2020. január 10., péntek

Boldog születésnapot!

vajon mennyire kínos 2020-ban, hogy még mindig bloggerre teszek ki olyan írásokat, amiknek nincs semmi értelme?
költői kérdés. utólag boldog újévet meg ilyenek, idén pedig szeretnék produktívabb lenni, mint tavaly, de legyünk reálisak, úgyse leszek.
xx


nyilván hangulatfirka (novella) | 753 szó | barátságos módon lehangoló



- Nem kéne velem jönnöd – suttogta, majd tudomása szerint úgy indult útnak, hogy azt hitte, nem követi senki.
Csakhogy a kéne nem éppen tiltószó, inkább amolyan játékos és incselkedő önmegtagadási kísérlet, amiből mindenképpen hiányzik a határozottság. Így hát nem csoda, hogy a tudta nélkül lett egy potyautasa, aki ugyanolyan hívatlannak bizonyult, mint amennyire állandónak. Egy ideig legalábbis.
Először ódzkodott tőle; mindig ellentétes irányba mentek, soha nem szerették ugyanazt, még csak nem is voltak hajlandók egymásra pillantani. Aztán valami megváltozott, mintha egy melegen simogató nyári szellő egymás karjaiba taszította volna őket, nevetve és kacagva, aranyszemmel végigsimítva a sebhelyes térdükön, azt sugallva, hogy fedezzenek fel mindent és még annál is többet.
Kinyílt számukra a világ, megállíthatatlanok lettek.
Legjobb barátokká váltak egyik pillanatról a másikra, mindenféle erőlködés és alaposabb megfontolás nélkül. A téli napok onnantól kezdve hidegebbek és sötétebbek voltak, minden sarokban egy még fel nem fedezett szörnyeteg lakozott; együtt sírtak az édesanyjuk után, aki hol kedvesen megnyugtatta, hol karikás szemekkel megszidta őket. A tavaszok mindig zsengék voltak, temérdek új lehetőséget rejtettek magukban, a történetük pedig saját magát írta, főszereplőkké váltak egy olyan játékban, amit a gyermeklélek véresen komolyan vett; szinte majdnem minden játszma sírással végződött. A nyarak véget nem érő, kitalált lényektől hemzsegő hosszú délutánok voltak, amikor nem létezett házi feladat és komolyság.
Az ősz ezzel szemben mindig más volt. Reggel általában összevesztek, de délben már együtt majszolták a szendvicsüket – habár szótlanul, szúrós szemmel, megkérdőjelezve és konokul méregetve mindent, amit csak lehetséges. Délután, amikor az iskolának vége lett, már együtt ugráltak bele az esőtől ázott, sártól piszkos, a szomszédok által gondosan összegereblyézett levélhalmokba. Olyankor mindig olyan volt, mintha eloszoltak volna a felhők, amik nem jelentettek mást, mint esőt; és egy újabb év elteltét. Délután mindig egymás közelében ólálkodtak, habár sokszor nem tudtak mit kezdeni egymással; voltak olyan napok, amikor legjobb barátokként együtt csináltak mindent, ám olyanok is, amikor az egyikük elcsatangolt, a másikuk pedig fejhallgatóval a fején csinálta hosszú órákon át az iskolai feladatokat.
Ők ketten valójában egyek voltak; legalábbis mindenki csak az egyikük arcát látta. Sőt, ők maguk se tudtak arról, hogy ketten voltak, hiszen amikor a tükörbe pillantottak, egyet láttak még azokon a napokon is, amikor valójában ott voltak mindketten, méghozzá teljesen ugyanolyan külsővel, pajkosan csillogó szemekkel, egymásba fonódó életutakkal.
Egyedül volt. Ketten voltak. Ellentmondásosnak érzett rengeteg dolgot, így a kettős személyiségének teóriája se szorult magyarázatra, egyszerűen csak elfogadta. Mert így könnyebb volt, és mert így közelebb érezte magát a normalitás talán nem is létező talajához.
Mert egyedül nem hitt a csodákban; mert egyedül nem érzékelte, hogy mi valós és mi nem. Mintha egy gyermek és egy felnőtt egyszerre kellene ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradhasson egy átlagember; hogy egyaránt lehessen hinni a realitásban és a szürrealitásban.
Évek teltek el úgy, hogy békésen megfértek egymás mellett; évek, hiszen a sebes térdű gyermekből sebes lelkű felnőtt lett. A munka megkövetelte a felnőttet, a karácsony a gyermeket, az újdonsült családja pedig mindkettőt. Az alkohol után a felnőtt nyúlt, de előcsalogatta a gyereket; a nyaralásokat pedig a gyerek tervelte ki, de mindig a felnőtt veszekedett éhesen a festői utcácskákban az aktuális élettárssal.
Végül mégiscsak rájött, hogy mindvégig egyedül volt, de néha még mindig szeretett úgy gondolkodni, mintha ez nem így lenne; mintha lehetséges lenne az, hogy egy egyén egyszerre legyen az, aki valaha volt, és az, aki a hosszú évek által felhalmozott kudarcok után megmaradt belőle. Egy leharcolt félember, aki több akar lenni mindennél, mint ami valaha volt, ráadásul sokkal több.
Negyvenhárom évesek lettek. Ismerős idegenek voltak csupán, mindketten emlékeztek arra, hogy milyen volt akkor, amikor még békésen léteztek egymás mellett. Néha vágyakoztak az iránt, hogy ismét állandóan egymás nyakában lihegjenek, egymás kezét fogva kalandozzanak, rácsodálkozhassanak mindenre és mindenkire, miközben mindezt természetesen úgy művelték, hogy az illendőség határain belül maradtak. Vagy ezt is csak képzelte? Talán soha nem is volt ilyen?
A születésnapjukon mindketten megerőltették magukat: a felnőtt magára erőltette a legbarátságosabb, leggondtalanabb mosolyát; a gyermek csendes értelemmel vértezte fel magát. Mindketten kivetkőztek magukból abban reménykedve, hogy ez a nap olyan lesz, mint azok a régi szép idők, amikor még minden egyes napfelkelte egy új lehetőséget hordozott magában, és amikor az este azt jelentette, hogy valami visszafordíthatatlanul lezárult. Negyvenhárom évesen azonban ez nem ilyen egyszerű. A gyertyák a tortán nem jelentettek mást, mint azt, hogy fél lábbal a sírban volt, a háza után pedig még tizenöt év után is ugyanúgy adót fizetett, mint amikor szerelmesen beköltözött, eltelve a fiatal felnőttek világmegváltó lelkesedésével.
Akkor jött rá arra, hogy már nem hitt a csodákban, és hogy a gyermek, aki valaha volt, már rég nem létezett. Elfújta a gyertyákat és mosolygott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése