oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. május 26., szombat

A fiú, aki meg akar halni - 10.

ez? egy? új? afamah? rész ??? ti se hittétek, hogy még képes vagyok megírni egy ilyet, ugye? ti se?
... mindenesetre ha még olvassa ezt valaki, megdobhatna egy hozzászólással, mert én speciel rohadt elégedetten üldögélek a babzsákfotelben, hogy "igeeen, megcsináltad, gurl", meg "sebaj, hogy más ennyi idő alatt kipottyant magából egy gyereket (nem utalok egy bizonyos videóra, dehogy), te megírtad ezt a fejezetet, csak ennyi a lényeg" :)
pls




          ⏪ előző



10.
mert soha nem lehet tudni, mit rejtenek a találkozások
Max csodával határos módon túléli a vizsgáit, sőt mi több, a Chrisnek való telefonos beszámolója során meg meri kockáztatni, hogy talán még jól is teljesített. Úgy ér haza, hogy végre nem áll görcsben a gyomra a feje felett lebegő súlyos mennyiségű tanulnivaló miatt, és nincs minden egyes lustálkodással eltöltött perc miatt pokoli bűntudata. Ennek örömére aztán az aznapi kötelező üzenetváltások után már nem csinál semmi érdemlegeset, csupán lustálkodik a később hazaérő Chrisszel a kanapén, és kiélvezi az utóbbi időben ritkán tapasztalt szabadságot.
Mielőtt sikerülne elaludnia, egy utolsó intenzív gondolat taglózza le néhány másodperc erejéig: hamarosan már műmosollyal az arcán idegeskedhet a bátyja mellett.
Végül még sincs annyi ideje szorongani, ez a tevékenység bőven megmarad Chrisnek, aki egy lajhár sebességével realizálja, mit is jelent pontosan az, hogy a műveiből kiállítást rendeznek. Így hát a két férfi napjai egybemosódnak – Max áldja az eget, hogy nincs már semmi dolga, csupán a vizsgák eredményeit tartalmazó levelet kell kivárnia épp ésszel –, minden napra jut valamilyen fontos teendő.
A legutolsó komoly kihívás az, hogy mindketten találjanak egy alkalomhoz illő öltözéket. Max már akkor sejti, hogy ez a szerdai nap nem lesz sétagalopp, amikor Chris festékfoltos pólóban és az ő egyik melegítőnadrágjában szeretne elindulni otthonról. Tíz perc múlva végül Maxnek sikerül megértetnie a szórakozott Chrisszel azt, hogy nem hajlandó elkísérni őt sehova, ha nem vesz fel minimum egy tiszta farmert és egy nem fekete pulóvert; nem szeretné elképzelni, milyen lenne, ha besétálnának egy elegáns üzletbe, miközben a barátját jól látszólag elkerüli a fésű, az öltözéke pedig akár egy szobafestőé.
- Remélem, most boldog vagy – morog az orra alatt Chris, miközben már az utcán sétálnak, kezükben egy-egy pohár frissen vásárolt teával.
- Fogjuk rá. – Biccent Max, majd belekortyol egyet a forró italba. Nem foglalkozik a barátja morgásával, különben akkor az lenne a vásárlás vége, hogy egy fél óra múlva mindketten duzzogva rendelnének valamit egy cukrászdában, ruhájuk pedig nem lenne a jeles eseményre.
Így hát a vörös férfi előbb saját magának keres valami alkalomhoz illőt, hagyja, hogy Chris a telefonját nyomkodja. Az eredmény így egy teljesen fekete öltözék Chrisnek – az ing kicsit fénylő, és apró minták vannak rajta, míg az öltöny teljesen sötét –, és egy barnás árnyalatú nadrág, na meg egy kötelezően fehér ing Maxnek.
- Még szerencse, hogy mindkettőnknek van egy elegánsabb kabátja, így azzal már nem kell bajlódni – jegyzi meg Max, miközben kilépnek az üzletből. Kicsit kedveszegetten kostatálja, hogy hiába van még csak délután, pontosan olyan sötét van, mintha éjfél lenne. Hollandia és napfény – télen nem éppen összeegyeztethető a két dolog.
- Bajlódni? Én tök jól elvoltam. – Chris úgy vigyorog, mint a tejbetök, és hiába ő az alacsonyabb kettejük közül, átveti Max vállán a jobb karját.
- Persze, te mindig.
Mindketten nevetnek ezen, a boldogság olyan körülöttük, mint egy fénylő buborék: illékony, de szemet kápráztató.
Az este nyugodt, nem történik semmi különös. Chris a nappaliban üldögél és rajzolgat, Max pedig elment kocogni, hogy kiszellőztesse a fejét – hiszen mégiscsak a bátyja érkezik látogatóba, ami miatt változatlanul úgy érzi magát, mint egy félig kifacsart narancs.
Chrisnek egyszer csak eszébe jut, hogy meglepi a barátját, szóval nagy nehezen felkaparja magát a földről, és bemegy a konyhába, hogy süssön egy tucat epres muffint. Remélhetőleg nem lesz katasztrófa a vége, ugyanis még soha nem próbálkozott azzal, hogy teljesen egyedül alkosson valami süteményfélét, de próba szerencse, talán nem gyullad ki a lakás.
Habár nehezen, de azért boldogul. Hamar rájön arra, hogy a recept egész pontosan leírja, mik a teendői, így fél óra múlva belöki a sütőbe a tepsit, ő maga pedig elvonul átöltözni, ugyanis egy-két sajnálatos balesetet azért elkövetett, hiába próbálta elkerülni őket. Ahogy a ruhái között turkál, nem találja a kedvenc szürke pulóverét, így Max polcain kezd el kutakodni, hátha elkeveredett. Hamarosan rá is akad a keresett ruhadarabra, ám amikor becsukná a szekrényajtót, valami elakad, így kénytelen beljebb szuszakolni az egyébként szépen összehajtogatott, csak kissé szétcsúszott ruhatornyokat. Az eredmény természetesen kicsit sem hasonlít az elképzeléseire, mert a szekrény tartalmának elcsúszott felső része – ahelyett, hogy szépen rendbe szedné saját magát – elkezd engedni a gravitációnak, és a különböző színű és mintájú pólók egymás után kötnek ki a padlón.
Chris egy halkan elmorgott káromkodás után úgy dönt, hogy erre a problémára majd később visszatér – hiszen most elsősorban a muffinokra kell figyelnie –, így mindent csak rádob az ágyra. A szekrényhez visszafordulva megakad a tekintete egy, a ruhák alól kilógó füzetsarkon, amiről sejti, hogy a tartalma nem rá tartozik, mégis győz a kíváncsisága, így ahelyett, hogy eljátszaná, hogy nem látott semmit, óvatosan kiemeli, majd fellapozza.
Nem tudja, mire számítson – sőt, igazság szerint egyáltalán nem is számít semmire. Bele se gondol, hogy a barátja vajon miért rejtette el előle a füzetet, egyszerűen csak elkezdi olvasni az első oldalt, amin összefüggéstelennek tűnő szókapcsolatok szerepelnek Max jellegzetes, kissé kusza, mégis szépnek nevezhető írásával. Chris a homlokát ráncolva olvassa el a sorokat. Nem igazán érti, miért van megemlítve A The Neighbourhood egyik számának a címe, sem az, hogy Max miért írt róla olyat, hogy sikeres. Egyszerűen nem függ össze ez a két dolog sehogy se, így a kíváncsisága nemhogy enyhülne, egyre csak nő, mintha valaki olajjal próbálna meg tüzet oltani.
Négyet kell lapoznia ahhoz, hogy ne csak az üres papírlapokat láthassa, hanem Max munkálkodását.
Az alig fél oldalon kibontakozó firkálmány miatt úgy érzi magát, mintha az egész világa a feje tetejére fordult volna. Sőt, azzal talán még jól is járna, mert ahhoz valahogy hozzá lehet szokni. Chris úgy érzi magát, mintha a mellkasára ejtettek volna egy tonnás súlyt, a szemei elé pedig vastag pókhálót feszítettek volna ki – muszáj leülnie, habár még valamilyen csoda folytán akad annyi lélekjelenléte, hogy visszategye a polcra a füzetet.
Tudta, hogy valami nincs rendben Maxszel, hiszen látszódott rajta; sőt, ő megpróbált vele erről beszélgetni, de a férfi hárított, állította, hogy minden oké. Kár, hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítja a füzet, amiben olyasmiket írogatott, amiktől Chris teljesen tehetetlennek, már-már semmibe vettnek érzi magát.
„Mi lenne, ha nem lennék?”
A Max kézírásával megformált mondat megállíthatatlanul tekereg Chris lelki szemei előtt, egyszerűen képtelen másra gondolni. A többit igyekszik elhessegetni magától – nem szeretné felhergelni magát azzal, hogy szembenéz azzal a kicsit sem elhanyagolható ténnyel, hogy a barátja még mindig teljesen értéktelennek érzi magát.
Így hát nehezen, de megembereli magát. Úgy dönt, egy kis ideig úgy tesz, mintha nem látott volna semmit, mintha meg se történt volna semmi az elmúlt közel öt perces időintervallumból. Egyelőre nem tudja, hogy azért határoz-e így, mert ha eltolja magától a problémát, az olyan, mintha nem létezne, vagy a lelke mélyén arra vár, hogy majd Max elé áll, és beszámol arról, ami éppen lezajlik benne. Egy biztos: a muffinsütés immár egyáltalán nem tűnik olyan nehéznek, sőt mi több, pont elegendő koncentrációt vesz igénybe a kis púpok dekorálása ahhoz, hogy ne kelljen foglalkoznia Maxszel.
Max addig fut, ameddig maga mögött nem hagyja a gondolatait – Maxime-ot, az egyetemet, a terveit, az aznapi teendőit. Nem marad a fejében másnak hely az akaraterőn kívül arra, hogy elfusson a következő sarokig, aztán az azutániig, és így tovább.
És ez így tökéletesen megfelel neki. Hiába esik, hiába süvít az arcába a szél, végre sikerült kikapcsolnia annyira, hogy ne aggodalmaskodjon valami miatt.
Egyszerűen csak fut; mint ahogy mindenki más is ezen a világon.
Minden könnyebbnek tűnik a férfi számára akkor, amikor izzadtan, még mindig lihegve besétál a lakásukba, hogy egy fáradt, de azért ragyogó mosollyal az arcán üdvözölje Christ.
- ’Elló! – A jobbjával hanyag módon int, miközben lerúgja magáról a cipőit; nagyot sóhajt, így nem kerüli el a figyelmét a finom illat. – Te sütöttél? – Őszinte csodálkozással mered a barátjára, aki az ablak előtt üldögél egy párnán, a combjain az egyik vázlatfüzete hever, és a halk zenével együtt dúdolva igyekszik firkálni, habár lerí róla, hogy egyáltalán nincs se ihlete, se kedve művészkedni.
- Aha. – Fel se pillant, miközben kiszalad a száján a kurta felelet.
- Elmegyek fürdeni, utána megkóstolhatom? – Max somolyogva szuggerálja Christ, hogy nézzen rá, mosolyodjon el, és köszöntse úgy, ahogy máskor is szokta.
- Persze, a konyhában van. – Chris most először mozdítja meg más testrészét is a kezén kívül: biccent. A másik férfiban felcsillan a remény arra, hogy a barátja abbahagyja ezt a tartózkodó viselkedést, ám amikor egyértelművé válik, hogy ez nem fog megtörténni, csalódottan sarkon fordul, hogy elinduljon fürdeni.
- Valami baj van? – Fordul vissza néhány lépés után mégis; elvégre nem hátrálhat ki a beszélgetésből azért, mert Chrisnek szemmel láthatóan nincs túl jó kedve!
Néhány másodperces kínos csend áll be, még a zene se szól – valószínűleg éppen megakadt a lejátszási lista, ami miatt Max elátkozza a YouTube-ot is és a szolgáltatót is –, végül Chris lassan leteszi a ceruzáját, és félrebiccentett fejjel ránéz Maxre. A szemei hidegen csillognak, az egész testtartásában van egyfajta tartózkodás, ami miatt a másik férfi úgy érzi, mintha egy vadidegen fürkésző tekintetével kellene megbirkóznia.
- Nincs semmi baj, Max – a szavak lassan, megfontoltságot sejtetően hagyják el Chris ajkait, mintha ő is ugyanolyan förtelmesen érezné magát, mint ahogyan kezdi magát Max is.
A vörös férfi erre csak biccent egyet, aztán félrekapva a tekintetét fázósan keresztbe fonja a karjait maga előtt, és inkább bemenekül a fürdőszobába. Bármi jobb annál, minthogy ilyennek kelljen látnia az általa mindennél jobban szeretett személyt, így kikészít a fogkeféje mellé egy altatót – szükségesnek érzi, ugyanis holnap kipihentnek kell lennie, viszont azok után, ami odakint történt, biztos nem tudna elaludni egy kis segítség nélkül.
Chris megvárja, hogy odabent Max megeressze a vizet – csak akkor engedi, hogy az elmúlt körülbelül egy óra megpróbáltatásai legyőzzék őt, így tőle igencsak szokatlan módon elsírja magát. Tudja, hogy nem kellett volna így viselkednie, viszont annyival könnyebb volt! Azt akarja, hogy Max találjon rá az élet napos oldalára, és maradjon is végre ott – de nem tudja, hogyan segíthetne neki, és mintha mindig beleütközne egy áthatolhatatlan falba, amikor erről szeretne beszélgetni a férfival.
Nem kóstolják meg a muffint; nem beszélik meg a nap során felmerült nehézségeket; nem kívánnak egymásnak jó éjszakát. Csupán bezuhannak az ágyba, és nyugtalan álomba merülnek.
Az időjárás mintha csak igazodna a fiatal pár hangulatához, reggelre még hóval is megajándékozza a holland várost, ami miatt olyanná válik minden, mintha egy gyermekmese rajzai elevenednének meg. A háztetőket, a hidakat, az apró erkélyeket mind-mind betakarja a hűvös téli takaró; ez alól a Dessauge-Whitehall rezidencia sem képez kivételt.
Az egyetlen szembetűnő különbség a többi erkéllyel rendelkező lakáshoz képest az, hogy itt a serényen működő radiátorok ellen dolgozva az erkélyajtó szabad utat engedve a jéghideg januári szélnek kinyílik. Néhány másodperc késlekedés után egy bélelt mamuszt, nevetséges módon rövidnadrágot és trikót viselő alak lesöpri a havat az apró erkélyről, majd nem törődve a pingvineknek kedvező időjárással beburkolja magát egy vastag plédbe, és leül kávézni a bentről kicipelt sámlira.
Max reszket, tudja, hogy nem ez élete legbölcsebb döntése, de muszáj itt meginnia a kávéját, hiszen ez az ő személyes kis rutinja. Összébb húzza a testén a takarót, habár az anyag olybá tűnik a semmi perc alatt átfagyott, még ágymeleg testén, mintha dörzspapírral burkolta volna be magát puszta szórakozásból. Vágyakozóan hátrapillant a nyitva hagyott erkélyajtóra, majd megrázza a fejét, és inkább kortyol párat a forró italból.
Nehezen múlnak a percek, de Max makacs módon nem hajlandó megmozdulni egészen addig, ameddig nem marad a pohár alján más a zaccon kívül. Ezalatt a kínkeserves tíz perc alatt nem egy munkába igyekvő ember ajándékozza meg őt furcsálló tekintettel, mire ő vacogó fogakkal, de csakazértis rávigyorog a felé pislogókra. Leteszi maga mellé a kiürült poharat, majd előhalássza a takarója alól a kicsempészett füzetet.
A toll fájón simul bele elgémberedett kezébe, nem is biztos benne, hogy képes ebben az állapotában írni. Végül csak megbirkózik az elsőre lehetetlennek tűnő feladattal, és kinyitva a füzetet úgy mered a még napokkal ezelőtt felírt kérdésre, mintha attól várna megváltást, vagy legalábbis valamiféle tanácsot. Mikor ez nem következik be, reszketegen beszívja a legalább mínusz tíz fokos levegőt, majd továbblapoz párat, és tőle távol álló módon rajzolni kezd.
A vonalak hol túl erősen, hol túl gyengén karcolják a papírt, ráadásul még egy hangyányi művészi vénával sem áldotta őt meg a sors, így az eredmény nem nevezhető se szépnek, se arányosnak. Mégis elégedettséggel szemléli a rajzot, ami kísértetiesen hasonlít a jelenlegi saját helyzetére: egy férfi halálra fagyva hever a földön, felette pedig egy másik zokog. Addig ül mozdulatlanságba burkolózva, hogy először észre se veszi a kezéből eltűnő tollat, a folyamatos remegés pedig természetesnek tűnik. Akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy meddig tartana ez az állapot. Csupán néhány percig, vagy hosszú órákig ellenne idekint úgy, hogy közben a teste szépen lassan, lépésről lépésre – mintha csak egy házat bontanának le téglánként – felmondja a szolgálatot? Na és mi igaz azokból a szituációkból, amelyeket a hollywoodi rendezők előszeretettel igyekeznek minden lehetséges alkalommal az arcába tolni? Elálmosodna, aztán soha többet nem ébredne fel, vagy egy idő után elmúlna a csontig hatoló hideg és úgy érezné, lángol a teste?
- Jézusom, Max, neked elment az eszed?! Mi a fasz bajod van, hogy… Max! – Chris hangjából színtiszta pánik csendül ki. Ahogy a takaróba burkolózott férfi felé fordítja ködös pillantását, és így Chris megpillanthatja többek között az elkékült ajkait, megszólal a fejében egy rég nem hallott vészcsengő, amit azonban igyekszik figyelmen kívül hagyni, és tovább szitkozódva beráncigálja magával a teljesen átfagyott Maxet. Az se érdekli, hogy közben felborul a kávésbögre, majd önálló életet élve végiggurul a padlón, hogy aztán engedve a gravitáció vonzásának lezuhanhasson egy mit sem sejtő járókelő lábai elé.
Egyedül két dolog köti le a gondolatait: az azon való értetlen merengés, hogy Max mégis mit gondolt, amikor kiült kávézgatni, illetve az eltemetni kívánt ösztönszerű menekvési kényszer ezelől az egész elcseszett szituáció elől. Szerencsére egyikkel se jut semmire, ugyanis túlságosan lefoglalja őt az, hogy betuszkolja a zuhany alá a még mindig önkívületi állapotban lévő férfit, majd amikor már sikerül neki egyedül is szépen lassan egyre magasabb hőfokra állítania a vizet, kimegy, és a telefonja kijelzőjét nézi anélkül, hogy látna is valamit.
Ecc-pecc, kimehetsz – vajon mi lenne ilyenkor a helyes teendő? Be kéne vinnie Maxet a kórházba? De hiszen nem lehetett kint olyan sokáig, harminc-negyven perc pedig még házilag is orvosolható… meleg itallal, például.
Hallja, hogy a fürdőben Max kétszer is elejti a zuhanyrózsát, de nem képes bemenni hozzá, hogy segítsen neki. Sőt, az is megfordul a fejében, hogy ezután nem kellene a barátja akaratát figyelembe vennie, ha arról van szó, hogy szüksége lenne-e egy elbeszélgetésre egy szakemberrel.
Ennek ellenére nem tesz semmit, csak áll az ajtó előtt, a telefon képernyője pedig lezáródik a kezében. Várakozik; hogy mire, nem igazán tudja, de a szíve mélyén egy-egy fájdalmas, hitetlenkedő dobbanás arra a következtetésre engedi jutni, hogy az ébresztőóra csörgésére.
Mikor az még hosszú percek elteltével se csendül fel, ingerülten beletúr a hajába, az ujjai elakadnak, így a kelleténél egy kicsit fájdalmasabban húzza meg a sötét tincseket. A fejbőrén képződő kellemetlen érzés kevés ahhoz, hogy elterelje a figyelmét arról, ami történt – sőt, történik –, és ha ez nem lenne elég, Max immár átforrósodott, törölközőbe burkolt teste simul hozzá hátulról, a nyakában pedig megérzi a férfi csiklandozó lélegzetét.
Megfeszülnek a tagjai, habár a kezei automatikusan az őt ölelő karokra simulnak. A gerince mentén borzongás fut végig, csakhogy az érzést nem épp kellemes dolgok váltják ki. Pontosan ő maga sincs tisztában az érzéseivel, de az biztos, hogy nem akarja, hogy Max ezek után nála keressen vigaszt – ellép a ráboruló férfitól, és rezzenéstelen arccal vár valamiféle magyarázatot. Sőt, ha őszinte akar lenni magához, bármivel beérné: egy bocsánatkéréssel; egy kósza könnycseppel; egy bűntudattal teli beismeréssel; egy ingerült, mégis mindent megoldó vitával. Csak ez a csend, ez az üresség ne lenne.
- Mi a fenét gondoltál, amikor kiültél oda kávézgatni, mintha nyár lenne? – Chris hangját Max hidegebbnek véli érzékelni, mint a kinti időjárást, méghozzá olyannyira, hogy fogalma sincs, mit felelhetne.
- Nem gondoltam semmit…
- Nem? Már elfelejtettél gondolkodni is, annyira el vagy foglalva az örökös, idióta depresszióddal? Ha úgy döntök, hogy még lustálkodom negyed órát… - a férfi hangja megremeg, szép lassan eljut a tudatáig, hogy miket vágott a másik fejéhez a pillanat hevében. Sőt azokat a szavakat nem is kellett erőszakosan odavágni, helyette kimérten, látszólag teljesen nyugodtan, mintha csak felolvasna, méregként Max felé legyezgette őket.
Max még mindig sokkos állapotban leledzik, a tudata késlekedve képes csak befogadni Chris mondandójának valódi jelentését. Hát ezt gondolja róla valójában? Ennyi rejtőzne a látszólagos állandó aggodalom és szeretet mögött? Lekicsinylés és ingerültség? A szemeit kéretlen könnyek futják el, így elmosódva látja a férfit, akit mindennél jobban szeret – a megváltóját, a lélektársát, a legjobb barátját, a szerelmét… Szinte észre se veszi, hogy a gondolatait teljes egészében lefoglaló személy már a kanapéra is húzta őt, és úgy öleli, mintha mindkettejük élete ezeken a perceken múlna. A simogatásból, a takaró testére csavarodásából szinte semmit se érez, testetlennek érzi magát, mintha még mindig odakint lenne a hidegben.
- Többet ne ülj ki reggelente. Legalább március közepéig. Kérlek. – Chris már percek óta sugdos ilyen apró semmiségeket a fülébe. Halkan, megállás nélkül, mintha el akarna feledtetni Maxszel mindent, amire ő maga se kíván emlékezni.
- Minden reggel kiülök oda.
- Jó, de mostantól ne. Az én kedvemért, Max.
A vörös hajú férfi lehunyja a szemeit, fontolóra vesz minden lehetőséget. A teste ellazul, ahogy rájön, hogy ez a reggel nemcsak neki, de Chrisnek is kínszenvedés lehetett, és hogy nem kellene ennyire mellre szívnia egy-két rosszul megfogalmazott mondatot.
- Vehetnénk az erkélyajtó elé egy babzsákfotelt – mondja végül egész nyugodt hangon, majd ráhajtja a fejét Chris vállára.
- Rendben, akkor ma el is mehetünk egyért valahova, ha szeretnél. – Chris úgy érzi, mintha nem a kanapén ülne teljes biztonságban, hanem egy aknamezőn lépkedne. A szíve hevesen ver, a keze remeg, a szemei nyugtalanul fürkészik Maxet; egyszerre szeretne elbújni és rajzolni, illetve rákiabálni a szerelmére, hogy szedje össze magát. Soha nem bírta a stresszhelyzetet, és bizony tudja jól, hogy ez a mai konfliktus csak a jéghegy csúcsa valami olyannak, amiről szántszándékkal nem fog tudomást venni; ő már csak ilyen.
- Elindulhatnánk majd együtt. Én a reptérre megyek, te meg egy bútorboltba.
Chris halkan helyesel, miközben képtelen megmozdulni, és az a gondolat motoszkál a fejében, hogy kettejük közül talán nem is Max a rosszabb eset. Minden egyes tovatűnő másodperc csak megerősíti benne azt az érzést, hogy épeszű ember nem így cselekedett volna; még mindig helyre lehetne hozni mindent, csak néhány szó kellene ahhoz, hogy elindítsa a lavinát – tudja, hogy így van, hogy ez a megérzés helytálló, és hogy mind a ketten jobban járnának, ha hallgatna erre a kis hangra.
Csakhogy nem találja a megfelelő szavakat – ami kár, mert a csend sok kételyt szül.
Max igyekszik úgy tenni, mintha a reggeli incidens meg sem történt volna. A titkos kis füzetét is bedobja a kukába, reménykedve abban, hogy azzal mindent megold. Hiszen nem volt hosszú életű, kilengései és rossz szokásai pedig mindenkinek vannak, nem?
Chris ezzel szemben nem képes csak így hipp-hopp továbblépni. Persze az is nehezíti a dolgot, hogy mindez csupán néhány órája történt, és szüksége lenne némi időre, hogy szépen megemésszen mindent. Kár, hogy erre szemmel láthatóan nincs lehetősége, ugyanis épp egy villamoson zötykölődik Maxszel. Ha tényszerűen nézi az egész cselekménysorozatot, arra a következetésre jut, hogy túlreagálta; ha viszont hozzáveszi azt az óriási kupac zavaros érzelmet, ami benne kavarog, eljut a tanácstalanság egy teljesen új szintjére.
A két férfi elköszön egymástól, amikor útjuk kettéágazik, és Max leszáll a járműről. Megkönnyebbül, hogy végre egyedül lehet, ugyanakkor séta közben három cigarettát is elfüstöl, annyira ideges a testvérével való találkozó miatt. Már egyáltalán nem tűnik számára olyan bölcs döntésnek az, hogy ilyen könnyedén elvált Christől; szüksége lenne a barátja nyugtató szavaira és a biztonságot sugalló jelenlétére. Bízik abban, hogy néhány nap múlva minden ugyanolyan tökéletes lesz közöttük, mint mielőtt kiült arra a nyamvadt erkélyre.
Tényleg, minek ragaszkodott hozzá annyira? A fejébe száll a vér a hirtelen rátörő szégyentől, maga elé motyog valamit, és még a dohány is kiesik az ujjai közül – utóbbit nem sajnálja annyira, amúgy is néhány tíz méter választja már csak el őt a forgalmas és káros szenvedélyek gyakorlására alkalmatlan reptértől. Vesz egy mély lélegzetet, megigazítja a barna kötött sapkáját, majd úgy lépi át az épület küszöbét, mintha a pokolba szállna alá.
A babzsákfoteleket nézegetni… hogy is fogalmazza meg úgy, hogy ne legyen túl obszcén? Nos, baromira unalmas elfoglaltság.
Mégis muszáj megtennie Max kedvéért, plusz nem állíthat haza egy olyannal, amit csak úgy, mindenféle alaposabb átgondolás nélkül, amolyan „fogtam-vittem” elmélet alapján választ ki. Nem szívesen élne együtt egy méregzöld darabbal, aminek az alján négy tökéletesen aszimmetrikus békaláb díszeleg. Így hát negyed órányi tanácstalan bolyongás után küld egy SMS-t Milának, hogy jöjjön az IKEA-ba, ő maga pedig elvonul svéd húsgolyót falatozni egy félreeső asztalhoz. Az már más kérdés, hogy szíve szerint nem egy ennyire családbarát étteremben ütné el az időt, hanem egy lepukkant sarki kocsmában öntené ki a szívét egy rajzlapnak, de hát ilyen az élet – a hangulat fokozása érdekében csupán annyit tehet, hogy vásárol magának egy alkoholmentes sört, és a szalvétákra firkál az egyik örökösen zsebében lapuló tollal. Kár, hogy nem szereti a sört, a toll pedig kezd kifogyni.
Mikor végre megérkezik a lány, mégse képes elmesélni neki, mi történt vele és Maxszel. Helyette tereli a szót, megpróbálja eljátszani, hogy minden rendben van, és együtt körbesétálják az egész üzletet – amit Mila felettébb élvez, Chris pedig inkább csak a lány társaságát.
A tömeg szinte él, olyan, mint a tenger – ha nem figyel oda az ember, elkapja egy nagyobb tömeg, a következő pillanatban pedig arra eszmél, hogy rég nem ott áll, ahol addig. Max szeretné ezt a jelenséget kiküszöbölni, így inkább közel marad a bejárathoz, és egy takaros padra állva igyekszik elkerülni a biztonságiak figyelmét az enyhe rendbontásával, illetve megtalálni a testvérét. Egyik se könnyű elfoglaltság, annyi szent.
Elméletileg bármelyik percben megláthatja, ez pedig egyszerre tölti el páni félelemmel és halálvággyal. Tehát semmi olyan, amihez ne szokott volna hozzá az évek során.
Most mégis zúg a füle, a látása olykor-olykor elhomályosodik, és az emberek is mintha mind őt bámulnák, sőt, néhányan talán még nevetnek is. Látja a gúnyos mosolyokat, az ujjal mutogatást, a rosszalló pillantásokat. Leroskad, a földre szegezi inkább a pillantását, és nekidől a mellette lévő szemetesnek; a bátyja úgyis mindig jobb megfigyelő volt, mint ő.
Bárcsak lenne nálam fülhallgató – a gondolat egy gondterhelt sóhajjal együtt születik meg benne –, hiszen a zenén át vezet a legrövidebb út a létező legszebb helyekre.
Maxime Dessauge rögtön kiszúrja az öccsét, és az első, ami feltűnik neki az, hogy elég szarul néz ki. Na persze ezzel nem mehet oda hozzá, ugyanis túl rég látta ahhoz, hogy pont egy ilyen kéretlen beszólással indítsa a beszélgetésüket – na meg restartolja a kapcsolatukat –, ráadásul nem is ezért kereste fel. Mondjuk az is tény, hogy kellett hozzá Max szívhez szóló SMS-e, de kinek nincsenek hibái?
Habár huszonkilenc éves, mégis újra tizenhétnek érzi magát, amikor teljesen mindegy volt, mi történt, az öccse volt a hibás. Igyekszik lenyelni ezt az érzést, így direkt lassan sétál; szeretne a lehető legfelnőttesebben és legnyugodtabban odaállni a testvére elé.
- Szia, Maximillian, rég láttalak. – Minden terv egyetlen és egyben közös szépséghibája az, hogy a kivitelezés soha nem az elképzelés szerint alakul. Így van ez most is, de néha az esetlen őszinteség többet ér a megjátszott tökéletességnél, úgyhogy nem nagy probléma, hogy Maxime hangja az üdvözlés felénél elbotlik, és egy torokköszörülés után kell ismét nekifutnia a mondandójának. A zavart mosoly és a bizonytalanságról árulkodó tehetetlen, mégis izgő-mozgó jobb kéz pedig őt magát jobban zavarja, mint a lassan kapcsoló Maxet.
A négy szó átröppen a két férfi közti áthatolhatatlannak tetsző űrön, kapcsolatot teremt, és feltép ezer meg egy rég elfeledettnek hitt sebet, ugyanakkor be is gyógyít pár olyat, amikről még csak nem is tudtak. Max tekintete ráfókuszál a bátyjára, legalább fél percig nem mond semmit, sőt, fel se kel. A szíve és az agya ellenben őrült tempót diktál, azon se nagyon lepődne meg, ha leájulna a padról – ha lehetséges lenne, biztos látványosan el is sápadna, de mivel a bőre alapjáraton elég fehér, csak tompán érzékeli, hogy néhány pillanatra kifut a vér a fejéből.
- Nem hittem volna, hogy ilyen korán kikeveredsz onnan… - motyog maga elé csak azért, hogy mondjon valamit, aztán felkászálódik, majd félig, amolyan tessék-lássék módon elmosolyodik. – Helló, Maxime.
És a világ legkülönösebb meglepetése az, hogy Maxime átöleli Maximilliant, közben pedig elmondja neki, hogy örül, hogy itt lehet vele. Az egész nem tart tovább néhány másodpercnél, mégis mindkettejük óriási mérföldkőként élik meg a viszontlátást. Miközben kisétálnak a reptérről, hogy aztán fogjanak egy taxit – egy óriási táskával és egy még nagyobb bőrönddel mégiscsak kényelmesebb az utazás ezen módja, mint a jó öreg villamos igénybevétele –, egyikőjük se tud nagyon mit mondani a kezdeti zsongás és sokk miatt. Hét éve nem beszéltek egymással, ráadásul a szüleik szerencsétlen módon mindkettejükbe beleneveltek bizonyos ellenérzéseket egymás iránt, úgyhogy a csend egyelőre talán még jól is jön; túl sok irányba lehet elindulni, ami túl sok akadályt és ismeretlen terepet rejt.
- Amszterdam, mi? – Maxime elégedetten szemléli a taxi ablaküvegén át a hótól latyakos várost. – Na és mi szél fújt erre, ha szabad tudni? Természetesen hallottam anyáék verzióját, de a túl sok hiszti és magánvélemény miatt szeretném, ha elmesélnéd. – Végül elszakítja a Maxénél néhány árnyalatnyival kevésbé zöld, inkább csak zöldes-barnás szemeit a város elsuhanó képéről, és az öccsére szegezi a pillantását. A fiatalabb Dessauge akaratlanul is azzal a gyanúperrel néz vissza rá, hogy csak azért nem beszél tovább, mert egy hosszabb hatásszünetet akar tartani a gúnyos megjegyzése előtt – mivel családtag, ez szinte már elvárt lenne. Ám amikor leesik neki, hogy a bátyjában nem munkálkodik semmiféle ellenérzés a személyét illetően, az arcán pedig keresve se talál az őszinte kíváncsiságon és az enyhe szórakozottságon kívül más érzelmet, kicsit megnyugszik.
- Igazából az egészet Chrisnek, a barátomnak köszönhetem. Elintézte nekem, hogy felvegyenek ide egyetemre, és… - Max vállat von, olyan hülyén érzi magát, ahogy itt beszél a csöpp kis életéről a sikeres bátyjának. Elfordítja a fejét, és úgy csinál, mintha nagyon gondolkodna valamin, holott az igazság az, hogy teljesen üresnek érzi magát. Le akar szállni arról az érzelmi hullámvasútról, amire a tudta nélkül ült fel néhány napja, ugyanis kezd elege lenni.
- És? – A férfi további magyarázatot követel, mire Max sajnálkozik egy sort afelett a tény felett, hogy Maxime-ot nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni.
- És itt vagyok. Ő is itt van. Minden szuper. – Még ő is tisztában van azzal, hogy ez a válasz és ez a hangsúly mennyire elutasító. – Te mit csinálsz mostanság? – Érdeklődik gyorsan, amint emlékezteti magát, hogy viselkedjen.
Te jó ég, mintha a saját magam apja lennék – a legfurcsább pedig az, hogy ez nem Max legnyakatekertebb gondolata a mai nap folyamán.
- Kutatok, mellette pedig próbálom nem csődbe vinni a céget. Pont annyira unalmas, mint amennyire annak hangzik.
- Nem szereted a munkádat? – Max őszinte döbbenettel nézi a bátyját, aki a kérdés hallatán vállat von, és mintha hirtelen nem tudná eldönteni, hogy mi a legmegfelelőbb válasz.
- Belefáradtam. – Foglalja össze végül tömören. – Nem fedeztem fel semmit, nem volt egy jelentős ötletem se, szóval remélem, érthető, hogy kezd eltűnni a kezdeti lelkesedésem. Lehet, elmegyek tanárnak, elvégre a következő generációval való foglalkozás is szép dolog. Nem lehet mindenki tudós, néhányunknak azt hiszem, meg kell maradni azon a szinten, hogy szereti a fizikát, mert többre nem képes.
- Hát Maxime, ez tényleg elég gáz, sajnálom – motyog maga elé Max, aki tényleg alig képes feldolgozni azt a tényt, hogy a bátyja ennyire… megváltozott, méghozzá minden tekintetben.
- Des – mondja a férfi hirtelen tovaszálló búval. – Már évek óta mindenki Desnek szólít anyán és apán kívül.
- Mondanám, hogy meglepődtem, hogy pont ők ketten nem hajlandóak beújítani, de mindketten tudjuk, hogy az óriási hazugság lenne.
A két Dessague ezen aztán felnevet, ami annyira abszurd és hihetetlen, hogy fel se tűnik nekik először, hogy a taxi leparkol a hotel előtt; csak nevetnek, és ebben a pillanatban hálásak a sznob szüleiknek, hiszen adtak egy tökéletes kiindulási alapot nekik a kapcsolatteremtésre.
Ennek hatására még Max is képes elhinni azt, hogy minden rosszban van valami jó, és már-már derűsen int búcsút a bátyjának, akivel azért még gyorsan lefixál egy néhány nap múlva esedékes közös vacsorát.
Kezdetnek nem is rossz.

következő ⏩          

3 megjegyzés:

  1. Jaj, de hiányzott már ez a történet! *-* Nem tudom, mikor kezdtem el olvasni, de minden sorát imádtam akkor is és még mindig kész érzelem- és gondolathullámvasút olvasni, noha a róla elraktározott emlékeket ezután szeretném felfrissíteni. Nem tudom, hogy rendesen le tudom-e írni, amit akarok, mert kavarognak a gondolataim, de azért belevágok, próba cseresznye. Csak azt szeretném elmondani, hogy zseniálisak és nqgyon igaziak a karaktereid, és minden de minden olyan jól átjön, Max szélsőséges érzelmei, az, hogy hol minden rendben van vele és boldog, hol meg egyszerűen csak félremegy valami, és mindenben a rosszat látja, de leginkább saját maga ellensége, az, hogy Chris mennyire aggódik érte, mennyire félti őt, az, hogy hiába nem tud bánni a szavakkal, megpróbálja, de valahogy egyiküknél sem érnek célba, és hiába tudják, hogy a másik szereti őket, attól még.... Szóval mindezt annyira jól leírod és átadod, hogy fogalmam sincs, pityeregjek-e egyet a rosszkedvükön, vagy inkább ámuldozzak azon, mennyire tehetséges vagy. A példaképem vagy, és bár egy ideje nem voltam sem facebookon, sem más közösségi oldalon, csak wattpadon tengődtem, most jött az értesítés Twitteren, bennem pedig megmozdult az a részem, ami még jól emlékszik az afamah-ra, és valahogy olyan nosztalgikus érzést váltott ki belőlem. Egy életre való történet ez, amire akkor is emlékezni fogok, ha véget ér, újra és újra el fogom olvasni, és ha tönkremenne a telefonom vagy valami hiba miatt minden könyvjelzőm eltűnne, akkor az elsők között lenne, amiket felkeresnék. Imádlak, de tényleg. El nem tudom mondani, mennyire. Tele vagyok most érzésekkel, ezt váltják ki belőlem az írásaid, és nagyon szeretem, és alig várom a következő fejezetet! Ne feledd, az afamah örök, sosem fogom elfelejteni, és ha kell, újra és újra idekommentelek ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jézusom, hogy nekem te mennyire hiányoztál T-T már miattad megéri “szenvedtetni” a dessauge-whitehall családot, te lány, annyira imádlak
      köszönök minden egyes kedves szót, hirtelen én se tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, ne tudd meg, mennyire feltölt minden egyes hozzászólásod
      köszönöm, hogy vagy, hogy olvasol, hogy szereted 💛 nagyon !!!
      ui.: facebooknak búcsút mondtam, arrafelé (egyelőre legalábbis) nem találsz meg ^^
      ui2.: 💛💛💛

      Törlés
    2. Te is hiányoztál és én is nagyon-nagyon-nagyon szeretlek!
      Ui: azt a posztodat, amiben búcsút mondtál a facebooknak, még pont láttam a remete-módba kapcsolásom előtt, de amíg Twitteren és itt megtalállak, addig minden rendben van ^^
      Ui2.:💛💛💛
      Ui3.: ha esetleg minden fejezethez érkezne egy-egy komment, ne lepődj meg xD ma nem alszok.

      Törlés