oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2018. január 21., vasárnap

Sam Winchester halott, nem igaz?

az életkedvem adam mellett rohad a ketrecben. ezzel arra célzok, hogy ezt még az év első pár napjában fel akartam tenni, de nem végeztem vele teljesen.
ma este befejeztem, de nem olvastam vissza. ezzel nem célzok semmire, figyelmeztetek.


You sit on a throne of lies. | Community Post: Can You Make It Through These 25 Sam Winchester GIFs Without Swooning?


   x spoilermentes, tapsot kérek (aztán ha mégse az, bocsánat) (időben ~tizedik évad)
   x a történet alapvetően egy: "mit gondolnak samről a barátai?" gondolatmenet lett volna, csakhogy elcsesztem, mint kábé mindent; jó étvágyat
   x ooc, főleg a vége (de csak mert boldogok)tbh ezt fájt leírni:)
   x messmessmessmess; mess - akárcsak a cím
   x random megalkottam sam ex-barátait, akik amúgy fogyatékosnak tűnnek kicsit



A férfi kelletlenül tesz eleget a felesége kérlelésének, és felkel a tévé elől, hogy még sötétedés előtt összegereblyézze a lehullott faleveleket. Felteszi a fejhallgatóját és a kedvenc nyolcvanas évekbeli zenéire kezdi egy kupacba gyűjteni azt a néhány színes levelet, ami már szeptember elején megadta magát az időjárás viszontagságainak. Szerencsére nem tart sokáig a munka, így hamar visszaindulhat a házba, hogy szinte ugyanott folytathassa a focimeccs nézését, mint ahol abbahagyta. Csakhogy ahelyett, hogy képes lenne fellépni a verandára, kővé dermed, hirtelenjében még levegőt se képes venni. Minden logikának ellentmond az, ami éppen történik vele, ugyanis a teste szép lassan közelít a talajhoz, az arca pedig az esővízzel megtelt gyerekmedence felé. A hűvös víz először az orrához ér hozzá, ami miatt az egész teste megremeg. Fohászkodni kezd valamilyen felsőbb hatalomhoz, hogy könyörüljön meg rajta, de hasztalan, néhány másodperc múlva már a földön hever, az feje pedig víz alatt van. Húzza az időt, nem nyitja ki az ajkait, próbál ellenszegülni annak, ami ebben a helyzetben tartja, de végül az ősi ösztön nyer, és nem tehet mást, minthogy belélegezze a vizet. Szúr a tüdeje, a szíve iszonyatos ütemet diktál, míg az agya teljes sokkban van. Végül szép lassan elillan belőle az élet.
Természetesen már nem hallja, ahogy az alig három éves kislánya vacsorázni hívja; nem hallja, ahogy a felesége hisztérikusan felsikít, amikor megpillantja a holttestét.
Deannek semmi kedve ehhez az ügyhöz – szerinte csak egy szerencsétlen külvárosi fazon annyira unta a romkomokhoz hasonlatos életét, hogy spontán megfulladt –, így Sam kopog be – habár már előre tudja, hogy addig, amíg nem sikerül meggyőznie a bátyját arról, hogy ez az eset az ő asztaluk, mindent ő fog csinálni.
- Page és Plant ügynök, FBI. – A két férfi feltartja az igazolványt, majd átlépik a küszöböt, amikor a kissé zavart, de azért készségesnek bizonyuló nő beengedi őket.
- A férjem miatt jöttek, ugye? A helyiek felülvizsgálást igényeltek, vagy csak ennyire unatkozik valaki DC-ben? – A nő leül a fotelbe, vele szembe pedig az alacsonyabb ügynök foglalja el a kanapé egyik felét, míg a másik körbesétálja a helyiséget.
- Hát látja, lassan mindenhova FBI-osokat küldenek. – Von vállat Sam, közben pedig helyet foglal a testvére mellett.
A nő felsóhajt, annyira abszurdnak találja ezt a helyzetet, hogy hirtelen azt se tudja, mit mondjon. Megkínálja őket kávéval, vagy csak feleljen a kérdésekre? Közben a két férfi némán egyezkedik, így a házigazdának akaratlanul is van ideje arra, hogy megfigyelje őket. A magasabbik kísértetiesen emlékezteti egy régi ismerősére, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mimika; egyáltalán nem biztos ebben a megérzésében, hiszen ez a férfi olyan, mint aki megjárta már a poklok poklát. Lehet arra fogni, hogy ő csak egy kis, kertvárosi nő, de tényleg lehetetlennek tartja, hogy az a valaki, aki eszébe jutott, ugyanez a személy legyen, mint aki épp előtte ül. Nemcsak a nyilvánvaló okok miatt, hanem mert ennek a férfinak a tekintetéből mintha kihalt volna az őszinte empátia és átalakult volna egyfajta sötét, mély szomorúsággá; veszéllyé.
Ennek ellenére nem tudja kiverni a fejéből ezt a gondolatot.
- Elnézést, mit mondott, mi a neve?
- Page ügynök – felel a férfi egy rövid torokköszörülés után. A másik ügynök erre egy fura grimaszt vág. A nő nem igazán akarja elhinni, hogy így viselkednek a profik… habár azt se, hogy a férje meghalt. Márpedig mindkét jelenségnek igaznak kell lennie, ugyanis egy álom lehetetlen, hogy ilyen sokáig tartson.
- Ó. Elnézést, csak az imént nagyon emlékeztetett valakire. Biztos megviselt a férjem elvesztése és már mindenfélét beképzelek. – A végén zavartan felnevet.
Az alacsonyabb ügynök ezen mintha kissé felderülne, míg a másik összepréseli az ajkát és lepillant a jegyzetfüzetébe.
- Rendben, Emily. Csak pár rutinkérdést teszünk fel. Voltak a férjének ellenségei? Esetleg nem viselkedett furcsán a halála előtt? A lakással is minden rendben volt? Semmilyen zajok, vagy hirtelen lehűlések nem voltak?
- Ez miért számít? Kint volt a kertben. – Szólal meg a nő, miután mindegyik kérdésre csupán egy apró fejrázás volt a válasza.
- Csak… hátha egy szerencsétlen baleset volt, mondjuk egy ereszcsatorna közreműködésével. – Ezzel a válasszal Sam két értetlenkedő pillantást is bezsebel, így inkább felkel. Dean követi a példáját, és miközben kisétál a nappaliból, végigméri az újdonsült özvegyet, csakhogy a nőnek ez egyáltalán nem tűnik fel. Szemmel láthatóan igencsak elmerült a gondolataiban – ismét.
- Biztos nem ismerjük egymást? – Emily odasétál a magas férfihoz és homlokráncolva nézi az arcát. Az se zavarja, hogy az alacsonyabbik eközben elfolyt egy vigyort, és vállon veregeti a magát elég egyértelműen kellemetlenül érző társát.
- Évek óta nem jártam erre, szóval erősen kétlem. – Legalább ez tényleg nem hazugság, habár ebben a szituációban ez kicsit sem dobja fel Sam hangulatát. Minél hamarabb elhúzhatnak ebből a városból, annál jobb. Utólag bánja, hogy addig erősködött tegnap, amíg be nem ültek a kocsiba.
- Persze, miket képzelek! – Emily hirtelen felismeri, milyen elfuserált helyzetbe hozta mind saját magát, mind az FBI-osokat. – Az a szerencsétlen pszichopata már lassan tíz éve halott, szóval… Nem tartom fel tovább a kormány embereit az érdektelen kis történeteimmel.
A két ügynök egy gyors köszönés után már ki is siet a házból, és úgy ülnek be a fekete Impalába, mintha üldözné őket valami. Nem kell megbeszélniük azt, hogy ez a fél óra katasztrofális volt, egyszerűen csak érzik, hogy a véleményük szóról-szóra ugyanaz lenne.
- Dean, azt hiszem, tudom, ki volt ez a nő. – Végül Sam töri meg a csendet.
Kivételesen egy elismerő beszólást se kap a bátyjától, de azért látni rajta, hogy mire gondol.
- Ó, akkor tényleg ismertétek egymást közelebbről, és nem csak a gyász ment az agyára? – Dean hangjában van némi gúny; nem tehet róla, hogy az a nő még úgy is teljesen kiütötte nála a biztosítékot a viselkedésével, hogy jól nézett ki.
- Először is: nem, nem szexeltünk. Másodszor meg… ezt kapd ki! Együtt jártunk a Stanfordra.
- Ezek szerint téged emlegetett pszichopataként? – Dean képtelen megőrizni a komolyságát, felnevet. – Mi volt benned olyan félelmetes? A tudálékosságod vagy a frufrud?
Sam tüntetőleges csendbe burkolózik. Már magára se veszi, ha a testvére a hajára tesz nem éppen szép megjegyzéseket.
- Kíváncsi vagyok, mit szólt volna hozzád akkor, ha ismert volna a tényleg durva időszakaidban. Démonvér, apokalipszis, hallucinációk, lélektelenség, még egy kis apokalipszis…
Sajnálatos módon a Winchesterek még másnap is a semmiben tapogatóznak, a szálak sehol sem stimmelnek. Fájó, de két nappal később is csak az segít nekik egy keveset, hogy ismét áldozatul esik valaki a városban.
Az elhunyt nő férjénél tett látogatás szerencsére sokkal gyorsabban és kevésbé kínosabban megy, mint Emilynél, habár Sam itt is kap egy-két furcsa pillantást. De legalább sikerül beazonosítaniuk, hogy egy boszorkánnyal van dolguk.
- Oké, akkor mit tudunk? – Érdeklődik Dean már a hotelszobában, miután megebédelt.
- Azt, hogy ezek itt mind az én régi egyetemi társaim. Emily, Will, és ahogy utánanéztem a dolgoknak a neten, Emily férjét is ismertem.
- Akkor mi folyik itt? Valaki csak simán ide akart csalogatni minket és poénból elővette azt a maréknyi élő embert, akik valaha a barátaid voltak?
- Nem hinném.
- Jó, de van ennek bármi értelme?
- Nem tudom. – Sam lecsukja a laptop tetejét, és sóhajtva felkel. – Viszont az biztos, hogy innentől kezdve csak te mész látogatóba az emberekhez, tessék, összeírtam pár címet.
- Mi? Miért? – Deannek semmi kedve ahhoz, hogy egyedül oldja meg ezt az értelmetlennek tűnő boszorkányos ügyet.
- Mert Emily is és Will is felismert szerintem. Innen elég az, ha mondjuk beszélnek egymással.
- A hivatalos sztori szerint meghaltál. – Emlékezteti az öccsét Dean azzal a reménnyel, hogy hátha nem kell egyedül jópofiznia ezekkel a külvárosi, unalmas alakokkal.
- Attól még szívesen kimaradnék ebből. Amíg te odavagy, addig én kutatok az interneten, hátha elsiklottam valami felett.
Végül Dean morogva ugyan, de elindul, hogy beszéljen egy-két emberrel, hátha talál valami összefüggést a gyilkosságok között.
Négyen üldögélnek a takaros kis nappaliban. Mindannyian feketébe vannak öltözve, hiszen ketten a napokban veszítettek el egy számukra nagyon fontos embert.
Emily, Will, Joshua és Stacey.
Máskor is szoktak együtt tölteni egy-egy estét, csakhogy akkor a borospoharuk felett nem búslakodni, hanem nevetni szoktak – na meg kettővel többen lenni.
- Hihetetlen, hogy… - Emily nem képes befejezni a mondatot. Egyedül, a hálószoba magányában teljesen más dolog egy ilyen gondolat, de szavakba foglalni teljesen más. Ráadásul a jól összeszokott baráti társaságban? Lassan már tizenöt éve ismerik egymást, így ezek a traumák teljesen elképzelhetetlennek tűntek eddig. Persze ha őszinte akar lenni magához, még most is azok; csupán megpróbál velük együtt élni.
Senki nem szólal meg, csupán iszogatnak. Az emlékeik között barangolnak, bambulnak, vegetálnak.
- Elég gáz, hogy még az FBI se tudja megoldani a helyzetet. – Will töri meg a csendet.
- Nálad is voltak? – Emily leteszi a kiürült poharát az asztalra, és kíváncsian figyeli a férfit.
- Aha. Még néhány éve volt szerencsém egy hasonló beszélgetéshez, de ezek a srácok… nem tűntek annyira profinak, ráadásul a kérdéseik között is volt néhány értelmetlen.
- A házról magyaráztak valamit, meg a légmozgásról. – Bólogat Emily.
Közben Joshua és Stacey csendben üldögélnek; a férfi az ablakon nézeget kifelé, a nő feszengve szorongatja a borospohara nyakát.
- Ráadásul az a magas annyira emlékeztetett valakire. Nem tudom, miért, de akárhányszor megszólalt, úgy éreztem, ismerem. Jézusom, le kéne szoknom arról, hogy a reggeli narancslevemet felöntöm egy kis vodkával!
- Sam Winchester? – Emily halkan teszi fel a kérdését, de mindenki odafigyel rá.
- Most, hogy mondod… - Will elgondolkodva bólint.
- Jézusom, a kis Sam! – Joshua a fejét rázva csatlakozik be a beszélgetésbe. – Hihetetlen, hogy csak úgy egyik napról a másikra eltűnt, a barátnője meg bennégett a házban. Utána hetekig arra számítottam, hogy majd fel fog bukkanni az ajtóm előtt valamilyen idióta magyarázattal.
- Ő volt az a fazon, aki még jó pár éve sorozatgyilkossá avanzsált? – Stacey az egyedüli négyük közül, aki nem ismerte személyesen a szóban forgó férfit. Annak volt csupán a szemtanúja, hogy a férje és a barátai sorra kiakadtak Sam Winchester tettei miatt.
- Ő bizony! – Will mindenkinek tölt egy újabb körrel az italból. – Azok után, amiket lehozott róla a média, nem csodálkoznék, ha Jessicát is ő…
- Will! Erre még csak ne is gondolj!
- Lenne értelme. – Tart ki a véleménye mellett a férfi.
- Nem, nem lenne. Valamiért mindig úgy gondoltam, hogy tudta, hogy Jessica odaveszett abban a tűzben, így inkább mindent hátrahagyott, és… nem tudom, a trauma meg a sokk miatt kezdett gyilkolni. Mi van, ha látta, ahogy… szóval tudjátok. Lehet, hogy ott volt, csak nem tudta már kiszabadítani a lángok közül. – Osztja meg Emily a barátaival azt a rég született történetet, amivel próbálta magát nyugtatni azokban az időkben, amikor mindenhol Sam körözési plakátját látta.
- Egy szerelmét gyászoló hidegvérű sorozatgyilkos? Nem is rossz. Írj róla könyvet. – Úgy néz ki, Joshua is Will pártját fogja a gúnyos beszólásával.
- Hé, mi lenne, ha nem erről beszélnénk? – Stacey próbálja menteni a menthetőt. Kár, hogy senki se figyel rá.
- Nagyon vicces vagy. Kár, hogy amúgy se egyedül végezte a kis ámokfutását, ha jól emlékszem, a bátyja is benne volt az ügyben.
- Azta, nagyon beleástad magadat a témába, én csak Samre figyeltem. – Jegyzi meg Will.
- Titokban bele voltam zúgva még az első szemeszter alatt. Persze, hogy érdekelt, mi lett vele.
- Várj, nemcsak ez a Sam, de még a bátyja is sorozatgyilkos? Mi ez, valami családi vállalkozás? – Hiába nem tetszik Staceynek a téma, ezt már képtelen szó nélkül hagyni.
- Várjatok… - motyog Will a telefonján böngészve. – Ezt nem hiszem el...
- Mi bajod van?
- Az FBI-osok! Emily, ezt nézd meg! – Azzal odaadja a nőnek a telefonját, aki amint felfogja, hogy mit lát, teljesen lesápad.
- Te jó ég, akkor ez most tényleg…
- Ja, az ex-aranyifjú sorozatgyilkos, aki amúgy már meghalt egyszer. Na meg a bátyja, aki alig változott az ével során. – Bólogat Will.
- Igazából ez az oldal azt írja, hogy kétszer.
- Tessék? – Will hirtelen nem tudja, miről hablatyol Emily.
- Kétszer halt meg. Kétszer haltak meg mindketten.
- Elárulná valaki nekünk is, hogy mi folyik itt? – Stacey felkel, hogy ő is megnézze a telefont, csakhogy az ismeretek hiányában ugyanolyan értetlenül mered Willre és Emilyre, mint eddig.
- A Winchester testvérek egyszer elhitették a hatóságokkal, hogy meghaltak, majd rá egy-két évre ismét elkapták őket. Nos, úgy néz ki, akkor se dobták fel a talpukat, mert ez a két férfi a képen, és az FBI ügynökök, akik jártak nálunk, ugyanazok.
- Ez valami vicc… biztos csak hasonlítanak. – Joshua a fejét rázva tiltakozik.
- Lehetetlen. Samet Will is és én is ismertem, és az ügynökről mindkettőnknek ő ugrott be. Most pedig itt ez a fotó. Ha Sam változott is, a másik férfi, ez a Dean, szinte teljesen ugyanúgy nézett ki most élőben, mint ezen a régi képen itt. Ne akard megmagyarázni, hogy ez csak véletlen!
- Oké, szükségem van még egy kis borra… - Azzal Will ismét tölt egy pohárral. Végül meggondolja magát, és egy vállvonás kíséretében úgy dönt, hogy kisajátítja az üveget, így abból iszik.
- Még mindig nem értem, miért ölte meg a barátait.
- Ne is kérdezd, a boszorkányok dilisek. – Rázza meg a fejét Dean, miközben kinyitja a ház bejárati ajtaját. Bentről beszélgetés zaja hallatszik, mindenki túlkiabálja a másikat, úgyhogy Sam nem is próbálja meg halkan becsukni maga mögött az ajtót.
Dean közben beér a nappaliba, és kicsit sem finomkodva feltartja a fegyverét, közben pedig rájuk kiabál:
- Senki se mozduljon meg, kivétel a boszorkány!
Mindenki egyszerre kezd el mindenfélét kiabálni, de ahogy belép Sam, elhalnak a hangok. Úgy nézik a vadászt, mintha szellemet látnának. Közben Stacey remegve, feltartott kezekkel felkel. Dean már elindulna felé, csakhogy a mellette ülő férfi is felpattan, és a nő elé áll.
- Kérem, meg tudom magyarázni…
- Azt, hogy megölte a barátai házastársait? Hogyan? – Érdeklődik Sam kissé szarkasztikusan.
- Kényszerítettek! – Stacey szinte már visít, ahogy Dean egyre közelebb sétál hozzá.
- Valaki hívja a 911-et! – Kiabál oda a nő előtt álló férfi a másik kettőnek.
- Ó, senki se hív senkit! Inkább álljon neki beszélni a boszorkány, és majd meglátjuk, mi lesz.
- Sam, ezt nem mondhatod komolyan. Boszorkány, megölt két embert, úgyhogy szerintem elég egyértelmű, hogy mi lesz.
A szobában erre síri csend lesz. A két vadászon és Staceyn kívül mindenki teljesen össze van zavarodva, fogalmuk sincs, hogy mit tehetnének.
- Sam? Te vagy Sam? Sam Winchester? – Szólal meg Emily remegő hangon.
Sam nem válaszol, de az arckifejezése mindent elárul. Soha nem gondolta volna, hogy látja még valaha az egyetemi barátait, főleg nem így.
- Oké… tényleg én öltem meg őket, de…
Ismét mindenki egyszerre kezd beszélni a szobában, amit Dean megelégel, így alig néhány másodperc alatt elrángatja a férfitől a boszorkányt, majd szól Samnek, hogy őrködjön, meg dumcsizzon a többiekkel, amíg ő elbeszélget vele.
- Meg fogja ölni? Mint ahogyan azt a rengeteg ártatlan embert is megöltétek? Ti mocskos, perverz, sorozatgyilkos állatok… - Szitkozódik Joshua, közben pedig próbálja kiütni Samet, csakhogy egy évek óta Family Guyon és sörön élő férfi fizikuma a közelébe se érhet egy vadászénak. Mikor a férfi végre kifárad, reményvesztetten roskad le a földre, Sam pedig nekiáll elmagyarázni a helyzetet.
Soha nem gondolta volna, hogy ugyanúgy fogja egyszer előadni a természetfelettiről szóló hegyibeszédet nekik, mint anno egy-egy nehezebb, csak általa megértett tananyagot.
Röpke három órával később a Winchesterek már az Impalában ülve száguldanak hazafelé, és mindketten abban reménykednek, hogy mihamarabb képesek lesznek elfelejteni ezt a szörnyen nyakatekert, nevetséges ügyet.
- Mióta bérelnek fel a tőzsdések boszorkányokat arra, hogy megöljék az ellenfeleiket? – Samnek tényleg nem fér a fejébe ez az egész. – Ráadásul képes volt annyira megfenyegetni Staceyt, hogy a saját barátait ölje meg… mióta lett ilyen elcseszett az úgynevezett normális élet is?
- Engem aztán ne kérdezz! – Dean a fejét rázza, egyszerűen nincs kedve gondolkodni. Se azt az idióta üzletembert nem ölhette meg, se Staceyt. Olyan volt az egész, mint egy kis óvodás megszidása. Az egyik csak egy szimpla ember – akkor is, ha egy féreg –, a másik meg… nos, Sam nem hagyta, hogy megölje a boszorkányt.
- Durva belegondolni abba, hogyha aznap este nem állítasz be, talán most azért jöttél volna a városba, hogy azonosítsd a holttestemet. – Sam a fejét rázva jegyzi meg, mire Dean úgy néz rá, mint egy okleveles idiótára. Két másodpercig bírja, majd elkezdi sorolni, mik a problémái ezzel a kijelentéssel:
- Szeretném azt hinni, hogy hiába élnéd a tökéletes amerikai áloméletet, képes lennél rájönni egy olyan egyszerű dologra, minthogy az egyik barátod egy boszorkány. Aztán meg nem hiszem, hogy én jönnék azonosítani azt a túlméretezett hulládat, ha a közeledben lenne kapásból tíz olyan ember, aki ezt megtehetné helyettem.
- Egy pont oda.
Dean elfojt egy vigyort; hiába, mivel ő nyert, még az se számít, hogy az öccse képzeletbeli halála a téma. Az ilyen esetek elég ritkák.
- Legalább tudjuk, hogy milyen lett volna az életed a… igazából minden nélkül. – Most Deanen van a sor, hogy tegyen egy elég érdekes kijelentést.
- Milyen? – Kérdez vissza Sam, habár csak fél füllel figyel a bátyjára. Sokkal jobban lekötik a jelenleg elég szentimentálisnak nevezhető gondolatai. Hiába érezte úgy akkor, hogy elveszített mindent, most úgy gondolja, Dean miatt megérte.
- Hát, ezzel a flúgos baráti társasággal, haver, nem azért mondom, de lehet, hogy már halott lennél. Mármint halott, halott. – Teszi hozzá, amikor látja Samen, hogy meg akarná jegyezni, hogy már így is meg volt fosztva néhányszor az életfunkcióitól. – Plusz biztos örülnél egy akkora sörhasnak, mint amekkora annak a pasasnak volt.
- Jaj, fogd be, Dean! – A fiatalabbik Winchester próbál komolynak és nyűgösnek látszani, csakhogy néhány másodperc múlva elneveti magát, mire a másik se bír magával.
Az Impalában néhány másodperc erejéig a két férfi nevetése hallatszik csak; az idő mintha megállna körülöttük – kivételesen nem számít semmi, csak a jelen, amikor nem többek egy átlagos testvérpárnál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése