oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. július 12., csütörtök

the wrong place

tudjátok, néha megemlítem, hogy majd egyszer fogok csinálni valami értelmeset is.
na, ez nem az a nap, ez egy elég erős wtf kategóriájú izé lett, de jó étvágyat a vegetáriánus menühöz.
...long story short: azt hittem, poénos vagyok, de az izé elolvasása után rájössz majd, hogy nagyon nem.





   x nyolc szó mínuszban vagyok, de hazudok: négyszáz szavas
   x songficnek indult, aztán ???, de EZ a szám ihlette azért
   a nagybetűk elvesztek, bocsánat
   annyira tükrözi a kifacsart gondolkodásmódomat és az agyamban villódzó nyilakat, hogy az fáj



[ hiraeth - a homesickness for a home you can't return to, or that never was ]

a léptek nyomán senki sem látja a sok egyforma fűszál és gyomnövény közül kiszökkenő kecses kis orchideaszárat. vagy azért, mert nem figyelnek oda eléggé, vagy mert addig éltek abban a tudatban, hogy az efféle növény itt képtelen megélni, hogy hiába bontana virágot, akkor is képesek lennének elhitetni magukkal, hogy nincs ott semmi. így a bűntudat írmagja nélkül helyezik rá a teljes testsúlyukat, így a kicsi virágnak ezer meg egy megpróbáltatást kell túlélnie ahhoz, hogy egyáltalán valaki észrevegye őt.
ám az erdő él: a fák versengenek egymással; az aljnövényzet a békesség álcáját felvéve igyekszik túljárni az eszükön; az állatok egyszerre elszenvedői és formálói ezeknek az emberi szem számára túlságosan vánszorgó időmértéknek. a szél az egyetlen, aminek a mozgását mi is képesek vagyunk követni, és mégis, soha nem figyelünk oda azokra az apróságokra, amik felfeküdnek egy-egy fuvallat hátára, hogy tovasodródva világot lássanak.
talán így került ide az orchidea is. talán nem.
a lényeg, hogy most itt van, a szél hátán már nemcsak az aranyló virágpor és a pehelysúlyú falevelek utaznak, hanem a szóbeszéd, hogy mit keres ő itt. minden körülötte növő fűszál érzékeli a különbséget. a virágok szörnyülködve tapasztalják, mennyire más, mint ők; a virága szemet kápráztatóan kihívó, a levelei észrevehetetlenül aprók, a szára pedig merev és nem hajlik meg a légmozgás akarata előtt.
csodaszép, ám idegen, és ez rossz.
a természeti elemek is beszállnak a néma, magányt és hervadást előidéző utálkozásba, így a szárazság még nagyobb lesz, a kicsi virág pedig szép lassan megadja magát. a káprázatos szirmok lehullnak róla, mint a ruhák az éjszakai pillangóról; eggyé olvadnak az éltető földdel, mégis semmivé lesznek, és a hangyák teszik meg az utolsó simításokat. a valaha erős szár csupán visszfénye egykori önmagának. a melegre és szeretetre áhítozó orchidea rúttá lett, nevetség tárgyának van kitéve, nem képes visszanyerni az irányítást önmaga felett.
az emberek pedig csak jönnek és jönnek, le se pillantva agyontapossák őt, neki pedig már nincs ereje, hiszen mi értelme lenne nem elfeküdni a fűben? így jobban hasonlíthat rájuk, talán a végén el is fogadják, és nem kell minden álló nap hallgatnia a róla szóló susogásukat. így talán végre elfeledkeznek róla, mennyire különbözik tőlük.
de vajon miért nem gondoltak bele, hogy ő is csak egy növény? – a szél még messzire sodorja a kérdését, csakhogy válasz nem érkezik, túl nagy és nehéz az a kavics, ami engedve a gravitációnak behorpasztja vele együtt a sarat is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése