2019. június 19., szerda

Egy zavartalan délután regéje

miután több mint fél évig nem is néztem ide *dobpergés* átalakítottam a designt, félig nevet változtattam, majdnem töröltem a bejegyzések háromnegyedét, úgyhogy stay tuned, ez vagy a vég, vagy a feltámadás.
és akkor most az important stuff: ha még nem szippantott be a ‘good omens’ című csoda, gyere vissza akkor, amikor már megtörtént. megköszönni egyébként nem szükséges, ez amolyan baráti parancs.



good omens FF (sorozat) | enyhén semmi értelme | de legalább rövid | aziraphale is lowkey dumb but crowley loves him

ui.: hetven százalékban nem akarom feltölteni, a maradék harmincban meg de, viszont az is csak azért, mert gOOD OMENS, úgyhogy bocsánat. *vállvonás* ugyanitt: de csak mert sietve be akartam fejezni, mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, ami már így is két hete ült a polcomon.


London, kereken 182 nappal a Világvége után
Ha lenne ember olyan a Földön, aki ismerné Agnes Nutter (új) próféciáit, ráadásul épp Primrose Hill körül sétálgatna valamilyen, számunkra minden bizonnyal fel nem tárt okból kifolyólag, akkor könnyedén kiszúrhatná, hogy a 6703. jóslat épp bekövetkezni látszik. Na, nem szükséges rögtön Pokolkutyákra és füstfelleget eregető tűzhányókra gondolni, ugyanis a helyzet (még egy jó darabig) egyáltalán nem olyan vészes.
Szóval ma mindössze annyiról van szó, hogy két, hozzávetőlegesen hatezer éves, ám magukat igencsak jól tartó férfi piknikezni készül. Persze ez egy hozzá nem értőnek fel se tűnne, és mivel az első, egyben utolsó olyan személy, aki előre látta ennek a napnak ezen apró eseményének eljövetelét, már rég nem tartozik az élők sorába, ki lehet jelenteni, hogy tényleg senkinek nem tűnik fel a két férfi piknikezési szándéka. Nem azért, mert otthon felejtették a filmjelenetekben agyonhasznált kockás plédet, vagy mert egyiküknél sincs kosár (de még egy kósza műanyagzacskó se), hanem mert az egyikük észak, a másikuk pedig dél felől közelíti meg a már korábban is említett betondzsungelben megbúvó zöld területet. Sőt, alig akad egy-két ember, aki fennakad a ruházatukon, ami kissé meglepő, ha figyelembe vesszük az egyikük fehér, finoman fogalmazva is eléggé idejétmúlt habos-babos öltönyét. Az pedig már szóra sem érdemes, hogy a másikuk nem annyira a tetőtől talpig fekete öltözékével, mintsem egy az egyben a stílusával érdemelne meg pár felvont szemöldököt és szórakozott, szájsarkakban megbúvó mosolyt. Crowley túl nagy ember ahhoz, hogy egyszerűen sétáljon, úgyhogy ő az esetek többségében stílusos magánparádékat bonyolít le.
Szóval mindketten sikeresen átjutnak a parkon; az pedig már tényleg mellékes, hogy a fehér öltönyös férfi – nevén nevezve Aziraphale – galambokat kezd etetni a kezei közt csodás módon megjelenő zacskóból. Így a fekete ruhás barátja könnyedén kiszúrja őt és elég aktívan igyekszik úgy tenni, mintha észre se venné az egyre növekvő madárhadsereget.
 – Ha ezt előre tudtam volna, ragaszkodtam volna a Ritzhez. – Áll meg Crowley lezser módon, közben pedig a jobbjával ráérősen ellenőrzi, hogy a napszemüvege még a legbátrabb napsugarat se engedhesse eljutni a pupillájához. Aziraphale eközben lassan elszakítja a pillantását a frissen szerzett, burukkoló barátaitól.
 – Crowley! – Mivel ma egyikük sincs olyan kedvében, hogy szívélyesen üdvözöljék (pontosabban: egyáltalán üdvözöljék) egymást, a fehér ruhás a rajtakapottak zavarával összeüti a tenyerét, a magvakat tartalmazó zacskó pedig pont olyan hirtelen tűnik el, mint ahogyan megjelent. Egyeztetés nélkül mindketten nyugat felé kezdenek sétálni, habár arra nincs az égvilágon semmi pár fán kívül.
 – Igazából amióta nem találkoztunk nevet változtattam és elhagytam a Crowleyt.
 – Ó – biccent, közben pedig szomorúan kostatálja, hogy a galambjai tollán-szárán eltűntek. – Minden bizonnyal megszokom majd az új nevedet is, hadd halljam.
 – James Joshua Jackman – minden egyes kezdőbetűt erőteljesen ejt ki, majd rávigyorog a mellette ballagó Aziraphale-re. – De barátoknak még mindig Crowley, csak kellett egy új hitelkártya – folytatja csevegő hangnemben, miközben belerúg egy földön felejtett kólásdobozba. Azt mondjuk nem tudja, minek neki (még egy) hitelkártya, úgyhogy az egészet az unalomra fogja.
Az angyal (ha nem lenne egyértelmű a csupa fehérben való mászkálás miatt, igen, Aziraphale egy angyal) rosszallóan cicceg egy sort és gondolatban a barátja nevében is bocsánatot kér Anyatermészettől. Mondjuk az már kérdéses, hogy a hölgy valóban létezik-e, vagy csak a többi angyal hitette el vele még anno, mindennek a kezdetén.
 – Hirtelen nem is tudom, miként reagáljak minderre – rázza meg a fejét Aziraphale kissé túlterhelten. Mivel Crowley erre egy fájdalmas hörgésfélével felel, az angyal végül anélkül kezd el beszélni, hogy negyedszer is átgondolná a mondandóját. De csak mert szeret veszélyesen élni.
 – Először is, szemetelni nem szép dolog, attól a démontól, aki részt vett a világ megmentésében, egy kicsivel többet várnék – kezd bele egy kicsit hisztérikus hangnemben, amivel egy cseppet sem sikerül meghatnia Crowleyt tekintve, hogy pont ugyanúgy parádézik mellette, mint ahogyan azt párezer éve teszi.
 – Angyal, nekem ez túl gyors, nem várhatod el, hogy én is olyan hippiként kezdjek el szaladgálni, mint amilyen te is vagy – veti oda foghegyről, miközben a napszemüvege mögül ráérősen végigméri a barátját. Már a tizennyolcadik században sem értette az öltözködési szokásait. Azóta pedig mondjuk úgy, hogy eltelt pár év.
 – Kikérem magamnak, ez a selyeming még akkor készült, amikor efféle portékát csak és kizárólag Kínából lehetett beszerezni!
 – Kína? Hiszen most is csak onnan lehet ilyen göncöket kapni. Minek őrizgeted pont ezt?
Mivel Aziraphale százszázalékosan lefoglalja magát azzal, hogy fennakadjon a ruháira tett megjegyzésen, fel se nagyon tűnik neki, hogy Crowley a könyökénél fogva dél felé navigálja őt is, meg persze saját magát is. Időközben ugyanis sikeresen kibattyogtak a parkból, ráadásul már az úton is átkeltek. A démon szerint ideje lenne piknikezni, ha már egyszer amiatt futottak össze, így unottan a fűre pillant, ahol csodák csodájára megjelenik egy fekete pléd, és mielőtt még az angyal vakon elhaladna mellette, még mindig a könyökénél fogva leülteti. Aziraphale eközben rendíthetetlenül magyaráz arról, hogy ő minden, csak nem hippi, meg különben is, az, hogy egyszer részt vett egy béketüntetésen a hetvenes években, nem jelent semmit.
 – Műbajuszt és babakék trapézfarmert viseltél bőrmellénnyel – szakítja félbe Crowley szárazon, miközben azon mereng, hogy vajon délelőtt tízkor nincs-e még túl korán ahhoz, hogy nekiálljon borozni.
 – Te meg feltaláltál huszonkilenc féle tudatmódosítót, úgyhogy azt javaslom, mindketten felejtsük el a hetvenes éveket – hebeg végül az angyal, miközben pár bosszús csettintgetés közepette terülj-terülj asztalkámat varázsol kettejük köré.
 – Huszonkilenc? Egy idő után nem figyeltél oda rendesen, mert volt ott jóval több is – mereng Crowley lustán hátradőlve.
 – Ezt tényleg nem akartam tudni.
Ezek után Aziraphale igyekszik túllépni azon, hogy mennyi, számára többé-kevésbé traumatikus dologról esett az imént szó, közben pedig gazdagon megkeni a pont tökéletesen ropogós, enyhén meleg francia baguette-et a kedvenc lazackrémével. Crowley pedig magában mosolyog azon, hogy a barátja mekkora egy szerencsétlen, méghozzá minden különösebb ok nélkül, ugyanis ezt a címet Aziraphale már akkor megkapta (természetesen titokban), amikor körülbelül negyedszer futott össze vele. Ami nem tegnap volt.
 – Jól szórakozol? – érdeklődik Aziraphale lenyelve egy falatot, ugyanis feltűnik neki, hogy Crowley tőle igencsak szokatlan módon csendben van. Már vagy három perce.
 – Fogjuk rá – ingatja a fejét a fekete ruhás, majd szórakozottan elemel egy fürt szőlőt az egyik porcelántányérról. – Emlékszel Rómára?
 – Igen, a múlt hónapban elugrottam oda pár napra. Népszerűtlen vélemény, de az egyik étteremben verhetetlen ázsiai ételt szolgálnak fel – biccent az angyal, még mindig a baguatte-re koncentrálva.
Crowley igyekszik nem fennakadni azon, hogy a barátja az egész sárgolyót egy óriási, kimeríthetetlen ételforrásként látja, de nem igazán sikerül neki. Vajon létezik olyan ország, ahol még nem kóstolt meg szó szerint mindent? Elég valószínűtlen.
 – Khm, én inkább arra a Rómára gondolok, ami meghódította fél Európát – pontosít Crowley, mire Aziraphale egy pillanatra lemerevedik, majd hirtelen elkapja egy köhögőroham. Még a kenőkés is kiesik a kezéből. Crowley türelmesen megvárja, hogy az angyal befejezze a szokásos drámázását, hiszen ha nagyon útban lenne az a falat valami, amit éppen magába tömött, egy kis varázslat segítségével könnyedén eltüntethetné.
 – Elég sokáig tartott az az időszak, hát hogyne emlékeznék – felel végül Aziraphale, habár a hangja karcos, a szeme pedig kissé vörös.
 – Tudod jól, hogy mire gondolok! – nevet fel Crowley gonosz módon, ami nem annyira megdöbbentő tekintve, hogy egy démonról van szó.
 – Nem, tényleg nem rémlik semmi különös – csóválja a fejét az angyal, majd a borosüveg után nyúl abban reménykedve, hogy az majd elvonja Crowley figyelmét. – Micsoda véletlen, pont ez a kedvencem! Te is kérsz egy pohárral?
A démon – természetesen letörölhetetlen vigyorral az arcán – leveszi a napszemüvegét, majd anélkül veszi el az egyik kézzel megmunkált, gyönyörű porcelánpoharat, hogy meg lenne töltve. Minek, amikor egy szempillantás alatt csordultig van töltve, méghozzá mindenféle fizikai bajlódás nélkül? Kiélvezi, hogy az angyal annyira igyekszik elterelni a szót Rómáról, hogy máris másodszor tölti újra a saját poharát, miközben megállíthatatlanul fecseg a bor minőségéről.
 – Milyen nap is volt? Talán egy szerda? – töpreng Crowley hangosan, a poharában lévő folyadékot keringetve, majd elégedetten beleszippant; úgy néz ki, ez nem csupán Aziraphale kedvence, hanem az övé is. Mondjuk, erősen kétli, hogy az angyal egyáltalán érzi az ital ízét, annyira igyekszik valami másra koncentrálni, mint Rómára.
 – Crowley, az Isten szerelmére! – sóhajt fel Aziraphale a vesztesek halovány reményével a hangjában.
 – Ugyan, kérlek – legyint a démon szemforgatva, mire az angyal csak a száját húzva biccent; néha elfelejti, hogy Crowley soha nem hagyja szó nélkül, ha valami Mennyből származó dologról esik szó körülötte. – Á, megvan! Csütörtök! Csütörtök volt, kicsit szemerkélt az eső, te meg este kilenckor beállítottál négy könyvvel a hónod alatt egy-
 – Ki ne mondd! – próbálja Aziraphale menteni a menthetőt. Kár, hogy Crowley a fejét rázva, nevetve ismét megszólal:
 – Egy orgiára! – És kész, Crowley kezéből kiesik a borospohár, annyira nevet. – A könyvtárat kerested, ami nem mellesleg negyven éve ugyanott állt, de te valahogy nem találtad meg és besétáltál abba a… abba az épületbe, ahol tizenhárom lepedőt viselő-
 – Csak négyükön volt lepedő – szakítja félbe kissé sértődötten Aziraphale, aki sajnálatos módon pont ugyanolyan élesen emlékszik az eseményre, mint ahogyan ezek szerint Crowley is.
 – Részletkérdés – válaszol fejcsóválva a démon, a hangjában pedig még mindig ott bujkál a jókedv; azért igyekszik összeszedni magát, már ami a felborult poharat és a kiömlött bort illeti. – És aztán...
Crowley még felemleget legalább két hasonló ballépést, amit Aziraphale elkövetett az elmúlt párezer évben, aki eközben igyekszik közbeszúrni pár oda nem illő megjegyzést, hátha sikerül elterelnie a barátja gondolatait. Természetesen erről szó sincs, úgyhogy egy idő után kénytelen megszólalni. Na nem azért, mert Crowley magától elhallgatna, hanem mert így talán szép lassan visszaterelődik minden a normális kerékvágásba.
 – Ne haragudj, hogy megkérdezem, te-jó-ég-már-most-bánom, de te miért voltál ott?
 – Hol? – Kérdez vissza Crowley enyhe zavarodottsággal, mert épp egy második világháborús emléket emlegetett fel.
 – Rómában. A lepedős alakoknál.
 – Szerinted – a démon felsóhajt, közben pedig egy pillanatra lecsúsztatja az orrnyergére a napszemüvegét, hogy nyomatékosíthassa a mondandóját egy kissé lesajnáló pillantással –, Angyal, de tényleg, ki volt az, aki előállt azzal, hogy egy tucat meztelen, izzadt embert egy terembe kéne csődíteni?
Aziraphale első gondolata az, hogy ez drámai volt. A második pedig valamiféle undorodó borzongás annak ellenére is, hogy gondolatban nemigen lehet borzongani.
 – Miért? – Ez minden, amit képes kipréselni magából, immár nem is próbálja leplezni az arcára ülő enyhe grimaszt. Legalább Crowley jól szórakozik, habár ez nem meglepő, általában ezt teszi.
 – Hogyhogy miért? Egy démon vagyok, az a dolgom, hogy ilyenekkel álljak elő.
 – De meztelen emberek? Egymást tapogatva? Ez még tőled is sok! Az a sok bacilus, az izzadtság-
 – Angyal – szakítja félbe Crowley a dúló-fúló barátját egy visszafojtott mosoly kíséretében.
 – Igen? - pillant rá Aziraphale az oldalán fekvő démonra, kissé kiesve a szerepéből. Már ki is ment a fejéből, hogy mi lett volna a felsorolás következő eleme.
 – Ha ennyire taszít a gondolat, miért foglalkozol vele még mindig? – teszi fel Crowley a világ egyik leglogikusabb kérdését.
 – Mert – fog bele a magyarázatba az angyal, csakhogy ő maga se tudja, hogy mit mondhatna. – Nem foglalkozom vele.
Aziraphale tüntetően elfordul, az elsétáló embereket és szaladgáló kutyákat nézi, majd mellékesen megemlíti, hogy itt találkozni ballépés volt, jobb lenne, ha maradnának a St Jamesnél. Crowley erre csak felnevet, de azért készít egy mentális jegyzetet arról, hogy Londonban csak a jó öreg Buckingham-palota vagy a Ritz jöhet szóba. Közben még egyszer rásandít a mellette lévő, még mindig elég zavart, duzzogva muffint rágcsáló angyalra, és igyekszik nem közölni vele a nyilvánvalót. De csak mert még pár évszázada Crowley elkövette azt a hibát, hogy megfogadta, türelmes lesz és igenis megvárja, amíg Aziraphale jön rá a nyilvánvalóra. Ami nem más, mint hogy legalább a tizenhetedik század óta bele van kissé esve Crowley-ba.
De tényleg, a démon ezt egyszerűen csak tudja. Nem nagyon keres miérteket, nem akad fenn ezen. Amúgy se sok minden változna, ha egy szép napon az angyal úgy hagyná el a könyvesboltját, hogy összeadná az ennyit meg az annyit, mert hát annak ellenére, hogy Crowley ténylegesen előállt egy-két olyan dologgal, amivel Aziraphale-t ki lehetne kergetni a Naprendszerből (túl sok testi kontaktus, egyszerűen túl sok), valójában ő se rajong az efféle dolgokért. Különben is, démonnak lenni leginkább annyit tesz, hogy az emberek megrontója legyen, ami nem jelent egyet azzal, hogy minden egyes ötletét szereti is. Sőt,  többek között az Instagram gondolatától a falramászik, de attól még igenis büszke arra, hogy beleültette a bogarat Kevin fülébe. Az emberek hiúk, ugyan már.
 – Nem ugrunk el inkább a boltodba megnézni, hogy van-e még abból az argentin borból? – szólal meg egy idő után Crowley, mire Aziraphale azonnal felpattan.
 – Szörnyű ez a hely! – sóhajt, majd kissé vidámabban elmosolyodik. – Útközben megállhatnánk néhány szelet habos süteményért.
 – Nem elég, ha varázsolok neked valami édességet? – Crowley úgy tápászkodik fel, mintha a fogát húznák éppen; nem érti, mit lehet azon annyira élvezni, hogy negyedórányi várakozás után egy unott képű fiatal kiszolgálja őket egy sarki cukrászdában.
 – Nem. Az nem elég emberi. – Aziraphale határozott léptekkel halad Crowley elég feltűnő járműve felé kifelé a parkból, ami egyikük tetszését se nyerte el különösebben.
Crowley nem is méltatja válaszra az angyal megnyilvánulását. Mindketten beülnek a kocsiba, és miközben a démon beindítja a motort, Aziraphale azon töpreng, honnan szerezzenek valami desszertet. Ahogy Crowley hallgatja az igencsak fontos egyoldalú eszmecserét, akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy mivel érdemelte ki ezt a szerencsétlent. Vagy ha már itt tart, akár az is lehetne a kérdés, hogy miért ragaszkodik ehhez a szerencsétlenhez.
A lényeg mindenesetre az, hogy Aziraphale hiába olyan szörnyen okos és művelt, ha ő a legutolsó teremtmény a Földön, akinek leesnek a sokszor legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb dolgok. Legalábbis Crowley szerint elég nyilvánvaló, hogy ők kicsit többek, mint egyszerű barátok. De persze eközben Aziraphale-nek ahhoz is csak egy olyan aprócska dologra volt szüksége, mint egy beütemezett (végül pedig elnapolt) világvége, hogy beismerje, a barátjának tartja a démont. Mindezt azután, hogy a kezdetek kezdete óta ismerik egymást.
Lassú egy menet ez, de hát jobb esetben előttük áll az örökkévalóság, hogy észhez térjenek (leginkább Aziraphale), rosszabb esetben pedig keringhetnek valamelyik nebula körül, ha el kényszerülnének hagyni a földet. Persze ez csak a 78902. jóslatban következik majd be, addig pedig sok minden történik még.
Mindaddig bőven elég az, hogy Crowley úgy vezet át a városon, mint egy őrült, majd Aziraphale lelkére kötve, hogy meg se mozdul, ő maga megy be egy cukrászdába, hogy felvásárolja a fél pultot. Csak azért, mert az a szerencsétlen angyal nem tudott dűlőre jutni, a démon meg úgy gondolta, mindenki jobban jár, ha ő intézkedhet.
 – Meg mertem volna rá esküdni, hogy itt árulnak babakék macaront! – dünnyög enyhe csalódottsággal Aziraphale, immár a könyvesboltban, ahol Crowley semmi perc alatt kényelembe helyezte magát a kedvenc sarkában egy növény mellett.
 – Babakék? – kérdez vissza úgy, mintha teljesen normális lenne a macaronok színétől ennyire függeni érzelmileg; de persze lehet, hogy az, és az ő élete nem teljes.
 – Igen – sóhajt Aziraphale leroskadva a démonnal szemben lévő székre.
Crowley megrázza a fejét, majd lustán int egyet a szóban forgó édesség felé.
 – Tessék, most már babakék.
Aziraphale hálásan beleharap a süteménybe, Crowley pedig a szemüvege rejtekéből figyeli őt. Vajon ha nekiállna pont ugyanúgy flörtölni vele, ahogy a huszas években is tette, felpörgetné az eseményeket pár évtizeddel? Végül is egy próbát megér, amúgy sincs jobb dolga tekintve, hogy egy ideje munkanélküli démonként kényszerül élni.
 – Angyal, most már muszáj megkérdeznem, de mi ez a dolog veled és a bakakékkel? Trapézfarmer? Macaron?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése