oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. július 10., kedd

A fiú, aki meg akar halni - 11.

namármost, én teljesen úgy érzem, hogy ez a történet elveszett valahol tavaly nyáron-ősszel. mintha az egész átalakult volna egy bugyuta ya drámává, eltűnt minden az időugrással, amit az elején felépítettem, nem is tudom.
gondoltam már rá, hogy abbahagyom, de valami (talán az őrületes makacsság) nem engedi, plusz kíváncsi vagyok, mi lesz belőle, vissza tudom-e terelni valamennyire értelmes mederbe. mondjuk elvileg most halad afelé, de olyan rettenetesen lassúnak érzem, hogy meghalok
ha nem tetszik a végeredmény, majd megírom máshogy.
ti hogy gondoljátok? szörnyen bizonytalan vagyok, eladnám a lelkemet crowleynak visszajelzésekért cserébe. tíz év úgyis sok idő. ja, nem.
te jó ég, mennyit tudok szövegelni.




          ⏪ előző



11.
mert minden olyan törékeny
- Kivel beszélgetsz? – Kíváncsiskodik Chris, amikor már negyedszer jelez üzenetet Max telefonja, ő pedig negyedszer válaszol egy elfojtani próbált mosollyal a szája sarkában. A férfi nem méltatja válaszra, csupán megrázza a fejét, majd kisétál a konyhába valami olyasmit motyogva, hogy készít maguknak vacsorát.
Chris tehetetlenségében a tőle alig két méterre árválkodó vázlatfüzete felé nyúl, és hagyja, hogy a keze azt vessen papírra, amit csak akar. Ő maga tökéletesen elvan azzal a tevékenységgel, hogy gondolatban különböző sértéseket vágjon Max fejéhez. Tisztában van vele, milyen nevetségesen viselkedik; ki kéne battyognia a konyhába és beszélnie.
Csakhogy soha életében nem tűnt még számára semmi ilyen nehéznek. Nem találja a szavakat, nem akaródzik elindulni, sokkal könnyebb belesüppedni az önmarcangolásba és kényszerített feledésbe, mint cselekedni és szembenézni a problémákkal – merthogy ezek problémák, méghozzá akkorák, hogy csak idő kérdése, és túlnőnek mindkettejükön.
A rajza éppen annyira rendezett, mint a gondolatai – semennyire sem. A ceruza hol éles és vastag, hol tompa és alig látható nyomokat hagy a papíron, amikből itt-ott nem marad más csak egy ködös paca, ahogy Chris ujjai rombolva tapogatóznak. Árnyak és arcok, absztrakt formák és kitalált növények kavalkádja ez, az idő egy távolabbi pontján pedig előkerül a piros is, ami véres cseppeket és figyelmet követelő kontúrokat teremt.
Mikor lett minden ilyen kurva bonyolult? – Örök kérdés ez egy ideiglenes világban, Chris mégis úgy érzi, egyedül ő kutat válaszok után. Hiszen nem csak ő érzi magát elveszettnek és magányosnak, hiába van hozzá közel a számára legfontosabb személy. Más is látja a rozsdát azokon a dolgokon, amiket addig tökéletesnek és elromolhatatlannak hitt.
Annyi kérdése lenne! Hiszen tele van kétellyel. Max elé akar állni, megkérdezni, hogy miért vannak azok az apró, mégis aggasztó szokásai, amikkel lassan, de biztosan őrületbe kergeti mind magát, mind Christ. Mire jó az, hogy a legnagyobb hidegben is kint issza meg a reggeli kávéját? Miért van szüksége még mindig a füzetre? Anélkül nem érzi a talajt a lába alatt, és nem képes elhinni, hogy képes a boldogságra? Hogy megérdemli azt? És az, ami folyamatosan ott motoszkál Chris agyának a legeldugottabb, mégis legkitartóbb szegletében: miért dugta el előle a másik füzetet?
Mi történik veled, Max?
- Mit készítesz?
Chris ijedtében majdnem kiejti a kezéből a ceruzát. Elég kellemetlen, ha észre se veszed, hogy éppen az lopakodik mögéd, akit egyszerre szeretnél boldoggá tenni és otthagyni a szarban, ahova saját magát juttatta – mint mindig, most is azonnal elönti a bűntudat, amiért egyáltalán megfordult a fejében ez a gondolat.
