oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. július 24., kedd

A fiú, aki meg akar halni - 12.

már csak az a baj, hogy én itt el akarom cseszni chris és max egész életét, de ők ezt nem engedik, és a végén valahogy mindig máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy én azt terveztem.
ui.: hétvégén megyek angliába, szurkoljatok, hogy túléljem.
ui2.: ezek egyre többet káromkodnak.




          ⏪ előző



12.
mert az emberek olyanok, amilyenek
A zenét egyikőjük se állítja le, viszont mindkettőjüket rettenetesen zavarja, hogy szól. Az egyetlen előnye annak, hogy az egyik kedvenc közös lejátszási listájuk megy éppen, hogy a Rolling Stones Play With Fire című dala annyira szép, hogy még a felborzolt kedélyállapotukon is képes javítani – bónusz, hogy így nem kell egymásra figyelniük.
Legalábbis még nem. Az ételeket és a tálakat elrakodva mind a ketten úgy húzzák az időt, hogy az már művészet; Chris nem tesz be a mosogatógépbe semmit, helyette a két kezével tisztítja meg szinte az egész étkészletet, Max pedig kétszer is felmos a nappaliban. A megbeszélnivaló dolgok súlya egyre inkább összepréseli a tüdejüket, míg végül alig marad a testükben hely annak a minimális mennyiségű oxigénnek, amennyivel még képesek vegetálni. Rettegnek a ki nem mondott, a ki nem mondható és a még kimondásra váró szavaktól – valamit túl sokáig halogattak, valamivel nem képesek megbirkózni, valami pedig ott táncol a nyelvük hegyén, ám ők maguk akkora erőbedobással nyeldesnek, hogy ne érezzék az egész lényükbe beköltöző késztetést.
Max remegő kézzel kattint rá a lejátszási lista leállítását jelző gombra, majd zajos gondolatokkal, kissé homályos látással sétál be a konyhába. Nem számít arra, hogy Chris tétlenül könyököl az étkezőasztalnál, de így legalább húzhatja az időt, amíg helyet foglal vele szemben. Az idő lomhának és gúnyosnak tűnik, miközben a maga végtelen hatalmával elterül a két eltompult férfi felett, Max mégis felülkerekedik rajta – még ha csak egy pillanat erejéig is –, amikor megszólal:
- Tényleg úgy gondolod, hogy el kéne mennem egy pszichológushoz?
- Lényegtelen, hogy én mit gondolok. – Chris egész lénye arról árulkodik, hogy már feladta a harcot; fásultan és lemondóan beszél, nem néz rá a vele szemben ülőre, az ujjai kényszeresen egy letépett virágszirommal babrálnak.
- Már hogy lenne lényegtelen?!
- Úgy, hogy lassan hat éve ismerlek, de még mindig nem hiszed el nekem, hogy milyen értékes vagy. Csapdába estél a saját fejedben, kényszeresen másokhoz méregeted magadat és nem vagy képes elfogadni semmiféle dicséretet.
Max hiába látja Chrisen, hogy nem akarja őt megbántani, hiába tudja, hogy ő csak őszinte vele, ez a néhány mondat felér számára egy pofonnal; méghozzá egy olyannal, aminek nem elég az a fájdalom, amit az arcán okoz. Szellemkézzé fakulva egészen a lelkéig hatol, hogy ott is zsibongó káoszt keltsen.
- Tényleg próbáltam megszeretni önmagamat. Listákat írtam, cikkeket olvastam, erőszakkal igyekeztem pozitívan gondolkodni. Viszont nem megy… természetellenesen érzem magamat tőle, mintha az alapállapotom a lehangoltság és az örökös önutálat lenne. Nem a környezetemben van a gubanc, hanem bennem.
- Te komolyan beveszed ezt a sok szarságot, ami kijön a szádon? – Chris nevetve beszél, de úgy, hogy attól Max hátrahőköl; csak akkor nyugszik meg, amikor ő is hátradől a széken, az arcára pedig, mint egy képlékeny maszk, visszacsúszik a komolyság. – Hat év. Hat évig nem volt egyetlen szabad perced se arra, hogy ezt elmondd nekem? Hogy leüljünk megbeszélni, hogy te nem érzed jól magadat?
- Ne érts félre, Chris, kérlek… - Max tagadólag rázza a fejét, a szeme kétségbeesésről tanúskodik, csakhogy ezzel nem ér el az égegyadta világon semmit se. – Hadd magyarázzam el, oké? – Egy másodperc erejéig hagyja, hogy az egész testét uralja az a fájdalom, amit most a lelkében érez, így ültében összeroskad, a kezeivel pedig eltakarja az arcát; utána ugyanúgy ül, mint eddig, habár a bal lábfejével ütemesen dobol a konyhakövön.
- Várok – Chris higgadt hangja; akár a gyilkos penge a még dobogó szívben.
- Az elején minden olyan tökéletes volt. Te és én Párizsban, ahogy szinte pillanatok alatt szerelembe estünk, majd már itt voltunk Amszterdamban, egy közös lakásban… mindketten buták, felelőtlenek és olyan nagyon fiatalok voltunk! Életem legvarázslatosabb nyara volt az, amikor megismertelek, szerintem soha nem voltam még olyan boldog.
- Az tényleg varázslatos volt… - motyog halkan Chris. Mindkettejük arcára nosztalgikus, halovány mosoly ül ki, hiszen az emlékeikben kicsit kopottan, az évektől megsárgulva, mégis kristálytisztán vibrál az az időszak, amikor ők ketten egymásba habarodtak.
- Szerinted leszünk még olyan boldogok?
A kérdés hallatán azonnal tovaszáll az a maréknyi béke, amit a múltidézés sikeresen összekapart számukra, emiatt pedig Max átkozza is magát rendesen. Ezt is egy olyan esetként könyveli el, amikor kár volt megszólalnia; ezt a megállapítását Chris lehervadó mosolya támasztja alá a legjobban.
- Ne fessük az ördögöt a falra. – A férfi szinte lágyan, kedvesen ejti ki ezt a néhány szót, ám Max figyelmét nem kerüli el az se, hogy nem kap konkrét választ. Ez egyszerre tölti el mély lehangoltsággal és tompa reménnyel, így hát muszáj egyetértenie a szerelmével; biccent. – Szóval mi történt azután a nyár után? Hirtelen rájöttél, hogy mégse vagy boldog?
- Dehogyis. És ne fogalmazz így, mert ez annyira…
- Pofon vág téged? Lélekölő? Folytassam a tippelgetést, vagy lassan magadtól is rájössz, hogy most nem csak te szenvedsz?
A hirtelen beálló csendben megszólal Max telefonja, a férfin pedig eluralkodik a kíváncsiság és a burkolt vágyakozás az iránt, hogy hátha ezzel mégiscsak el tudja majd odázni ezt a beszélgetést. Az se érdekli, hogy már javában benne vannak mindketten. Aztán az ajkába harapva Chrisre sandít, akinek az arcáról lerí, hogy nagyon nem venné jó néven, ha most kisétálna innen.
- Ne úgy képzeld el, hogy egyszer lett valami megvilágosodás-félém, hogy milyen szar minden, onnantól kezdve pedig elvágták nálam a boldogságot. – Fog bele inkább a magyarázatába; eközben Chris ugyan figyel Maxre, mégis elégedetten hallgatja az ignorált csengőhangot. – Ingadoztam, éppen úgy, ahogy mindenki más is. Neked is megvoltak a magad mélypontjai, nem?
- Még szép, hogy megvoltak, te jó ég! – Chris a fejét rázva elhúzza a száját, ahogy felidéz magában egy-két olyan pillanatot, amikor mindegy, mit csinált, minden a kukában kötött ki, esténként pedig Maxnél igyekezett vigaszt találni.
- Akkor nincs mit magyaráznom, Chris. A mélypontok ellenére igenis boldog voltam, éppen úgy, ahogy alapvetően most is. Csak néha eluralkodik rajtam a kétségbeesés, nem érzem magam jónak semmire se, és minden kicsit szürreálisnak tűnik. Erről pedig nem igazán tudok beszélni.
- Most mégis azt teszed.
- Rettenetesen nehezen. Az ilyesmit szerintem lehetetlen szavakba önteni.
- A múltkor is ezt mondtad, igen – Chris kelletlenül beismeri magának, hogy Max a tőle telhető maximumot nyújtja éppen, így kissé rosszul érzi magát amiatt, hogy ez mégse elég neki.
- Rettenetesen sajnálom, hogy… ezzel most kell szembesülnöd. – Max halkan beszél, többre nem is lenne képes. Kicsit félve, de reménnyel telve nyúl Chris virágszirommal babráló keze felé. Mikor a férfi nem húzódik el, gyengéden az ujjai köré kulcsolja a sajátjait. Majdnem elsírja magát, amikor Chris hüvelykujja szeretetteljes simogatással végigcsúszik a kézfején; rég nem érzett ekkora megkönnyebbülést.
- Max? – Chris végre áthidalja a kettejük közti távolságot, a szabad kezével pedig rákönyököl az asztalra. A megszólított férfi ösztönösen közelebb hajol, a bőre szinte izzik a még nem hallott szavaktól.
- Igen?
- Kérlek, menj el pszichológushoz. Én ehhez kurva kevés vagyok!
Max nem felel, a szemeit elfutják a könnyek, Chris pedig fájó szívvel hagyja őket lassan legördülni a szeretett arcon. A szobába megint befurakodnak a szabadság után vágyódó gondolatok, a szavak ott táncolnak a nyelvük hegyén, ám a kérdések kimondva rengeteg kárt okozhatnak.
Húsz perc múlva ott kellene lennie a galériában, csakhogy még mindig döntésképtelen, ráadásul a kudarcba fulladt vacsora után nem igazán tudja, hogyan kellene viselkednie Max és Chris társaságában. Az efféle helyzetekben való hezitálás minden bizonnyal egyfajta Dessauge jellemvonás.
Des nagy nehezen meghozza a döntést: hív magának egy taxit, aztán tárcsázza az öccsét. Ha a meghívás mégse él, vagy valami komplikáció adódott, még mindig jól jöhet az a fuvar.
- Halló, itt Chris!
- Ó, szia! Max nincs a közelben? – Habár Desnek abból a szempontból mindegy, hogy melyikükkel beszél, hiszen egyikükkel se túl bensőséges a kapcsolata, azért jobban örült volna, ha rögtön a testvére szól bele a telefonba. Mondjuk egyik férfi se tűnik túl összeszedettnek, de Chrisről még mindig nem tudja, mit gondoljon; akaratlanul is elkezd azon merengeni, hogyan találkoztak Maxszel.
- Kajáért ment és elfelejtette magával vinni a telefonját, szóval nem igazán. De állok szolgálatodra, hacsak nem valami titkos családi ügyről van szó.
- Értem… - dünnyög maga elé, közben pedig fél kézzel magára ügyeskedi a kabátját. – Azért hívtalak csak titeket, hogy megkérdezzem, akkor nem lenne gáz, ha tényleg elmennék a megnyitóra, ugye? – Miközben bezárja maga mögött a hotelszobát, elfintorodik. Utálja, amikor bizonytalan, ugyanis olyankor az előbbihez hasonlatos szörnyen kacifántos mondatok hagyják el a száját.
- Már azt hittem, rég úton vagy errefelé!
- Kicsit megcsúsztam. Benéztem, hány óra van – füllent, és közben már kint is van a levegőn. Enyhe csalódottság fut rajta végig, ugyanis körbenézve a taxi nyomát se látja, de végül is csak magára vethet, amiért ilyen későn intézkedett.
- Basszus, ide se fogsz érni. Akkora itt a dugó, mindenki látni akarja a képeimet – Chris hangja idegesen cseng a vonal túlsó felén, ráadásul jól hallhatóan átvonul egy másik helyiségbe, ugyanis a hirtelen beálló csendben tökéletesen ki lehet venni az emberek morajlását.
- Ugye viccelsz?! – Des ingerültebben kiált fel, mint ami helyénvaló lenne egy ilyen helyzetben, de épp most kanyarodik be az utcába a taxija; legalábbis nagyon reméli, hogy az övé.
- Aha, bocs, elég ideges vagyok. Ha nem lenne időnk itt csevegni, bocsánat, lehet, elbújtam valahova. Mindenesetre gyere csak, nekem pedig most mennem kell.
Desnek esélye sincs válaszolnia, Chris már bontotta is a hívást. De talán jobb is ez így, elvégre minden figyelmét elveszi az, hogy összeegyeztesse a sofőrrel, hogy melyik galériába is szeretne menni a több száz közül a városban.
Az alig negyven négyzetméteres helyiségben a pezsgő kesernyés illata keveredik a méregdrága női parfümök émelyítő egyvelegével. Ezt a torokkaparó esszenciát a téli hidegre való tekintettel bekapcsolt fűtés csak még elviselhetetlenebbé teszi, főleg Chris számára, aki már délelőtt tíz óra óta rosszul van. Az egyetlen szembetűnő különbség a terem akkori és mostani állapota között a jelenlévő emberek száma; akkor Chris egyes egyedül sétált körbe és próbált nem elájulni, míg most legalább harminc embert kell kerülgetnie ezen tevékenysége közben. A fél méterenként kötelező jelleggel lezavart gratulációáradatról pedig jobb szót sem ejteni.
Ezzel szemben Max – a várttal ellentétben – nem is érzi magát olyan pocsékul. Kissé fontoskodva, ám mérhetetlen büszkeséggel telve kíséri a szerelmét. Annyira szeretné, hogy minden tökéletesen alakuljon, hogy egy jó háromnegyed órája még egy gyrosért is elszaladt – igaz, hogy Chris azt mondta neki, egy falat se menne le a torkán. Most már nincs több dolga, mint gardedámosat játszani egészen addig, ameddig le nem csillapodik az egyelőre még túlontúl sápadt és mindenkivel szemben bizalmatlan Chris. Nem szeretné ezt a tervét ennél alaposabb megfontolásnak kitenni, ugyanis akkor óriási logikai hibába ütközne; Chris mindig sápadt és bizalmatlan.
- Max – üti meg a fülét a férfi reszkető hangja. Most, hogy jobban odafigyel arra, mi történik körülöttük, hirtelen nem is érti, hogyan nem tűnt fel neki eddig, hogy Chris vele szemben áll, és kétségbeesett arccal néz fel rá.
- Igen? – Nem érti, Chris miért nem repes a boldogságtól. Elvégre minden ember azért van itt, mert kíváncsi arra, amit ő alkotott. Ez Max szemében felfoghatatlanul nagy sikernek számít.
- Vigyél ki valahova, ahol nincs senki rajtunk kívül. Kérlek.
Habár Max nem ismeri a helyet annyira, bólint, majd átkarolva az enyhén sokkos állapotban lévő, kényszeredetten mosolygó férfit, elkezd kutatni valami VIP stílusú kijárat után. Amint neki kell vezetnie ahelyett, hogy Chris kísérőjeként játssza az úriembert, ellepi az agyát valamiféle menekülési kényszer, és rögtön megérti, miért is van akkora szüksége a szerelmének arra a friss levegőre. Még a pezsgőspoharát is leteszi az egyik arra járó pincér tálcájára, amit egyébként majdnem sikerül kivernie a kezéből. Öt perc további bájolgással fűszerezett bolyongás után végre elfogyni látszódnak azok az emberek, akik kezet szeretnének rázni a művésszel, így végre kiérnek egy tágas folyosóra. Max innentől kezdve csupán a kijáratot jelző zöld táblákat követi, ám amikor megpillant egy nyitott ajtajú erkélyt egy félreeső folyosón, egy éles jobbkanyarral gyorsan megváltoztatja az úticéljukat.
- Ez a hely kész labirintus – morog az orra alatt, amivel sikerül kicsikarnia a már most sokkal jobb színben lévő Christ.
- Így jár az, aki nem jött ide segíteni a barátjának az elmúlt hetekben – felel ugyanolyan halkan Chris; a szavai ellenére egy csepp neheztelés se bújik meg a hangjában, és fáradtan, de azért egymásra mosolyogva lépnek ki a hideg, téli estébe.
Kényelmes és egyszerű végre ennyire távol lenni a sok ítélkező, kutakodó tekintettől. Chris végre vehet egy mély lélegzetet anélkül, hogy valaki odaugrana hozzá, hogy bedobjon egy erőltetett poént arról, hogyan lehet ennyire fáradt az, akiért létrejött ez az egész rendezvény.
- Legközelebb szólj rám, hogy ne örüljek ennyire, ha valahol ki akarják állítani a műveimet. Ez felér egy kínzással.
- Ne mondj ilyet. De most itt jó, nem? – Max lágyan mosolyogva megfogja a másik férfi kezét, aki erre szemforgatva ugyan, de egyetértően biccent. – Ennél azért több lelkesedésre számítottam. – Tettetett duzzogással beszél, de azért továbbra is szívet puhító lágysággal érinti Christ, miközben a dereka köré fonja a karjait. Amikor alig néhány másodperces különbséggel megérzi a nyaka köré kerülő karokat, képtelen elfojtani egy felszabadult mosolyt; olyan régen érezték magukat egymás társaságában ennyire kellemesen.
- Többre? – Vonja fel incselkedően Chris a szemöldökét, a kék tekintet körül a nevetőráncok derűs táncba kezdenek.
- Ja, hát nem is tudom… kimentettelek onnan, ez megér legalább egy dicsőítő ódát.
- Ódát? Mintha nem pont abban a műfajban utaznék.
- Verstrilógia?
- Max! – Chris kacagva a férfi vállába fúrja az arcát. A friss levegőtől elmúlik annak az egy-két pohár pezsgőnek a hatása is, amit még a nyitás előtt felhörpintett, mégis teljesen megrészegültnek érzi magát; mintha a csillagok nem bújnának el a szmog fölé, hanem lezarándokolnának az égboltról egészen addig, hogy nekik kettőjüknek lejtsenek egy káprázatos tisztelettáncot.
- Na és mit szólnál egy képsorozathoz? – Dobja be a törülközőt némi töprengés után a vörös hajú férfi.
- Még egyhez? – Chris felemeli a fejét, aztán somolyogva hátrál. A jeges korlátnak dönti a hátát, a bőre finoman összehúzódik és megremeg, ahogy a téli fagy még a sok réteg elegáns ruha alá is utat tör magának.
- Ilyen tematikájú műveid még biztosan nincsenek rólam.
- Amiben kifejezem az irántad érzett csodálatomat? Ja, nekem se rémlik, hogy porosodna hasonló odahaza.
- Na ugye.
Max – az arcán egy elfojtott mosoly rángatózásával – beles a mögötte tárva-nyitva felejtett erkélyajtón, és amikor nem lát semmi mozgolódást a félhomályban, megvillanó zöld szemekkel elkapja Chris kezét, és izgatottan behúzza maga után.
- Mi a baj? – Értetlenkedik a férfi, de Max csak teljesen bezsongva valamitől felnevet.
- Maradj itt, egy perc és jövök! – Azzal nem törődve a szétzilálódó hajával, a nadrágjából kicsúszó ingével, elkezd szaladni, vissza a kiállítás és a fullasztó embertömeg közé.
Chris kissé tanácstalanul és elhagyatottan ácsorog egészen addig, ameddig a rohanó férfi be nem fordul egy sarkon. Amikor egyedül marad a távoli morajjal és Max trappolásának visszhangjával, elmorog magának egy káromkodást, aztán leül a hideg kőre. Most már úgyis minden mindegy neki, ha egyszerűen arra se volt képes, hogy jó pofát vágva a sok baromhoz ottmaradjon bájologni a képei mellett.
Alig telik el két perc, Max már ismét közeledik felé, csakhogy az egyik kezében a telefonját és egy elektromos gyertyát tart, míg a másikban egy üveg pezsgőt cipel. A zakóját útközben elhagyta valahol, és már csak a hófehér ing takarja a felsőtestét. Chris ezen képtelen nem mulatni magában, hiszen ő már az első pillanattól kezdve ellenezte Max tweedjét; nem tehet arról, hogy arról a pokoli ruhadarabról egy foltvarrott zsák ugrik be neki.
- Mire készülsz? – Chris nem áll fel, csupán kinyújtja maga előtt a lábait, és ő maga is nekivetkőzik a spontán antiszociális randevújuknak. Úgyis egy rossz ficsúrnak látta magát, amikor felhúzta az öltönyt, ez az egész annyira nem az ő stílusa. Ez a fajta megjelenés és felesleges képmutatás túlságosan is emlékezteti őt a szülei életvitelére, amiből egyértelműen nem kér soha többé.
- Hát, kétszemélyes ünneplés az én kis művészemnek? Mondjuk? – Max szórakozottan beszél, aztán látva, hogy Chris nem ellenzi az ötletét, egy kacsintást követően kibontja a pezsgőt. A dugó nekirepül a falnak, az ital pedig illatozva és gyöngyözve tör elő, majd a férfi nadrágjára csepeg. Ám ő különösebb érdeklődés nélkül a nemtörődömség nemes eleganciájával kortyol egyet a keserű folyadékból, majd az inge ujjával nemcsak a száját, de még a palack oldalát is letörli.
- Mennyit ittál, hogy így viselkedsz?
- Nem eleget, hogy arra lehessen fogni.
- Nevetséges vagy… - Chris feleslegesen próbálkozik a szavaival észhez téríteni Maxet, az már leroskadt vele szembe, felkapcsolta a kis gyertyájukat, és épp elindít egy véletlenszerűen kiválasztott számot a telefonján.
- Sértegethetsz, de ez az este rólad szól, és ismerlek annyira, hogy tudjam, legbelül pont annyira élvezed ezt a helyzetet, mint én.
- Dehogy! Ott kéne lennem a kritikusok és gazdag pojácák között, hogy szerezzek némi…
- Bla-bla-bla – Max félbeszakítja Christ, aki ezen kicsit megsértődik, de nem fog bele ismét a szónoklatába abban a néhány másodperces csendben, amiben a férfi rácuppan az üveg szájára. – Komolyan érdekel ez az egész?
Max odalöki Chrisnek a meglepően megfogyatkozott tartalmú palackot, ők maguk pedig farkasszemet néznek egymással, mintha lenne miről vitatkozni. Maradni vagy nem maradni, amikor mind a ketten tökéletesen tisztában vannak azzal, hogyha visszamennének, azzal csak szenvednének? Chris megadja magát, felnevetve félrepillant, aztán a fejét rázva ő is benyel egy keveset a keserű bódulatból.
- A faszom az egészbe, én nem azért rajzoltam, festettem és vázlatoltam, hogy utána a képeimmel együtt egy beskatulyáznivaló, kiállított darab legyek!
- Itt is van az én Chrisem – Max elégedetten és boldogan búgja ezeket a szavakat, így nem is kérdés, hogy négykézlábra emelkedve odahajol a férfihoz, hogy egy alkoholtól mámoros, bizsergető csókot leheljen az ajkaira.
- Eddig is itt volt. Az én Maxem volt csak eltűnve.
- Hangulatgyilkos – dünnyög Max, majd egy nemtetszést kifejező grimasszal visszahuppan a sarkára. Megint iszik.
- Szerinted erre tényleg szükség van? Nem tudják úgy végignézni a rajzaimat, hogy én nem vagyok itt? Miért van ennyire elbaszódva a világ, hogy attól függően számolnak be az alkotásaidról, hogy milyen benyomást teszel rájuk? Nem kellett volna idejönnöm ebbe a szar, elit közegbe. Magamtól kellett volna felkúsznom az ismertség felé vezető ranglétrán, nem pedig ebben az aranyozott kalitkában.
- Szóval, ha képes lennél az időutazásra, visszamennél, hogy ne jelentkezz ide egyetemre? – Max mindkét szemöldöke megemelkedik, ahogy kíváncsian várja a férfi válaszát, csakhogy Chris, hogy átgondolja a választ, szépen lassan kortyolgat az üvegből.
- Ezt a döntésemet nem csinálnám vissza.
- Akkor melyiket csinálnád vissza?
- Nem tudom! – Chris kuncogva vonogatja a vállát; tényleg nem jut eszébe egy olyan pillanat se, amit utólag sorsfordítónak talál, és ő megbánta a döntése következményeit. – Különben se firtassuk, a végén tényleg találok valamit.
- Hát, én már elégedett vagyok, hiszen nem játszottál el a gondolattal, hogy milyen lenne nélkülem.
- Mert nem akarok nélküled lenni, te idióta.
- Biztos? – Max közelebb kúszik Chrishez, az arcára kiül a kétkedés. Nem szeretné, hogy megint elrontson mindent az örökös bizonytalanságával, de szüksége van a megerősítésre.
- Biztos. Viszont tudod, hogy kinek mondanék búcsút örömmel?
- Kinek?
- Oscarnak. Annak a kopaszodó, művészetet csak bemagoló gyökérnek, akivel az elmúlt két hetet töltöttem, merthogy ő szervezte le a kiállítás oroszlánrészét.
- Nézd a jó oldalát, ezután nem kell találkoznotok. – Max az üveg felé nyúl, csakhogy amikor felemeli, rettenetes csalódottság lesz úrrá rajta: egy csepp se maradt benne. – Hogyan fogyhatott el ilyen gyorsan? – Nyafog.
- Úgy, hogy pályakezdő alkoholista vagy. – Chris mosolyogva figyeli Max duzzogó arcát. A férfi fejjel lefelé lóbálja a palackot, így az alján maradt kevéske pezsgő szanaszét csepeg.
- Elkezdhetnék ezeket nagyobb kiszerelésben árusítani. Tudod mit? Ha nem jönne be az orvosi karrier, lesz egy borászatom! – Max jóformán kikiáltja a szerinte mindenféleképpen forradalmi ötletét; hiába gondolja úgy, hogy a pezsgő nincs rá semmiféle hatással, Chris látja rajta, hogy kezdi talán túlságosan is jól érezni magát.
- Ugye tudod, hogy nem bort ittunk?
- Ja, persze… - motyog maga elé Max, amivel nem sikerül meggyőznie Christ. Úgy fest, veszít a lendületéből, ugyanis kihajtogatja maga alól a lábait, és visszahelyezkedik a férfival szemben.
- Tényleg nem kellene visszamennünk? – Chris szeretné jól érezni magát, de nem tudja. Állandóan eszébe jut, hogy neki odabenn lenne a helye, és talán most is őt keresi valaki. Csak hát annyira kényelmes olyasvalakire hallgatni, aki tényleg teljesen fogalmatlan a témával kapcsolatban!
- Vissza szeretnél?
- Nem, de… - azzal felsóhajt, mert nincs energiája folytatni valamilyen béna, önmagának is bemagyarázott indokkal. Megfordul és hanyatt dől, a feje Max ölébe kerül, míg a lábai az ég felé meredve támasztják a falat.
- Büszke vagyok rád – Max szinte duruzsol, közben pedig beletúr Chris sötét fürtjeibe. – Megérdemled, hogy ott éld át ezt az estét, ahol akarod, és úgy, ahogy akarod.
- Köszönöm – leheli meghatódva Chris, és felnyúlva a kezei közé fogja Max borostától szúrós arcát. A férfi lehajol hozzá, és lágy csókokat hint a homlokára, az orrára, az arcára, majd a szájára. Chris mocorogva felé csúszik a padlón, a háta egy hangyányit felemelkedik a földről, szeretne hozzá minél közelebb lenni, hiszen fájdalmasan érzi minden egyes porcikájában, hogy Max csupán incselkedik vele.
Ám amikor a vörös hajú férfi minden teketóriázástól mentesen előredől, és rögtön Chris nadrágjának dereka alá csúsztatja mindkét kezét, az incselkedés lusta pillanatai azonnal tovaszállnak, és a helyébe valami sokkal égetőbb lép. Max pezsgőtől ragacsos tenyere furcsa érzés Chris alhasán, arról már nem is beszélve, hogy ez az egész procedúra rettenetesen különös élmény így, tetőtől talpig felöltözve.
- Mit csinálunk, Max? – motyog teljesen elveszve, de nem kap választ. A szájuk egymásra tapad, a nyelvük összeforr. Nem biztosak benne, hogy tudják, hol kezdődnek ők maguk, és hol kezdődik a másik, a levegő izzik körülöttük, és minden vágykeltő érintés kínzóan hat rájuk így, hogy csak néhány helyen érintik egymást.
Max meghátrál, a kezei kisiklanak Chris nadrágjából, helyette a fekete inget gombolja ki alulról felfelé, és egy pillanatra se megszakítva a csókot, kényeztetve simogatja a puha felsőtestet. Chrisen libabőr táncol, a bőrén végigszalad a hideg levegő, amit csak felzaklatnak a futó simogatások, amikkel Max ajándékozza meg őt.
Vannak azok a percek, amikor nem akarsz tudomást venni semmiről a világon, csak arról, amibe épp belefeledkeztél. Ha lenne egy gombod, amit megnyomhatnál, hogy a többi ember számára láthatatlan, sőt mi több, érzékelhetetlen lennél, gondolkodás nélkül használnád, hogy elnyújtsd azt az illúziót, ami valósággá változott, hogy egy kicsit megajándékozza a javarészt átlagosnak mondható kis életedet.
A két férfi számára ez határozottan ilyen élmény, ezért is kezdenek el mindketten szitkozódni, amikor a zene váratlan leállása után azon nyomban felcsendül az alapbeállítású csengőhang. Max kipirult arccal, mámoros tekintettel és csálé mozgással magához veszi a telefont – habár csak másodszorra találja el, hol van pontosan –, és mikor megpillantja, hogy ki is hívja, úgy érzi, ő a világ legnagyobb idiótája. Nem törődve az értetlen és kissé sértődött Chrisszel, felkel, nekidől a falnak, majd megnyomja a zöld gombot.
- El se kezdd, tudom, egy ökör vagyok, mindjárt lemegyünk. – Azzal bontja is a hívást, nincs szüksége arra, hogy hallgassa a lány rázúduló panaszáradatát; akkor se, ha az jogos lenne. – Gyere, van egy kis meglepetésem.
- Kötve hiszem, hogy jobban tetszene annál, mint amit most csináltunk – felesel Chris, de azért hagyja magát felhúzni a földről.
Kisebb csoda, de amire letántorognak a csúszós márványlépcsőkön, sikerül annyira kijózanodnia Maxnek, hogy ne kelljen Chrisre támaszkodnia séta közben – megfogadja, hogy többet nem tekint a pezsgőre ártalmatlan kamualkoholként. Mondjuk az már más kérdés, hogy jó negyed óráig tart nekik leérni a harmadikról, ugyanis annyi minden leköti a figyelmüket, ráadásul Chris még mindig nem tette túl magát azon, hogy Max csak úgy otthagyta, amint megszólalt a telefonja. Játékos szócsatába bonyolódnak, ostoba sértéseket vágnak egymás fejéhez, és minden fordulóban megállnak csókolózni. Mintha nem is felnőttek, hanem hormontúltengéses, felajzott tinédzserek lennének.
A bejárati ajtóhoz érve Max úgy tesz, mintha kikötődne a cipőfűzője, és biztatja Christ, hogy menjen csak ki nélküle, egy perc, és utoléri. Chris szerencsére hallgat rá, így Max a háttérbe húzódva nézheti végig a munkája gyümölcsét: Yasmin és Chris találkozását.
Észreveszi az ölelkező, és máris heves beszélgetésbe bonyolódó páros mögött ugyancsak szeretetteljesen mosolygó Kevint, akinek int is, majd összemosolyog a futólag rápillantó Chrisszel. Úgy érzi, ezért a meglepetésért teljesen megérte a sok titkolózás, ami a lánnyal lebonyolított hívásokat és SMS-eket övezte. Kár, hogy ettől a ponttól kezdve Max számára Chris elveszettnek minősül, hiszen olyan régen találkoztak Yasminnal, hogy most majd le se lehet őket vakarni egymásról.
Épp megfordul, hogy visszamenjen a kiállításra, hogy magányosan körbejárja a termet, és megcsodálja azt a különös zsongást, amit a szerelme képei idéznek elő, amikor kis híján beleütközik a testvérébe. Fogalma sincs, hogyan feledkezhetett meg arról, hogy Des még a városban van, de a jelenlététől hirtelen egyszerre fogja el a vágy aziránt, hogy elcsaklizzon még egy üveg piát, és hogy kristálytiszta józansággal tudjon gondolkodni.
- De jó, hogy megtaláltalak! Elköszönnék, azt hiszem.
Maxet a bátyja ezen kijelentése mellbe vágja.
- Hogyhogy?
- Úgy néz ki, hiba volt eljönnöm ide. Lássuk be, a kettőnk kapcsolata nem hozható helyre.
Max még inkább a padlóra kerül, amikor szép lassan felfogja, hogy Des nem a kiállításról lépne csak le, hanem talán még az országból is.
- Szóval ennyi volt? Egy taxizás, egy félresikeredett vacsora és két perc egy lépcsőn?
- Úgy gondolom, hogy ezt nem most kellene megbeszélnünk, nyilvánvalóan részeg vagy. – Des próbál kihátrálni a beszélgetésből; nem szeretné megbántani az öccsét, de maradni sem akar.
- És azt nem gondolod, hogy bekaphatnád? Én halálra aggódtam magamat, nem tudtam aludni… a kibaszott államvizsgám előtt jelentetted be, hogy idejössz! Erre alig vagy itt néhány napot, majd bejelented, hogy bocs, mégse kérsz belőlem?! – Max tudja, hogy kiabál. Éppen ezért moderálja magát és elkapja a testvére ingujját, mielőtt az elszaladhatna előle; valószínűleg Des nem tenne ilyet, de nem árt az óvatosság.
- Mi lenne, ha ezt inkább holnap beszélnénk meg? Addig lehiggadsz, kijózanodsz, és mi ketten beülünk ebédelni valahova. Ott nem fognak így bámulni ránk az emberek, hát nem lesz sokkal jobb? – Des halkan és idegesen beszél, a tekintete ide-oda ugrál az öccse és a bagózó, feltűnően feléjük pislogó idegenek között. Habár senkit nem ismer közülük, nem akarja, hogy elkönyveljék őt magukban holmi sültbolondként.
- Hazudsz… - motyog Max, a hangjából csak úgy süt a csalódottság.
- Pardon?
- Menj a faszba a franciáddal!
- De hát te is tudsz franciául.
- Ja, de a te szádból mesterkéltnek hangzik – felesel megvetően Max, majd nekidől az épület egyik díszes tartóoszlopának. – Menj, ha annyira akarsz.
Des kezdi elveszíteni mind a fonalat, mind a türelmét. Eddig Christ tartotta katasztrofálisnak a természetellenes és megjátszott viselkedésével, de Max most toronymagasan veri azt a teljesítményt. Neki is volt egynéhány szemétbe való kapcsolata, de eddig ilyen őrültekházát csak a tévében látott. Tehát ő se nagyon érti, miért nem fordul azon nyomban sarkon, hogy a későbbiekben mindketten csak és kizárólag Maxet okolhassák, amiért minden marad majd a régiben.
- Miért vagytok együtt Chrisszel? – Ő maga se hiszi el, hogy épp efelől érdeklődik, de a kérdés valahogy kicsúszik a száján.
- Mert szeretjük egymást?
- Türelmetlen és csak magával foglalkozik.
- Aha, tudom – Max lehunyja a szemeit; átkozza magát, amiért nem hagyta futni Dest. – Mi lenne, ha ejtenénk ezt a témát?
- Akkor mesélj arról, miért voltatok kiakadva a közös vacsoránkon. Elvégre annak tök nagy bulinak kellett volna lennie, erre te egyik pillanatról a másikra, minden ok nélkül idegösszeroppanást kaptál. Na, ez már elég jó téma?
- Te jó ég, neked meg mi bajod van? Mindenkivel így próbálsz kapcsolatot teremteni? Helló, Des vagyok, az a mindenkit kielemző faszfej, akinek az a második kérdése, hogy mi életed legelbaszottabb pontja, kérem, mesélne róla? – Max a sajátjánál egy hangyányival magasabb hangon beszélve kifigurázza a bátyját; kár, hogy ő ezt nem értékeli annyira.
- Én legalább eljöttem és próbáltam rendbe hozni valamit! Te ezzel szemben mit csináltál? Rinyáltál, elmenekültél otthonról, évekig nem hallani felőled semmit, aztán bumm, egy SMS, amiben mindenkit elküldesz melegebb éghajlatra. Ez aztán felnőttes viselkedés, Maximillian.
- Úristen, nem változtál semmit – röhög fel Max. – Húzz haza, szórakozz inkább anyával meg apával. Vagy nekik is elegük van már belőled, ezért vélekedsz már róluk úgy, ahogy?
Des hirtelen kifogy a szavakból. Nem lenne bölcs döntés felpofozni Maxet, de annyira viszket a tenyere, hogy inkább zsebreteszi a kezeit.
- Tényleg jobb lenne ezt később folytatni. Holnap délután háromkor egy ebéd? Keresek valami helyet, aztán elküldöm a címet.
- Menj csak, úgyse fogsz semmit se küldeni.
- Viszlát, Max – Des lemondóan felsóhajt, aztán leugrál a lépcsősoron. Alulról visszapillant a még mindig gúnyosan vigyorgó Maxre, mintha várna valamire. Mikor aztán kezdi magát sutának érezni amiatt, hogy tisztára úgy viselkedik, mint egy hoppon maradt szűzlány, öles léptekkel megindul, hogy fogjon magának egy taxit.
Max csak hosszú percekkel később tápászkodik onnan fel. A zsigereiben érzi, hogy Des úgyse fogja állni a szavát, hiszen nem éppen a legmegbízhatóbb ember, akit ismer. Mindig is imádta, ha mások bálványozzák, egyfajta földön járó szentként kezelik. Csakhogy ez a róla alkotott távoli kép egy idő után mindig megkopott, ugyanis az embert nem a szavai, hanem a tettei formálják. Márpedig Des beszéd közben a kisujját se mozdítja legtöbbször.
Ezen kívül természetesen akadnak személyes sérelmek is. Max soha nem fogja elfelejteni azt az estét, amikor egyre csak várta a bátyját, a szíve meg volt telve reménnyel, hátha felbukkan, hiszen megígérte. Igaz, hogy alig volt akkor tízéves, és csak a szokásos születésnapi mozizásukról volt szó, de benne ez mély nyomot hagyott, és akkor tanulta meg, hogy Desnek minden fontosabb őnála. Ez pedig azóta sem változott, mert akkor nem úgy végződött volna az este, ahogy.
- Hát Chris, remélem, te jobban érzed magad, mint én – suttog maga elé, majd felkel, és követve egy nevetgélő párt, besétál az épületbe.

következő ⏩ (hamarosan)          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése