oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. július 30., hétfő

Elmosódó határ, koszos kabátujj

tb, amikor még élt a fogadalmam, miszerint nem alkotok a supnat fandomban.
tb, amikor azt hittem, tudok címet adni bárminek is.





   x 1716 szavas spn fic, nincs kimondottan spoiler, mert csak utalgatok
   x összekeveredett évadok ™, mert human!cas & bunker is (aztán lehet, hogy én vagyok összekeveredve)
   x destiel, de csak olyan soft módon
   x alcoholic!dean (tbh as always), ezzel együtt kicsit hurtre sikeredett
   x figyelmeztetek: ahol olyanok a mondatok, amilyenek, direkt vannak ennyire kifacsarva (fogjuk arra, hogy éjjel egy óra van)
   x remélem, annyira nem ooc, habár nekem minden az, ami nem eredeti spn, úgyhogy :)



Az, ha az ember szarul érzi magát, és az alkohol bódító hatásában szeretne vigaszt találni, nem mindig végződik jól.

A lemenő nap fényében az autó sötéten szikrázik, a férfi szíve pedig nagyokat dobban a tudattól, hogy egy ilyen nem mai csirke csakis amiatt képes még ma is repeszteni, mert ő beleteszi a karbantartásába a szívét-lelkét. Szeretetteljesen végigsimít az egyik visszapillantó-tükrön, majd egy mindenki más számára láthatatlan koszfoltot kezd el dörgölni a fémfelületen.
 - Ha Baby élne, a feleségem vagy a lányom lenne szerintetek?
 - Te tényleg ilyeneken gondolkodsz? – Sam a szokásos fintorával nézi a bátyját, akin tökéletesen látszik, hogy épp el van merülve a saját kis világában. Mondjuk az már kérdéses, hogy mi minden rejtőzhet Dean világában, ha egy ilyen kérdést képes bedobni mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül.
 - Cas? – Engedi el a füle mellett a testvére burkolt fricskáját, ám a megszólítottól csupán annyira futja, hogy tanácstalanul vállat vonjon. – Erőltesd meg magad, haver, ez fontos! Sam, te addig menj, vegyél valami vacsorának valót a benzinkúton. Éhen halok!
A fiatalabbik Winchester a fejét csóválva ugyan, de el is indul a lepukkant bolt felé. Éljen Amerika összes kamionsofőrrel megtömött, nyeszlett kínálattal rendelkező autópálya melletti bodegája!
- Na, Cas?
- Véleményem szerint Baby egy szerencsétlen, kortalan nő lenne, aki kénytelen lenne elszenvedni a túlzott törődésedet – válaszol a férfi a szokásos érzelemmentes, mégis megfontolt stílusában, amikor belátja, hogy ez a téma fontos a barátjának. – Mint például Claire.
Dean számára ez a hasonlítgatás felér egy pofonnal; méghogy az ő szeme fénye ugyanabban a cipőben járna, mint az az idegesítő kamasz? Ez még viccnek is rossz!
- Claire miért lenne kortalan? Amióta ismerjük, öregebb lett néhány évvel.
- Nem így értettem. – Kezdi belátni, hogy kár volt egy harmadik lehetőséggel előállnia.
- Szóval Baby nem szeretne, ha ember lenne. Cas, megtennél nekem egy szívességet? Menj és szólj Samnek, hogy vegyen valami töményet. Erre innom kell.
A ballonkabátos férfi tehát csendben elsétál, míg Dean leroskad a padkára, hanyatt fekszik, és bámulja az eget. Az egyetlen dolog, amire büszke – azon kívül, hogy Sam és Castiel egyelőre életben van –, az a kocsija. Most, hogy egy bugyuta viccelődés során valaki akaratlanul is beletaposott a lelkébe a témát illetően, eléggé a padlóra vágja. Vagy az aszfaltra. A részletek annyira nem lényegesek.
Így hát ahelyett, hogy visszafelé száguldanának a bunker felé, hogy kitalálják, hogyan lehetne Cast ismét angyallá tenni, az út szélén ülnek, whiskeyt isznak – többnyire Dean –, és próbálnak nem teljesen elveszni a negativitás és önutálat csábító erdejében – többnyire Dean. Egy átlagos este a Winchester famíliánál.
- Nem bírok egyhelyben ülni, szerintem járok egyet. Ti maradatok csak, úgyse jutnánk közelebb a megoldáshoz se józanon, se otthon. – Sam azzal felkel, meg se várja a bátyja reakcióját. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy úgyis csak felszólítaná, igyon többet, mert akkor legalább nem az üléssel, hanem a járással lenne probléma.
- A francba, hát ti se vagytok valami jó társaság. Már bánom, hogy nem vezettünk tovább, biztos van arrafelé egy kocsma.
- Onnan jöttünk. Arra nincs kocsma.
- Bla-bla-bla. Tudod, mi a baj veled és Sammel? Hogy állandóan gondolkodtok valamin.
- Dean, mi lenne, ha elindulnánk a bunkerbe? Így is még órákig tart majd odaérni.
- Jó itt. Ha annyira mehetnéketek van, mehettek nélkülem is.
Nyilvánvalóan többet ivott, mint gondolta.
Nyilvánvalóan Sam csak úgy csinált, mintha kortyolt volna, Casnek pedig épp elég az emberi testtel megbirkózni annak józan állapotában.
- Mire jó ez az egész? – Castiel a fejét rázva a jócskán megfogyatkozott tartalmú üveg felé int. – Jobban érzed magad tőle?
A kérdés hallatán Dean elcsendesedik, úgy nézi a cipőjét, mintha a kopott anyagon bármelyik felvillanhatna a válasz. De sajnos nem, ő pedig érezvén, hogy a férfi túl közel van hozzá, felpillant, és lassan megrázza a fejét.
Mert ez az igazság, és mert képtelen kimondani, mert akkor túl kézzelfogható és rémisztő lenne, hiszen akkor kénytelen lenne beismerni maga előtt a nyilvánvalót, márpedig azt az egyet egyáltalán nem akarja. Inkább kifeküdne az út közepére, hogy megvárja a következő áthaladó, kellőképpen figyelmetlen sofőrrel megáldott autót, és várna a halálra. Annyival könnyebb lenne minden!
- Min gondolkodsz? – Cas hangja még mindig közelről, fájdalmasan közelről szól. A kettejük közötti örök poén tárgya, a személyes tér; már rég nem létezik, hiszen ahol Dean jelen van, ott Castiel is, és ugyanez igaz fordítva is. Az egykor még áthidalhatatlan távolság mára már két szomszédos tengerré avanzsált, így nem is húzódik kettejük között igazi határ, csupán a megszokás enged láttatni egy halovány vonalat.
- Csak most jövök rá, mennyi bölcs lénnyel találkoztam már, és én egyiknek se hittem soha. Ami egyszer halott volt, annak már nem lenne szabad élnie.
- Egyértelműen túl sokat…
- Mindig túl sok, Cas, korunk egyik legnagyobb alkoholistájával van éppen dolgod. Anélkül el se lehetne viselni a sok szart, amit kénytelen vagyok az életemnek nevezni. De tudod mit? Nem érdekel.
- Elég nehéz követni téged. Mi nem érdekel? – Castielen erőt vesz a fáradtság, így leheveredik a forró nyári nap után még mindig meleg aszfaltra, és lehunyja a szemeit. Nem szándékozik elaludni, de szüksége van arra, hogy kicsit úgy tegyen, mintha, hátha akkor jobban fogja érezni magát.
- Semmi. Már azt se tudom, miért csinálom ezt az egészet egyáltalán. Mindegy, hogy kockára teszek mindent, ami én vagyok, beleértve azt is, amit szeretek, mert a világ nem több egy jó nagy szívásnál. Lefogadom, hogy minden egyes családban történt valami tragédia az elmúlt tíz évben azok miatt a szaréletű szörnyek miatt, de ők erről nem tudnak, egy szemellenző van rajtuk egész életükben, és az a néhány ember, akiken sikerül segítenünk, látni se akar minket soha többé, és azzal fogja eltölteni a hátralévő életét, hogy megpróbál nem rettegni. Lefogadom, a legtöbben elhitetik magukkal, hogy az egész találkozásuk a kibaszott valósággal csak egy rossz álom volt, esetleg egy nagyon ferde éjszaka.
Rég nem beszélt ennyit. A kimondott szavak pont úgy hatnak rá, mint lufira a rugalmas gumi belsejéből kiszökő levegő; üresnek és leeresztettnek érzi magát. Mintha mindent elmondott volna, és eltűnt volna az a valami, ami egy ideje már benne lakozott, és élősködő módjára roncsolta őt. Tudja, hogy ez a megkönnyebbülés, még ha nem is az alkohol csalóka mellékhatása, mindenképpen ideiglenes.
- Köszönöm, hogy elmondtad – Cas, mintha a férfi személyes védőangyala lenne, életet lehelve fáradt tagjaiba felül, és átkarolja a vállát. Dean nem tiltakozik, beledől a gesztusba, menedéket keres, igyekszik elveszni az ismert jóban.
- Mit gondolsz, ha kifeküdnék oda, elütne valaki?
- Nem.
Mindketten tudják, hogy ennek a beszélgetésnek az égegyadta világon semmi értelme nincs; nem több egy démonok között élő férfi kétségbeesett próbálkozásánál.
Azt csak egyikük tudja, hogy ez a whiskey nem a legütősebb fajta.
Na és azzal, hogy ez az egész hova tart, egyikük sincs tisztában.
- Ezesetben kénytelenek lennénk tényleg útnak indulni, hogy találjunk egy olyan utat, ahol van némi forgalom. – Dean halvány, a boldogság leghalványabb szikráját is mellőző mosollyal az arcán fűzi tovább a dolgot.
- Ott se ütne el senki – jelenti ki Cas, az ujjai finoman masszírozni kezdik a férfi örökké feszült vállát. Az, hogy szórakozottságból vagy ösztönből cselekszik-e így, rejtély; a lényeg, hogy nem hagyja abba, Dean érzékei pedig arra a területre sűrűsödnek, ahol Cas játszik az őt felépítő izmokkal, inakkal és bőrrel. A flaneling mind a felsorolásban, mind a valóságban feleslegesnek tűnik éppen.
- Emberként is van egy beépített számítógép a fejedben, hogy mindig kinyírod az ábrándjaimat? Már miért ne lenne meg a lehetőség, hogy valaki legalább a lábaimat leszakítsa?
- Mert én nem hagynám.
- De ember vagy – Dean kis híján felhorkant, annyira nevetségesnek találja a megszokásaiból élő barátját.
- És?
- Nem lenne esélyed egy autóval szemben. Akkor mindketten a Pokolba kerülnénk Crowleyhoz. – Deannek csak most jut eszébe, hogy talán mégse lenne annyira király, ha feldobná a talpait.
- Dean, nem az autót állítanám meg, hanem téged. És nem erővel, hanem szavakkal.
A férfi egy pillanatra teljesen elveszik; soha nem mondott neki még ilyen szépet senki.
- Te szentimentális kis rohadék. – Így hát hasonlóan lélekig hatoló szavakat suttog válaszul, közben pedig mintha most látná a világ legízletesebbnek tűnő pitéjét, csillogó szemekkel Cas felé fordul.
Aztán minden olyan hirtelen történik. Az addig vállon pihenő kéz hatalma elenyészik, amikor a férfi másik keze Dean finom izzadtságréteggel bevont arcára kerülnek. A két óceánt elválasztó, képzelt határ néhány felkavaró pillanat erejéig beleolvad a hullámokba; a két férfi ajka találkozik egymással. Az egész nem tart túl sokáig, mégis időtlenné válnak a másodpercek; ha Dean nem tudná, hogy Cas ember, azt hinné, hogy éppen a térrel és idővel babrál.
Ekkor jön a sokkoló felismerés – a benzinkút, a sétáló Sam, a whiskey, a meghitt érintések, a bolondozás, Castiel. Deannek ez sok, hirtelen ellöki magától a férfit, nincs szükség magyarázatra se, a szemében ott van minden: a kétely, az önutálat és a vágyakozás.
Cas a könyökét dörzsöli, nem mer felnézni, minden egyes sejtjét átjárja a szégyen. Kár volt ezt csinálnia, ez volt élete legnagyobb hibája, ezerszer is szenvedne bármelyik ellensége keze által, csak ne kelljen együtt élnie a tudattal, hogy Dean most miatta húzza meg az italt, miatta sétál be a boltba, és miatta vesz még két üveggel a hőn vágyott méregből.
Így folytatódik ez egész este.
A két férfi csókolózik; az egyikük iszik és felejteni akar.
A két férfi kapkodva, az első és egyben utolsó alkalom sietős mozdulataival simogatják egymás testét; az egyikük iszik és utálja magát.
A két férfi elmerül a vágy és szenvedély legtitkosabb, legeldugottabb szegletében, a testük már nem is a sajátjuké, hanem egy szeretetteljes ajándék a másiknak, emiatt pedig a szemükbe könnyek szöknek, de ez egyiküket se érdekli, hiszen végre azt teszik, amire titkon már olyan régóta vágytak. Még csak megpihenni sincs idő, lehetetlen kiélvezni a fülledt nyári éjszakában való meztelen valóságot, mert az egyiküknek máris ott van a kezében az üveg, de könnyen el tudják hitetni magukkal, hogy ez nem baj, hiszen a testük összesimul, olyanok, mint két tökéletesen passzoló kirakós, csak hát az érzékek tompulnak, az a fránya alkohol.
A sötétség feketeségbe változik, a beton és a bőr között már nincs különbség, a kabát, amin az imént még mindketten hevertek, már nincs meg, mi is történt az előbb?
- Dean, kelj fel, megérkeztünk. – A testvére hangja ez, ami a zúgás és hasogatás rétegein áttörve kirángatja őt az édes semmiből.
A fény a világ legpusztítóbb fegyverének tűnik, miután kapcsolatot keres a külvilággal, és megrebben a szemhéja. A reggel egy nagy, egybefolyó tompa köd, nem tudja, hogyan jut el A-ból B-be, és amikor végre az ágyában fekszik, képtelen felidézni, mitől lett olyan koszos Cas kabátja.

2 megjegyzés:

  1. Hellóókaa
    Ezt most csak így minden nélkül itt hagyom neked:
    http://afelaldozhato-alsmith.blogspot.com/2018/08/alternativ-erettsegi.html

    VálaszTörlés