- Nem tudom. – A halkan elsuttogott három szótag épp elegendő időt nyújt Maxnek ahhoz, hogy a karjait a kanapén immár rendesen ülő Chris felsőteste köré fonja, és lehajoljon hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse a rajzot. – Talán valamit önmagamból. Olyan, mintha kiadtam volna egy csomó érzést… és most minden itt van ezen a papíron, én pedig kiürültem. – Beszéd közben lehunyja a szemeit, és megszorítja Max kezeit. Szüksége van rá; az előbb képes lett volna hozzávágni az anyjától kapott, bűnronda vázát, most pedig egy lehullani készülő falevélnek érzi magát. Kapaszkodik.
Talán csak a véletlen, vagy már ennyire rá vannak hangolódva egymásra, de akárhogy is legyen, Max átmászik a kanapé támláján és a szerelme mellé ül, aki erre elereszti a vázlatfüzetét, és beleejti Max ölébe. Egy kis ideig minden békés; egymás vállára dőlve, belefagyva a ki nem mondott szavakból szőtt álomvilágba a világ nem is tűnik olyan kegyetlen helynek.
- Kaotikus – összegzi Max a látottakat, aztán finoman maga felé fordítja Chris arcát. A férfi elrejti a szemhéjai és a reszkető pillái mögé a kék tekintetét, habár Max figyelmét így se kerüli el a gyanús csillogás. Homlokráncolva, szinte már aggódva simít végig a fehér, apró tökéletlenségektől csak szebb arcon, hogy aztán az ujjbegyein elkenje a ritkán látott könnycseppeket.
Chris utálja magát ebben a pillanatban. A gyomra mélyén színtiszta gyűlölet bugyog, a karjait szétfeszíti az energia, amivel ártani szeretne, méghozzá olyannyira, hogy az csak még több könnyet szül. Minden porcikája tiltakozik az ellen, ami most történik, mégis olyan jó érzés, hogy elengedi magát; őszinte és sebezhető.
- Miért rejtetted el előlem azt a füzetet a ruháid közé? – Mint egy tőrdöfés, ami egyszerre hatol át az ember gerincén és szívén; halálos és bénító, hogy az utolsó pillanatok a lehető legtöbb szenvedéssel teljenek. Chris pontosan így érez, miközben felteszi a kérdését, és tehetetlenül nézi Max arcát, amin előbb a döbbenet, majd a szégyenkezés, végül pedig az elzárkózó érzelemmentesség jelenik meg.
- Tessék? – Még ő maga is tompának és távolinak hallja a saját hangját, a kezei elernyedve lehullnak Chris arcáról, de nem bánja. Ebben a pillanatban elvágyódik tőle, ha nem uralná a testét a mindent felülmúló zsibbadtság, már rég felkelt volna a kanapéról.
- Azt hittem, hogy ez egy komoly téma. Nem olyan, mint egy be nem fizetett számla vagy a takarítás. Azt hittem, hogy nincsenek titkok.
- Én meg azt hittem, hogy megbízol bennem. – Max tekintete akárcsak egy űzött vadé, amelyiknek már minden mindegy, ott próbál menekvést találni, ahol csak lehet.
- Ne forgasd ki a szavaimat! – Chris hangja élesen és ingerülten csattan, majd frusztráltan felkel és a hajába túrva távolabb sétál Maxtől. Szólásra nyitja a száját, de nem jön ki rajta hang, fogalma sincs, mit mondhatna. Így inkább egy keserű mosollyal besétál a hálóba és addig kutakodik, amíg rá nem talál a párja minden bizonnyal féltve őrzött füzetére.
Max úgy lépked Chris mögött, mintha nem is parketta, hanem aknamező feküdne a talpa alatt. A szíve őrülten ver, a keze és a háta izzad, a gondolatai nem érnek egy fabatkát se. Az egész szituációt és a vita tárgyát nevetségesnek érzi, hiszen csak néhány nyomorult lapról van szó, de mégis… annyival többet jelentenek, hogy nem lehet őket semmibe venni. Pedig mennyire szeretné!
Nincs felkészülve arra, hogy a füzet kirepül Chris kezéből, így az előbb mellkason vágja – nem fájón, habár mégis olyan, mintha valami belülről marcangolná –, aztán surrogva lezuhan a lábai elé. Nem hajol le, hogy felvegye; tudja, mi van benne, és megvan benne az a buta csökönyösség, ami nem engedi ezt a fajta megalázkodást.
- Szóval itt tartunk? Egymáshoz vágjuk a cuccainkat? – Max igyekszik legalább minimálisan megütni egy gúnyosabb hangnemet, csakhogy ez az egész nem az ő asztala. Nem képes olyan indulatokat produkálni, mint Chris, és valójában vitatkozni se szeret. Sőt, nem is igazán tud. Csupán fáradtnak és szerencsétlennek érzi magát.
- Ne! – A férfi tagadólag megrázza a fejét. – Ne hárítsd rám. Inkább áruld el, miért… miért csinálod ezt az egészet?
Max őszintén elgondolkodik azon, hogy húzza tovább ezt az egészet, kérdezze meg Christ, hogy ugyan miért kutakodott a ruhái között, de aztán rájön, hogy azzal aztán tényleg elrontana mindent. Akármennyire is ellenzi ezt az egészet minden egyes porcikája, a maradék józan eszével azért még képes felfogni, hogy Chris csak aggódik érte. Ismét azt kívánja, mint amit már rengetegszer eddigi élete során: bárcsak ne lenne ennyire elbaszott személyisége.
- Nem tudom. – Őszinte, habár tisztában van vele, hogy ez nem igazi válasz.
- Te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább.
- Miattam, vagy mert te nem tudsz velem megbirkózni?
Erre aztán mindketten felkapják a fejüket és úgy merednek egymásra, mintha most találkoznának először. A levegőbe soha nem tapasztalt nehézség költözik, ami távolságot és tisztánlátást eredményez. Eddig is ilyenek voltak, vagy az évek során átalakultak olyasfajta személyekké, akik annyira hasonlítanak a régi önmagukhoz, hogy a változás mivolta megfoghatatlan, mégis szembetűnő?
- Mi ez a füzet, Max? – Chris jó szokásához híven nem hagyja, hogy a beszélgetés olyan irányt vegyen, ami nem tetszik neki. Lehuppan az ágyra, és fürkésző tekintettel figyeli a vele szemközti falnak nekidőlő Maxet.
- Basszus, úgy rágyújtanék… – motyog maga Max elé, majd egy mély, nikotin után sóvárgó lélegzetet vesz. – Megígéred, hogy nem szakítasz félbe?
- Ha nemet mondok, úgyse kezdesz beszélni, nem igaz? – Chris megereszt egy halvány mosolyt.
- Ismersz. – Max ajkai is felfelé görbülnek, és egy pillanatra beszökik a szobába egy kósza reménysugár, ami sokkal inkább felolvasztja a jeget, mint a legforróbb nyári nap. – Nem éreztem jól magamat. Tényleg nem. A vizsgák teljesen leszívtak, elkezdtem kételkedni magamban, és visszajöttek a régi gondolatok, a régi… minden. És logikusnak tűnt, hogy a mentsváramba meneküljek, folytassam a tervezgetést, idióta okokat gyártsak, készakarva a rosszat lássam mindenben. – Beszéd közben lassan a füzet felé bök, ami még mindig ugyanúgy hever a földön; szétesve és negativitást sugározva. – Így miért ne szedhetném az egészet rendszerbe?
Chris számolja a múló másodperceket. Tik-tak, az idő megy, Max még mindig hallgat, és egész nyugodtan támasztja a falat. Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom…
- Láttam rajtad, hogy nem vagy jól. – Valójában jelen időt akart használni, de ha már felnőttek módjára időt szánnak arra, hogy megoldják a problémáikat, nem érdemes még jobban rontani a helyzeten. Vajon Max is múlt időben beszél, pedig a jelenben gondolkodik?
- Nos, igen… dióhéjban ennyi lenne. Bocs, nem tudom, mit mondhatnék. Remélem, megérted, hogy erről elég nehéz beszélni.
- Miért? – Chris tudja, hogy ez egy nagyon elfuserált kérdés, de tényleg szeretné megérteni, mi játszódik le Maxben.
- Mert ez nem egy konkrét gondolatlánc, hogy szavakba tudjam önteni. Sokkal inkább egy érzés, ami felemészt és cselekvésre késztet. – Max elgondolkodik, aztán a kezeibe temeti az arcát. – Mennyire tartasz flúgosnak?
- Csak annyira, mint eddig.
Erre aztán Max felnevet. Igaz, hogy a mosolyával kéz a kézben jár néhány könnycsepp, de hát ez még a legjobbakkal is megesik. Soha nem érezte még magát ennyire rosszul, ugyanakkor megkönnyebbült egy kicsit.
Chris pedig menekülni akar a szobából, a lakásból, el Max elől, hiszen érzi a felelősséget, ami a vállait nyomja. Ezentúl mindig így lesz? Nem lesz képes anélkül rápillantani a szerelmére, hogy eszébe ne jutna, mi mindent csinál rosszul? Miért nem képes kimondani azt, amire valójában gondol?
Max, neked segítségre lenne szükséged.
Ehelyett csak hallgat, de azért annyira sikerül összeszednie magát, hogy átkarolja Maxet, és megmelegítse a már réges-régen kihűlt vacsorájukat.
Találkoztam valakivel – szokták kiejteni ezt a bűvös, mégis fájdalmasan pontatlan mondatot az emberek. Ilyenkor vajon arra kell figyelni, ahogyan mondja? Vagy honnan lehet megmondani, hogy mit takar pontosan ez a megszólalás? Túl tág fogalom ahhoz, hogy el lehessen intézni ezzel a két szóval.
Beszélgethetsz a buszon egy szimpatikus idegennel, akit az élet nagy kegyesen az utadba sodort, hogy feldobja a napod, de aztán soha többet nem látod. Elmehetsz egy randevúra, ami előtt órákig illegeted magad a tükör előtt, gondolkodsz, hogy mit vegyél fel, csak hogy elhitesd valakivel, hogy tökéletes vagy. Elugorhatsz egy jól megszokott, mégis nevetéssel teli találkára a legjobb barátaiddal, akik előtt nem kell izgulnod és szégyenkezned amiatt, aki vagy.
Ezekre a szituációkra mind rá lehet húzni ugyanazt a sablonmondatot, ám a részletek nélkül elveszik a lényeg. Milyen érzés az adott illetővel való találkozás? Milyen a kapcsolatotok? Netalántán már most vágysz arra, hogy visszatérhess a csigaházadba, ahol a találkozásotok előtt éldegéltél, vagy mindent meg fogsz tenni azért, hogy meghosszabbítsd az együtt töltött perceket?
Ezeket a kérdéseket valahogy soha senki nem teszi fel. Senkit nem érdekel, hogy ki kivel találkozott, hiszen lehetetlen egy ilyen információközlést úgy lereagálni, hogy valódi érdeklődés hangozzék ki a téma elhagyása iránti vágyódással átitatott szavakból. Túl önzők, függők, egocentrikusak vagyunk ahhoz, hogy meghallgassunk egy olyan történetet, ami másról szól.
Egy vörös hajú férfi épp egy olyan találkozóra siet, amitől egyszerre retteg, szorong és repes a boldogságtól. A léptei nyomán felkavarodik a hóból hátramaradt latyak. Az apró, koszos cseppek mit sem törődve a drága, kizárólag erre az alkalomra vásárolt farmernadrágjával, vígan beszennyezik az anyagot, viszont ő ezzel képtelen törődni. Lefoglalja az, hogy a fejében megalkosson egy olyan forgatókönyvet, amit egyik színész se fog követni soha, ám őt az ilyen apróságok mindig is mély elégedettséggel töltötték el. Mintha lenne irányítása bármi felett ebben a feje tetejére állt világban.
Igyekszik elhitetni magával, hogy csak azért kanyarog ilyen magabiztosan az amszterdami utcákon, mert ilyen jó a memóriája, ugyanis a valóság kicsit még őt is megijeszti; amióta eltervezte, hogy ideutazik a testvéréhez, a Google Mapsen legelteti a szemeit, hogy a leendő hotele és az öccse lakása közötti utat csak úgy, önmaga idegesítésének céljából állandóan szemmel tarthassa. Mintha az, hogy megjegyzi az útvonalat, közelebb hozná őket egymáshoz. Mintha ezzel bármit is helyre lehetne hozni. Mintha minden olyan egyszerű lenne, mint csukott szemmel is látni az egymást keresztező, hidakkal tarkított utakat.
Szóval Des sétája olyan, akár az űzött vadé – hajtja őt a szörnyeteg, ami már annyira átvette felette az irányítást, hogy mindenhova odaképzeli, pedig valójában már rég talált magának egy jobb prédát. Ő maga sem tudja, mit remél ettől a viszontlátástól, de annyira pozitívan áll ehhez az estéhez, főleg azután a kellemesnek nevezhető közös taxizás után…
A tálak csörömpölnek, a seprű serceg a parkettán, a kaputelefon vendéget jelez, két hang egyszerre áll neki szitkozódni. Természetesen sehol se tartanak, az egész napuk egy rohanás, annyi teendő van még, nekik pedig úgy szaporodnak a gondjaik, ahogy a gombák egy kiadós esőzés után.
- Még körülbelül húsz másodperc míg felcaplat! – Kiabál ki Chris a konyhából, ahol épp igyekszik csatát nyerni a rendetlenséggel és a majdnem kész állapotban lévő étellel szemben.
- Én épp besöpröm a kanapé alá a koszt, te hogy állsz? – Érdeklődik tőle hasonló hangnemben Max; az egyetlen fontos különbség talán az, hogy ő egy hulla sápadtságával és egy vágtató ló izzadtságával van még megáldva az általános kapkodási kényszer mellett.
- Egész jól, ha fel tudod tartani egy-két percig!
- Gondolom, az nem megoldás, ha eljátszom, hogy elesek a küszöbben ajtónyitás közben… - morog az orra alatt Max. Amikor a következő pillanatban meghallja, hogy kopog valaki az ajtón – aki minden kétséget kizárólag csakis a testvére lehet –, ijedtében berugdalja a lapátot és a partvist a kanapé alá. Egyszerűbb megoldásnak tűnik, minthogy elszaladjon egészen a fürdőig, ráadásul így időt spórol arra, hogy néhány másodpercig szinte nyugodtan fontolgathassa az azonnali öngyilkosságot. Persze nem komolyan, csak mégis, egész király lenne, ha nem kellene átélnie a nap hátralévő részét.
Szinte testen kívüli élmény számára az, ahogy ajtót nyit, majd betessékeli Dest. Valahogy a kanapéra kerülnek, habár Max csak azon képes filozofálni, hogy mennyire izzad a tenyere, és hogy ez milyen különös. Hiába tudja, hogy maga a folyamat hogyan zajlik pontosan, most mégis egy misztikus dologként fogja fel a testét.
- Szép lakásotok van. – Des látja a testvérén, hogy lövése sincs, mihez kezdjen most, szóval úgy dönt, a felszínes csevegéstől talán icipicit feloldódik.
- Köszi. Chris érdeme, én maximum segítettem neki hazahordani a holmikat.
Des elégedetten látja, hogy Max végre felemeli a tekintetét a kezéről. Igaz, hogy úgy néz körbe a nappaliban, mintha most először járna ott, de legalább kezdi megtalálni a kapcsolatot a külvilággal.
- Chris is itthon van? – Hiába hallja, hogy valószínűleg ő káromkodik a lakás egy rejtett zugában, nem tud hirtelen mit kérdezni. Lehet, mégse volt olyan jó ötlet, hogy idejöjjön? Elvégre eddig is elvoltak egymás nélkül, ráadásul elég látványos tehernek érzi magát így, a pánikoló Max mellett üldögélve.
- Aha, még a kajával bíbelődik.
- Az király, mit eszünk? Mit szólnál hozzá, ha vacsi előtt még gyorsan rágyújtanánk? – És már fel is kel, meg se várja Max válaszát, aki így kissé vonakodva ugyan, de követi a bátyját az erkélyre. Kiérve fázósan húzzák kicsit összébb magukon a pulóverüket, Maxben pedig felidéződik a legutóbbi alkalom, amikor kimerészkedett ide; nem végződött túl jól, és hiába ez a kedvenc pontja körülbelül az egész városban, még a függönyt se piszkálja.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol – jegyzi meg Max, közben pedig összedörzsöli a két tenyerét és várja, hogy Des átadja neki az öngyújtót.
- Mert nem is. – És egy szórakozott mosollyal átnyújtja a megilletődötten pislogó öccsének az immár égő cigarettát. – Csak gondoltam, ezzel talán kicsalogathatlak a csigaházadból.
- Te kis sunyi… - dünnyög Max már-már jókedvűen, majd letüdőzik egy mély slukkot a dohányból.
- Inkább rafinált, az nem hangzik olyan negatív tulajdonságnak. – Von vállat Des a tájat szemlélve; kicsit sem nyűgözi le a környék, ő inkább az a fajta ember, aki Amerika metropoliszaira esküszik. – Egyébként reménykedtem, hogy még szívod azt a szart, különben nem tudom, mi lett volna a következő kísérletem a beszélgetésünk életre keltésére.
- Ajánlhattál volna valami alkoholt.
- Miért, annyira bejött ez az egyetemista élet, hogy minden napod hányással indul? – Nehezen képzeli el ezt Maxről, de mivel kimaradt a közös életükből jó néhány év, ezt is egy eshetőségként kell felfognia.
- Dehogy! – Rögtön elszégyelli magát, hogy mennyi megvetéssel ejtette ki ezt a rövidke szót, de már mindegy, gondolatban bocsánatot kér néhány haverjától. – De gondolj bele, ha nem lennék majdnem láncdohányos, mivel mással mérgezném magamat, mint piával? Valószínűleg alkoholista lennék és most nem ide, hanem egy híd alá jöttél volna látogatóba. Sajnálod az ingyen vizet, mi?
- Úristen, mindig ilyen faszságokat beszélsz? – Des hangjába hitetlenkedés költözik, habár képtelen nem vigyorogni.
- Meglehet. – Most Maxen van a sor, hogy vállat vonjon. Gyorsan elnyomja a csikket, aztán belöki a sarkával az erkélyajtót; azt szeretné, hogy Des menjen be először. Ám amikor még másodpercekkel később is ugyanúgy dekkolnak, belátja, hogy egy kicsit se lehet egyedül kint, és gyorsan beiszkol a csípős hideg levegőhöz képest fojtogatóan melegnek tetsző nappaliba.
Odabent – hála Chrisnek – sokkal barátságosabb a közeg, mint mielőtt kimentek; lágy zene szól, a kanapé előtti kis asztalkára ki van pakolva az étel, és a babzsákokba is életet leheltek. Max hálásan rámosolyog a szerelmére, aki Des felé lép.
- Üdv – a hangja szokatlanul meleg, és miközben kezet fognak, elkezd tovább beszélni: - Én lennék Chris Whitehall, és minden bizonnyal találkoztunk volna már korábban is, ha nem lettem volna elfoglalva a kajakészítéssel.
Max csak utólag fogja fel a szavakat. Teljesen lemaradt ott, hogy Chris arról fecseg, akár már korábban is találkozhatott volna Desszel. Csak most jön rá, hogy egy kívülállónak milyen furcsa és természetellenes lehet, ha valaki ennyire eltávolodik a családjától – aztán arra is sikerül még időben ráébrednie, hogy Chris ugyanebben a cipőben jár, úgyhogy ezen végképp nem kellene idegeskednie.
- Pillanat, mindjárt jövök – szól a két, még mindig egymásnak bemutatkozó férfinak, és gyorsan eliszkol, majd bezárkózik a fürdőbe; muszáj kicsit lenyugodnia.
- Sokat hallottam már rólad. – Igyekszik csevegni Chris, miközben a tálakat rendezgeti az asztalon. Gondolatban vállon veregeti magát, amiért nem tesz hozzá egy kétértelműen gúnyos megjegyzést se; na nem azért, mert utálja Dest, csupán tele van előítélettel.
- Igen? Na és miket?
Chris a kérdés hallatán úgy mosolyodik el, mintha egy kisgyermeket készülne megdorgálni, amiért az mondott egy oltári nagy, ám vicces hülyeséget. Leroskad a kanapéra és lustán ráemeli a pillantását az őt figyelő férfira; tudja, hogy rettenetesen körülményesen viselkedik, de imádja, ha egy idegen előtt megjátszhatja magát.
- Nem hiszem, hogy minden tetszene, de a lényeg, hogy tudom, szép a karriered, és hogy a szüleid büszkék rád.
Des jó emberismerő, de egyelőre nem tudja, mit gondoljon Chrisről. A legtöbb esetben elég ennyi időt eltöltenie valakivel, hogy rájöjjön, jobban jár-e, ha messziről elkerüli őt a továbbiakban, de most, habár jelen van ez a megérzés is, túl sok minden kavarog benne ahhoz, hogy dűlőre jusson. Így hát úgy dönt, nagyobb teret enged Chrisnek, hátha akkor okosabb lesz majd.
- Melyikről akarsz többet hallani? A minden időt felemésztő karrierről, vagy az anyuci-apuci tökéletes fia csapdáról?
- Nekem mindegy, épp felfedeztem a hasonlóságot közted és Max között, szóval sokkban vagyok. – Chris arca valóban elég meghökkent, méghozzá olyannyira, hogy néhány pillanat erejéig még arról is elfeledkezik, hogy ő épp próbál a lehető legmegfoghatatlanabb módon viselkedni. Csak hát nem tehet arról, hogy a lelki szemei elé megfestenivaló képek tolultak abban a szent minutumban, amikor észrevette, hogy Max és Des arccsontja ugyanolyan finom vonalú, és hogy a szemükben ugyanolyan tompa pöttyök derengenek. Tudat alatt persze jellembeli hasonlóságokat is észlelt – mondjuk a szülőkre való panaszkodás felírható annak a számlájára, hogy… nos, Chrisnek volt alkalma a saját szemeivel látni a két embert, aki felnevelte a Dessauge fiúkat, úgyhogy ő is szívesen beállna közéjük panaszkodni.
- Bocs, már itt is vagyok. – Sétál be Max, majd leül az egyik babzsákfotelbe. – Lemaradtam valamiről?
A válasz erre egy szinkronban elhangzó „dehogy” Christől és Destől, ami annyira meglepő, hogy mindhármójuknak muszáj elmosolyodnia.
Vacsora közben előkerül egy üveg pezsgő, így a hangulat egyre gyorsabban és könnyebben oldódik. A desszert felénél már Max is képes felesleges aggodalmaskodás nélkül csevegni. Esik szó szinte mindenről. Des elárulja, hogy onnan jött ez a hirtelen utazós ötlete – ha nem számítja bele Max részeg SMS-ét –, hogy menekülni akart a körülötte lévő képmutató emberek fojtogató gyűrűjéből. Max magához képest boldogan számol be arról, hogy úgy érzi, ledoktorált – persze arról mélyen hallgat, hogy még mindig előtte áll jó néhány év tanulás és szenvedés. Chris pedig a nagy vallomások és közlések közepette odafordul Des felé, és meghívja őt a hamarosan esedékes kiállításmegnyitójára.
A hangulat, a zene és az étel is csodás, szinte mesébe illő egészen addig, ameddig Max keze el nem téveszti a pohár szárát, és ahelyett, hogy rámarkolna, mellényúl. Az eredmény: dühös felismerés a férfi részéről; a gravitáció akarata előtti meghajlás a pohár részéről. A kecses pohár előbb felborul, majd a kiömlő pezsgőtől síkossá és ragacsossá vált asztalon végiggurulva leveti magát a földre, hogy ott fájdalmas csörömpöléssel kisebb-nagyobb szilánkokra hulljon szét.
Desnek és Chrisnek semmiség az egész, Maxben mégis elpattan valami.
- Ki más lett volna, mint én? – Úgy néz a kanapén ülő két másik férfira, mintha viccesnek találná a helyzetet, pedig a hangja hisztérikus.
- Nyugi, bárkivel megesik. Segítsek feltörölni? – Chris már le is teszi a tányérját, de Max tesz egy olyan kézmozdulatot a kezével, ami egyértelművé teszi, hogy nem kér semmiféle segítséget.
- Arra talán még képes vagyok, hogy feltöröljek egy tócsát, nem? – Azzal mit sem törődve a lábakkal, benyúl a kanapé alá és kiráncigálja onnan a seprűt. A másik kettő döbbenten és kissé értetlenül figyeli a műveletet, illetve próbálnak túllendülni a kezdeti sokkon. Chrisnek azért megy nehezebben, mert mostanában túl sokat kapott ezekből a Max-féle hangulatingadozásokból, Desnek pedig azért, mert most találkozik ilyennel időtlen idők óta először.
- Senki nem mondta, hogy nem vagy képes feltörölni, Max – felesel kicsit talán vádlón Chris, és lecsúszva a földre kikotorja a rejtekhelyéről a lapátot is. – De talán jobb lenne, ha előbb felitatnánk valamivel a pezsgőt, és csak utána sepregetnénk. Vagy gyere, legalább szedjük fel a nagyobb üvegdarabokat.
Des irtó kínosan érzi magát; mintha egy szerencsétlen futár épp akkor érkezne meg a pizzával, amikor balhéidő van a helyi morcos házaspárnál. Szeretne megszólalni és mondani valamit, amivel feloldja a feszültséget, viszont egyiküket se ismeri annyira, hogy ez könnyedén megoldható legyen. Ráadásul – habár nem igazán akarja bevallani magának – rettenetesen érdekes figyelemmel követni azt, ahogy két ember olyannyira belemerül valamibe, hogy elfeledkeznek arról az aprócska tényről, hogy bizony nincsenek egyedül. Des pedig már-már akkora élvezettel tanulmányozza a Max arcán megjelenő őszinte pánikot és a testének finom remegését, ahogyan az ínyencek hosszú évekig érlelt penészes sajtokat szagolgatnak. Persze nem ez a hab a tortán, hanem ahogyan a másik fél – Chris – reagál; a szavai segítő szándékot és türelmet sugallnak, mégis ott lakozik a mozdulatai mögött egyfajta állandó ingerültség. Hogy ezt Des miből képes megállapítani? Az egyik üvegszilánk felé nyúlva az ujjai alig észrevehetően, mégis görcsösen megmerevednek, majd megugranak, a fejét pedig enyhén jobbra biccenti, mintha az állandó vívódás és belső harc menekülésre késztetné.
Szerencsére egyikük se veszi észre azt az elmélyedt és tanulmányozó arcot, ami mindvégig rajtuk van, amíg a földön térdepelve igyekeznek feltakarítani a káoszt. Max azon van, hogy ne süllyedjen mélyebbre, Chris pedig erősen koncentrál, hogy ne pofozzon fel senkit.
- Hozzak valahonnan papírtörlőt? Gondolom, a konyhában találok – szólal meg Des, amikor már túlzottan kínosan érzi magát ahhoz, hogy folytassa a kukkolást. Vajon akkor is ennyire élvezné analizálgatni és boncolgatni az emberi viselkedést, ha több pszichológiát tanult volna és nem rekedt volna meg az alapoknál?
- Á, ne fáraszd magad, mindjárt megvagyunk. – Chris anélkül válaszol, hogy elmozdítaná a pillantását Max kezéről. Nem tetszik neki, hogy ennyire hanyag módon, mit sem törődve az aprócska szilánkokkal törölget a szalvétájával, ami nem mellesleg nem jó már semmire; facsarni lehetne már belőle a pezsgőt. Végül megelégeli a dolgot és elkapja Max kezét a csuklójánál fogva.
Max felnéz, éppen úgy, ahogy Chris is. Egy pillanat erejéig, mintha minden rendben lenne.
- Hagyj már – morog Max az orra alatt, majd félrelöki a férfi kezét.
Chris fájdalommal vegyülő hitetlenkedéssel szisszen fel; egy kisebb darab üvegszilánk pont képes volt azalatt a rövid idő alatt belefúródni a hüvelykujja alatti puha párnába, amíg a döbbenete miatt képes volt visszanyerni az irányítást a keze felett. A tudat, hogy ez a szerelme miatt történt sokkal nagyobb kínt okoz számára, mint a folyamatos lüktetés a szúrós kis tárgydarabka miatt.
- Ez… - Tényleg igyekszik, hogy valami értelmeset mondjon, de képtelen rá. Ugyan nem tűnik fel neki, de legalább a sérülése kijózanította Maxet az önostorozásából.
- Baszki Chris, sajnálom – suttog Max, a hangja remeg, viszont olyan biztos kézzel nyúl a férfi felé, amilyennel csakis egy jövendőbeli orvos képes. Kár, hogy ezt Chris egyáltalán nem értékeli, és ahelyett, hogy hagyná magát ellátni – hiába nem lenne nagy dolog –, elhúzódik Maxtől.
- Ne érj hozzám! – a hangja csupa figyelmeztetés, a kék szemei fagyosabbak, mint a leghidegebb tél. – Épp eleget tettél, nem gondolod?
- Véletlen volt!
- Véletlenül kaptál faszom tudja mit ott az asztalnál? Csak mert kiöntöttél egy gyűszűnyi pezsgőt? Max, húzz el egy pszichológushoz, ha nem bírsz normálisan viselkedni, de ne az én életemmel baszakodj!
A beálló csendben elég éles kontrasztot alkot a szobában uralkodó hangulat és a hangfalakból áradó vidám, nyárias zene. Des pipacsvörös arccal ül a kanapén, és végre rászánja magát a cselekvésre; amikor azzal a céllal indult el a hotelből, hogy megismerkedjen Maxszel és a szíve választottjával, meg se fordult a fejében, hogy efféle élményekkel lesz gazdagabb.
- Akkor én azt hiszem, köszönöm, hogy itt lehettem, srácok – Des kimért, normális hangon felcsendülő szavai még inkább kiemelik az addigi kiabálást és a helyzet nevetséges módon elcsorbult mivoltát.
- Ne haragudj, Des – Max lehunyt szemekkel, valódi megbánással ejti ki ezt a három szót. Nem meri kinyitni a szemeit, választ pedig nem kap. A bátyja ezek után nem tud mit mondani, így csak biccent egyet Chris felé. Max a tenyerébe temeti az arcát, amikor hallja nyitódni, majd becsukódni a bejárati ajtót.

következő ⏩          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése