oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. augusztus 26., vasárnap

végjáték

elkezdtem olyan tartalmat gyártani, aminek semmi értelme, nem folytattam azóta se az 'afamah't, ráadásul az új projektjeimmel se foglalkoztam azóta, hogy megcsapott a kezdeti jajdejóötlet-szellő.
pls valaki dobáljon meg egy-két papuccsal, kell valami motiváció.
ui.: egyébként hamarosan designváltás, élvezzétek ki a mostanit.
ui2.: a cím mint mindig, most is elég hányadék.




   x hermann hesse pusztai farkasa ihlette agymenés
   x kb. hatszáz szó
   kissé hallucinogén jelenség, tele kérdésekkel
   szerintem kell hozzá egy hangulat, annyira értelmetlen


„Élvezetes öngyilkosság!
Halálra röhögöd magad”
/Hermann Hesse/
Hol kezdődik a valóság és hol kezdődik az, amit csak képzeletnek hívunk? És vajon a képzelet valódi, létező dolog, vagy csak álltatjuk magunkat, hogy van olyan, mert ami igazi, de nem vagyunk képesek felfogni, azt fel kell címkézni, hogy aztán örökre a komfortzónánkon belül maradhassunk? Létezik egyáltalán valamiféle határ, egyfajta láthatatlan vonal, amit ha átlépünk, megszűnik a fent és a lent relatív, mégis fájdalmas módon kőbe vésett fogalma?
- Mert te odafent lebegsz, én pedig itt ragadtam, lent… - motyogok, miközben a gondolataimat én magam se tudom követni. Az egykoron volt óriási sziklák megfoghatatlan kövekké zsugorodnak, hiszen itt kell egy kicsit farigcsálni, ott kell egy kicsit ütögetni; potyog a mészkő. Magam miatt teszem ezt a saját, épnek alig mondható eszemmel, vagy érzem a nyomást, hogy ez így nem jó? Csonkítás és öncsonkítás, de hát ezek csak gondolatok, mégse ugyanaz, mintha az ujjamat nyisszantanám le.
- Hol az olló? – Kérdezem a visszhangot, de az nem felel, helyette az égiek talán meghallják félőrült rimánkodásomat és életem pora fölött, az asztal egyik zsúfolt, tenyérnyi felületén megpillantok egy szikét. Vakon botorkálok, hiszen minek látni, elég, ha érezzük azt a töménytelen szenvedést és fertőt, ami körülvesz minket, megkaparintom a műanyaggal bevont éles tárgyat, mert hát olyan ez, mint a báránybőrbe bújt farkas, vigyázni kell, hoppá, már ki is csúszott a penge.
Elképzelhetetlen, hogy milyen könnyű búcsút inteni dolgoknak – legyen szó a tízéves korodban elhagyott kedvenc plüssjátékodról, az első szerelmedről, vagy éppen a bal kezeden, megannyi éven át használhatatlanul, mégis nélkülözhetetlenül tengődő kisujjadról. Hiszen ez csak némi csont, ér, bőr; lehetetlen, hogy annyira értékes legyen, mint amennyi jelentőséget tulajdonítunk a testrészeinknek.
A vér túl sok mindent terít be, de a fájdalom annyira valós, annyira letaglózó, annyira sokkoló, hogy nem tehetek mást a gyönyörködésen kívül. Hiszen az ott a szőnyegen immár nem én vagyok, az csak egy szemét, épp úgy porrá lesz, mint az a milliónyi elhalt hámsejt, amit elhagytam már életem során; olyan leszek én is. Por. Különféle seprűk sörtéire tapadt szürke gombóc.
Térdre hullok, lepedőt szorítok a kezemre, reszketek. Ilyen érzés életben lenni, vagy ilyen érzés a halál kapujában állni? A fájdalom az élőt vagy a haldoklót sújtja jobban? Vagy a lelki szenvedés is ide tartozik, és akkor a már majdnem túlvilágon járót a várakozás édes boldogsága járja át?
- Vajon élek vagy meghaltam már? Netán álmodok? – Mert a kérdések hangosan kimondva még nagyobb zűrzavart keltenek ostoba lelkemben, hiszen erre se tudom a választ, annyira felejthető és mit sem érő vagyok; de hát mindenki pontosan ugyanilyen. De szeretnék elsüllyedni a tudatlanságban! Még mélyebbre, hogy azt se ismerjem fel, hogy semmi sem maradandó, pláne nem az, ami olyan képlékeny és múlékony, mint én.
A ködön át a tükör fényesebb, én pedig meglátom az őszinte, hideg felületen a silány valómat. Nevetséges, hogy évekig abban a tudatban voltam képes létezni, hogy különleges vagyok, pedig most nem látok mást, mint egy hanyatló embert, aki a saját vérében fürödve, fájdalomról eltorzult arccal térdepel a mocsokban. Magam elé suttogok szavakat, csakhogy a sorrend lényegtelen, mintha egy szótár hányná fel őket véletlenszerű sorrendben. Lehet, hogy csupán ennyik vagyunk – emberi szótárak, üres tárolóegységek, és ha egy pillanatra is megsejtjük ezt a rút igazságot, az elménk bomlani kezd, hiszen annyira abszurd, hogy minden egyes cselekedetünk az ellen irányul, hogy éreznünk kelljen a bennünk vadul tomboló űrt.
A szike olyan könnyedén siklik a puha bőrön, mint ahogyan a papírlap szakad egy idős, féltve őrzött könyvben; csakhogy engem senki nem őriz, így minden könnyedén kiszökik belőlem: a levegő, a folyadék, az élet. Gyilkosság ez, méghozzá a legelrugaszkodottabb fajta, hiszen micsoda tökéletes körforgás az, amikor a saját magad életét oltod ki; kacagok a helyzet drámaisága miatt, de ez csak ilyen belsőséges vicc lehet köztem és a szoba négy fala között, hiszen senki nem tudja rajtunk kívül, mi minden történt ezen az alig tíz négyzetméteren.

2 megjegyzés:

  1. Drága kira!
    Nem találtam chatet (vagy vak vagy tájékozatlan vagyok), szóval gondoltam itt jelzem (ha késve is), hogy természetesen megírom a kritikát.^^

    x Irene

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nagyon szépen köszönöm, időd, mint a tenger! :'D na igen, a chatet jó egy fél éve kivontam a forgalomból...

      Törlés