oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. július 4., szerda

üresjárat

ez az a szar, amivel jelentkeztem egy novellapályázatra.
amúgy ENNEK az újragondolása/átgondolása.
természetesen nem nyertem, mert egy piece of shit az egész, de ez van, eddig is egyértelmű volt, hogy nem írok jól.
szép napot, majd lehet, egyszer csinálok valami értelmeset is.





   x személytelen (mint lassan itt minden, ami nem fanfic)
   x rövid
   elvileg elgondolkodtató, de szerintem csapongó
   mint mindig, a szar érzelmeken van a hangsúly
   x a csaj néha behalluzik dolgokat, de ki nem?


!!! kivételesen tényleg örülnék, ha valaki megírná, miért olvashatatlan az egész, lehet felőlem névtelenül is, viszlát




Nem dübörög a fülében dobhártyaszaggatóan a zene, nem világít a telefon szinte már szemet fájdító módon. Túl sok inger, képtelen lenne bármelyikre is odafigyelni egy ilyen hosszú és fárasztó nap után. Helyette csendben üldögél, a feje a koszos üvegnek van támasztva, közben pedig a város elsuhanó képén legelteti néző, mégsem látó szemeit.
Nem így képzelte el a mindennapjait még anno, amikor nagy tervekkel érkezett a fővárosba, de nincs mit tenni, muszáj dolgoznia ahelyett, hogy az álmait tenné valósággá. Mondjuk nem biztos benne, hogy maradt még benne bármi is azokból a fantazmagóriákból. Lehunyja a szemeit, az érzelmek vihart szítanak benne, észre se veszi, hogy alig néhány másodperc múlva már a könnyeit tartja vissza.
Emlékei mélyéből előtűnik egy tüllszoknyás kislány, aki bőszen bizonygatja, hogy ő bizony balerina lesz. Ebből mostanra csak a fájdalom maradt és egy megfáradt, húszas évei végét taposó nő, aki már évek óta nem gondolt a táncra.
Könnyeivel az egykoron volt kislány álmait – sőt, talán egy picit magát a kislányt is – gyászolja, csakhogy itt nincs temetés, az egyetlen, amit még megtehet, az a beismerés.
Beismerheti, hogy valamit rosszul csinált, aztán elsétálhat. Sebzetten, kicsit összetörve, de nyitottan az újra – még elsétálhat. Csakhogy a busz kerekei forognak, ő pedig halad, halad és halad. Előre a végeláthatatlan betonszalagon, nincs idő kiszaladni a világból, venni egy mély lélegzetet az űr csillagos pompájából, hogy kiüríthesse testét-lelkét, és eggyé váljon a vákuummal, az évezredes kavargással, hogy olyan bölcs legyen, mint az univerzum maga. Pedig úgy minden könnyű lenne, a dolgok a helyükre kattannának, egy kész kirakóssá formálhatná át az életét.
A busz végül megáll, ő maga pedig előredől, az álla puhasága hetven kilométer per órával csapódik az előtte lévő ülés bőrbevonatának. Két centi és most nem magában zsörtölődve dörgölné a kissé fájó bőrt, hanem a vér látványától reszkető kézzel törölgetné a fülledt augusztusi estében is hideg kapaszkodót.
Csak akkor tűnik fel neki, hogy a végállomáshoz érkezett a járat, amikor megszűnik alatta a jármű finom remegése, és minden utas megrohamozza az ajtókat. Néhány másodperccel az utoljára leszálló után kezd csak el feltápászkodni, az üléssel való ütközés miatt kissé eltompulva érzékel maga körül mindent. Habár ki tudja, lehet, hogy ez csak az általános lehangoltság eredménye, a lényeg, hogy úgy érzi magát, mintha egy fodrozódó vízfelület választaná el őt a külvilágtól.
Zavaros a busz közepén végighúzódó folyosó, minden egyes szék egy-egy apró embernek tűnik, a tekintetük egytől egyig ítélkező. Az úttesten elhaladó autók surranása beillik az ülések suttogásának, a szavakat nem lehet kivenni, ugyanis nem léteznek, de az apró léptekkel haladó, erősen pislogó nő érzi a neki címzett rosszallást.
Szeretné elhitetni magával, hogy ez csak álom. Szeretné, ha mindez csak egy lehetséges agyrázkódás következménye lenne. Szeretné, de a tényeket nem tudja figyelmen kívül hagyni – a gyári munka sajnos nem igényel akkora koncentrációt, hogy ne nézzen munka közben egyszer-egyszer a táskája alján heverő laposüveg fenekére.
Az első ajtót választja leszállásra, és mielőtt lelépne az utolsó lépcsőfokról, odaköszön a türelmes buszsofőrnek. Fogalma sincs róla, hogy az már tíz perce várakozik némán, egyre inkább aggódva, és végül most csak arra futja neki, hogy megkérdezze a nőtől, megvan-e mindene.
Az erre végigtapogatja a zsebeit, azt feleli: persze.
Azt mégse felelhette neki, amire valójában gondolt.
Nem nézhetett rá, és mondhatta azt, hogy: semmim sincs.
Nem lopta el senki a tárcáját vagy a telefonját. A napszemüvege a feje tetejére tűzve pihen, a jobb kezében pedig úgy szorongatja a bérletét, mintha muszáj lenne. Úgyis ez minden, ami számít, nem igaz?
Az anyagiak.

2 megjegyzés:

  1. Hello!
    Most tévedtem ide, és azt hiszem, mindjárt el is olvasom újra ezt a kis szösszenetet, mert már az első bekezdés után csak arra tudtam gondolni, hogy "most komolyan, ez kinek és miért nem tetszett?". Talán klisés, de tényleg vannak rosszabbak az interneten, és az egy dolog, hogy nem egy Grecsó vagy Örkény, vagy nem is tudom, de mi van abban? Miért kell sznobnak lenni, ha művészetről van szó?
    A kiakadásom nem neked szól, hanem a társadalomnak, de mindegy is. Nekem tetszett ez a kis szösszenet, akinek meg nem, az keressen tovább jobb olvasnivaló miatt. Én feliratkozom.
    Fel a fejjel és kitartást! <3

    VálaszTörlés
  2. szia!
    nagyon örülök, hogy tetszett és köszönöm a feliratkozást, illetve a kedves szavakat. <3
    kitartok én, csak legtöbbször kicsit kétségbeesetten, de sebaj.
    ui.: a novellapályázaton túltettem magamat, azóta kitaláltam annál jobbat, idézőjelben ugyan, de minden király:')

    VálaszTörlés