2019. január 11., péntek

Párterápia

boldog karácsonyt meg újévet, nézzétek, még nem öltem meg magamat és nagy nehezen ugyan, de emlékeztettem magamat arra is, hogy van egy blogom.
...na nem kellett nagyon megerőltetni magamat tekintve, hogy ezt a bloggerkari miatt írtam még, amit lyla meg giger szervezett (majd egyszer "keresek" linket), csak hát kábé szenteste óta rejtőzködő életmódot élek, úgyhogy mi az internet azon része, ami nem spotify és netflix.


használati utasítás és/vagy figyelmeztetés: ez egy spn fic, a középpontban destiel áll, és mielőtt belefognál, önkényesen eltöröltem a tizennegyedik évadot, mary nem támadt fel, és a többi. miért is szeretem még ezt a sorozatot? ja, a queerbaiting működik, szép volt hollywood.
 – Szóval a terv az, hogy ti lefoglaljátok a dokit, mi meg ellopjuk a papírokat. Valahol csak találunk valami infót a drágalátos szellemünkről. – adja ki a parancsot Sam.
Dean összevonja a szemöldökét és a visszapillantó tükör segítségével rásandít a ballonkabátos férfira. Van némi ellenérzése ezzel a melóval kapcsolatban, de amikor Sam még otthon előhozta a szokásos „a család fontos” dumát, muszáj volt beadnia a derekát és csatlakozni egy ócska szellemvadászatra. Fontos leszögezni, hogy csak azért ócska, mert Jack akadt rá a neten – ráadásul valami blogon. Dean erősen kétli, hogy néhány nyikorgó kilincsen kívül találnak mást is.
De hát a kölyökért bármit; mintha ez lenne Sam új hitvallása.
 – Attól félek, hogy Cas olyan jól lefoglalja majd a szerencsétlen ürgét, hogy még a jövő héten is ott leszünk – súgja oda Dean az öccsének, de az nem reagál, csak egy megfáradt grimasszal az arcán kiszáll a kocsiból. Jack követi, úgyhogy hamar oda a társaság beszédesebb fele.
 – Miért lennénk ott egészen a jövő hétig? – érdeklődik Castiel kissé zavarodottan, és őszinte kíváncsisággal hajol előre Deanhez.
 – Mert… – Dean hirtelen azt se tudja, mit mondjon; elvesztette a türelmét valahol Missouri határában. – Ugye tudod, hogy egy pszichológushoz megyünk?
 – Igen – bólint Castiel.
Dean vár egy másodpercet, majd sóhajtva megrázza a fejét és inkább kiszáll a kocsiból. Nem fogja Casnek elmagyarázni a poént, sőt, meg se várja, hogy az angyal kövesse, csupán elindul a főbejárat felé; majd egyszer csak rájön a tollas barátja arra, hogy ideje elindulnia neki is.  Dean egyre inkább úgy érzi, hogy talán még jól is fog jönni az a terápiás beszélgetés. Az ezelőtti néhány alkalommal bevált, és az, hogy akkoriban mindig sikerült bezáratniuk magukat, az nem az ő hibájuk volt. Na meg persze jól is esik néha majdnem indokoltan veszekedni és kiadni mindent egy olyan személy előtt, akinek az a munkája, hogy egy két lábon járó, igencsak megértő fülként funkcionáljon.
Végül Castiel összeszedi magát és végre utoléri Deant. Együtt sétálnak be a kívülről elég flancosnak tűnő épületbe. Mindenhol üveg, az egész csillog-villog, elég hihetetlennek tűnik, hogy ők ketten képesek lesznek mindenféle előzetes megbeszélés nélkül bejutni, de próba szerencse. Habár Deant nem szokták érdekelni a külsőségek, a túlzó elegancia miatt hirtelen nagyon féltékeny lesz arra, hogy Cas szokás szerint ballonkabátban és öltönyben sétafikál.
 – Vedd le a kabátodat – súgja oda halkan az angyalnak, mire az kissé furcsállva az utasítást, de engedelmeskedik. Dean erősen reménykedik abban, hogy még nem vette őket észre senki, és még idejében végez néhány módosítást a külsején. Flaneling le, ballonkabát fel; fogalma sincs, milyen az összkép, de az egyszerű fekete póló még mindig jobb, mint a sörfoltos kék ing.
A szerencsétlen ruhadarab az egyik virágágyásban köt ki, majd Dean mosolyt erőltetve az arcára odalép a recepciós pulthoz. Castiel némán követi, közben pedig mindent alaposan szemügyre vesz; az se kerüli el a figyelmét, hogy abban a kabátban Dean egyáltalán nem kelt olyan benyomást, mintha ő lenne Dean.
 – Jó napot! Segíthetek valamiben? – Fordul feléjük a mosolygós recepciós lány.
 – Dr. Colganhez jöttünk – válaszol Castiel. A lány erre kissé hitetlenkedve megrázza a fejét, majd fellapoz egy-két füzetet maga előtt. Dean közben furcsa dolgok után kutat, de semmi, még mindig minden teljesen normálisnak tűnik. A vadászatok valahogy jobban mennek úgy, ha az épületek kissé lepukkantak és estefelé derítik fel a terepet, de hát most csak az információszerzés a cél.
 – Elvileg előzetesen megbeszélt időponttal engedhetném csak be önöket, de… – A lány körbepillant, majd amikor megbizonyosodik arról, hogy mindegyik kollégájának van jobb dolga annál, minthogy az ő fecsegését hallgassa, bizalmaskodva folytatja a mondandóját: – Dr. Colgannek akadt néhány problémája a közelmúltban, úgyhogy az emberek többsége kerüli őt.
 – Tehát szabad a pálya? – vonja fel a szemöldökét Dean.
 – Második emelet, jobbra, tizennégyes ajtó – biccent a lány mosolyogva, de mikor Dean rákacsint, elfintorodik és vet egy szánakozó pillantást Castielre.
A két férfi erre inkább gyorsan elindul felfelé. Mindvégig némán lépkednek egymás mellett, valamiféle nyomok után kutatnak, de sehol semmi, minden patyolat tiszta. Egyikük se nagyon akar beülni az agyturkászhoz, úgyhogy igencsak felnőttes módon Dean előáll azzal az ötlettel, hogy talán eldönthetnék a kérdést egy szimpla kő-papír-olló játékkal.
 – Akkor háromra, oké? – Dean úgy csinál, mintha egy harcra készülne; Castiel biccent. – Egy, két-
Ekkor kivágódik a mellettük lévő ajtó és egy alig százhatvanöt centis, szőrös figura lép ki hozzájuk a folyosóra. Dean és Castiel gyorsan a hátuk mögé rejtik a kezeiket és kíváncsian mérik végig a jövevényt. Mindkettejük akaratlanul is sajnálkozik egy sort – persze szigorúan csak gondolatban –, mert a fickóról lerí, hogy pszichológushoz jár. Szanaszét álló haj, gyűrött öltöny és kávéfoltos nyakkendő, és akkor még egy szó sem esett a kialvatlan, mélyen ülő szempárról.
Végül a férfi megköszörüli a torkát, miközben igyekszik rendbe szedni magát – lehetetlen küldetés, hiába tűri vissza az ingjét a nadrágjába, kicsit se javít az összképen –, majd szélesre tárja maga mögött az ajtót.
Eközben Dean és Castiel csak állnak, mint két kuka. Egyikük se nagyon tudja, hogy mi történik éppen.
 – Jó napot, jöjjenek csak be, Dr. Colger vagyok, örvendek a szerencsének – szólal meg végül meglepően mély hangon a szerencsétlen fazon.
Deannek muszáj lehajtania a fejét, különben fél, hogy nemes egyszerűséggel kiröhögné a pszichológust. Már érti, hogy a férfi miért nem túl népszerű választás, és hogy miért engedte fel őket a recepciós időpont nélkül is.
Castiel – habár nem tud túl sokat a pszichológusokról – úgy sejti, hogy ez a helyzet paranormálisabb, mint az ő létezése. Mármint az emberek szempontjából, természetesen.
 – Nem harapok – ereszt meg egy barátságosnak szánt mosolyt Dr. Colger, amikor már jó egy-két perce nem kap más reakciót, mint a már jól megszokott, furcsálló pillantásokat. Erre Dean kissé észbe kap.
 – Á, én csak a kísérője vagyok, menni fog ez egyedül. – Ráteszi a kezét Castiel hátára, majd finoman nyomást gyakorol rá. Úgy van vele, hogy talán nyert volna a kő-papír-ollóban, meg hát egyértelműen az angyal a dilisebb kettejük közül.
 – Egy párterápia? – Dr. Colger kétkedve megrázza a fejét. – Na ne nevettessen, biztos vagyok benne, hogy sok mindenről tudnának beszélni, ha egyszer már vették a bátorságot és elismerték, hogy van néhány gondjuk.
Ezután Dr. Colger megfordul és mintegy biztosan abban, hogy a két férfi követni fogja őt, visszasétál az irodájába. Dean és Castiel óriási világfájdalommal néznek össze.
 – Párterápia? Te tudtad ezt? – suttog ingerülten Dean.
 – Nem – válaszol Castiel. – Ugye jól értelmezem a szituációt, hogy most el kéne játszanunk azt, hogy mi egy párt alkotunk?
Dean nemet akar mondani, de végül rájön, hogy azt nem teheti. Majd később felpofozza az öccsét; meg talán Jacket is. Véletlenek nincsenek, úgyhogy innentől kezdve ez egy rettenetesen komoly, és méginkább személyes ügy.
 – Igen, Cas – sóhajt. – Jól értelmezed.
Az angyal biccent, majd besétál az irodába. Dean káromkodik egy sort, de aztán megembereli magát és még azelőtt megy be a helyiségbe, hogy lenne lehetősége a megfutamodás mellett dönteni.
Végül is, ha kibírt annyi időt a Pokolban, egy párterápiának karikacsapásnak kéne lennie. Még akkor is, ha igazából nincs is kapcsolatban, és akivel bemegy, az a legjobb barátja. Ja, és fontos részlet, hogy azt is el kell játszania, hogy kábé olyan meleg, mint egy átlagos nap Kaliforniában. Általában elég magas benne a túlélési ösztön, de most egyszerűen meg akar halni.
Dr. Colger igyekszik összeszedettnek tűnni, ám ahogy az asztala mögött ül és az előtte heverő lapokat rendezgeti, lerí róla, hogy teljesen el van veszve. Dean közben némán leül Castiel mellé, majd leveszi magáról a kabátot és hanyagul odadobja a férfi ölébe. Máris jobban érzi magát a szokatlan hacuka nélkül.
 – Szóval mi szél hozta ide önöket az irodámba? – Dr. Colger megvillant egy olyan mosolyt, mint amilyet Dean legtöbbször azelőtt szokott látni, hogy az áldozatai rájönnének, nekik annyi. Nem épp barátságos helyzet.
 – Gondok – felel végül Castiel. Erősen reméli, hogy ez a megfelelő válasz.
Dean majdnem felnevet.
 – Igen, ezt gondoltam, Mr…? – Dr. Colger felvont szemöldökkel jelzi, hogy a két vendége még be se mutatkozott; Dean gyorsan elmormogja, hogy ”Winchester”. – De egy kicsit specifikusabb megfogalmazás kéne. Mi döbbentette rá önöket arra, hogy valami nem működik? Kinek az ötlete volt?
A két férfi ismét szenvedve összenéz, és most jönnek rá, mennyivel egyszerűbb lett volna kiütni a szerencsétlen pasast, odakötözni a székhez, majd nyugodtan körbejárni az irodában. Akkor nem kéne végigülni egy másfél órás terápiát, ahol ráadásul valahogyan el kéne érniük azt is, hogy a fazon a saját problémáiról kezdjen dumálni. Sima ügy – mondta soha senki a mai nap folyamán, de persze Sammy vidáman sétált el Jackkel. Ráadásul Deannek van egy olyan érzése, hogy a drágalátos öccse épp vígan traktálja a kölyök fejét a gyorskajáldák elleni propagandaszövegével, miközben az egyik hülye podcastje szól a háttérben; csak mert nekik nem kell végigszenvedniük semmit se.
 – Igazából az öcsém jött elő a javaslattal ma reggel, úgyhogy bocsásson meg, amiért kissé szótlanok vagyunk – magyaráz Dean, majd az asztal takarásában finoman bokán rúgja a társát, hogy jelezze, ideje lenne aktivizálnia magát.
 – Ööö – száll be a csevejbe Castiel; addig húzza a dolgot, hogy már mindketten nyíltan bámulják a kissé ijedt arcát. – Én kértem meg őt, hogy javasolja ezt a kezelést. Mármint az öccsét, érti.
 – Miért? Mit érzett annyira rossznak, hogy úgy gondolta, egy szakember segítségére van szükségük ahhoz, hogy rendbe jöjjenek a dolgok?
Dean csalódottan tapasztalja, hogy a kezdeti nehézségek ellenére ez az ember tényleg profi. Látszólag nyoma sincs annak, hogy az elmúlt hetek során elvileg rejtélyes dolgok történtek az irodájában, és hogy néhányszor majdnem feldobta a talpát apró, véletlenszerűnek tűnő balesetek miatt, vagy hogy két napja az egyik takarítónő hullája várta őt reggel pont abban a székben, amiben most is ül.
 – Mr. Winchester? Meg tudja osztani velünk a problémákat? Képes szavakba önteni azt, amit érez? – Dr. Colger finoman puhatolózik, és a tekintetét főleg Castielen tartja, aki lassan bólint. Dean szenved, már a lábával dobol a padlón.
 – Úgy érzem, Dean nem figyel rám – teljesen megfontoltan ejti ki a szavakat, a tekintete lassan a szóban forgó férfira száll. – Mindegy, hogy mit mondok, mert olyan, mintha a falnak beszélnék, és mindig a saját feje után megy.
Dean tekintete összetalálkozik Castielével, de szinte azonnal félrenéz. Nem bírja elviselni a kék szemek látványát. Hiába úgy jöttek be ide, hogy csak egy show-t adnak elő, most úgy érzi, Cas nagyon is komolyan gondolta azt, amit mondott.
 – Bagoly mondja verébnek – morog Dean az orra alatt. Kár, hogy mindannyian tökéletesen értették, ráadásul Dr. Colger jónak látja feltenni a világ egyik legtöbbet használt kérdését:
 – Miért?
 – Mert kettőnk közül nem én vagyok az, aki a kelleténél jóval többször hajlamos azt hinni, hogy a kezében van az irányítás – válaszol fagyosan, közben pedig érzi, hogy elpattan benne valami; már egyáltalán nem érdekli se a vadászat, se Dr. Colger, csupán szokás szerint a szakadék szélén táncol az idióta angyal miatt. – Szeretnéd, hogy kifejtsem? Elvégre ez a párterápia a te ötleted volt. – Végig a mellette ülő férfit nézi, méghozzá mosolyogva, szinte csevegő stílusban. Az összkép rettenetesen torz, annyira nem vall Deanre ez a viselkedésmód.
Castiel nem felel, csupán a jól megszokott módon, rezzenéstelen arccal figyeli Dean feldúlt arcát. Nem tetszik neki, hogy Dean beleszövi a készülő vitába olyan dolgokat, amikről ő maga is tudja, hogy nem több puszta kitalációnál.
 – Persze, tessék csak – biccent Dr. Colger biztatótan; a szerencsétlen minden bizonnyal abban a hitben van, hogy épp nagyon jól végzi a dolgát. Dean hatalmas önuralommal ugyan, de megállja, hogy mondjon neki valami sértőt. Sőt, azt is összehozza valahogyan, hogy az arcán az idegesség helyett egy félig-meddig egy barátságos, majdhogynem nyugodt mosoly foglaljon helyet – kábé úgy két másodpercig, de hát az is több, mint a semmi.
 – Szerintem nem szükséges – szólal meg Castiel óvatosan, amikor összeakad a tekintete Dean halálosan nyugodt zöld szemeivel. – Ezt már ezerszer megbeszéltük.
 – Igen, én is emlékszem, de kicsit olyan, mintha kezdenél kiesni a nyeregből. Gondolom, a kor teszi és hamar felejtesz. Meg hát, aki már annyi mindent látott, mint te, lehetne kicsit óvatosabb.
Az angyalnak majdnem kicsúszik a száján, hogy hiába látott birodalmakat felemelkedni és elbukni, még mindig vannak olyan dolgok, amik teljesen újak a számára; és hogy hiába több száz éves, még mindig ereje teljében van.
 – Összevissza beszélsz – felel végül Castiel azt kívánva, bár négyszemközt folytathatnák le ezt a beszélgetést ködösítés és mesék nélkül. Aztán eszébe jut, hogy az elmúlt pár hónap során egyszer se ültek le és néztek meg egy filmet együtt, ahogyan azt régebben szinte hetente tették, így nem is nagyon vitattak meg semmit.
 – Rendben, akkor leszek konkrét. – Dean teljesen kizárja a dokit, aki hiába próbál már percek óta valami okosat mondani, nem tud, ugyanis teljesen értelmetlennek találja azt, amiről a páciensei vitáznak; sőt, abban se biztos, hogy épp egy igazi vita zajlik előtte. – Szerinted a kezedben lévő irányítás az, ami miatt majdnem kicsináltak téged azok a rohadékok két hete? Eltervezted, hogy Jack elcsatangol, és amikor végre azt hisszük majd, hogy megtaláltuk a nyomát, belefutunk néhány különösen barátságtalan alakváltóba? Őszintén Cas, a kezedben volt az irányítás, amikor eszméletlenül hevertél egy sikátorban?
Dr. Colger erősen kétli, hogy a pár problémái legális ügyekből fakadnak, de ha minden egyes alkalommal kihátrálna az ilyen szinten elcseszett páciensek életéből, nem sok dolga akadna. Így hát próbálja kitalálni, hogy miről hablatyol virágnyelven ez a két alak – mert hiába terapeuta, nem kérdezhet rá nyíltan, hogy ez most drogügylet-e, vagy sem. Mindenesetre – egyelőre legalábbis – elkönyvelte annak.
 – Nem, de… – Castiel egy pillanatra lehunyja a szemét, majd megrázza a fejét és amolyan „már így is minden el van veszve” stílusban beszél tovább: – Szeretnélek emlékeztetni arra az aprócska tényre, hogy halhatatlan vagyok – jelenti ki végül kissé halkan, mire Dean Dr. Colgerrel egyetemben megmerevedik.
Az utóbbi amiatt, mert a pályafutása során ezt a mondatot most hallotta először, míg az előbbi azért, mert nemes egyszerűséggel fel akarja pofozni a látszólag egész nyugodtan üldögélő angyalt.
 – Nem, nem vagy az. – Dean egy olyan ember hanglejtésével beszél, aki már minden borzalmat átélt ezen a világon, és a szíve mélyén tudja, hogy mindegy, meddig él, egyre mélyebbre és mélyebbre fog süllyedni a veszteségek okozta fájdalomban, és végül majd csak akkor hagyhatja abba a folyamatos fulladozást, amikor neki is örökre lecsukódnak a szemei.
 – Mint ahogy te is mondtad az előbb, kicsit idősebb vagyok, mint te. Ezt minek neveznéd, ha nem halhatatlanságnak? – Castiel igyekszik nyugodt maradni, de rettenetesen nehéz így, hogy egy olyan személy jelenlétében kényszerülnek ilyen dolgokról társalogni, akinek köze sincs semmihez.
 – Nem vagy halhatatlan! – Dean kétségbeesetten kiált fel, majd egy torokköszörülés után, az asztal fénylő üvegfelületérr szögezve a tekintetét tovább beszél: – Láttalak már atomjaidra hullani. Láttam, ahogy besétálsz egy tóba; vártam, hogy kisétálj, vártam, hogy egyszer csak felbukkanj a semmiből és mellettem teremj, de… – Dean boldogtalanul felnevet. Nem fér a fejébe, hogy Cas miért nem képes felfogni, hogy pont ugyanannyira halandó, mint amennyire mindenki más is az.
Az angyal keze majdnem teljesen véletlenül a jelenleg is sületlenségeket beszélő Dr. Colger homlokához ér, mire a férfi eszméletét vesztve összerogy, pont mint egy irányítást elveszítő marionett-figura. Habár egyikük se tesz a kissé radikális cselekedetre még egy kósza megjegyzést se, mindkettejük úgy véli, hogy ennek már ideje volt. Majd megoldják az ügyet máshogy; most nem tűnik olyan fontosnak az a szellem.
Dean végül ránéz az angyalra, a látása zavaróan homályos; szeretné, ha egyszer és mindenkorra sikerülne megértetnie Casszel, hogy ebben a világban senki és semmi nem halhatatlan. Pláne nem az, akinek van valamilyen köze hozzá vagy a testvéréhez. De csak mert olyan átkozottul szép az élet, ha Winchester a vezetékneved.
 – Láttam, amikor Lucifer felnyársalt téged azzal a karddal; a szemem előtt haltál meg, és már ki tudja, hányadszor veszítettünk el. Aztán egyszer csak felbukkantál a semmiből, mintha nem történt volna semmi se. És tudod, mi ebben az egészben a legfárasztóbb? – A férfi hangja már nem több egy gyenge fuvallatnál, ami hidegen tölti ki a szoba minden egyes négyzetcentiméterét, Cas szíve pedig fájdalmasan elfacsarodik, ahogy szép lassan felfogja mindazt a hihetetlen mennyiségű emberi érzelmet, ami Deanben munkálkodik. – Az, hogy mindig ott van bennem a remény. Akárhányszor eltűnsz, minden reggel úgy ébredek fel, hogy talán az lesz az a nap, amikor besétálsz abban a nevetséges ballonkabátodban. Mert egy olyan elcseszett világban élünk, ahol hiába halunk meg, valaki mindig visszataszigál minket, hogy harcoljunk még egy utolsót. De ez a valaki nem foglalkozik a következményekkel, őt csak az érdekli, hogy legyen egy maréknyi idióta, aki önként és dalolva vállalja az egész világ felmosórongyának a szerepét. És ez minden egyes alkalommal egyre jobban szétszed, mert mi van, ha az a valaki majd úgy gondolja, hogy már nem vagy elég fontos ahhoz, hogy visszatérj? – Dean zaklatottan elhallgat egy pillanatra, de úgy van vele, ha már belekezdett ebbe az érzelmi biliborogatásba, akkor már muszáj befejeznie. – Nem egyszer egyensúlyoztál élet és halál között, miközben minden darabjaira hullott körülöttünk. A saját kezeimmel próbáltam megakadályozni, hogy elvérezz. Szóval ne merd nekem azt mondani, hogy halhatatlan vagy.
A közéjük ékelődő csend rettentően kínos. Se Dean, se Castiel nem találja a megfelelő szavakat ezután, pedig mindkettejük rengeteg mindent szeretne a másik arcába üvölteni abban a reményben, hogy úgy végre talán sikerülne felnyitniuk egymás szemét. Ehelyett csak ülnek, hallgatják az asztalon kényszerpihenő férfi szuszogását és szép lassan tovább emésztik magukat; Dean azért, mert túl sokat beszélt, Castiel pedig azért, mert egy szót se szólt.
 – Tudod, hogy értettem a halhatatlanságot – az angyal hangja bocsánatkérően cseng.
Így, hogy a pszichológus kiesett a terápiából, már lehetnek teljesen őszinték, szükségtelen mellébeszélés. Most mégse képesek szembenézni se saját magukkal, se egymással; néha mi magunk vagyunk az igazság a legádázabb ellenségei.
 – Igen, tudom – biccent Dean fáradtan.
Csend.
 – Kicsit vicces ez a helyzet – szólal meg Castiel; különleges alkalom, hogy a hangjában nevetés bújik meg.
 – Tényleg az – muszáj Deannek egyetértenie vele. – Akkor most rendben vagyunk? Úgy teszünk, mintha nem mondtam volna semmit?
Ismét csak a csend.
 – És mintha nem ütöttem volna ki az orvost?
 – Ha szeretnéd – von vállat Dean félszegen, igyekezve leplezni a csalódottságát.
 – Nem szeretném – felel halkan Castiel.
 – Akkor csak a kirohanásom tűnik el a lefolyóban, oké – biccent Dean, majd felkel. – Fel tudod kelteni szerencsétlen agyturkászt? Meg kitalálhatnánk valami mesét is, hogy miért feküdt ki fél óra után.
Castiel követi a férfi példáját és feláll a székéből. Odasétál Dr. Colgerhez, és hiába kerülne az egész procedúra alig néhány másodpercbe és egy érintésbe, mégis hezitál. Ahogy elnézi az ide-oda sétálgató Deant, akaratlanul is eltelik a feje azokkal a szavakkal amik nem is olyan rég hangzottak el. Nagyot sóhajtva megrázza a fejét, és már előre bánja, hogy nem kelti fel az orvost.
 – Dean. – Egyelőre csak ennyi, tekintve, hogy még ő maga se egészen tudja, hogy mi az, amit mondani szeretne. Mégis mi érhet fel mindazzal a kétségbeeséssel és örökös szenvedéssel, ami Deanben munkálkodik nap mint nap?
 – Mi a baj? Ugye életben van? – Az aggódó szavak ellenére teljesen semlegesen beszél, még arra se veszi a fáradtságot, hogy megforduljon és rápillantson az angyalra.
 – Kutya baja. – Apró füllentés, mert igazából nem ellenőrizte a doki életjeleit.
 – Akkor meg mi van? – csattan fel Dean kissé ingerülten, és végre valahára megfordul.
Ott állnak egymással szemben, alig választja el őket három méter és egy rendetlen irodai asztal, mégse tudja egyikőjük se, hogyan lehetne átszelni ezt a csekély távolságot. Castiel hátrahőköl a másikból áradó haragtól és a feltűnően csillogó szemétől, Dean pedig mérhetetlen csalódottságot érez amiatt, hogy a ballonkabátos még ezek után is pont olyan tartózkodó, mint általában.
 – Tényleg az a baj, hogy azt mondtam, hogy halhatatlan vagyok? – Castiel hangja halk, de nincs is szükség ennél többre.
 – Nem – felel halkan Dean, majd a fejét rázva ott helyben, a szoba közepén roskad le a patyolattiszta padlóra.
 – Akkor? – Castiel lassan megkerüli az asztalt. Aggódik a férfiért; nem azért, mert most szó szerint a padlóra került, hanem mert igazából mindig ott van, csak néha megerőlteti magát és eljátssza, hogy boldog. Kár, hogy az csak ideig-óráig tart, és akkor is ott van a kezében egy üveg.
 – Minden. Már meg se tudok nevezni egy konkrét indokot.
Az angyal végül nem tud már mit mondani, helyette mégiscsak felkelti Dr. Colgert és összerak egy rövid, épphogy hihető sztorit arról, hogy miért nem emlékszik túl sok mindenre az elmúlt másfél órából. Dean eközben csak ül a földön, figyeli a két férfit és arra gondol, hogy milyen szánalmasan viselkedik. Vajon az csak még szánalmassabbá teszi, hogy tudja, hogy szánalmas, de már ez se érdekli?
Dean morcosan felkel az ágyból, egyszerűen nem bírja ki ezt a szenvedést. Kicsoszog a konyhába, magához veszi a szegényes motelszoba hűtőjében található egyetlen üveg whiskyt, majd lehuppan az asztalhoz, és elkezd szépen iszogatni. A lelke már így is darabokban van, a teste pedig Castiel miatt nem mutatja a túlzott alkoholfogyasztás miatti károsodásokat, szóval egy kis éjszakai ivászat bármikor szóba jöhet álmatlanság esetén. Sőt, még az önmarcangoló gondolatok ellen is egész jól szokott funkcionálni.
 – Halhatatlan a faszom, nem Cas… – morog maga elé. Hiába fordult ki a világa már többször is a sarkaiból, mégis úgy néz ki, hogy ez az aprócska, majdhogynem jelentéktelen mondat zaklatta fel a legjobban. Nevetséges.
Nem talál vigaszt az italban, így megrázza a fejét, és eltolja magától az üveget, ami ami túlcsúszik az asztal peremén, és nagy csörömpöléssel lezuhan a padlóra. Egy bő percig meg se mozdul, arra számít, hogy minimum az öccse kiugrik az ágyból erre a zajra, hála a motelszobák vastag falainak. Az üveg széttörve hever a padlón, és a whisky szétfolyik; az alkohol szaga hamar belengi az egész helyiséget, a szilánkok pedig pont ugyanolyan gonosz némasággal várakoznak az első gyanútlan áldozatra, mint ahogyan a LEGO darabkák is szoktak. Dean már csak nyögve az összefont karjaira támasztja a fejét, és lehunyja a szemét.
Amit nem lát, azzal egyelőre nem kell foglalkoznia.
Amivel még nem kell foglalkoznia, arról elhitetheti magával, hogy nem létezik.
Amiről elhiszi, hogy nem létezik, az nem biztos, hogy létezik.
Ami nem biztos, hogy létezik, az nem bánthatja őt.
A reggel túl hamar eljön, aminek Dean egyáltalán nem örül. Nem is a whisky ártott meg neki, hanem az asztalnál alvás. Már nem huszonöt éves, elmúltak azok az idők, amikor bárhol képes volt kipihenni magát, és már úgy érzi, le se nagyon tud részegedni. Egy alapos nyújtózás után ráveszi magát, hogy felkeljen, és a szemét dörzsölgetve elindul, hogy lezuhanyozzon. Mégiscsak egy vadászat miatt kényszerülnek itt lenni, úgyhogy pontot akar tenni az ügy végére még ma. Pont olyan gyorsan akar hazamenni, mint ahogyan tegnap ideértek.
Még el se jut az ajtóig, amikor káromkodva kapja fel a jobb lábát, mert valami éleset érez – amint hozzáér a talpába fúródott üvegszilánkhoz, eszébe jut a tegnap esti kis balesete a whiskyvel. Még mindig szitkozódva lehuppan a földre, ám ezúttal ügyel rá, hogy ne legyen a közelében semmi se a földön, majd összeszorított foggal, csupán gondolatban szidva szerencsétlen Chuckot kipiszkálja a szilánkot. Elvégre ez is egyfajta ébresztő, pont ugyanolyan ramatyul érzi magát a vérző lábával a hideg kövön ülve, mintha kávézna, vagy Sam egyik organikus löttyét inná.
 – Jó reggelt, Dean. – Castiel természetesen a legjobb pillanatot választja ki arra, hogy besétáljon a konyhába. Fáj neki, hogy Dean a szeme láttára esik szét pont most, amikor akár minden rendben is lehetne.
 – Ez az egész nap már most mehet a kukába, de ja, 'reggelt… – morgolódik Dean, miközben jobb híján egy konyharuhával igyekszik csillapítani a vérzést. Cas letérdel elé, és se szó, se beszéd meggyógyítja a férfi sérüléseit – egy korábbi vadászat miatti apró sebek, a tegnap esti iszogatás miatti tompa fejfájás, és az előbb még vérző seb már a múlté. Dean úgy érzi magát, mintha kicserélték volna.
 – Jobb? – Cas félig-meddig elmosolyodik, amit Dean kissé csodálkozva figyel. Sőt, annyira furcsa ez a jelenség az angyal arcán, hogy eszébe se jut az az aprócska tény, hogy talán ideje lenne felkelnie és összeszednie a szilánkokat a padlóról. Vagy legalább egy papírtörlővel áttörölni mindent abban reménykedve, hogy azzal kettő az egyben megoldódik az üveg- és a kiömlött whiskyprobléma.
 – Igen. Köszönöm.
Semmi szurkálódás, mintha a tegnapi dráma után minden erő kiszállt volna belőle. A lényeg, hogy Cas már tudja, hogy milyen fontos neki, ezek után pedig semmi értelme nem lenne eljátszania, hogy ő maga sérthetetlen; álszentnek érezné magát, ha mégis megtenné.
Cas a néhány csönddel teli pillanat után felhúzza a férfit a padlóról, majd a szokásos, nyers stílusában megkérdi, hogy Sam hazaért-e már. Mivel Deannek lövése sem volt arról, hogy a testvére házon kívül töltötte az éjszakát, így az angyaltól kap egy rövidített magyarázatot, miszerint miután ők befuccsoltak a vadászat nyomozós részével, Sam este még folytatott egy mélyebb beszélgetést a recepcióssal.
 – Kezdek aggódni, kettőnk közül nem ő az, akire jellemző lenne az éjszakai kimaradozás. – Dean igyekszik elviccelni a dolgot, majd a tenyerét az angyal vállára helyezve, bizalmaskodva hozzáteszi: – Ha érted, mire gondolok.
 – Ó, persze. – Cas elgondolkodva biccent egy aprót, a tekintete fogva tartja a másik zöld szemét, habár az nem tudja eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy sem. – Az ideiglenes szexuális kapcsolataidra célzol mindenféle ismeretlen személlyel, nem igaz?
Cas félrebillentett fejjel várja Dean válaszát, pedig a férfi arca tökéletesen tükrözi a gondolatait. A miafaszvanitt élő mintaképe az, ahogy hal módjára tátog, ugyanis lövése sincs, mit mondhatna hirtelen. Mindenki más hasonló beszólására lenne valami válasza – vagy minimum egy önelégült mosolya –, de a tény, hogy pont Castiel mondjon ilyen; az a fazon, aki még egy prostival is nekiállt lelkizni!
 – Hát… reggelre azért elég alaposan sikerül megismerkednem mindenkivel. – Nyög ki végre egy valamennyire épkézláb mondatot, majd hátrál egy lépést, és a homlokát ráncolva igyekszik ellenállni egy reggeli sör csábító gondolatának. Na, nem mintha bármiféle hatással lenne ennyi év alkoholba fojtott vér és bánat után; bőven elég lenne a lelki megnyugvása érdekében a tudat, hogy nem narancslevet szürcsölget. Egyszerű pszichológia.
 – Értem. – És körülbelül Castiel az egyetlen az egész világon, aki úgy ejti ki ezt a szót, hogy közben tényleg úgy is néz ki, mintha értene valamit. – Soha nem akartál senkivel se kialakítani valami tartósabbat? Működhetne, talán boldogabb lennél.
A baj csak az, hogy Castiel tényleg tele van segítő szándékkal. Méghozzá olyannyira, hogy már-már bármi olyasmit hajlandó kimondani, amiről egy kicsit is úgy gondolja, hogy talán jobb kedvre derítheti a férfit.
Dean úgy néz a barátjára, mintha nem tudná eldönteni, hogy egyszerűen vágja pofon, vagy fektessen bele több energiát, és rugdossa el a legközelebbi diliházig. Kár, hogy Castielről van szó, így egyik opció se túl megvalósítható.
 – Legközelebb azt fogod megállapítani, hogy ha lenne valakim, akkor talán tovább is élnék? – Hogy lekösse magát valamivel, reggeli után kezd kutatni; természetesen nem talál semmit, mert mégis miért lenne bármi is egy mínusz négy csillagos útmenti szállóban? – Ne válaszolj! – Teszi hozzá, amikor a szeme sarkából megpillantja az angyal igencsak elmélyült töprengésről árulkodó arcát.
 – Dean. – Cas szinte már vádlón ejti ki a férfi nevét, mire az megforgatja a szemeit, és egy gondterhelt sóhaj kíséretében lehuppan az asztalhoz.
 – Majd ha pszichológushoz akarok járni, hogy picsogjak neki az érzéseimről, mint egy hisztis kiscsaj, neked szólok először – morog az orra alatt. És voilá, két megkérdőjelezhető tisztaságú tál között sikerül találnia egy olyan müzliszeletet, aminek inkább le se ellenőrzi a szavatosságát.
Castiel nyugodtan áll, mintha nem érezné a férfiból áradó teljes elutasítást; mintha nem ismerné őt annyira, hogy tudja, erről a témáról jobb nem beszélgetni vele. Deant kissé feszélyezi az, ahogyan az angyal viselkedik, viszont megszokta már tőle a furcsaságokat, így elhessegeti magától a kósza gondolatot, hogy talán vele sincs minden rendben már egy ideje.
Különben is, Cas akkor lenne igazán furcsa, ha egyszer tényleg okésak lennének körülötte a dolgok.
 – Kapd be, Cas… – dünnyög Dean beledobva a szemetesbe a müzli üres csomagolását; a néma, mégis társaságban elköltött reggelije közben pont elég ideig főtt a saját levében ahhoz, hogy megeredjen a nyelve. – Persze, hogy merengtem már azon, hogy milyen lenne nyugodt, családi életet élni. Eljátszottam a gondolattal, hogy letelepedek egy Isten háta mögötti kis városkában, Sammy a szomszédom lenne, mind a ketten találkoznánk valakivel, aztán élnénk a mesekönyvbe illő kertvárosi életünket. – Dean előredőlve az asztalra könyököl, és rettenetesen komolyan beszél; Cas feszengve áll, képtelen félrenézni, a tekintete bűntudatról árulkodik. – Viszont ha nem tűnt volna fel, ez nem az a szakma, ahonnan békésen vissza lehet vonulni, az évek során nyakamba ömlött sok szart lehetetlen lenne lemosni magamról.
 – Ne haragudj, nem kellett volna ezt a témát felhoznom – Castiel kerüli Dean pillantását, ám amikor a férfi csak elmorog egy mindegyet, az orra alatt, úgy érzi, muszáj tovább próbálkoznia. – De lehet, hogy egy próbát mégiscsak megérne. A többi fajtádbeli is egész jól elboldogul anélkül, hogy tudna róla, mi más van még rajtuk kívül a világban. Ha tényleg erre vágysz, még segíthetek is. Többé nem látnátok engem, néha pedig körbenézhetnék a környéken, hogy nincs-e valami gond.
Hirtelen egyikőjük se tudja, hogy mégis hogyan kerültek oda, ahova; egy ronda, narancssárga tapétával borított helyiségben társalognak arról, hogy Cas lehetne Dean fura békeőre. Ennél még az apokalipszis is jobb, kivétel a mindenki meghal részt.
Dean úgy dönt, hogy inkább nem is tesz megjegyzést az angyal fenomenális ötletére. Ezek szerint mégse teljesen fogta fel a tegnapi dolgokat, ha ma ilyen könnyedén felhozta azt, hogy milyen könnyedén eltűnhetne az életéből.
 – Itt kezdődnek a gondok, Cas. Én tudok azokról a lényekről. – Hogyan is magyarázhatná el az angyalnak azt, hogy képtelen lenne együtt élni azzal a tudattal, hogy ő képes lenne megakadályozni ártatlan emberek halálát, de mégse él a lehetőséggel? – De ha meg is próbálnám... a fenébe is, hiszen már megpróbáltam! Tudod, mi lett a vége? – Persze, hogy tudja, hiszen ott volt; így kénytelen más szemszögből megközelíteni azt a fájdalmas, régi incidenst. – Paranoiás idiótává változtam, mert minden árnyékban egy természetfeletti rohadékot véltem látni.
 – És mit gondolsz, akkor is balul sülne el a dolog, ha egy vadásszal jönnél össze? – Cas a homlokát ráncolja, minden figyelmét Deannek szenteli, aki a kérdés hallatán nem képes többre, mint egy fáradt szemdörzsölésre, és egy elnyújtott sóhajra.
 – Mi lenne, ha nem próbálnál életvezetési tanácsokkal és terápiás beszélgetésekkel foglalkozni? Nem szeretnélek megbántani, de nem hiszem, hogy alkalmas lennél az efféle munkákra.
 – Csak gondoltam, beszélgethetnénk. – Vállat von, majd bűnbánóan félrenéz; a hangjából még némi érzelem is kihallatszik. – Ne haragudj, Dean.
 – Semmi gond. – A férfi felkel, és elindul, hogy végre beálljon a zuhany alá és lemosson magáról mindent. Az ajtóban megtorpan, hirtelen úgy érzi, muszáj elmondania azt, ami már néhány éve lappang benne: – De ha már itt tartunk, nem hiszem, hogy rám még várna bármi is. Sőt, ha őszinte akarok lenni, már nem is keresek senki különlegeset. – Az utolsó szót talán egy kicsit több gúnnyal ejti ki, mint ahogy szerette volna. – Van családom. Sam és te. Meg Jack. Én pedig boldog vagyok, hogy legalább ennyim megmaradt. – Elhessegeti azt a kósza gondolatot, hogy kezd úgy beszélni, mintha a szavainak nem lenne több célja annál, minthogy meggyőzze saját magát.
 – Akkor én is boldog vagyok. – A mély hang és a kék tekintet mögött van valami, ami pont az ellenkezőjét sugallja, emiatt pedig Dean tekintete kicsit hosszabban időzik el Cas arcán, mint ami indokolt lenne. Semmi olyat nem sikerül felfedeznie rajta, ami megmagyarázná, miért viselkedik vele az angyal egy ideje úgy, ahogy.
 – Nagyszerű. – Végül csak kicsikar magából egy mosolyt és megveregeti Cas vállát; közben sikerül elhessegetnie az előbbi gondolatait azzal az indokkal, hogy az angyal is kelhet bal lábbal, hiába nem szokott aludni. – Van két olyan személy az életemben, akikkel bármikor meg lehet állítani egy közelgő világvégét, ennél többre szerintem senkinek sincs szüksége.
Castiel nagyon is tisztában van azzal, hogy már nem kéne semmit se mondania, és hogy ez a hajó már elúszott, valószínűleg meg kéne várnia azt, hogy Dean kezdeményezzen beszélgetést akkor, amikor végre jobb kedve lesz. De mégse tud csendbe maradni, egyre inkább úgy érzi, hogy szép lassan elveszíti a legjobb barátját, úgyhogy muszáj kinyitnia a száját:
 – Tudom, hogy mikor nem vagy velem őszinte – halkan beszél, mégis elég erősek a szavai ahhoz, hogy leromboljon valamit a férfiban. Cas nem mozdul, csupán némán figyeli Dean távolodó hátát, majd fáradtan lehunyja a szemét, amikor hallja beindulni az Impala motorját. Rég nem volt ennyire reményvesztett.
Négyszer hajt el a legközelebbi lepukkant kis kocsma előtt, mire sikerül teljesen meggyőznie magár arról, hogy nincs szüksége alkoholra – Dean Winchester talán legnagyobb hazugsága.
Helyette cél nélkül rója az utat, miközben nagyon is tudatában van annak, hogy úgy viselkedik, mintha nem harminckilenc, hanem tizenkilenc éves lenne. Elvégre egy felnőtt férfinak nem a kocsijához kéne szaladnia lelki támogatásért, sőt, már rég ki kellett volna nőnie abból a korból, hogy megengedettnek érezze a spontán kocsikázást.
De hát itt tartunk, legalább nincs világvége – fő az optimizmus, na meg a Baby egyik rekeszében tárolt dugisör. Dean leparkol az út szélére, és pontosan úgy kortyolgatja a majdnem minőségi italt, mintha valami elcsépelt reklámban lenne. Azt meg még magának se vallja be, hogy kicsit élvezi a dolgot.
Ahogy figyeli a tájat, természetesen nem mereng máson, mint azon az idióta angyalon.
Basszus, tudja jól, hogy nekem aztán végképp lehetetlen lenne rendes életet élnem… – fájdalmasan tisztában van azzal, hogy az évek során megváltozott. Ha nem lenne neki ez a meló, fogalma sincs, hogyan vezethetné le a feszültséget. Sőt, az is megfordul a fejében, hogy unatkozna. Az is lehet, hogy eltávolodnának Sammel – hiszen habár még hosszú évekkel ezelőtt ugyan, de volt  az a gonosz látomása, ahol a vadászatmentes élet eredménye az lett volna, hogy az öccse gyűlöli őt. Sok mindennel egyetemben ez is benne ragadt és a legváratlanabb pillanatokban jön elő, hogy kísértse őt.
Tudja a faszom… de az biztos, hogy a Winchester név egyet jelent azzal, hogy ha én nem keresném a szörnyeket, ők jönnének utánam, az meg kinek kéne? Akkor már inkább levadászom azokat a rohadékokat, méghozzá teljes erőbedobással. Pont, mint eddig.
Igyekszik a lehető legmesszebbre száműzni a visszavonulás gondolatát, hiába sóvárog utána már jó ideje; elég nyilvánvaló, hogy előbb fogja feldobni a talpát, minthogy pihenjen egyet a tengerparton. Szóval igen, ismét csak győzködi magát arról, hogy nem olyan rossz ez a vadászélet, de hát mi mást tehetne?
Ha az élet egy folyó lenne, ő már rég kisodródott volna a partra, hogy aztán távolról figyelje a történéseket. Család, barátok, szerelem – mindegyikbe volt alkalma belekóstolni, mégis idegenkedik, amikor rájuk gondol. Na nem azért, mert olyan rosszak lennének, sőt! Csupán olyan, mintha állandóan egy ködfátyol mögött kényszerülne élni, ami ellehetetlenítené azt, hogy el is érje azokat a dolgokat, amik számítanának.
Persze így is tökéletesen boldog vagyok.
Felbont még egy sört, közben pedig azért fohászkodik, hogy hagyják már abba a gondolatai ezt a felesleges picsogást, ő meg kaparja végre össze a tökeit, és húzza vissza a belét a motelbe. Sam valószínűleg már visszatolta a belét, a két szerencsétlent – Jacket és Cast – meg amúgy se olyan jó ötlet egyedül hagyni.
Természetesen a fohász nem jön össze, mert hát a legtöbb esetben a felsőbb erőkkel indított csevej nem úgy sül el, mint ahogyan azt Dean tervezi. Meg  persze ez nem Chuckon múlik, ő meg ahelyett, hogy beindítaná az Impalát, inkább kiélvezi a kósza meleg napfényt, ami szép lassan felerősíti az autó jellegzetes illatát, amit a férfi elégedetten lélegzik be.
Ha tehetném, esküszöm, elvenném Babyt. A legszívósabb és leggyönyörűbb csaj, akivel összeakadtam eddig. – Szeretné a sörre fogni ezt a gondolatát, viszont akkor meg amiatt érezné magát kibaszottul furán, szóval inkább régi jó szokása szerint a ballonkabátos fazonon kezd elmélkedni, akit valamilyen csoda folytán még nem fojtott meg. Lehet, hogy neki össze szokott jönni a Chuckkal való beszélgetés, végül is az apja, vagy mi a fene…
Dean elmosolyodik. Az már kérdéses, hogy a meg nem értett humorérzéke, vagy csak Castiel miatt. Valószínűleg mind a kettő, ugyanis annyira szentimentális állapotba sodródott mostanság, hogy felidézi magában az angyallal való kapcsolatát.
Hihetetlennek tűnik neki az, hogy kezdetben egyáltalán nem bízott meg benne, sőt, meg is akarta ölni. A napfényt és az autó kényelmes üléseit okolja, amiért melegség árad szét benne, és olyan gondolatai támadnak, hogy szereti Cast. Hiszen ők egy család, ő pedig tökéletesen elvan így, hogy tudja, a kék szempár és a ballonkabát mindig ott lesznek neki, történjen bármi is.
Még szerencse, hogy néhány másodperc múlva elalszik, különben végképp alig bírta volna elviselni magát.
Samnek nincs alkalma lecsekkolnia, hogy mit csinál Jack és Cas, ugyanis épphogy ledobálja a cuccait a konyhában, Deant is hazahajtja a gyomorkorgás.
 – Castiel elég furán viselkedik mostanság – morog az idősebbik Winchester, miközben odaáll Sam mellé, hogy ő is keressen magának valami harapnivalót a bevásárlószatyorban.
 – Neked is szia. – Sam egyáltalán nem ilyen fogadtatásra számított azok után, hogy se szó, se beszéd, egyszerűen csak lelépett. Bekapcsol az agyában a vészcsengő, hogy vajon mi a fene történt, amíg ő nem volt itt; leteszi az egyik műanyag készételes dobozt, és feszülten a bátyjára pillant, aki viszont szórakozottan nézeget egy csomag virslit. Sam arra jut, hogy egy kicsit természetesebben kellene viselkednie, ugyanis Dean egész nyugodt ahhoz képest, hogy el lett küldve egy párterápiára a legjobb barátjával.
 – Ráadásul te is eltűntél – Dean zavartalanul folytatja a "miért szar a mai nap" című felsorolását, amit egy szúrós pillantással is megfűszerez, habár elveszi a dolog élét, hogy közben a fogaival próbálja kibontani a virslit. – Legalább megérte? – kérdi, miközben fintorogva kiköpi a műanyagot. Sam erre csúnyán néz a bátyjára, habár már megszokhatta volna, hogy hasztalanul próbál belénevelni némi igényt a rendre. Kivétel persze ha valamelyik féltett kincséről van szó, mert akkor Dean képes átmenni mániákusba, amit Sam szintén nehezen visel el.
Amikor már egy ideje feltűnően nagy a csend, ráadásul Dean kutakodó tekintettel méregeti az öccsét, az rájön, hogy muszáj lenne valamit felelnie, így egy torokköszörülés és egy vállvonás után meg is szólal:
 – Ja, igen. Megérte, persze. – Azon kattog, hogy mégis mit találjon ki, merre járt, de mivel hirtelen semmi konkrét nem jut az eszébe, csupán annyira képes, hogy magát ostorozza, amiért nem gondolt korábban valamiféle alibire. – Volt ez a… egy összejövetel, és… – Inkább elhallgat, amikor látja, hogyan néz rá Dean.
 – Nemár, haver, nem kell ilyen meséket kitalálnod. Elég annyit mondanod, hogy elvoltál egy csinos kis szőkével, és már rendben is vagyunk.
 – Mi? – Sam hirtelen nem képes másra, minthogy teret engedjen a döbbenetének, hogy a bátyja tényleg minden helyzetbe képes belelátni a szexet. Mondjuk ez még mindig jobb annál, minthogy elő kelljen hoznia azt, hogy az éjjel igazából megoldották Jackkel az ügyet, szóval kivételesen Samnek még kapóra is jön Dean ezen apró szokása.
 – Akkor egy barnával, én aztán nem ítélkezem! – Azzal Dean bekapja az utolsó falatot is, majd elégedetten hátradől.
 – Ó… persze.
 – Csak legközelebb azért gondolhatnál arra, hogy Cas úgyis beköp téged. – Miközben felkel, meglapogatja az öccse vállát, akit viszont egyáltalán nem hagy nyugodni ez a Cas-téma, így megkérdezi, hogy mi van vele. – Nem tudom – fordul vissza Dean már az ajtóból –, mintha benyomtak volna rajta egy lelkizős gombot.
Sam biccent egy aprót és magában hálát ad az égnek amiatt, hogy majdnem minden a terv szerint halad. Majd valahogy rábeszéli Jacket, hogy  meséljék be Deannek azt, hogy a szellem soha nem is létezett. Már előre bűntudata van amiatt, hogy ez az egész óriási csalódottságot fog majd okozni a kölyöknek, viszont az még mindig kezelhetőbb, mint Dean általános "én megmondtam" viselkedése.
De legalább már eltervezte, hogy mit olvas hazafelé a kocsiban.
Másnap délután, immár a bunkerben, Castiel halkan kopog, mintha nem tudná eldönteni, hogy biztos jó helyen jár-e. Amikor kinyílik előtte az ajtó, nem néz rá a férfira, pedig alig egy karnyújtásnyira áll tőle.
 – Nem volt szép tőlem, hogy olyan dolgokról akartam veled beszélgetni, amikről te nyilvánvalóan nem, szóval fogadd őszinte bocsánatkérésemet, Dean. – A testtartásából arra lehet következtetni, hogy szégyenkezve beszél, habár a hangszíne a megszokott. A férfit ez kissé jókedvre deríti, és barátian meglapogatja Cas vállát; az egyetlen probléma az, hogy valahogyan ott felejti a kezét.
 – Semmi gond, Cas. – Olyan mosollyal figyeli az angyal arcát, mintha ő lenne a legbékésebb ember a Földön, nem pedig az az érzelmi roncs, aminek az ideje java részében érzi magát.
 – Akkor… mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? – Cas végre viszonozza Dean pillantását, az arcán pedig egy pillanatra még egy mosoly is átsuhan. A férfi erre bólint, aztán végigsimít az angyal karjától egészen a derekáig, hogy szépen beterelhesse a szokásos filmezős szobájukba.
Castiel leül a jobb oldali fotelba, és némán szemléli a berendezést, ami… nos, deanes.
 – Hé, az az én helyem, na tedd arrébb a segged! – Dean a kezeiben két sörrel és néhány DVD-vel méltatlankodva megáll Cas előtt. Az angyal bocsánatot kérve felkel, és helyet foglal a másik fotelben. Már most jobban érzi magát, hogy kettesben vannak és pont ugyanúgy fogják eltölteni az elkövetkezendő két órát, mintha nem lett volna kész bolondokháza az életük az elmúlt néhány hónapban luciferestül-másikvilágosditól-mindenestül.
 – Mit nézünk? – érdeklődik Castiel, közben pedig kinyújtva keresztbe teszi a lábait, és rákönyököl a férfihoz közelebb eső karfára.
 – Nem tudom, mindig te választasz. – Azzal Dean felsorakoztatja szépen az öt DVD-t a saját karfáján, hogy Castiel megnézhesse mindegyiket; mikor ez megtörténik, és megvan, mit fognak nézni, Dean a homlokát ráncolva nézi meg a borítót. – A múltkor is ezt néztük, de ha nagyon akarod…
Cas erre nem felel, csak vállat von, amit Dean eléggé furcsáll, mert soha nem látták még  együtt kétszer ugyanazt a filmet. De mivel ő úgy állt neki ezeknek a filmezéseknek, hogy csak némi műveltséget akar rákenni az angyalra, nem panaszkodik.
Ráadásul az, ahogy Cas néha ránéz a film közben, és ahogy a testével felé dől… nem, ilyesmire még csak gondolni se akar, valószínűleg csak megártott neki az, hogy délután szundított egyet.
Eltelik néhány nap, Dean pedig végül olyan döntésre jut, hogy vacsora közben kiönti a lelkét a még mit sem sejtő, ártatlan Sammynek.
 – Eltekintve attól, hogy Cas olykor úgy viselkedik, mintha agymosást végeztek volna rajta… – egyelőre sikerül lazán beszélnie, mintha nem ezen parázott volna egész délután, így gondolatban vállon veregeti magát, miközben időhúzásként beleharap a hamburgerébe. – Szerinted…
 – Dean? – Sam aggódva figyeli a bátyja igencsak zavarodott arcát, aki erre gondterhelten felsóhajt és széttárja a karjait. Látszik rajta, hogy gondban van a megfelelő szavak megtalálása terén.
 – Habár az előbb már mondtam, de… Szóval Casről van szó. – Végül majdnem a lehető legegyszerűbben kiböki, de mivel így mégse túl pontos a megfogalmazás, kissé halkan, de azért hozzáteszi: – És rólam.
Samnek már végképp lövése sincs, hogy mi folyik itt. Úgyhogy a reakciója kimerül annyiban, hogy összeszorított szájjal, kényszermosolyogva várakozik arra, hogy Dean előálljon valami konkrétabbal.
Samnek kemény fél perc kell ahhoz, hogy leessen neki, a bátyja milyen fajta beszélgetésbe ugrott épp fejest. Dean meg meri kockáztatni, hogy ez élete leghosszabb fél perce, és egy óriási hazugságnak érzi az élete azon részét, amelyben arra alapozott, hogy az öccse okos.
 – Ó… – Sam megköszörüli a torkát, és a kényszermosoly átalakul teljes tanácstalansággá. – Mi történt? – Mivel a saját helyzete se könnyű, úgy dönt, nem segít Deannek.
 – Hát, igazából semmi.
Fasza. Most meg úgy néz rám, mintha értelmi fogyatékos lennék. Vagy csak megint leettem magam? A francba már, amikor tervezgettem, minden olyan simán ment, most meg úgy érzem magam, mintha bármelyik pillanatban lehetne egy kicseszett szívrohamom. – A belső monológ után az idősebbik Winchester maga elé motyog egy rövidke káromkodást.
 – Szóval azt mondod, nem történt semmi se? – Sam felvonja az egyik szemöldökét, egy kicsit vár, majd megvonja a vállát és elkezd összepakolni, mintha menni készülne. – Remek, akkor én lépek, jót beszélgettünk.
 – Ne, várj!
 – Ahogy gondoltam – dünnyög Sam, majd a szokásos mindentudó arckifejezését elővéve előredől. Hiába érzi úgy, hogy ezt ütéstávolságon kívülről kéne elárulnia Deannek, mégis megszólal: – Csak fogadd el, ahogy én tettem már vagy öt éve, rendben?
 – Mi? Én nem… – És itt Dean inkább becsukja a száját, mert képtelen arra, hogy kinyögjön egy egész mondatot. – Te most szórakozol velem?
 – Nem. – Sam teljesen őszintén vállat von. – Miért tenném?
 – Mit tudom én, mert gyerekes vagy és én is gyerekes vagyok, és sokszor szívatjuk egymást?! – Fel se tűnik neki, hogy kiabál; ellentétben Sammel, aki szép lassan hátradől inkább a székében, és ellenőrzi, hogy nincs semmi a közelben, amit fegyverként lehetne használni. Csak a biztonság kedvéért, természetesen. Aztán eszébe jut, hogy eléggé rontja az esélyeit az az aprócska tény, hogy a bátyja rettenetesen találékony, ha valakinek az életére akar törni.
 – Ha jobban éreznéd magad, elmondhatod, amit akartál, csak gondoltam, könnyítek kicsit a helyzeteden.
Deant eléggé zavarja, hogy Sam olyan nyugodtan és egyszerűen viselkedik, mintha csak arról csevegnének, hogy milyen az időjárás. Azt is nehezen dolgozza fel, hogy az öccse arcán folyamatosan ott van egy elfojtani próbált, de azért észrevehető győzedelmes kis mosoly.
 – Rendben. – Az idősebb Winchester végül nehezen, de úgy dönt, nem húz be egyet a drágalátos öcsikéjének amiatt, hogy ilyen rohadtul idegesítő. – Azt akartam mondani, hogy… – közben elköveti azt a hibát, hogy megint rápillant Samre, így inkább felkel és belerúg a mellette lévő székbe. – Ó, a faszom az egészbe! Igen Sam, lehet, hogy nem vagyok teljesen hetero Cas miatt, de kit érdekel? – Kicsit sem diszkréten kiabál vissza az ajtóból, majd meg se várva azt, hogy az öccse reagáljon valamit, eltűnik a folyosón. Igazából egyszerre sült el jobban és rosszabbul a dolog, mint ahogy azt várta.
Sam pedig végre egy nyílt vigyorral az arcán fejezheti be a vacsoráját. Azt hitte, soha nem jön el ez a nap.
 – Cas? – Dean egyenesen az angyal szobájához szaladt az ebédlőből. Annyira izgatott, hogy a kopogása után meg se várja, hogy kapjon valamiféle választ az ajtó túloldaláról, a keze máris a kilincsen van.
 – Gondolom, már nincs értelme azt mondani, hogy nyugodtan gyere be – von vállat Castiel és félredobja a kezében tartott könyvet, majd felül az ágyán. Már teljesen abban a tudatban volt, hogy a kétségbeesett viselkedésével és a tabutémák miatt Dean egy életre megutálta őt.
 – Sok mindent kéne megbeszélnünk. – A férfi kínosan toporog az ajtóban, a kezdeti lendülete köddé vált abban a pillanatban, amikor rájött, hogy ez bizony nem egy másodrangú filmdráma, hanem maga az élet.
 – Mint például?
Olyan könnyű lenne megfutamodni. Eljátszhatná, hogy részeg, és hogy igazából nem is akart bejönni. De az olyan hazugság lenne, ami nem győzne meg senkit és nem okozna mást, mint fájdalmat. Elvégre mindketten nagyon jól tudják, hogy milyen az, amikor Dean szeme üveges, az agya kába, a nyelve pedig zsibbadt a szervezetében keringő alkohol miatt.
 – Nem tudom. Dolgokról.
 – Dean, ha ez valami rossz poén azok miatt a meggondolatlan hülyeségükről, amikről mostanában próbáltam beszélgetni veled, abbahagyhatod. Nincs szükség arra, hogy megleckéztess, azóta én is tökéletesen rájöttem arra, hogy nem tudom megadni azt a fajta segítséget, amire szükséged van. – Azt már nem teszi hozzá, hogy Dean valószínűleg már évekkel ezelőtt eljutott arra a pontra, amit már a világ legprofibb pszichológusa is a menthetetlen kategóriába sorolna. Talán itt az ideje annak, hogy Castiel végre megfogadja azt a tanácsot, amit már jó néhányszor megpróbált belevésni a még mindig látványosan szenvedő Dean fejébe: nem lehet mindenkit megmenteni.
A csend hosszúra nyúlik és ragadós, olyan, mintha mindenre rátapadna az egyszerű szobában; a bevetett ágyra, a poros asztalra, sőt még a nyitott ajtajú, üres szekrényre is. Minden olyan, mintha használaton kívül lenne, Cas meg csak egy vendég lenne. Ám mielőtt Dean szíve teljesen elbújna amögé a fal mögé, amit kifejezetten az efféle helyzetekre – szomorú és személyes – fejlesztett ki, megpillant a piszkosfehér falon egy koszos, szebb napokat is látott fotót. Egy apró személyes tárgy, ami valahogy mégiscsak képes egy egyszerű helyiségből valami otthonfélét varázsolni, pedig csak egy buta okostelefonnal készített képről van szó, amit Sam lőtt egy gyorsétteremben.
 – Dean? – Cas aggódva feltápászkodik és odasétál a mozdulatlan, homlokát ráncoló Deanhez.
 – Cas. – Nem ezt akarta mondani, de ahogy rápillant az angyal arcára, minden más szó feleslegesnek és túlzónak tűnik. Tudja, hogy vaktában cselekedni legtöbbször nem jó ötlet, most mégis anélkül öleli át a barátját, hogy mondana valamit. Néha csak jól esik megállni és egyszerűen csak lenni, átérezni azt, hogy hiába olyan hatalmas a világ, mégiscsak akadnak olyanok, akik többet jelentenek neked az egész világnál.
Ahogy Dean karjai szorosan Cas köre fonódnak, az angyal tökéletesen tisztában van azzal, hogy valami nagyon megváltozott Deanben azóta, hogy a legutóbb találkoztak. Ehhez a megállapításáhoznincs szüksége se a képességeire, se a hosszú élete során szerzett tapasztalataira, hiszen ez egy olyan dolog, ami a számára újdonságként hat, és az egész nem több egyfajta emberi ösztönnél, amiből nem mellesleg egyre többet és többet vél felfedezni magában.
Egyelőre nincs szükség szavakra, bőven elég a tudat.
Valaki a másik férfi ajka felé hajol, összeforrnak, minden apró mozdulat újszerű és idegen, mégis bizsergető és tökéletes. Egészen addig, ameddig egy huppanás ki nem szakítja őket a rózsaszín ködből, és a folyosó felé fordulva észre nem veszik a megszeppent Jacket, aki épp a földről kaparja fel a kezében tartott könyveket.
 – Menj a szobádba! – Dean kiabálni akar, de annyira meghökkent állapotban van, hogy inkább kérdésnek hangzik, mintsem parancsnak.

 – Sammel hazudtunk és tényleg volt egy szellem az irodában, amit meg az éjjel meg is öltünk – Jack szinte pislogás nélkül, meg mindig a földön térdepelve hadarja el az információt. Csak hogy ő is pont ugyanolyan meglepetést okozzon nekik, mint amilyet ők okoztak nekik;  most már kvittek. Miközben vissza se nézve elsiet, azon kezd el merengeni, hogy kissé lesarkítva ugyan, de ez vajon azt jelenti-e, hogy most technikailag van három apafélesége. Sam, Castiel és most már Dean is. Mondjuk lehet, hogy innentől kezdve valamelyikükre magában anyafiguraként kéne gondolnia. Majd elválik.

1 megjegyzés: