésem lenne az?
A busz végre befordul a sarkon, én pedig rászegezve a tekintetemet nem jutok az égvilágon semmilyen következtetésre. Gyászolom ezt a napot is, pedig még csak reggel fél nyolc múlt.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a kis szösszenet. Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülök, hogy tetszett, köszönöm szépen a kedves szavakat <3

      Törlés