oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. október 6., szombat

Képzeletbeli kalandozások önmagammal

egytől tízes skálán mennyire öngyilkosság, ha bele akarok vágni a nanowrimoba úgy, hogy ezt még augusztus végén kezdtem el írni?
ui.: és még csak át se olvastam.
ui2.: plusz most írtam először hosszabban múlt időben, nagyon nem megy.





   x amolyan novellaféleségnek mondanám (5899 szó)
   x semmi extra, csak két fazon beszélget erről-arról
   x van egy ilyen király bloggeres kezdeményezés, na, ez egy olyan kihívás miatt íródott (LINK)
   x figyelmeztetek: semmi értelme, nagyon fake deep szagú, plusz tegyük hozzá a mostani direkt nagyon túlzó stílusomat; fájdalmas, ugye? de... tényleg.



Ha meg tudtam volna változtatni egy dolgot a múltamban, behívtam volna őt. Nem kellett volna semmit se mondanunk egymásnak, hiszen a szavak nem számítanak, elég lett volna csendben figyelni és tanulni. Hiszen akik annyira különböznek, mint mi ketten, azok legbelül biztosan hasonlóak – legalábbis a mindent felemésztő önutálat biztosan ott lakozik benne, éppen úgy, mint ahogyan bennem is.
Lehet, hogy utána egy hatalmas veszekedésbe torkollt volna az este; törtünk-zúztunk volna, egymás fejéhez vágtuk volna azokat a sértéseket, amelyek a lehető legnagyobb lelki fájdalmat okozzák a másiknak, de legalább igazi lett volna. Elrugaszkodva a realitás szilárd talajától eljuthattunk volna egy új világba, egy másik magasságba, ahol semmi sem az, aminek látszik, mégis minden valóságosabb, mint idelent, ahol szigorú, mégis képzelt szabályok alapján kényszerülünk létezni.
Sajnálom-e, hogy ezekre a kérdésekre soha nem fogom megtudni a választ? Hogy mindig csak a „mi lett volna, ha” szintre juthatok el, tudván, hogy soha nem ismerkedtem meg vele valójában, csupán külső szemlélői voltunk egymás életének, én és ő, mintha nem is ugyanabban a világban léteztünk volna? A válasz sokkolóan egyszerű: nem.
Talán azért érzek így, mert sejtem, hogy nem lett volna jó a kapcsolatunk; ha ő jobbra, én balra, ha ő fekete, én fehér, ha ő igen, én nem. Tagadás és önmegtagadás, a határ elmosódna, mígnem egybe nem olvadna a két fogalom, ezek után pedig eltűnnének, mivelhogy mind a ketten butaságnak tartanánk őket. Ámokfutás és káosz, ezt szültük volna.
Tehát meghívtam őt most, évekkel később egy délutáni teára. Elképzelhetetlennek tartom, hogy itt üldögéljen a nevetséges módon polgári lakásomban, miközben politikáról és számlákról beszélgetünk, de mégis ebbe a helyzetbe kényszerítem magunkat. Hogy miért? Mert megtehetem; és mert ő megteheti azt, hogy mégse jön el.
- Bocsánat, hogy késtem. – Ez az első mondata, amit hozzám intéz. Semmi köszönés vagy etikettbe foglalt kötelező álérdeklődés a hogylétem felől. Hideg és őszinte, sehol sincs az a rohadt mesterkedés.
- Még van hét perc öt óráig. – Válaszom akárcsak egy bárány bégetése a balzsamos napsütés alatt; bármit képes vagyok megtenni egészen addig, ameddig a körülmények kedvezőnek bizonyulnak.
- Nem így értettem. – Hiába van vagy negyven éves, az arcán egy lehorzsolt térdű, szeleburdi kisfiú mosolya ragyog fel. Az se tűnik fel, hogy leültet a saját nappalimba, mintha én lennék a vendég, ő pedig tenni-venni kezd a konyhában. Egyik alkohollal bódított üveget szagolja a másik után, közben nyitogatja a fiókokat, rágnivalót keres. Úgy mozog itt, mintha soha nem is ment volna el, ami egy logikai csavar, ugyanis most először van itt.
- Hát hogy értetted? – Most pedig átalakulok az ő kisfiává, úgy adja a kezembe a pohár whiskyt, mintha anyatej lenne. Mohón kortyolom a szúrós italt, vágyok arra, hogy láthassam felcsillanni az elégedettséget a hideg szemeiben.
- Úgy, hogy jöhettem volna tegnap is.
- Mára hívtalak.
- Vagy a múlt hónapban.
- Akkor nyaraltam.
- Nem érted – a hangjába mérhetetlen csalódottság kerül, én pedig ismét tizenkét évesnek érzem magamat. Abban az időben, ha lehet, még különbözőbbek voltunk. Én elvoltam a játékautóimmal, míg ő jobban szeretett a húga babáival, esetleg a kertben talált szerencsétlen bogarakkal játszani. Természetesen egyik se bírta ki sokáig azok között a mindent felemésztő kezei között; a bogarak esetenként kilapultak, esetenként felnyársalódtak, míg a babák elveszítették a végtagjaikat, esetleg megpörkölődtek. Nem szerettem, amikor efféle dolgokkal szórakozott, így amikor egyszer rákérdeztem, hogy mégis miért csinálja ezt, elkezdett velem kiabálni. Valóban nem értettem, hogy miért tesz tönkre mindent.
Most már értem, de még mindig nem nőttem fel hozzá, mert ebben a pillanatban nem a múlt, hanem a jelen számít, márpedig nekem lövésem sincs, hogy ő mire akar rávilágítani éppen.
- Nem értem – adok neki igazat, mire elnézően elmosolyodik. Nem erre számítottam; ez a mimika és testbeszéd olyannyira nem rá vall, hogy el kell gondolkodnom azon, hogy nem volt-e neki egy ikertestvére. De mivel képtelen vagyok felidézni bármit is a családjáról, meg kell elégednem azzal, hogy a lyukas memóriám talán nem hagyna cserben egy ilyen fontos dologban.
- Sok mindent nem értesz. De ezt könnyedén elmagyarázhatom.
- Hálás lennék.
- Nem leszel te hálás, Quentin, ó, nagyon nem leszel hálás!
Kiráz a hideg. Nem a hőmérséklettől, hanem attól, ahogyan beszél. A szeme őrülten csillog, a felsőtestével felém dől, a szája remeg, ahogy mosolyt erőltet magára. Ha valaki előugrana az asztal alól és azt mondaná, hogy ez az ember itt előttem maga a Sátán, egy zokszó nélkül hinnék neki, és még csak nem is reklamálnék. A maradék józan eszemmel felfogom, hogy nagy valószínűséggel éppen olyan dologról fogunk csevegni, ami neki fontos, így vagyok olyan bolond, hogy a jóhiszeműségem által vezérelve rákérdezzek arra, hogy akkor mégis mi leszek, ha nem hálás.
- Reményvesztett. Őrült. Csapongó, szétszórt, állatias. Dühös és haragos. Valódi. – Érkezik a felelet.
- Ne haragudj, de ez nem hangzik túl jól.
- Nem hát, hiszen épp magamat jellemeztem – dünnyögi, aztán vállat von. Ő maga nem pohárból iszik, mint én, hanem egyenesen az üvegből, méghozzá olyan könnyedén, mintha nem is az ország legjobb whiskyjét inná, hanem csapvizet.
- Azt mondod, hogy nem hálás leszek, ha elmagyarázod, hanem olyan, mint te? – Hitetlenkedésem őszinte és talán túlzó; egyikről se igazán tehetek.
- Nem is vagy annyira reménytelen eset. Beszéljünk inkább másról.
Nem jut eszembe semmi, ami ezután megállná a helyét, így néhány percig elmerülhetek a szorongás azon mélységébe, ahol olyan emberek élvezik egymás társaságát, akiknek nincs semmi mondandójuk egymásnak, mégis szeretnék, hogy legyen; habár ha jobban belegondolok, ő valószínűleg prímán elvan. Az egyedüli, aki feszülten és idegesen üldögél, az én vagyok.
- Késtem – tér vissza néhány másodperc múlva az eredeti témához –, mert sokkal előbb kellett volna jönnöm. Anélkül, hogy hívtál volna. Kopogtatnom kellett volna az ajtódon, kövekkel dobálni az ablakaidat, kiabálni.
- Valószínűleg rád hívtam volna a rendőröket.
- Valószínűleg – hagyja rám, majd mindenféle figyelmeztetés, vagy különösebb ok nélkül elengedi a kezében tartott palack nyakát. Közben végig az arcomat fürkészi, várja, mit szólok a szőnyeg ellen elkövetett direkt merénylethez; csalódottsága láttán az elégedettségem nagyobb a mély megbotránkozásomnál. Meg se mozdulok, még egy ideg se rándul az arcomon.
- Szóval, mivel foglalkozol mostanság?
- Semmivel. – Gúnyosan válaszol, látszik, hogy feljebbvalónak képzeli magát nálam.
- Munka? Család? Barátok? – Próbálkozom.
- A munka arra való, hogy odakössön egy helyhez, ahol fontosnak érezheted magadat anélkül, hogy valóban számítana az, hogy mit csinálsz. Takarító vagy bankár, fogorvos vagy tanár, mind egyre megy.
- Ezt nem mondhatod komolyan!
Van egy olyan érzésem, hogy csak magát nyugtatja ezzel a szabadszellemű szónoklattal; nem lehet könnyű együtt élni a tudattal, hogy nem vitte semmire, és még munkanélküli is.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Annyira abszurdnak találom ezt a kérdést, hogy első nekifutásra nem is tudok válaszolni. Ő az a fajta ember, aki mindig úgy fest, mintha egy komédiában játszana főszerepet. Természetellenes viselkedés, eltúlzott vagy épp túlságosan kifejezéstelen arcjáték, össze nem illő ruhadarabok.
- Nem, nem úgy nézel ki – válaszolok neki egy kissé őszintétlenül. – Na és mi a helyzet a családdal? Feleség, gyerekek?
- Tényleg érdekel erről az egészről a véleményem? – Szánakozva beszél hozzám, majd ad némi időt gondolkodni; felkel, és szemügyre veszi a kandalló fölé kiakasztott családi fotóimat. – Nem jó semmire, csupán figyelemelterelésre. A feleségeddel egymás trófeái vagytok, a gyerekeitek pedig a vitrinbe való medáljaitok; nézzétek, milyen ügyesek, szépek és okosak!
- El kéne küldenem téged most azonnal.
- De nem fogsz.
- Nem foglak.
Értelmetlen párbeszédek tömkelege kettőnk találkája. Nem tehetek mást az egyetértésen kívül, ő pedig nem tehet mást az ellentmondáson kívül.
- A barátokról még nem elmélkedtél. – Egyértelmű, hogy máris uralkodik felettem, hiszen úgy szólok hozzá, hogy tudja, arról beszél, amiről csak akar. Próbálván megőrizni méltóságom utolsó morzsáit arrébb rúgom a földön heverő üveget; eljátszom, hogy nem érdekel, hogy én is olyan hanyag vagyok, mint ő.
- Mert nem akarok.
Felnevetek. Értelmetlen ez az egész. Belefájdul a fejem ezekbe az üres körökbe. Gondolatban ezerszer elátkozom magamat, amiért meghívtam őt – habár lehet, őt kéne átkoznom, amiért létezik egyáltalán. Okolható-e emberi lény azért, mert arra kárhoztatott, hogy testet öltsön jóformán a semmiből, majd kényszeresen jelentést adjon a legértelmetlenebb dolgoknak is csak azért, hogy megnyugtassa magát, valami olyannal foglalkozik, ami számít?
- Gyűlöllek – mosolyogva, trillázó hangon ejtem ki ezt a szót, közben a lehető legközelebb hajolok zűrös látogatómhoz. Felállok, odasétálok hozzá, a kezeim automatikusan fogást találnak a vállain; szorosan tartom, de egyelőre nem tudom, hogy mi a célom. Vajon taszítani fogok rajta, vagy csak kapaszkodót találtam a testén ahhoz, hogy megrázzam? Netalántán észbe kapok, elengedem, majd térden kúszva bocsánatot kérek azért, mert ilyen rémes házigazda vagyok?
- Gyűlöllek – ismétlem meg a súlyos ítéletet, immár sokkal határozottabban.
- De nem jobban, mint magadat.
Három másodperc kell ahhoz, hogy teljesen feldolgozzam a szavait. Egy – hideg vízként csordogálnak a fülembe. Kettő – jeges szilánkokat hagynak maguk után, ahogy értelmet nyernek. Három – legutoljára pedig kősziklává fagyva elnehezítenek, mert nem tudok nem meghajolni ezek előtt a gondosan megválogatott, túlontúl igaz szavak előtt.
- Ismersz – suttogok, miközben engedek némi levegőt a tenyerem és az ingujja közé.
- Jobban, mint te saját magadat.
Csend. Ezekkel az egyszerű feleleteivel kezdi eltompítani az érzékeimet, azt az illúziót kelti bennem, hogy ő egy olyan ember, akiben meg lehet bízni. Hazugság, szemen szedett hazugság – rikoltja az elmém egy rejtett zuga, amit szégyen, de azonnal elhallgattatok. Nincs szükségem felülbírálásra és ítélkezésre, főleg nem egy olyan kritikus személyiségtől, mint amilyen én vagyok.
Ahogy állunk egymással szemben, hirtelen nem is találok kettőnk között annyi különbséget. Elvégre ő is csak egy elveszett lélek, mint én. Neki is van két lába, két keze, két szeme, két füle. A teste ugyanazon a mechanika alapján működik, mint az enyém. Lehetetlen, hogy annyira mások legyünk, amikor egyértelműen ugyanolyanok vagyunk.
- Mi lenne, ha azt mondanám, nem is késtél olyan sokat? – A hangomat átitatja valami fennkölt, megfogalmazhatatlan dolog; vagy csak a whiskytől szokott el a szervezetem, ki tudja.
- Az lenne, hogy örömmel felkarolnálak, drága, esetlen barátom.
Ekkor indultunk el az első kalandunkra; habár akkor még egyikünk se igazán tudta, hogy mire vállalkoztunk.
Részletesen elmagyarázta, hogy lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra kell haladnunk, mintha nem lennék több egy járni tanuló gyermeknél. Meg se próbáltam viccelődni vele arról, hogy már jó néhány éve kifogástalanul használom a lábaimat, sőt, futni is tudok. Nem értékelte volna ezt a fajta humort, ő sokkalta mélyebbre vájta már magát az emberi nevetés művészetében.
Sokáig sétálunk, talán túl sokáig. Ha nem lettek volna az út mentén szétszórtan elhelyezkedő lámpák, az orrom hegyéig se láttam volna. Nem tettem fel neki egy kérdést se, hiszen úgyse kaptam volna rájuk választ, így csak lépkedtem mellette azért rimánkodva, nehogy egy szektához cipeljen.
- Ott találkoztunk először. – Mutatott valamerre a távolba, de sajnos akkor még nem ismertem fel a helyet; az se jutott eszembe, hol ismerkedhettem meg vele.
Amikor végre közelebb értünk, elszörnyülködtem azon, hogy a valaha szeretett kis játszótér ma nem több egy rozsdával és szeméttel tarkított hajléktalanszállónál.
- Hintáztál – jelentettem ki, miután kellően leporoltam az emlékeimet.
- Nem igazán. – Azzal elindult a szóban forgó játék felé. Kénytelen voltam követni őt. A talpunk alatt csikorgó kavics visszarepített engem az időben, szinte hallottam a boldog gyereksikolyokat és éreztem a forró nyári napsütést.
- Hát mit csináltál? Mi másért jártál itt? Alig lehettél öt éves, mi dolgot volt azon kívül, hogy jól érezd magadat és játssz a többiekkel?
Nem válaszolt egyből, helyette meglökte a hintát, ami ugyan nyikorogva, de engedelmeskedett a fizika törvényeinek és elkezdett előre-hátra billegni. Én csak álltam és vártam. Megint megcsapott az az érzés, hogy rossz helyen vagyok, rossz társaságban, rossz időben.
- Odafent ültem! – A kicsit se biztonságos, felnőtt szemmel túlságosan instabilnak tűnő rúdra mutatott, amiről a két hinta lógott.
- Lehetetlen. – Jelentettem ki, pedig tudtam, hogy lehetséges.
- Már miért lenne lehetetlen? – Elmélkedni kezdett; a stílusához híven hosszú hatásszünetet tartott, leült a gyerekek szórakoztatására szánt játékra, majd rugdosni kezdte maga alatt a poros kavicsot. – Nem akartam játszani. Prédikáltam, de senki se hallgatott rám.
Nem akartam erre reagálni. Illetlen gondolatként fúródott a fejembe az a mondatfoszlány, hogy azóta minden bizonnyal hozzászokott már ehhez az érzéshez. Azok az emberek kapják a legkevesebb figyelmet, akik a legjobban vágynak rá; ez persze nem mindig igaz, de ha ők így éreznek, akkor muszáj nekünk, egyszerű halandóknak zokszó nélkül elfogadnunk, mintha kőbe vésett tény lenne.
- Gyerekként az a dolgunk, hogy ne törődjünk semmivel – folytatta, a hangja hullámzott, ahogy a hintán ülve hol fentről, hol lentről jutott el hozzám a mondandója. – Rájöttem én már erre akkor, így szembemenve az élet által kreált szabályokkal ahelyett, hogy veled együtt szaladgáltam volna, leültem, mintha rozoga nyugdíjas lennék, és úgy szemléltem a bugyuta tevékenykedéseiteket, mintha én már láttam, hallottam, tapasztaltam volna mindent, amit csak lehet.
- Tehát színészkedtél. – Nem tudtam, honnan sikerült annyi erőt összekaparnom magamban, hogy szembe mertem szegülni vele, a lényeg, hogy megtettem. – És ha megbocsátasz, azt kell, hogy mondjam, a színészkedés a lehető leggyermetegebb játék mindközül.
Kacagni kezdett; szívet melengetően, gyerekesen, még a dohánytól rekedtes hangját is maga mögött hagyta néhány másodperc erejéig, ahogy a mérnökök által kimért röppályán lengedezett ide-oda. Kinevetett.
- A színészkedés egyáltalán nem gyerekes, viszont az, hogy ennyire kétségbeesetten próbálsz nekem ellentmondani, nagyon is az. Gondolj csak bele! – Az égbe kiáltott, kiugrott a hintából és szédelegve elém sétált. – A gyerekeket arra kényszerítik, hogy játsszanak, hogy ne törődjenek a világ történéseivel, hogy legyenek boldogok. Ez egy burok, ami tejüvegből van, és csak az igazán szemfülesek látnak át rajta.
- Bolond vagy.
- Bolond vagy, hogy azt hiszed, hogy bolond vagyok – feleselt somolyogva, majd megrázott a vállaimnál fogva. – Felmásztam oda és nem játszottam. Tudod, hogy miért?
Szégyellem bevallani, de el kellett gondolkodnom. Ő addig nem zavartatta magát, lecsúszott a sárral tarkított csúszdán.
- Elégtételt tettél afölött a tény fölött, hogy egy bizonyos életkor alatt minden varázslatos? – Tippem jó volt, ugyanakkor halovány és alig állt meg a lábán.
- Elégtételt tettem afelett, hogy a világ egy komoly hely – kijavított ugyan, de közben egy hosszú farönkön egyensúlyozott végig. Képtelen voltam hitelt adni a szavainak, hiszen aki ennyire bohókás és csapongó, lehetetlen, hogy ilyeneket jelentsen ki úgy, hogy közben belül nem röhögi halálra magát.
Én már csak tudom, hiszen vele együtt szenvedtem. Emlékszem arra az évekkel ezelőtti nyári napra, bennem is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg – az egyetlen különbség az volt, hogy amíg ő a felnőttet játszotta, én a gyereket.
Hajnalodott, így nem csoda, hogy az utunk egy állandóan nyitva tartó koszos lerakatba vezetett. Az alkohol éppúgy megtalálható az efféle boltokban, mint az évfordulós képeslapok és a félkész zacskós levesek – legjobb barátja ez a hely az alkoholistáknak, az állandóan gürcölő családapáknak és az éhező egyetemistáknak. Csoda, hogy a minőségi közösségi élet az építészetileg túlértékelt tereken és túlárazott plázákban zajlik, nem pedig itt. Ez itt sokkal valódibb és emberibb, mint azok a letisztult, vagyonnal kérkedő helyek.
- Erre emlékszem. – Derült égből villámcsapásként vágott belém a felismerés, hogy én bizony jártam már itt. Winston előttem sétált, a kicsattanó jókedve minden lépessel egyre halványodott, mígnem teljesen kivetkőzött önmagából; a lábai surrogtak a járdán, a háta meghajlott, gyanakodva nézegetett maga mögé, még a ruhái is otrombává változtak a szemeimben.
Nem is válaszolt, csak ment.
- Zárva. Már legalább öt éve. – A hangomba akaratlanul is csalódottság vegyült, ahogy elolvastam a rácsos ajtóra ragasztott feliratot.
- Attól még fizethetek – vetette nekem foghegyről, a zsebeiben kotorászott, és amikor nem talált semmit, gondterhelten felsóhajtott. – Ilyen az én formám!
- Miért akarsz fizetni? – Olyan voltam, mint a forgatókönyvben a véletlen: mindig akkor kérdeztem azt, amit kellett, amikor szükség volt rá. Nem voltam több egy mankónál, egy pótkeréknél, egy extra zsebnél.
- Mindig ide jártam lopni. – Nekidőlt a koszos falnak; követtem a példáját. Egymás mellett álltunk, előttünk és mögöttünk a nagy semmi, bennünk is csak az emlékek tobzódtak.
- Rossz ember voltál.
- Rossz ember vagyok.
Összenéztünk; ő ugyanúgy lehetett volna én, mint ahogyan én ő.
- Különös dolog lopni, nem gondolod? – Ismét nekiállt elmélkedni, de már nem bántam; ő volt a víz, én pedig a szivacs. – Ha valaki lenyúl valamit egy véletlenszerűen kiválasztott zsebből, abból botrány lesz. Ha valaki művészi szenvedéllyel megtervez egy bankrablást, abból szintén botrány lesz. Ha valaki úgy dönt, fizetés nélkül távozik a boltból, abból is botrány lesz.
- Nem értem – sóhajtottam fáradtan.
- Soha nem értesz – legyintett lemondóan. – Az előbb felsoroltakat mindig tolvajlásként címkézik fel, de mi van akkor, ha egy olyan személlyel kényszerülsz csevegni, akit ki nem állhatsz? Csak beszél, beszél és beszél. Megemlíti, hogy milyen nehéz napja van, szóba hozza az időjárást, beszámol a soha be nem teljesülő álmairól. Mindezt hangzatos, ámbár érdektelen körmondatokba csomagolja, kicsit kiszínezi, viszont a kellő helyen megfásítja a történeteit, hogy együttérzést, netalántán szánalmat ébresszen benned. – Egy pillanatra elhallgatott, figyelmesen végignézett rajtam, majd csalódottan megrázta a fejét. – Barátom, ezt is ugyanúgy tolvajlásnak kéne hívnunk!
Mire rájöttem, hogy mit akar ezzel mondani, késő volt, ugyanis nevetve folytatta:
- Mindannyian ott lopjuk meg a másikat, ahol csak tudjuk! Ha nem szolgálhatnak nekünk mással, hát visszaszerezhetetlen perceket csenünk el a másik életéből. Érted már?
Bólintottam; hogyne értettem volna. Nem raboltam tehát az idejét, karon ragadtam és hagytam, hogy a lábaim vezessenek a gondolataim helyett. Útközben aprópénzt szórtunk a járdára, a lépteink csálék és elcsigázottak voltak – pont, mint a felborzolt elmém a rádöbbenés után, hogy egész eddigi életem során úgy raboltak ki, hogy én még csak nem is tudtam róla.
Egy padon aludtunk; néhány nap és valószínűleg kidőlök a láz miatt. Reggel az első utunk a könyvtárba vezetett. Hogy miért? Mert fel kellett melegednünk valahol anélkül, hogy pénzt költöttünk volna, ugyanis azt a keveset is a városnak adtuk, amit a zsebünk rejtegetett.
- Van valami, amit soha nem tettem meg, mégis késztetést éreztem rá. – Winston szinte szégyenkezve tett vallomást, még az arcát is eltakarta a kezében tartott könyvvel. Az ember azt hinné, hogy egy olyan kaliberű fickó, mint ő, ha nem is foglalkozik magas irodalommal állandóan, de legalább idegen nyelven olvas; ezzel szemben egy gyerekkönyvet lapozgatott, méghozzá a lehető legnagyobb szenvedéllyel.
- Mi lenne az? Mit nem tettél meg? – Visszakérdeztem, habár nem hittem neki teljesen. Pont neki lennének korlátai? Hiszi a piszi.
- Könyvrongálás.
Hirtelen nem tudtam mit reagálni. Ezzel a kijelentésével eljutott egy olyan mélységbe, ahonnan a visszatérés csak szégyennel, méghozzá rengeteg szégyennel valósítható meg. Éppen ezért én se értettem, amit ezután tettem; felemeltem a hozzám legközelebb eső könyvet, kinyújtottam a kezemet, majd szánt szándékkal leejtettem a földre. Meg se moccantam, a koppanás visszhangot vert a lelkemben.
Azt hittem, végre képes voltam lenyűgözni Winstont, de ahogyan rám pillantott, eloszlatta az efféle reményeimet. Egyértelmű, hogy ez nem volt neki elég, hogy pont ugyanolyan rossz véleménnyel volt rólam, mint azelőtt, hogy az a könyv a földre került volna. Azzal vigasztaltam magamat, hogy ennek így kellett lennie, hogy megkellett próbálnom. Nem veszítettem semmit.
- Értékelem a szándékot, de a kivitelezésed valami csapnivaló. – Elsőre el se hittem, amit mondott, hiszen az ő szájából ezek a szavak dicséretnek számítottak.
Felkelt, én pedig követtem őt. Egyre jobban elvesztünk a könyvekkel teletömött polcok labirintusában, mígnem megérkeztünk oda, ahova menni akart. Vaskos értelmező szótárak, lexikonok, rég elfeledettnek hitt nyelveken íródott fejfájdító történetek mezeje volt ez.
- Mi dolgunk van itt? – Érdeklődtem oda se figyelve arra, hogy már megint feleslegesen nyitottam ki a számat, hiszen a kérdésem nélkül is csak pár másodpercet kellett volna várnom.
- Biztos nem lenne ellenedre, ha kitépnénk a könyvek lapjait, erőszakosan összeütköztetnénk őket a padlóval, netalántán lealacsonyítanánk néhányat a tűzifa szintjére? – A szemében őrület villogott, az ujjai riadt lepkékként keringtek a szóban forgó tárgyak körül; hol a gerincük felé nyúlt, hol a lapokon akart végigsimítani. Mégse tette, az engedélyemre várt.
Ez új volt. Én voltam a főnök, ő pedig a mit sem sejtő kisgyerek.
Nem, nem kisgyerek. Akkor nem kért volna tőlem ilyet, hiszen még az óvodás is tudja, hogy a könyv tele van tudással, a tudás pedig hatalom.
Ez különbözött attól.
Állat volt, tele ösztönökkel és megfékezhetetlen vágyakkal. Mint az a kutya, aminek az orra előtt mulatva lengeted a húst, hogy aztán ráparancsolj, hogy ne mozduljon; a betanított ölebemmé avanzsált azzal, hogy nem tett semmit az én beleegyezésem nélkül.
A kérdés nem az volt, hogy igent vagy nemet mondok-e neki, ezt pedig mind a ketten tudtuk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy le merek-e süllyedni oda, ahol a szavak már nem jelentenek semmit, mert már mindent rábíztunk az ösztöneinkre. Ha egyedül lettem volna, riadt őzgida módjára elszaladtam volna; de szerencsére ő ott volt velem, leste minden mozdulatomat.
Társakká váltunk és abban a röpke tíz percben nem éreztette velem, hogy mennyire esetlen vagyok hozzá képest. Én tettem meg az első gyilkos mozdulatot, az ujjaim leemeltek egy különösen vaskos könyvet a polcról. Szinte nem is gondolkodtam, csak cselekedtem, méghozzá mámorosan és önmagam kegyetlenségétől eltelve; a könyvet előbb finoman megsimogattam, mintha el akartam volna altatni a figyelmét.
Ne aggódj, semmi baj nem lesz, csak lapozgatni foglak, éppen úgy, ahogy bárki más tenné – sugallták az ujjbegyeim puhán, ámde csalfán és nevetve, mert a következő pillanatban már a körmeimmel húztam végig a kopottas borítót. Éreztem a port, a szavakat, a tudást; a körmöm alatt volt ez a dohos elegy, mintha nem lett volna több a fű alatt lakozó koszos földnél.
Könnyű volt kitépni azt a lapot, ami elindította a lavinát. Elvonatkoztattam attól, hogy eszmei értéket rongálok, elvonatkoztattam attól, hogy ez a valóság, elvonatkoztattam attól, hogy épp elvonatkoztatok valamitől – teljesen kivetkőztem magamból, kapkodva cselekedtem, a leggyűlöletesebb, leghaszontalanabbnak ítélt darabokat támadtam. Ragadozónak éreztem magamat. Én voltam a sas, a polcokon csücsülő könyvek pedig a mit sem sejtő rágcsálók.
Winston velem együtt csúszott a lejtőn, teljes összhangban bolyongtunk azokon az utakon, ahol más még nem járt. Mi voltunk az elsők, akik megtapasztalták a művelt ember értelmi öncsonkítását. Lángoltak az érzékeink, lángra kapott egy legalább százesztendős verseskötet.
Kacagtunk, és habár nem gondolkodtunk, mégis égett valami az agyunkban. Állatok voltunk azokban a pillanatokban, méghozzá a szó egyfajta kifacsart, habár igaz értelmezésében. Pontosan azt tettük, amire Winston figyelmeztetett: lapokat gyűrtünk, szabtunk, rongáltunk, égettünk, és valahogy minden a padlón kötött ki.
- Re-bar-ba-ra – szótagolta társam, majd nevetett, miközben egy tollal durván, túlzó mozdulatokkal keresztülhúzta a szót.
- Rebarbara – suttogtam magam elé, mintha ez a kilenc betű magát a megvilágosodást jelentené.
- Értelmetlen, gyatra nyelv ez – rázta a fejét lemondóan Winston; kezdett belé visszatérni az, ami emberré teszi az embert, de még nem volt teljesen önmaga.
- Olyan, mint egy marionettfigura fonalak nélkül. – Kivételesen tudtam, hogy miről beszél.
- Irányíthatatlan, kezdetleges, nem elég – sorolta pergő nyelvvel, fájdalomtól eltorzult arccal. A szívéhez kapott, majd letérdelt a földre; muszáj volt követnem, különben félő volt, hogy lemaradok valami igazán fontosról.
- Egyszerre sok és kevés. A formalitásokra és az udvariaskodásokra ezer meg egy üres frázisunk van, amiket ha nem a megfelelő időben és helyen használunk, máris értelmetlenek.
- Ez az! – kiáltott fel helyeslően, majd ott, a káosz közepén megfogta a kezeimet, és csillogó szemekkel folytatta: - Mi is csak állatok vagyunk, a szavak pedig nem többek a látszatnál! Aranykalitka, börtön, a magyarázat magyarázata arra, amiért olyan kiváltságos fajnak gondoljuk magunkat.
- Nem gondoljuk, érezzük. – Mire észbe kaphattam volna, már ki is javítottam. – Ne légy álszent.
Csendben ültünk, tanulmányoztuk egymás átszellemült, igazi arcát. Nem is volt már annyi különbség kettőnk között. Vajon ugyanez a látvány fogadott volna, ha nem a pupilláiba, hanem a tükörbe néztem volna?
- De mégis, mi tesz minket emberré? – Úgy néz ki, már akkor beférkőzött a gondolatai közé ez az akkor még meg sem igazán született, félig se átgondolt, csupasz kérdés.
A mentális leépülésünk után nem volt kérdés, hogy hova megyünk legközelebb. Habár egyikünk se igazán hitt akkor már semmiben se, az utunk mégiscsak a templomba vezetett. Nem tudtuk, hogy azért, mert ennyire belénk voltak nevelve a társadalmi normák, vagy mert a lelkünk mélyén mindketten vágytunk arra, hogy képesek legyünk átélni egyfajta katartikus élményt azáltal, hogy meggyónjuk a bűneinket.
- A magasba menni csakis a legmélyebb pontról éri meg, nem gondolod? – Szinte már barátságosan mosolygott rám, miközben feltette a már szokásosnak nevezhető egyik költői kérdését. A következő pillanatban elnyelte őt az épület; követtem.
Nem keltettünk feltűnést, csupán leültünk és úgy tettünk, mintha imádkoznánk. Lehajtottuk a fejünket, összekulcsoltuk a kezeinket, meg se mukkantunk. Kellemetlen volt, attól féltem, hogy valaki rájön, hogy nem vagyunk többek két romlott szélhámosnál, és elüldöznek minket. Elképzeltem a jelenetet: a jobbomon ülő idős nő jönne rá a turpisságra, a botjával mutatna felém; erre aztán felfigyelne mindenki, majd egy kisgyerek kiáltaná ki az igazságot, mert azoknak még nincs beépített szűrő a szájukon. Természetesen semmi ilyesmi nem történt, ezek itt a légynek se ártanának; a kivételek erősítik a szabályt, persze, csak hogy magyarázzam valamivel az ittlétünket Winstonnal.
- Egyszerre imádom és utálom a templomokat – fordult felém váratlanul barátom; a szeme könnyes volt. – Buta és gyermeteg dolog egy kitalált történet szerint élni, ugyanakkor van benne valami erőteljes és hatalmas.
Nem tudtam neki válaszolni, így inkább felkeltem, hogy a tudomására hozzam, ideje mennünk. Ő is ezt tette, ám ahelyett, hogy a kijárat felé indult volna az oldalamon, elindult a sorok között, mindenkinek belebámult az arcába, letérdelt eléjük, a kezüket fogdosta. Nem akartam rákiáltani, hogy ez az illetlenség legmagasabb szintje, így odarohantam hozzá; ki akartam taszigálni őt még a városból is. Épp egy kislány előtt térdepelt, aki csukott szemmel, belefagyva az időbe és a térbe fohászkodott valakihez odafent. Szoborszerű volt.
- Mit csinálsz? – Tettem a vállára a kezemet, a szavak ingerült suttogásként jöttek ki a számon. Ezzel szemben ő hangosan felkacagott; attól féltem, hogy azon nyomban kipenderítenek minket, vagy legalább minden szempár vádlón ránk fog tapadni. Nos, tévedtem. Senki és semmi nem mozdult, olyan volt, mintha kettesben lettünk volna, minden más csak a szórakoztatásunkra való díszlet és kellék – káprázat, se több, se kevesebb. Ámulva néztem körbe; minden megmerevedett, az élet körülöttünk átalakult egy háromdimenziós vászonná, így mi egyszerre voltunk ecsetek és művészek.
- Üdvözöllek Isten házában, Quentin! – Kiabált, mert megtehette. A pap mellett állt a pódiumon, groteszk vigyorral az arcán pillantott végig élettelen közönségén; ebben a kontextusban egyszerre beillett volna őrült diktátornak, illetve jámbor prédikátornak.
- Miért? – Már csak ennyire futotta tőlem, hiszen egyszerűbb csendben elfogadni a körülöttünk történő megmagyarázhatatlan dolgokat, mint magunktól átgondolni őket. Tehát kész válaszokra volt szükségem, munka nélkül akartam magamba szívni a tudást, akárcsak az a naplopó, aki mindig elcseni a legfinomabb falatokat a tányérról. Gondolkodom, tehát vagyok; azokban a pillanatokban akkor félő, hogy nem léteztem, ugyanis azon kívül, hogy hitetlenkedve pislogtam a mozdulatlan, se nem élő, se nem halott emberekre, nem sokat csináltam.
- Nincs mindenre magyarázat. És hol máshol lehetne a legjobban demonstrálni ezt az örök igazságot, mint itt, ahol még a falak is hazugságból épültek? – Winston nemtörődöm léptekkel sétálgatott az épületben, felcserélte az egymás mellett ülők sapkáit, az imakönyveket kivette az emberek kezéből, találomra csettintgetni kezdett néhány szerencsétlen orra előtt. – Annyi hatalom, annyi pénz, annyi háború, mindezt néhány történet miatt. Látsz benne értelmet, Quentin?
- Attól függ. – Tudtam, hogy nem fog megelégedni a válaszommal, így meg se lepődtem, amikor egy hosszas grimaszolás után nekitámaszkodott velem szemben az egyik kényelmetlen padnak.
- Mitől függ? Hogy tavasz van vagy ősz? – Gúnyolódott, de alig vettem észre; a szavait, a viselkedését, na meg persze egy az egyben őt magát egyre inkább annak láttam, ami: egy folyton erőlködő, karizmatikus csalónak. – Figyelj rám! Ezek az emberek nem különbek azoknál, akik a hajléktalanszállók körül cracket főznek és eladnák a saját anyjukat némi heroinért. Tudod, miért? Mert ők is ugyanolyan függők, mint azok, akik különböző kábítószerekkel tömik magukat.
- Ez nevetséges!
- Nem az. Valaki fizikailag függ valamitől, valaki pedig a gondolattól. Az összes ittlévő ember azért jön el ide, azért imádkozik, azért keres összefüggést az élet legapróbb mozzanatai és Isten között, mert enélkül képtelenek lennének feldolgozni azt a sok förtelmet, ami körülöttünk zajlik. Éhezés? Isten így rendelte. Árva gyerekek? Majd a Paradicsomban békére találnak. Függenek a gondolattól, hogy mindennek van célja és értelme, hogy valaki törődik velük, hogy valaki meghallgatja a sirámaikat. A közéletben ezt nevezik hitnek, ha engem kérdezel.
Belefájdult a fejem; habár nem voltam vallásos, nem akartam hinni neki. De kinek hittem volna, ha nem neki, ha egyszer amúgy se hittem semmiben?
- Gyerekmese. Nem több gyerekmesénél. Ez az, amire szükségük van az embereknek? Csodára és megváltásra? Tényleg ebben reménykednek? – Magam elé motyogtam ezeket az értelmetlen kérdéseket, nem tudtam, mitévő legyek. Itt hagyhatnám őt. Zokszó nélkül távozhatnék, megvárhatnám, amíg eltelik annyi idő, hogy erre a különös kalandra azt higgyem, nem volt több egy rossz álomnál.
- Ez ad értelmet annak, ami értelmetlen. – Vállat vont, majd az ajtóra pillantott, mintha tudta volna, hogy mit forgattam a fejemben; ezek után természetesen meg se mozdultam. Könnyedén marasztalt azzal, hogy úgy tett, mintha elmerengett volna egy pillanatra azon, hogy lelép.
- Mégis mi annyira értelmetlen, hogy szükség legyen ezer meg egy több évezredes történetre, amikbe emberek milliói kapaszkodnak?
Mielőtt válaszolt volna, felsóhajtott. Szinte ábrándosan, mintha nem lenne több egy elveszett, romantikus léleknél, aki épp rácsodálkozott arra, milyen különös dolog megnyílni valakinek annyira, hogy megosztod vele a saját gondolataidat.
- Az élet. Az élet értelmetlen annyira, hogy nem lehet mással végigbukdácsolni rajta, csak hittel.
A válasza sokáig visszhangzott bennem. Olyannyira sokáig, hogy hiába töltöttünk el abban a templomban hosszú órákat, amikor szépen lassan ismét mindenbe visszaszökött az élet, és a faliórán is elkezdtek lassan kúszni a mutatók, már nem éreztem késztetést arra, hogy gúnyolódjak azokon, akik valóban imádkozni jöttek ide.
Igaza volt Winstonnak; van ebben valami varázslatos. Igaz, hogy a varázs egy olyan alfaja ez, ami kéz a kézben jár a torokszorító szomorúsággal, de semmi nem olyan egyszerű, hogy csak egy érzelmet lehessen hozzákapcsolni, nem igaz?
- Hazugság, szemenszedett hazugság – suttogta a fülembe, amikor kifelé menet átléptük a nehéz, kétszárnyas faajtó küszöbét. – A vallások többsége a toleranciáról, a békéről és az egyenlőségről tanít. Akkor miért van ennyi gyűlölet és pusztítás, amit különböző Istenek nevében vívnak? Ha-zug-ság! El kéne kezdenünk valódi dolgokban hinni.
Kivételesen tudtam, hogy mit mondjak:
- Miért lepődsz meg? Az igazság az egyik legnehezebben megemészthető dolog a világon.
Ezzel beléfojtottam a szót; azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon ő hisz-e valamiben. Aztán azon, hogy vajon én hiszek-e valamiben.
El akart utazni. Azt mondta, hogy elege lett ebből a városból. Pont azokat a szavakat használta, mint amiket akkor is, amikor lelépett a középiskolai ballagásunk után. A sarkában rohantam, próbáltam lebeszélni, összeígértem neki fűt-fát; akkor is és most is. Úgy éreztem, ha magamra hagy, elveszek és soha többé nem találom meg önmagamat.
Erre azt felelte, hogy a legutóbb is egész jól teljesítettem. Nem volt igaza.
- Mi van, ha azt mondom, hogy amikor veled vagyok, akkor nem vagy önmagad, és amikor magadra hagylak, lehetsz csak te valójában te? – Fordult felém, a hangja remegett, ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy menten elsírja magát.
- Valószínűleg elfogadom, éppen úgy, mint amikor más őrültséget kényszerülök lenyelni és megemészteni miattad. – Őszintébb voltam, mint azelőtt bármikor; nem hagyhatott egyedül.
- Azt mondod, mindent elhiszel, amit mondok?
- Azt.
- Negyvenegy éves vagy. – Közelebb lépett hozzám, miközben beszélt.
- Igen. – A testem ugyan feszült volt és görcsökkel teli, kiszaladt az ajkaimon egy megkönnyebbült sóhaj. Csak helyeselnem kell, ő pedig itt fog maradni; könnyű, nagyon könnyű.
- Tizenhárom éve házas. – Újabb megállapítás tőle, újabb halkan elrebegett helyeslő válasz tőlem. – Nem szeretitek egymást, csak a megszokás és a pénzügyek tartanak össze titeket. A gyerekek véletlenek voltak, csak eljátszottátok, hogy örültök nekik. Válaszolj!
- Nem, nem így van…
- Azt mondtad, mindent elhiszel. Hazudtál?
- Nem! – Tehetetlenségemben felkiáltottam. Ördögi körhöz érkeztünk; ha neki mondok nemet, őt hazudtolom meg, de ha magamnak, akkor az egész életemet.
- Akkor mi lesz, Quentin? Azt se akarod beismerni, hogy amióta elmentem, nem csináltál többet az általános kényelembe való aktív belesüppedésnél?
Farkasszemet néztünk. Fájt, hogy tudta, hogy tudtam, hogy igaza van. Nem volt értelme válaszolnom, de ő mégis hallani akarta, ahogy meghunyászkodom, azt teszem, amit ő akar, hogy tegyek.
- Igazad van. Tessék; igazad van mindig mindenben, mert te jobban vagy én, mint én magam valahova voltam vagy leszek.
Elmosolyodott; mégse akart már elmenni. Én viszont már nem voltam biztos abban, hogy tovább akartam élvezni a társaságát. Szívesebben láttam volna őt a síneken fekve – mint egy csecsemő, édesdeden, lehunyt szemekkel álmodva valamiről, a testét pedig a lehető legtökéletesebb takaró fedte volna be: a saját belsőségei.
Gyilkosság. Most fogalmazódott meg bennem ez a gondolat ilyen komolysággal életemben először. Egyszerre ijesztett meg és töltött el izgalommal, mert habár tudtam, hogy úgyse tenném meg, de mégis nekiálltam tervezgetni és fantáziálgatni. Némán sétáltunk, karjaink néhány centiméteres távolságban mozogtak egymástól – ő volt a mit sem sejtő áldozat én pedig a mindenre felkészült ragadozó.
- Ha tényleg megteszed, hazudd a rendőröknek azt, hogy öngyilkosság volt. – Ismét kitalálta a gondolataimat. Átkarolta a vállaimat, majd úgy mosolygott rám, mintha nem is ember, hanem egy ócska, agyonolvasott könyv lettem volna a szemeiben.
- Miért, olyan labilisnak érzed magad?
- Nem. De te magad mondtad, hogy én inkább vagyok te, mint te magad. Öngyilkosság és gyilkosság; lecsupaszítva egy és ugyanaz, emberölés. – Fecsegett, méghozzá minden értelem és összefüggés nélkül, én pedig egyre tisztábban láttam ezt, de volt benne valami, ami miatt nem tudtam szabadulni tőle. Ha ő akart elmenni, én marasztaltam, ha én akartam világgá menni, ő beszélt lyukat a hasamba – vajon minden emberi kapcsolat pont ennyire szemétbe való, mint ez itt?
- Mikor változtunk meg ennyire? – Nem tudtam, hogy a témát terelem, vagy tényleg szükségem van még egy pofonra tőle.
- Sajnos nem tudok egy pontos időponttal szolgálni, de szerintem ezt már te is tudod.
- Igen, én is tudom.
Ezután megdicsért, de a szavait le akartam magamról kaparni, ólmot önteni a füleimbe, hogy soha többé ne hallhassam szirénénekét. Nem vágytam elismerésre, pláne nem tőle, mérgezett lettem, pont olyan, mint ő.
A legrosszabb pedig az, hogy tényleg nem tudtam egy pontos pillanatot megnevezni; a változás állandó és folyamatosan, minden egyes másodpercben zajlik. Ilyen értelmezésben minden egyes másodpercben egyszerre halunk meg és születünk újjá, örökkön-örökké formálódunk valami idegenné, mígnem egyszer rádöbbenünk, hogy minden egyes sejtünk és gondolatunk kicserélődött a lényünk egy korábbi verziójához képest. De ez se igaz, mert soha semmi nem lehet teljesen igaz, és mindig mindent meg lehet cáfolni, hiszen ha mindig mások lennénk, akkor semmi nem lenne, ami egyben tartana minket.
Belefájdult a fejem a gondolataimba, belefájdultak a lábaim a sétába. Haza akartam menni.
- Mi tesz minket emberré? – Kérdeztem a tükörképemtől.
Egyedül voltam. A hotelszoba lepukkant és sötét volt, a berendezés poloskával és porral volt tele, mégse bántam. A magányt néha nem pénzben, hanem életminőségben kell megfizetni; én pedig az elmúlt egy nap őrültségei után boldogan odaadtam volna ezért a kis lyukért ennél akár százszor többet is.
- A DNS-ünk körülbelül kilencvenhat százaléka azonos a majmokéval, akkor mégis mi? – Tovább faggatóztam, de választ természetesen nem kaptam.
Tehetetlenségemben leheveredtem a szebb napokat is látott szőnyegre, majd lehunytam a szemeimet. Fejben listát készítettem: nem vagyunk ösztönlények; kivételes módon kommunikálunk; az agyunk bonyolult és egyedi.
- Ennyi lenne? Néhány véletlenszerűen létrejött fizikai tulajdonság?
Miért érdekelt egyáltalán a válasz? Nem kellett volna filozofálnom és gyötörnöm magamat, evégre már nem voltam vele. Tudtam, hogy ez a vég – annyira beférkőzte magát a tudatomba, hogy már képtelen voltam elengedni a gondolkodásmódját, a világnézetéből pedig átragadt rám valami.
- Egyenes testtartás, művészet, befelé forduló hüvelykujj, mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán. – Folytattam a felsorolást, pontosan annyi szenvedéllyel, mint amennyivel egy megszállott, beteg ember tenné. – Két kar és két láb, csupaszok vagyunk; ez elég? Ennyi lenne?
Elsírtam magamat, nem tudtam elhinni, hogy ide jutottam. Egy ronccsá változtam, egykori önmagam silány árnyéka lettem, hála neki; hála nekem, mert én futottam utána, én hívtam meg. Azt se tudtam már, mi az a fent és lent, hogy van-e értelme hazamennem, hogy az, akinek hittem magamat az elmúlt húsz évben, az tényleg én vagyok-e. Az ereimben nem vér folyt többé, hanem kétely, a tükörből pedig nem én bámultam vissza magamra, hanem ő énrám.
- Mi tesz minket emberré? Az életünk biológiai értelme nem merül ki a reprodukcióban; igaz, sokszor tűnik úgy, mintha csakis ez számítana. – A maszatos tükörből beszélt hozzám, de önmagamat láttam.
Tudtam, hogy soha nem fogom tudni elüldözni őt, a nyakamra nőtt. Egy testben kényszerülünk létezni ezentúl, méghozzá az enyémben.
- A hitet kifelejtetted. Az is nagyon emberi. – Tettem hozzá csendesen, majd lehunytam a szemeimet.
Rájöttem, hogy mindenkinek hinnie kell valamiben, anélkül nem élet az élet. Én akkor abban kezdtem hinni, hogy kár volt behívnom őt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése