oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. október 22., vasárnap

Szerencsétlen hajnal

Ki az, aki eltűnt majdnem két hónapra?
Ó, hát én, helló. ;-;
Na... most, hogy ezt megbeszéltük, megmagyaráznék valamit ezzel a firkálmánnyal kapcsolatban: emlékszik még valaki a februárban feltett Várok rád címre hallgató Gravity Falls fanficemre? Akármi is legyen a válasz, ez annak a második része, mert miért ne írnék féléves szünetekkel...
Ui.: eredetileg amúgy januárig fel akartam szívódni, de ew, még az eltűnésben se vagyok jó.




          ⏪ előző



Néma és csendes várakozás – ez az, amire Bill képes az ominózus álom óta. Nem fér a fejébe, honnan szedett össze a kölyök ennyi bátorságot, hogy ő maga is feltételeket szabjon, de muszáj belátnia a magányos órák végeláthatatlan folyamában, hogy okos ötlet volt tőle.
A tiszta pillanataiban többnyire ezen mereng, na meg azon, hogyan tehet majd keresztbe mindenkinek, amikor végre kiszabadul a nyamvadt kőbörtönéből.
Minden csak Pinetreen múlik – kelletlen felismerés most, hogy rádöbben már, nem ő az, aki osztani fogja a lapokat ebben a játékban.
Nem bír sokáig tiszta maradni, a teste minden négyzetmillimétere tiltakozik a már túlságosan régóta, túlságosan durván hozzáérő ezüst- és kőszilánkok ellen még akkor is, ha ő nem több, mint egy kétdimenziós kivetülés. A világ legkegyetlenebb vicce volt, hogy valamilyen véletlen folytán Bill Cipher most ott tart, ahol.
Képszakadás; az elméje szinte felrobban, de nem tud mit kezdeni vele, nem hagyhatja szárnyalni. Sikolt, üvölt és szabadulni akar, de egyelőre nem tehet mást, mint észrevétlenül szenved és várakozik.
Örökkévalóságnak tűnik számára még egy másodperc is; attól tart, hogy megőrül.
Na de Bill, az őrület eddig is benned volt – figyelmezteti az egyik hang a sok közül.
A busz épphogy gurul, minden egyes emelkedőnél félő, hogy a köhécselő motor megadja magát, a sofőr és a két utas pedig a semmi közepén ragad, ahol bizony még térerő is csak elvétve akad. Dipper az elsuhanó fenyőfákon felejti álmos pillantását, és akaratlanul is sikerül elmerengenie azon, milyen lenne, ha a testvérével ősemberek módjára kényszerülnének élni.
A gondolatmenetének akkor lesz kampec, amikor Mabel megkínálja a frissen megbontott savanyú gumicukrával.
- Passzolnám. – Rázza meg a fejét, az arcára pedig egy undorodó fintor ül ki. Az egyik eget rengető különbség közte és Mabel között az, hogy míg a lány képes lenne az örökkévalóságig az édes műételeket falni, Dipper gyomra nem bírja őket.
- Finnyás vagy. – Sóhajt a lány, majd bekap egy kék és sárga színekben pompázó édes gilisztát. – Sőt, nem is finnyás, mert akkor a borsót nem ennéd meg. Erre szerintem nincs is létező kifejezés.
- Aha. – Dipper úgy látja jónak, ha ebbe nem szól bele, így visszatér az egyre inkább elvaduló tájon való bambuláshoz a koszos ablaküvegen keresztül.
- Ki kéne találni rá valamit, és akkor olyan háromszáz év múlva én lennék Mabel Pines, a huszonegyedik századi nyelvújító. Milyen szó illik arra, ha valaki egy idegesítő ikertesó és nem szereti az édességet? – Egy pillanatra elhallgat, a lábait felteszi az előtte lévő ülés fejtámlájára, majd ugyanott folytatja az értelmetlen, izgatott fecsegést, ahol abbahagyta.
- Mabel? – Szólal meg egy tíz perc múlva Dipper halkan. – Mi bajod van? – Érdeklődik higgadtan, amikor a lány ránéz.
- Tessék?
- Eddig… vagyis otthon… úgy értem… - A fiú nem találja a szavakat, fogalma sincs, mit mondhatna, ami nem sértő, de tökéletesen kifejezi az érzéseit Mabellel kapcsolatban. – Szóval nem így viselkedtél Kaliforniában.
- Hát, nem. – Most Mabelön van a sor, hogy hallgatással próbáljon falat emelni maga köré. – Ott mindenki tökéletes – motyog maga elé, ugyanis annyira jól esik neki, hogy végre őszinte lehet valakivel, hogy képtelen mogorva és érdektelen lenni. Az pedig csak bónusz, hogy az a valaki nem egy jött-ment idegen, hanem Dipper.
- Te sosem voltál az – vágja rá a fiú gondolkodás nélkül.
- Kösz, ez aztán vigasztal! – csattan fel félig felháborodottan, félig nevetve Mabel. – Mindegy. Csak azért mondtam le a mintás pulóvereimről és a fennhangon gondolkodásról, hogy ne egyedül kuksoljak, mint te.
- Én nem is…
- Ugyan, ne áltass, a szomszéd szobában laktam. – Egy pillantással belefojtja Dipperbe a további ellenkezést, ami elégedettséggel tölti el; tudja, hogy igaza van, és nincs kedve ezt bizonygatni. – Szóval vagy a különclétet választom, mint te, vagy ugyanolyan leszek, mint a többiek.
Ezek után Dipper nem tud mit mondani, csupán elönti a bűntudat és a szomorúság. Hogy lehetett az, hogy ő abba a hitbe ringatta magát, hogy minden rendben van? Mintha nem lett volna horrorfilmbe illő jelenség az, ahogy Mabel szép lassan elveszítette az egyéniségét. Mintha teljesen normális lett volna, hogy egyik napról a másikra eltűntek a közös szobájukból a rózsaszín és bolyhos holmik, mígnem az egész helyiség átalakult, és csak Dipperé lett.
Ám most, ahogy a rádióval együtt halkan énekelgető, hullámos hajú, kipirult arcú lányra pillant maga mellett, olyan, mintha az elmúlt évek eseményei kitörlődtek volna, és egyáltalán nem számítanának. Dipper elmosolyodik; Mabel is így tesz.
- Rejtélyikrek? – A lány hangja visszarántja a fiút a realitás talajára, és bizony rá kell döbbennie, hogy már nem tizenhárom éves.
- Még mindig emlékszel erre? – Buta kérdés ez, hiszen hogy ne emlékeznének rá mindketten?
- Természetesen – mondja ezt Mabel olyan hangsúllyal, mintha egy óvodáshoz beszélne.
- Nagyon szereted Gravity Fallst, mi? – Dipper igyekszik kicsikarni magából egy mosolyt. Örülne, ha pont egy hibás ülésen utazna, ami kikatapultálná őt a világűrbe, ugyanis pontosan ez az a beszélgetés, ami helyett szívesen megsülne, megfagyna, esetleg darabjaira szakadna egy belé csapódó, magányosan sodródó űrszemét miatt. Pechje van, hogy ez pont nem az a nap, amikor esélye lenne egy ilyen kalandra.
- Aha. – Biccent Mabel és lehunyja a szemeit. Mikor veszítette el azt a Dippert, aki minden éjjel megszállottan lapozgatta a naplót? Mikor lett az ikertestvéréből az az ember, akihez külön kód kéne, hogy megértse, ami a fejében zajlik.
Ez az egész utazás kezd sokkal több lenni, mint egy egyszerű túra. A busz nem csupán az országban kanyarog, hanem rágurult egy láthatatlan ösvényre, ami tele van téves érzelmekkel és már rég elfeledettnek hitt gondolatokkal. Kicsit olyan ez, mint a kettejük között lévő szakadék feltérképezése; az egyik pillanatban még minden rendben van, a másikban pedig az is megingani látszik, ami eddig sziklaszilárd volt.
- Hát, legalább az egyikünk normális tudott maradni azok után… - motyog Dipper, aki szintén sikeresen elmerengett valamin.
Mabel kezdi úgy érezni, hogy nem lenne másra szükségük, mint néhány együtt töltött órára. A fájdalmas gombóc a torkában egy szempillantás alatt eltűnik, ahogy rádöbben, most aztán annyi idejük lesz, amennyit csak akarnak. A remény erőt ad neki, és kinyitja a szemeit; sugárzó mosollyal néz a mellette ülő Dipperre.
- Ne aggódj, kettőnk közül mindig te leszel a furcsa! – Azzal szinte ok nélkül, de felnevet. A szeme sarkából megpillantja az ismerős fatáblát, és felpattan az ülésből, egy percet se akar késlekedni. Lábujjhegyre állva rángatja le a bőröndjét az ülések feletti tárolóból, az se tűnik fel neki, hogy Dipper hozzá beszél.
- Nem úgy értem… én… ez a hely… - makog tele bizonytalansággal a fiú, és csak akkor veszi észre, hogy megérkeztek, amikor Mabel a karjánál fogva rángatja fel az ülésből, és ránevet, hogy igyekezzen már.
Mabel ismét az az energiával teli lány, aki volt.
Dipper ismét az a szorongó srác, aki volt.
A különbség csak az a legutóbbi és a mostani megérkezésük között, hogy ez alkalommal mindketten tisztában vannak a bennük kavargó érzések okaival.
Stan megigazítja a sapkáját – egy fekete darab, amit valahol egy kikötőben lopott –, míg Ford a kanapéról igyekszik eltüntetni a kétes eredetű foltokat egy vizes rongy segítségével. Kár, hogy csak akkor lehetne megszabadulni a bútordarabba ivódott összes szennyeződéstől, ha az egészet kitenné a lakásból, és venne egy újat.
Egész nap csak morogtak egymással, így nem csoda, hogy amikor Stan meglátja, mit csinál Ford, ráförmed, hogy tartsa távol a hülyeségeit az ő területétől. Ford jobbnak látja, ha nem most kezd el kiselőadást tartani a bacilusokról, így bedobja a mosogatóba a konyharuhát és kisétál a kalyibából, nehogy gyilkosság áldozata – esetleg elkövetője – legyen, mielőtt megjönnének az ikrek.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak – az idő halad, egyszerre túl gyors és túl lassú, mintha elveszítette volna az egyhangúságát. A két férfi egyszer csak arra eszmél, hogy már jócskán elmúlt dél, valaki pedig odakint kopogtat az ajtón. Hirtelen fogalmuk sincs, mit tegyenek, egymásra merednek, pontosan úgy, mint ahogy hosszú évtizedekkel ezelőtt is tették; mintha mindketten a másiktól várnának megoldást.
Végül Stan mozgásra bírja magát, kinyitja az ajtót, és olyan hévvel öleli át a jó pár centivel megnyúlt Mabelt, hogy köszönni is elfelejt. A lány könnyes szemekkel, de azért nevetve viszonozza a férfitől ezt az oly’ szokatlan gesztust, majd továbbáll és Fordot is köszönti. A viszontlátás egyszerre varázslatos és kínos, a hangulat semmihez sem fogható, és Mabel szinte biztos benne, hogy később ha akarná se tudná felidézni a délután izgatott perceit.
Dipper az egészet zavartan ácsorogva nézi végig a kalyiba ajtajából, amire talán még inkább ráférne a festés, mint akkor, amikor ezt legutoljára megállapította. A gondolatra egy nosztalgikus mosoly ül ki az ajkaira, szinte már el is feledkezik arról, hogy a két kedvenc bácsikája bekerült Mabel bűvkörébe, ő maga pedig ismét a Gravity Fallsban már annyira megszokott szerepébe csöppent: a fura srác, aki általában Mabel és a csillámpor mögött ácsorog bugyuta arckifejezéssel felvértezve. Úgy dönt, elébe megy a dolgoknak, így átlépi a bejárati ajtó küszöbét, és sután integetésre emelt kézzel elmormol egy „helló”-t.
- Dipper! – Harsogja Stan, és Mabellel ellentétben a fiút nem kezdi el halálra ölelgetni, csupán összeborzolja a haját és egy szeretetteljes hátbavágással jelzi, mennyire örül annak, hogy végre lesz kivel lenyíratnia a füvet.
- Stan bácsi. – A fiú elmosolyodva vállat von, és mielőtt a férfi tehetne valamilyen megjegyzést a külsejére, gyorsan arrébb lép és röviden átöleli Fordot. Hiába van neki is kissé anonim alkoholista külseje – főleg a szokásos szemüvege nélkül –, Dipper azért bízik benne, hogy ő nem menekül el azért, mert a suta hátveregetés helyett kapott egy ölelést az unokaöccsétől.
Az üdvözlés után hamar összegyűlik a kis csapat a nappaliban, és mintha visszarepülnének az időben, mindannyian letelepednek, hogy túlharsogva a televíziót mindenféléről elcseveghessenek. Dipper többnyire csak csendben figyel, néha-néha elmosolyodik egy-egy megjegyzésen, de valójában alig várja, hogy végre egyedül lehessen, és átrághassa magát azokon a dolgokon, amiken ezekben a zajos percekben szinte lehetetlen. Az egyetlen olyan mozzanat, ami képes hosszabb ideig a szoba dohos falai között tartani az elméjét, az a látványos változás, amin a testvére átment azóta, hogy kigördültek Kalifornia sztereotípiáktól és elvárásoktól nehézkes környékéről. Kíváncsi, hogy vajon neki is két énje van-e, vagy mindenhol ugyanolyan szerencsétlen és felejthető.
- Szóval nem csináltál mást, mint élvezted a felhőtlen életedet, miközben a bácsikáid a tengeren szenvedtek? Szép, mondhatom! – Dohog Ford megjátszott méreggel a hangjában, aztán szeretetteljesen rámosolyog Mabelre.
- Szenvedtek?! – Harsogja Stan. – Kis híján vízbe fujtottam Fordot, amikor megtudtuk, hogy két évig nem látunk titeket.
- Máshogy emlékszem… - dünnyög a fejét rázva az említett, de ezután beáll egyfajta kínos csend, amikor senki se tudja, hogy mit mondjon.
Mabelt mellbe vágja a felismerés, de nem akaródzik megszólalni, helyette döbbenten néz rá a még mindig gondolataiba révedő Dipperre. A fiú erre mintha kezdene visszatérni a szedett-vedett, csendbe burkolózott négyes körébe, de mivel már rég elveszítette a fonalat, üres tekintettel viszonozza a lány vádló pillantását.
- Mi az? – Vonja fel az egyik szemöldökét, ugyanis most már minden szempár rá szegeződik. – Bocs, elkalandoztam… - mentegetőzik halkan és kissé bizonytalanul; lövése sincs, mi lehet a baj.
- A lényeg, hogy idén nem volt végre semmi dolgunk, nem igaz? – Mabel könnyednek szánt hangon igyekszik menteni a menthetőt, de mindenki érzi, hogy valami nincs rendben.
Ezután nem csoda, hogy Ford bejelenti, lemegy a pincébe, Mabel pedig kap az alkalmon és kimenti magát azzal az ürüggyel, hogy hazatelefonál a szüleiknek, akik lelkére kötötték, hogy tudassa velük, amikor megérkeznek.
Stan és Dipper a tévében lévő detektíves sorozat mozgó képkockáit bámulják, csakhogy egyiküket se igazán köti le a történet, tekintve, hogy már két éve megtudták a csattanót. Éljen a helyi tévéhálózat, ami mindig friss műsorokkal szórakoztatja a nézőket!
A fogság elviselhetetlen.
Olyan közel van a cél, mégis ennyire tehetetlennek lenni – a legnagyobb kínzás, amit Bill Cipher el tud képzelni.
A kiszolgáltatottság és a másoktól való függés teljesen új neki, és úgy érzi, tökéletesen megvolt nélkülük is.
- Magyarázatot kérek – Mabel higgadtan, szinte már túlságosan nyugodtan beszél a hajdani szobájukba belépő Dipperhez, aki egy negyedórás fejszellőztető séta után úgy döntött, ideje a testvére után mennie.
- Igen? – Kérdez vissza csendesen, miközben gondosan becsukja maga mögött az ajtót, aminek aztán nekidől. Nem szeretne túl közel lenni a lányhoz, aki hiába burkolózik a ridegség megtévesztő álcájába, egyértelmű, hogy teljesen be van pöccenve. Dippernek van egy-két tippje, hogy mi lehet a lány baja, de nem szeretne még több okot adni a haragra, így némán várakozik, és magára ölti a tárházában fellelhető legártatlanabb arckifejezését.
- Ó, igen. Remélem, még emlékszel rá, nem mostanában történt.
Dipper válasza csupán a konok hallgatás.
- Szóval mintha Stan azt mondta volna, hogy nem értünk rá eljönni a múlt nyáron. Mi dolgunk volt, Dipper?
A fiú arca szép lassan kipirul a rátörő szégyentől. Tisztán emlékszik arra a telefonbeszélgetésre; bele se gondolt, hogy kiderülhet a kis hazugsága, csak azt akarta elkerülni, hogy ismét itt kelljen lennie ebben az átkozott városban, ahol annyi megmagyarázhatatlan dolog történt.
- Jézusom, mi van veled? Miért zárkóztál el előlem? Miért hazudtál nekem is és a bácsikáinknak is? Annyira elegem van belőled! Mintha egy szellem lett volna a testvérem! Tudod te, milyen volt, miután hazamentünk innen? Egyedül voltam, Dipper, teljesen egyedül, mert az egyetlen ember, aki talán egy kicsit is megértette volna, miket gondolok és érzek, nem kért belőlem… - Mabel hangja egyre jobban elhal, a végén már csak tompa suttogásra képes, annyira a hatalmába kerítik őt az érzelmek.
- Könnyebb volt, Mabel, kérlek, értsd meg…
- Könnyebb? – A lány hitetlenkedve kérdez vissza, aztán csalódottan felnevet, miközben hanyatt dől az ágyán, és inkább a plafonnak beszél tovább: - Örülök, hogy legalább az egyikünknek könnyű volt.
Dipper erre képtelen válaszolni. Ő igenis úgy látta, hogy Mabel jól van; mi több, remekül van. Hiszen voltak barátai, mindig eljárt valahova, és soha nem méregették őt olyan különös fintorral, mint amilyennel Dippert szokták.
- Mindegy – jelenti ki a lány ridegen, amikor rádöbben, hogy ez nem az a nap, amikor Dipper belátja, hogy hibázott.
Mintha egyébként lenne olyan nap – fut át a keserű gondolat Mabel agyán, aztán felül, és igyekszik úgy rápillantani az elveszetten ácsorgó fiúra, mintha nem szeretné ebben a percben a pokolba küldeni, hogy szenvedjen.
- Akkor… - Dipper tétován szólal meg. Egyszerre menekülne el és sietne oda a testvéréhez, abban reménykedve, hogy ez az egész katyvasz megoldódik önmagától.
- Csak azt áruld el, hogy miért csináltad ezt, oké? Nem kell magyarázkodnod, nem fogok kiakadni, nem fogok semmit tenni, hiszen már úgyis mindegy. Csak tudni szeretném, jó?
- Hát – Dipper lassan, megfontoltan ejti ki még ezt az egy szót is, hiszen tudja jól, hiába ígért Mabel nyugodtságot, attól még egyáltalán nincs garantálva –, azt hiszem, féltem.
- Féltél? – Visszhangozza a lány a bűvös szót; alig akar hinni a fülének.
- Igen.
- Miért? Mitől?
Dipper megvonja a vállát, mintha ő maga se lenne képes hinni magának. Mabel könyörgő tekintete végül megteszi a hatását, ugyanis azon kapja magát, hogy automatikusan becsoszog a szobába, és máris helyet foglal az egykori ágyán.
- Annyi minden történt itt, és mind annyira hihetetlen volt, én pedig nem tudtam róluk beszélni senkinek. El akartam felejteni. Féltem, ha beszámolnék róluk, néhány nap múlva már egy gumiszobában kuksolnék, és szép lassan elhitetnék velem, hogy bolond vagyok, aki azzal próbálja feldobni az unalmas kis életét, hogy nyakatekert sztorikat kreál. Ha nem lettek volna azok a fura álmaid, aztán nem kötöttem volna alkut Bill-lel, valószínűleg minden évben találtam volna valamilyen kifogást. Lehet, hogy te visszajöttél volna ide magadtól, de én képtelen lettem volna ismét itt sétálgatni azon a környéken, ahol két éve még egy megszállott kölyök voltam azzal a hülye naplóval és a bogarasabbnál bogaras emberekkel. Fantasztikus kalandjaink voltak, de nézz rá az itt élőkre! Máshol ők lennének a mutogatnivaló bolondok, itt pedig tökéletesen elvannak, mintha az egész város megrekedt volna a huszadik században… vagy nem is tudom. Gravity Falls. Ez sokkal inkább egy fogalom, mint egy város, nem? Érted, mit akarok mondani? – Már fel se tűnik neki, hogy összevissza beszél, kissé csapong a témák között, és hogy a testvére ugyan haragszik rá, szeretetteljes mosollyal figyeli a szenvedését. – Most pedig fogalmam sincs, mi lesz, vagy, ha már itt tartunk, én mit tehetnék. Ki kell szabadítanom Billt, ez tiszta sor. Na és utána mi lesz? Újabb Weirdmageddon? Visszatér a dimenziójába a többi démon közé? Vagy csak szimpla szórakozásból az egész hátralévő életemben a sarkamban lesz, hogy mindent katasztrofálissá változtasson?
- Először is, nyugodj meg – Mabel könnyed hangja visszarántja Dippert a kis szobába. – Másodszor pedig, ezt most mind felejtsd szépen el, mert én itt voltam, vagyok és leszek is melletted.
- De…
- Ja, igen. El is felejtettem, hogy tőled lehetetlen ilyet kérni. Akkor csak annyit kérek, hogy borítsunk erre fátylat, és lesz, ami lesz, oké?
Dipper alig akarja elhinni, hogy Mabel képes ilyen nyugodtan kezelni a szituációt. Végül nem tehet mást, minthogy biccent, aztán kisomfordál a szobából; hogy merre tovább, azt ő se tudja, de egy kis magányra vágyik. Valahogy csak… túl sok minden.
Este a szedett-vedett társaság majdnem családi hangulatban üli körbe az asztalt. A bútordarabot egyébként Ford eszkábálta össze mindenféle kacatból, Stannek pedig egyszerűen nem volt már energiája kiimádkozni a vaslábakon álló faasztalt. Az asztal amúgy nem is lenne különös, ha itt-ott nem állna ki a vasból egy-egy néha fényesen felizzó villanykörte. Így jár az, akinek van egy unatkozó géniusz bátyja.
- Mindketten ki tudtatok pakolni? – Érdeklődik Ford, miközben mogorván megrúgja az egyik zizegő izzót. Nem tetszik neki, hogy folyton rendetlenkednek; vagy égjenek, vagy ne, de ez a köztes állapot felér számára egy kudarccal.
- Persze – válaszol szórakozottan Dipper, holott csak ledobálta a táskáit a folyosóra.
- És egy szobában alszotok, vagy…? – Stan kérdése zavart köhögésbe csap át, és inkább gyorsan bekap egy falatot a krumplipüréből. Nem szeretne belegondolni abba, hogy a kisgyerekek immár nem is olyan kicsik, sőt, inkább egyáltalán nem kicsik.
- Persze – felel most Mabel, mire Dippertől kiérdemel egy meglepett pillantást. A lány csak rámosolyog, és talán most először érzi úgy, hogy tényleg minden sínen van.
Olyan közel van, követelnie kellene, hogy foglalkozzanak végre vele, és hagyjanak fel a halandói léthez tartozó badarságokkal. De nem, az alku kötelez, így ő nem tehet semmit, tovább kell szenvednie, kitartania, csak még egy kicsit…
Bárcsak ne lenne olyan nehéz a semmittevés!
Bárcsak lennének olyan gondolatai, amik nem kergetik az őrületbe!
Túl sok a kívánság, Bill – figyelmezteti magát a fogságban szenvedő, és ha képes lenne rá, biztosan csikorgatná a fogait.
Dippert sok minden emészti, és egyszerűen képtelen elaludni, hiába volt ez egy alapjában véve hosszú és kimerítő nap. Az óra mindjárt éjfélt üt, de ő csak hever az ágyán, és kattog.
Végül nem bírja tovább, muszáj egy próbát tennie:
- Mabel? – Suttogja feszülten.
- Aludj, tökfej – jön a morcos, de tagadhatatlanul éber felelet.
- Nem tudok.
A csend, ami beáll kettejük közé, kicsit kínos, így Dipper nem kezd el szövegelni – pedig a szíve szerint azt tenné. Hagyná, hogy a szavak kígyó módjára tekeregni kezdhessenek a szobában, ami egy idő után talán elvonná a figyelmét a valós dolgokról. Eltelik két és fél perc – a fiú lassan számolja a múló másodperceket; százötvennégy, százötvenöt, százötvenhat…
- Igazából én se tudok aludni. – Mabel vonakodva ugyan, de bevallja az igazságot, és felül. A szemei már rég hozzászoktak a sötéthez, nem kell keresnie az állig betakarózott Dipper alakját, egyenesen a fiú arcára pillant. – Furcsa itt. Mármint tényleg az.
- Igen, értem, mit mondasz! – Nevet fel a fiú, és a hátát a falnak vetve ő is felül. Szórakozott mosollyal figyeli a testvérét, aki unalmában a hajával játszadozik.
És mintha ennyi bőven elég lenne: hogy együtt üldögélhetnek a sötét szobában, teljesen elveszve a gondolataik tengerében. Hazaértek – szinte egyszerre jön a felismerés, amit lehetetlen lenne nem az ikertelepátiára fogni, akármilyen hülyeség még maga a gondolata is. Egyik pillanatról a másikra minden a helyére kerül, a kirakósban immár nincsenek elveszett darabok, a kép tisztább, mint bármikor.
Vajon ezt csak a fáradtság teszi velünk? Reggel is ilyen idilli lesz minden? – Dipper nem szeretne ezekre az önmagának feltett kérdésekre felelni, így inkább figyelmesen hallgatja Mabelt, aki épp arról mesél, milyen volt Kaliforniában lenni akkor, amikor úgy érezte, a testvére elfordult tőle. A fiú nem látja értelmét a sajnálkozásnak, ugyanis felesleges lenne. Mindketten hibáztak, és már nem tehetnek semmit azon kívül, hogy mostantól nem engedik meg maguknak azt, hogy elzárkózzanak a másik elől.
Mielőtt elnyomná őket az álom hajnalban, Dipper teret enged az aggodalmának, és őszinte kétségbeeséssel a csukott szemű Mabelre néz.
- Az alku Bill-lel. Muszáj betartanom.
Felelet nem érkezik ugyan, de a lány eldönti, hogy minden áron segíteni fog Dippernek.
A kis boltban szinte semmi se változott; minden ócska és egy vagyonba kerül.
Talán ebben rejlik a hely szépsége – Dipper próbál optimista és fennkölt lenni, de aztán gyorsan leszavazza ezt a gondolatát. Egyértelmű, hogy a hely szépsége nem rejlik sehol sem, csupán könnyű átvágni az agyatlan turistákat.
Miután a fiú rájött erre, szórakozottan szemügyre vesz mindent – a pulton álló szemgolyókat, a különböző ruhákat, a kitalált szörnyek apró másait. Mintha visszautazott volna az időben. Talán még a levegőben kavargó porszemek is ugyanazok, és az akkori pókok leszármazottjai is ugyanazokat a hálókat szövögetik a dohos sarkokban.
- Ráférne a helyre egy felújítás. – Üti meg Dipper fülét Mabel rosszalló hangja, mire ő csak szórakozottan megrázza a fejét. – Dipper, te vak vagy? Tiszta kosz minden, ráadásul meg mernék rá esküdni, hogy az áruk se változtak!
- Tudom – válaszol jeges nyugalommal a fiú, miközben kikerül egy nőt, aki épp a síró gyerekét próbálja elrángatni a gumipókoktól. – Hát nem szuper?
Mabel erre nem tud mit felelni, helyette morogva lehuppan egy dobozra, ami minden bizonnyal egy újabb adag eladásra váró vackot rejt. Fél szemmel figyeli Dippert, de egyébként azon gondolkodik, hogyan fogják kiszabadítani Billt; vagy ha már itt tartunk, miért fognak neki engedelmeskedni.
Az lenne a legjobb, ha úgy tennénk, mintha nem is létezne az az alku – tudja, mekkora őrültség lenne ez a részükről, de jobban fél a démon lehetséges jelenlététől, mint attól, hogy a testvére egy alkura adta a fejét. Már egy kicsit bánja, hogy megtört, és engedelmeskedett a háromszögnek, hiszen ha nem szólt volna Dippernek, most nem lenne ilyen problémájuk.
Ejnye, de akkor itt se üldögélhetnél, emlékszel, mit mondott az éjjel Dipper – keserű dolog az önmarcangolás, mindig a legfájdalmasabb dolog a legigazabb. Legalábbis Mabel ebben a pillanatban nagyon így érez.
Közben Dipper egy ismerős alakot pillant meg az ajtóban. Nem foglalkozik azzal, hogy kit lök fel, és kit nem, átvág a helyiségen, hogy őszinte boldogsággal üdvözölhesse Soost. A srác egy sötétkék pólóban és egy halásznadrágban lép be, az arcán pedig a megszokott gondtalanság ül, habár mintha kicsit összekapta volna magát az elmúlt két évben, már ami a testmozgást illeti.
- Soos! – Dipper nevetve megöleli barátját, akinek kell egy kis idő, hogy rájöjjön, ki örül neki ennyire. – Jézusom, Soos, de jó, hogy látlak! – Lelkendezik Dipper.
Mabel mosolyogva nézi a két srácot, és úgy dönt, hogy jobb, ha ő most szépen felszívódik.
Dipper kócosan és piszkosan siet fel a lépcsőn. Már bőven elmúlt vacsoraidő, de egy cseppet sem éhes, sőt még csak nem is fáradt. A Soosszal való egész délutános ökörködés és golfautózás teljesen felpörgette, végre annyira jól szórakozott, hogy eltűntek a fejéből a rá annyira jellemző negatív gondolatok. Egyenesen a fürdőbe siet, ahol nem késlekedik, azonnal beugrik a zuhany alá.
A forró víz ellazítja. Lehunyja a szemeit, kiélvezi, hogy végre tényleg teljesen egyedül van.
Szeret fürdeni. Nem azért, mert közben megtisztulhat – vagy valami hasonló hippis blődség –, ilyenről szó sincs. Szereti azt a kellemes érzést, hogy nem kell megfelelnie senkinek se, és elveszhet az egyedüllét illúziójában; mintha megszűnne létezni a világ. Nem számít, hogy mi történik a fürdőszoba csempés falain kívül, az őrá egy röpke negyedóráig egyáltalán nem vonatkozik.
És ez csodálatos.
Mabel ma se tud aludni. Fél tíz van, de Dipper még nincs a szobában és a vacsorát is kihagyta. Stant és Fordot ez egyáltalán nem aggasztotta, de a lány ismeri az ikertestvérét, és meg meri kockáztatni, hogy a fiúval nincs rendben valami. Mikor nyikorogva nyílik az ajtó, Mabel nem habozik felkattintani a zseblámpáját, hogy aztán elvakítsa a törölközőbe csavart, ruháit mellkasához szorító Dippert.
- Hol voltál? – szegezi neki a kérdést vádló hangon.
- Soosszal.
- Ó. – A lány lekapcsolja a lámpáját, miközben zavartan visszahanyatlik az ágyára. Nem erre számított, és nem tudja, hogy belebonyolódjon-e a vádakba, amiket az elmúlt húsz percben kreált. Végül nem kell eldöntenie ezt az igencsak kényes kérdést, ugyanis a válasz elég kézenfekvővé válik, amikor Dippernél fény gyullad, ő maga pedig fellapoz egy olyan könyvet, amiről Mabel azt hitte, soha nem fogja viszontlátni.
- Nehéz olvasmány, mi? – Könyököl fel a lány, és a szórakozottan lapozgató Dippert figyeli.
- A legnehezebb. – Ereszt meg egy félmosolyt a fiú.
Egy kis ideig csak a lapok súrlódásának a békés neszezése hallatszik. Mabel igencsak megerőlteti magát az ébrenléttel. Ő nem olyan éjjeli bagoly, mint Dipper. Szüksége van az alvásra, méghozzá éjjel, és nem pedig itt-ott napközben, amikor már alig lát a kimerültségtől – vagyis a testvérpár tagjai ebben is abszolút ellentétek.
- Mi a helyzet Bill-lel? – Nyögi ki végre Mabel azt a kérdést, ami tényleg fúrja az oldalát.
Az eddig békésen olvasgató Dippernek is feltűnik a hangulatváltozás, így ahelyett, hogy csak egy vállvonás kíséretében lapozna egyet, leteszi maga mellé a naplót, és alaposan átrágja, mit válaszoljon.
- Semmi. – Ugyan hülyén érzi magát, amikor kimondja, mégis így van. – Mióta megkötöttük az alkut, semmi nincs. Gondolom, most jönne az a rész, amikor ki kellene őt szabadítanom. A baj csak az, hogy lövésem sincs, hogyan kéne nekifognom.
Mabel riadtan, sebesen kalapáló szívvel nagy nehezen visszafogja magát, és nem kezd el sipákolni, hogy ez őrültség. Helyette megígérteti Dipperrel, hogy nélküle soha nem fog semmit csinálni azzal az aljas gazemberrel.
- Persze – motyog a fiú, habár egyáltalán nem tetszik neki a gondolat, hogy innentől kezdve egész napos megfigyelés alatt fog valószínűleg állni. Elvégre Mabel csak nem olyan hülye, hogy elhiggye, nem akarja majd egyedül lezárni ezt az egészet. Mi értelme lenne még több embert belekeverni ebbe a veszélyes játékba? Főleg a testvérét, akinek a védelme érdekében kötötte meg ezt az átkozott alkut!
Muszáj beavatkoznom… csak egy kicsit… azzal nem rúgok fel semmit, ez csak segítség – Bill Cipher elméje szinte sikít, nem is tud megálljt parancsolni magának.
Tudja, hogy Pinetree alszik, így az egész olyan, mint egy egyszerű akadály átugrása. Hipp-hopp ott is van az álomban, amit semmi perc alatt lerombol. Nem szeretne rémálmot kreálni, de muszáj a fiú tudtára hoznia, hogy ez a valóság kifacsart mása, és hogy kezd kifutni az időből.
- A vén bolond, Dipper! – Zeng Bill többszólamú hangja, körülötte pedig mindenhol sötétség.
A fiú és a háromszög egymással szemben lebegnek a semmiben, az eszközök és a törés-zúzás immár értelmét vesztette. Bill csak elveszi azt, amire szüksége van; Dipper tehet mást, minthogy figyel.
- Ma éjjel…
Az illúzió hirtelen szétesik, Bill ismét a kőbörtönében találja magát. Úgy érzi, nem bírja tovább, és hogy talán mégse volt olyan jó ötlet alkudoznia azzal a féleszűvel.
A felismerés úgy csap bele az épp szórakozottan reggeliző Dipperbe, mint a villámcsapás. El is megy az étvágya, félretolja a pirítóst és a narancslevet, és egy szó nélkül felszalad a szobába, hogy magára kapja a kezei közé kerülő első ruhadarabokat.
Most már annyira egyértelmű az egész! És különben is, ha az tényleg csak egy álom volt, nem pedig Bill közjátéka, legalább a dolgok végére jár, és nem kell majd rágódnia az ügyön; elvégre ő megpróbálta.
Mikor kiszaladna az ajtón, majdnem belerohan Mabelbe, aki gyanakodva méregeti őt. Dipper – mivel tudja, hogy rosszban sántikál – megilletődötten pislog a testvérére, miközben igyekszik olyan ártatlannak tűnni, mint egy ma született bárányka.
- Hova mész? – Jön a várva-várt kérdés a lánytól, közben pedig alaposan szemügyre veszi a testvére szedett-vedett külsejét. Nos, igen, ez is egy jel, hogy tényleg Gravity Fallsban vannak; itt Dipper képes valahogy a szokásosnál is rendetlenebbnek tűnni.
- McGuckethoz – Dipper óvatosan ejti ki a vén bolond nevét, utána pedig ránéz a csuklójára, mintha hordana karórát; szívesen felszívódna –, tudod, meglátogatom.
Mabel csupán felvonja a szemöldökét. Kizártnak tartja, hogy ahhoz az öregemberhez csak úgy bárki is elmenne látogatóba, ahhoz túl bogaras.
- Veled megyek – jelenti ki, majd félretolja a tehetetlenül felsóhajtó Dippert, aki így kénytelen várni egy negyed órát a készülődő testvérére. Sokszor hiányolja azokat a napokat, amikor a lány csak felhúzott egy hatalmas pulóvert, és már készen is volt, nem törődött azzal, hogy hogyan áll a haja, vagy hogy szüksége van-e sminkre.
- Szóval elvileg nála lesz valami, ami majd segít kiszabadítani Billt – foglalja össze Mabel színtelen hangon Dipper meséjét, mire a fiú csak bólint. – Remek, és mi az a valami?
- Nem t’om. – Von vállat Dipper, majd a lánnyal együtt megtorpan az öreg lakhelye előtt. Mindig nyomasztónak találta, hogy az anno még zseniális elme így megbomlott, és hogy a szeméttelepen kényszerül élni a sokszor veszélyes és kezelhetetlen masinái között.
- Remek, akkor mi a terv?
- Nincs terv. Te szóval tartod, én meg körülnézek. Dicsérd majd a falábát, biztos örülni fog neki és mesél egy sztorit, hogy miért van aranyból a foga.
- Idióta! – mordul fel Mabel idegesen, de mivel nincs ennél jobb ötlete, úgy dönt, jobb, ha hamarabb túlesnek a dolgon, így előremegy.
A látogatás a legegyszerűbben szavakkal kifejezve nem kevesebb, mint katasztrofális. Az öreg szentül hiszi, hogy a minap együtt horgászott Dipperrel, és hogy Mabellel minden szombaton együtt szokott teázni. A lány nem tehet mást, mint hogy feszengve helyesel, és néha kérdez valamit – természetesen csak azért, hogy utána McGucket teljesen másról kezdjen el beszélni –, amíg Dipper nem túl feltűnően próbálja megtalálni azt a valamit, ami talán a segítségükre lehet majd.
A fiú már majdnem feladná, amikor szöget üt a fejében a gondolat, hogy talán nem is valamilyen munkaeszközt kellene keresnie. Elvégre, ha a szobrot tényleg csak kő tartaná össze, azt egy idő után lerombolták volna az időjárás viszontagságai, és Bill hatalmának se vetne gátat. Tehát ha nem lehet lerombolni, talán ide valami komolyabb dolog kell… mint mondjuk a mágia…
Dipper az összeeszkábált polcok felé pislog, immár majdnem biztos benne, hogy a titokzatos tárgy, ami után kutat, nem más, mint egy könyv. Akaratlanul is eszébe jut, hogy innentől kezdve ez az egész Ford terepe lenne, hiszen ő valószínűleg könyv nélkül is tudná, mit kellene tenni, csakhogy Dipper nem szeretné szembesítenie a bácsikáját azzal, hogy belement egy alkuba Bill-lel. Egy fejrázással ideiglenesen sikerül megszabadulnia a bűntudatától, aztán ellép a valamiről elmélyülten fecsegő McGucket mellől, hogy szemügyre vegyen néhány poros kötetet.
Az első állatokról szól, a második növényekről, a harmadik szét van szakadva. Dipper már feladná, amikor a szeme sarkából megpillant néhány csecsebecse alatt egy különös szimbólumokkal ellátott könyvet. Óvatosan a kezébe veszi, és mikor fellapozza, zsigerből érzi, hogy megtalálta, amit keresett.
Siess már, Pinetree, nem bírom sokáig…
Az idő vánszorog, immár teljesen mindegy, hogy egy másodperc vagy egy hét telik el; Billnek mindkettő ugyanolyan hosszúnak tűnik. Soha nem volt jó a várakozásban.
- Furcsa, hogy itt vannak. – Vallja be hangosan Stan azt, ami már az ikrek érkezése óta nyomja a lelkét. – Nem olyan, mint először.
- Csak nem várhatod el tőlük, hogy ugyanazok a kis taknyosok maradjanak. – Morog Ford, miközben lefirkant valamit az örökké nála lévő füzetébe, csak hogy néhány másodperc homlokráncolás után kitéphesse a lapot, és elhajíthassa a kuka felé.
- Te aztán mindig tudod, mi bajom van.
- Egyértelmű. – Bólogat Ford, aztán egy gondterhelt sóhaj kíséretében felkel, és kivesz a hűtőből egy-egy sört mindkettejüknek. – Engem mondjuk csak Dipper aggaszt.
- Miért? – Vonja fel az egyik szemöldökét Stan, aztán mindenféle hálálkodás nélkül kikapja a testvére kezéből a felé nyújtott hideg italt. A másik férfi lehuppan mellé, és elcsaklizza a távirányítót, amíg Stan nagyokat kortyol a sörből.
- Mert Mabel egy tünemény és nem vonzza a bajt.
- Ezek ketten együtt vonzzák a bajt – felesel Stan, és morcosan figyeli, ahogy Ford sorra kapcsolja el a rosszabbnál rosszabb műsorokat.
- Az lehet, de Dipper… - Ford belebonyolódna a magyarázataiba, de úgy veszi észre, Stant valójában nem érdekli, hogy mi aggasztja őt és mi nem. Inkább felkel és otthagyja a két sör meg a távirányító társaságában Stant a nappaliban, ő maga pedig kiül a teraszra. Feltett szándéka, hogy megvárja az ikreket, hiszen még nem is volt alkalma rendesen elbeszélgetni velük. Márpedig ő nem szeretné, ha a kapcsolata a gyerekekkel megrekedne a tévéműsorok szintjén, tényleg szeretne jó nagybácsi lenni.
Mabel és Dipper hatalmas kerülővel sétálnak haza, szeretnének mindent megbeszélni, mielőtt visszaérnek a kalyibába. Az se tántorítja el őket a lassú tempótól, hogy hűvös esőcseppek szemerkélnek, és nyárhoz képest a hőmérséklet is fukarkodik.
- Meg kellene nézni, tényleg van-e valami használható abban a vacak könyvben – szólal meg Mabel igencsak pesszimistán, miközben akaratlanul is megbámulja Gideon egykori lakhelyét. Lövése sincs, mi lett a pszichopata kissráccal, de az csak megnyugvással tölti el, hogy eddig a nyomát se látta a városban.
Ha van Isten, talán felszívódott és soha nem fogok vele találkozni – szóval, ha kívánhatna valamit egy aranyhaltól, nem valószínű, hogy hírnevet vagy pénzt koldulna magának.
- Egész biztos van benne, nyugi. – Dipper figyelmét nem az elhagyatott ház köti le, hanem a világosban is sötétnek tűnő liget, aminek a közepén egy sápatag templom trónol barátságtalanul, mégis fenségesen.
- Aha, nyugodt vagyok. – Mabel nem szeretne gúnyosnak tűnni, csakhogy valahogy mégis sikerül neki. – Te és a könyveid úgyis mindig annyira megbízhatóak vagytok.
- Mabel… - Dipper döbbenten pillant a testvérére. A lány kirohanása annyira lesokkolja, hogy megtorpan, képtelen továbbmenni.
- Csak annyit szeretnék ezzel mondani, hogy nem mindig van leírva valami csodakönyvbe a megoldás. – Mabel is megáll, és morcosan figyeli Dippert, aki viszont nagyon úgy fest, nem hajlandó ránézni a lányra. – Mi lenne, ha egyszerűen csak odamennénk és mondjuk megpróbálnánk fizikailag kiszabadítani onnan?
A kérdésre nem érkezik felelet, ami miatt a lány csalódottan felsóhajt. Dipper tényleg szeretne válaszolni, de túlságosan leköti a figyelmét a templom köré leszállt köd, ami mintha az imént még nem is lett volna itt. Vagy csak képzelődik? A szíve szaporán dobog, és ha nem kúszna be minduntalan a látómezejébe a testvére arca, egész biztos, hogy elindulna egy felfedezőtúrára.
- Ööö. – Igyekszik gyorsan rendezni a gondolatait, csakhogy közben elég nehezen ereszt el a tekintetével egy különös formájú ködből kibontakozó árnyat. – Szerintem mindig is alábecsülted a könyveket, szóval nem fogok megsértődni, vagy felesleges vitába bonyolódni. Ha nem jön be az én módszerem, majd hagylak hősködni. – Még egy vidám mosolyt is villant a döbbent lányra, habár rosszul esik neki, hogy Mabelnek valójában ez a véleménye az úgymond szokásairól.
- Remek – morog ugyanolyan pesszimistán Mabel, mint amikor leálltak Dipperrel szópárbajozni, és inkább elindul. Az orrát lógatva, csoszogva lépked a kopott járdán, és fel se fogja, hogy kirajzolódik előtte valami; helyette sikeresen nekimegy, így kis híján a földön köt ki.
Dipper eddig némán sétált a lány mögött és ugyanazt a tevékenységeket folytatta, mint az elmúlt néhány percben – szemmel tartotta az egyre ködösebb és furcsább épületet a kanyargó ösvények és magasra nőtt fák sűrűjében –, de most végre teljesen belecsöppen a jelenbe, amikor akaratlanul is megtartja a majdnem hátrazuhanó Mabelt.
- Mi a… - morog az orra alatt kíváncsian Dipper, ugyanis az, ami elállja az útjukat, nem más, mint egy szobor.
- Elég idióta helyet találtak ennek a vacaknak – zsörtölődik Mabel, miközben összeszedi magát, és továbbra is puffogva kikerüli a város különös dekorációját.
Dipper – Mabellel ellentétben – nem akarja ilyen hamar elhagyni a valahogy oda nem illő szobrot a mellette lévő templommal együtt, de nincs mit tenni, nem szeretné jobban kiakasztani a mostanában valamiért mindig elég harapós hangulatban lévő lányt.
A fiú ellenáll a kísértésnek és csak a sarkon fordul vissza, hogy egy utolsó pillantást vethessen a köpenyes szoboralakra, amitől ilyen távolságból csak még jobban rázza a hideg a hátát. Egész úton azt bizonygatja magának, hogy az élettelen tárgyak nem mozognak.
Az egyetlen probléma az az, hogy ebben a városban néha a tárgyak nagyobb önálló akarattal rendelkeznek, mint néhány agymosott tizenéves – és ez a kósza gondolat Dippert tényleg nagyon aggasztja.
Ford ahelyett, hogy a túlságosan is kemény, mégis málló lépcsőfokok miatt keseregne magában, kiélvezi a hűvös nyári estét, amíg a gyerekekre vár.
Gyerekek – milyen különös dolog ez!
Ugyanis se Mabelt, se Dippert nem nevezné már gyereknek – csakhogy felnőttnek se.
Meg vannak rekedve a kettő között, egyensúlyoznak a vékony sávban, ami elválasztja egymástól a kettőt, de nem lépik át a határvonalat egyik irányba se. Elvégre a visszalépés nem lehetséges, míg az előrelépés túl félelmetes és visszavonhatatlan.
Vajon hányan akadnak elveszve a nagyvilágban, akik örökre a két határ közt maradnak elveszetten és magányosan? Meddig bírják ott? Vajon belőlük lesznek a kezelésre szoruló örök depressziósok és kábítószerfüggők? Csak a tabletták segítségével képesek elviselni, hogy nincsen fogtündér vagy Mikulás, és hogy a csodák valójában nem léteznek, a siker pedig a sors legritkább ajándéka? Vagy még eddig se jutnak el? Elrettennek attól, hogy az Élet dübörögve, minden arcát – legyen az jó, vagy rossz – kegyetlenül megmutatva, minden pillanatban változva, egyre türelmetlenebbül vár rájuk, hogy egy óvatlan pillanatban már el is ragadja őket? Ők lennének azok, akikre a szobalány holtan talál rájuk egy elhagyatott motelszobában?
Ford igyekszik megszabadulni ezektől az élénk képektől, amik most fel-felvillannak neki. Rég merengett már ilyen dolgokon, nagyon rég. Az egész téma egy már-már elfeledett, hosszú utazásra emlékezteti őt, amiben már eleve ő volt az a kalandor, aki nem éli meg a történet végét.
És láss csodát, a megmentői – a lusta testvére kivételével – épp most szaladnak a szemerkélő esőtől felázott földúton a kalyiba felé. Ezek szerint nem hiába várt kitartóan immár bő háromnegyed órája.
- Hát végre itt vagytok! – Kel fel vidáman. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Dipper elrejt valamit a rajta lévő vékonyka pulóver alá, ahogy az sem, hogy Mabel egészen elsápad.
- Ó, helló, Ford – köszön neki Dipper, igyekszik lazának tűnni. Kár, hogy ez a srác akkor is szorong, amikor nincs semmi dolga.
- Mit szólnátok egy jó meleg kakaóhoz? Tudom, nyár van, de sikerült bőrig áznotok, biztos sokat csavarogtatok. – Ford fecseg. Ez pedig tőle nagyon távol áll; a férfi kíváncsi rá, hogy ez az ikreknek is feltűnik-e, vagy el vannak foglalva a saját, ezek szerint titkos dolgaikkal.
- Én kihagyom, nem rajongok a kakaóért. – Azzal Dipper egy kényszeredett mosoly és egy gyors fejrázás kíséretében már bent is van a házban, és lélekszakadva rohan el a szunyókáló Stan mellett, majd fel a szobájukba, hogy egy biztos rejtekhelyet találjon a könyvnek.
Ford rá fog jönni; Ford sejti, hogy valami nincs rendben; Fordot lehetetlen lesz kicselezni – a paranoia eluralkodik rajta. A szobába érve felmászik a kis mindenes padlásra az óriási sakkbábuhoz, és lehunyt szemekkel gondolkodik azon, hogy mégis mitévő legyen.
Most már mindig így fogja magát érezni? Bűnösnek, hazugnak és olyan embernek, akiben nem lehet megbízni?
- Légy már picit normálisabb! – Mabel hangjában már rég volt ennyi aggodalom, és ez picit meg is lepi Dippert.
- Tessék?
- Amikor mindenki itthon van, te idefent kuksolsz a szobában. Szerinted ez normális?
- Gondolom, a helyes válasz a nem. – Szűri le a fiú a lényeget kelletlenül, mire Mabel morcosan bólint egyet.
Dipper áldja az eget, amikor valaki kopogtat az ajtajukon, és hogy szabaduljon a kellemetlen helyzetből, már-már túlzott lelkesedéssel pattan fel, hogy beengedje a kint várakozót.
Mikor aztán szembetalálja magát Forddal, földbe gyökerezik a lába, és hirtelenjében visszasírja a néhány másodperccel ezelőtti állapotokat – tökéletesen elvolt ő a testvérével is, nem kell ide még egy olyan ember, aki minden bizonnyal őt szeretné kínozni a kérdéseivel!
Végül Dipper nem tudott semmi olyan kifogást találni, ami elvette volna a bácsikája kedvét attól, hogy elhívja őt egy rövidke sétára.
A rövidke sétából viszont már negyedórás mély csend kerekedett, amit csak a férfi kedélyes fütyörészése és a természet szépségeire tett megjegyzései szakítanak félbe néha. A fű vizes a talpuk alatt, a nadrágjuk szára hamarosan kellemetlenül nedves lesz a már ki tudja, mióta nem nyírt, burjánzó aljnövényzet miatt. Az egyetlen, ami vigasztalja a hajlott háttal, teljes lehangoltsággal bandukoló fiút az az, hogy legalább az eső elállt.
- Nagyot nőttél. – Fordul Ford Dipper felé, a hangjában enyhe keserűség bujkál.
Megváltoztál – pedig valójában ezt szerette volna mondani.
- Két év az két év. – Von vállat Dipper, és megenged magának egy mosolyt.
Mit gondolsz rólam, Ford bácsi? – tenné fel a kérdést, de tudja jól, hogy nem teheti. Azzal lehet, mindent tönkretenne, márpedig ő soha nem szeretne semmit se rosszra fordítani. Arról pedig igazán nem tehet, hogy a jó úton néha eltéved, és a legfelelőtlenebb cselekedetei mindig katasztrófába torkollnak, nem igaz? Van az a mondás…
- Bizony – ért egyet a férfi.
Mi történt két év alatt? – Ford csak a szeme sarkából sandít rá a szemmel láthatóan igencsak máshol járó Dipperre. Meg akarja fejteni a fiút. Segíteni szeretne neki. Reménykedni benne, hogy okosabb, mint amilyen ő volt régen.
A csend immár egyiküknek se kellemetlen; mintha a sehova se tartó, céltalan sétálgatás közben rátaláltak volna egy harmadik társra, aki oldja a feszültséget és engedélyezi azt, hogy mindketten elvesszenek a gondolataikban. Dipper szeretne beszélni az idősebb férfival, de nem tudja, mégis mit mondhatna.
Miért ilyen nehéz bánni a szavakkal? Az egész olyan egyszerűnek tűnik, hiszen ez csak kommunikáció, már a kisgyerekek is beszélgetnek! De nem, a fiúnak ez nem megy. Az általa elmesélni kívánt történet olyan lenne, mint egy vár. Ha elkezdene beszélni, félő, hogy a téglák itt-ott megkopnak, egy centit elcsúsznak, a vára pedig csálé lesz, és amikor ő, az építész azt hinné, minden rendben van, összeomlana. Azt pedig nem engedheti meg magának, így hát hallgat. A csend kúszónövényként behálóz mindent, kitölti az aprócska réseket, és nem marad más, mint az önmarcangolás.
Ford szintén szótlan marad.
Aggódom, Dipper – mondaná, csakhogy fél, hogy a fiú csak egy bolondos öregembernek nézné őt. Elvégre ezek csak megérzések…
A séta így értelmetlen, de legalább a levegő frissítő – legalábbis Dippernek, aki a forró Kaliforniához van szokva. Ford csalódottan figyeli, ahogy az unokaöccse vissza se nézve mássza meg a lépcsőfokokat. Tényleg túlságosan hasonlítanak egymásra, ha képesek voltak háromnegyed órát konok hallgatással megtölteni ahelyett, hogy félretéve a túlbonyolítás nemes művészetét, kivételesen elkezdtek volna bízni valakiben.
- Hiányoztál. – Ford végül pont abban a pillanatban szólal meg, amikor Dipper becsukja maga mögött az ajtót. Nem tudja, hogy a fiú meghallotta-e, amit mondott, de azért még néhány másodpercig reménykedve áll, hátha ismét megpillanthatja a kócos fejet.
Mindenféle furcsa ábra, különös oldaljegyzetek, érthetetlen macskakaparás.
Dipper a takaró alatt az elemlámpája fényében csupán ennyit képes kibogarászni a könyv megsárgult, kopottas lapjaiból. Egyik oldalt nézi át a másik után, hátha talál egy olyan szimbólumot, ami beindít valamit az agyában, de semmi.
- Mi lenne, ha ezt holnap folytatnád? – Mabel álmos hangja eljut ugyan Dipperhez, mégse reagál. Néhány perc múlva arra eszmél, hogy a lepedő eltűnik a fejéről, a zseblámpát pedig kirántják a kezéből. Ezek után meg se kéne lepődnie, amikor a testvére bosszúsan lecsap a könyvre is, amit viszont Dippernek esze ágában sincs elengedni.
A végeredmény tragikus – legalábbis a fiú számára, akinek feltett szándéka volt még reggeli előtt végignyálazni a kötetet –, ugyanis az ellentétes erőkifejtéssel a testvérpár csak azt éri el, hogy a könyv kifordul mindkettejük kezéből, és egy kecses zuhanást követően a padlón érjen földet. Körülötte konfettiként száll néhány kiszakadt lap, ami csak felteszi a koronát a mutatvány cirkuszba illőségére.
- Nem akartam – Mabel halk hangja erőtlen, sajnálkozva néz a testvérére, aki már vissza is szerezte a zseblámpát, és épp a károkat méri fel fáradtan.
- Ugyan – motyog, amivel sikerül mindkettejüket meglepnie.
Egy pillanatra találkozik a félhomályban csillogó tekintetük, mindketten rettenetesen fáradtak, mégis elmosolyodnak. Dipper halkan felnevet; Mabel követi a példáját. Nem tudják pontosan, mi ennyire vicces – talán az, hogy folyamatosan egymás agyára mennek, pont, mint régen –, de nem is lényeges.
Itt állnak a szobájukban éjjel kettőkor, egyikük se tud aludni, és nevetnek, méghozzá egy olyan könyv széthullott példánya felett, ami talán az egyedüli esélyük lenne Bill Cipher kiszabadítására. Mabel sóhajtva – de továbbra is mosolyogva – leguggol, és felvesz két lapot, hogy megnézze, honnan estek ki.
Az oldalszám helyett egy kis csillagot talál, ezért zavartan a könyv felé nyúl, hogy megnézze, a többi is ilyen furcsa-e. A keze összeütközik Dipperével, aki szintén néhány kiesett oldalt szorongat igencsak értetlen arckifejezéssel.
- Nézd meg te. – Visszakozik a lány, mire a fiú bólint.
- Ezek számozva vannak… nem… itt néhány nem, és csillag van alul… - motyog elgondolkodva maga elé, aztán mintha belécsapna az isteni szikra, hirtelen jött lendülettel Mabelre szegezi a tekintetét. – Azokon is mind csillagok vannak?
- Igen.
Azzal Dipper gyorsan fellapozza a könyvet, a szemével minden egyes lapon ugyanaz a jel után kutat. Nem habozik, amikor megpillantja az első olyat, amin egy tintával felfirkantott nyolcágú csillag díszeleg, gondolkodás nélkül kitépi. Az összes többi erre a sorsra jut, az eredmény pedig egy kicsivel több mint egy tucat papírlap, amik szanaszét hevernek a padlón.
Közben Mabel se rest, igyekszik valamilyen kapcsolatot találni közöttük. Nem tudja eldönteni, hogy csak a fáradtságtól káprázik a szeme, vagy két papírlap szélén tényleg egy-egy összeillő rajzocskát sikerül végre megpillantania. Végül úgy dönt, hogy egy próbát megér a dolog, így egymás mellé helyezi őket, és tovább kutat.
Az ikrek egészen hajnalig játsszák ezt a furcsa puzzle-t.
Mabel az utolsó papír helyére kerülésével elvánszorog az ágyáig, míg Dipper karikás szemekkel, ásítva feláll, hogy megszemlélje a művüket. Lekattintja a zseblámpát, hiszen nincs már rá szükség, az üvegablakon betörő napfény pont elegendő arra, hogy kostatálja, az eddig kínainak tűnő ábrák sokkal barátságosabb rajzokká szelídültek, és a szöveg is valamiféle titkosírással lehet – hacsak nem egy idegen nyelvről van szó.
- Próbáld meg a tükörrel. – Mabel lustán kanalazza a zabkásáját. Ahhoz képest, hogy röpke három órát sikerült aludnia, nem is néz ki annyira zombinak, mint amennyire Dipper, akinek nincsen máshoz lélekjelenléte, minthogy szórakozottan bólogasson.
Ford és Stan habár velük reggeliznek, mindkettejüket leköti az, hogy valami aprócska probléma miatt folytassanak egy vérre menő vitát – talán Soos miatt, aki megmakacsolta magát, és egy centtel sem hajlandó megemelni a szuvenírek árait.
- Dipper, hallasz? – Mabel szeretetteljesen bokán rúgja a testvérét az asztal alatt, aki erre megrezzen, és végre abbahagyja a gravitációnak való lassú engedelmeskedést. – Mi lenne, ha te kimennél a boltba, én meg lecsekkolnám az ötletemet?
- Aha, persze – válaszol a fiú egy kiskutya engedelmességével.
Mabel most kezdi csak gyanítani, hogy nem azért volt a fiú ágya reggel üres, mert annyira igyekezett megcsinálni mindenki reggelijét. Na de mi dolga lehetett, ha egyszer nem a lapokkal foglalkozott?
Mabel tippje bevált, ezzel pedig igencsak meglepi önmagát. A közel egy négyzetméteres kreálmánnyal nem kellett mást tennie, mint ragasztószalaggal egy egésszé varázsolnia, aztán észrevétlenül elosonni a legközelebb lévő tükörig. Így már az egész – habár kissé nehézkesen – olvasható és megfejthető. Most épp Dipperrel diskurál, hogy mikor kerítsenek sort a műveletre.
- A legjobb lenne, ha még ma éjjel. Így is már napok óta itt vagyunk. Nem szeretném, ha Bill a késlekedésünk miatt felrúgná az alkut.
- Félek – jelenti ki kerek-perec Mabel. Meg se lepődik, hogy a testvére ezt a megjegyzését elengedi a füle mellett. – Egyébként miért olyan fontos, hogy minél előbb kiszabadítsuk?
- Az előbb mondtam – felel kissé ingerülten Dipper. A beszélgetés közben azon ügyködik, hogy az utasításokat lemásolja egy üres lapra, mert mégiscsak praktikusabb lesz azt magukkal hurcolni, mint az eredetit, és még egy tükröt is.
- Igen. De azt elfelejtetted velem közölni, hogy milyen alkut is kötöttetek pontosan.
- Kiszabadítom Billt.
- És ezért kell annyira sietni? Hogy csak úgy szabadon járhassa a világot? Te tényleg ennyire hülyének nézel engem? Vagy csak ennyire bizalomhiányos vagy, hogy jobbnak látod, ha a saját testvéredet is félhomályban, kétségek között hagyod?
Dipper leteszi a tollat. Alaposan szemügyre veszi Mabel szenvedő arcát; nem szeretne neki fájdalmat okozni, pedig mostanában valahogy mindig sikerül neki. Nagyot sóhajtva felkel, és leül a halványrózsaszín takaróval borított ágyra, hogy óvatosan átkarolja Mabel feszültségtől merev vállát.
- Ha kiszabadítom július elejéig, neki nem lesz ereje. Mondhatni, emberi lesz. Ebben egyeztünk meg.
A lány nem felel. Lehunyja a szemeit, és Dipper vállára hajtja a fejét.
Az jó, de mégis mit kezdünk vele? – nem szeretné megzavarni ezt a már-már idillinek nevezhető percet, így igyekszik elhessegetni ezt a kósza gondolatát.
Stan és Soos az ajándékboltban vitatkoznak, amikor Dipper besétál a helyiségbe. A két férfi egyszerre hallgat el, ami miatt Dipper feszengve teszi meg a sétáját az egyik polc felé, ahol pontosan ugyanolyan sapkák állnak, amilyet azon az első napon kapott még két éve a bácsikájától. Nosztalgikus érzésekkel telve simogatja meg a kissé poros fejfedőt, ami a kupac legtetején trónol.
- Hol van Wendy? – Jut eszébe a vörös, cingár lány olyan hirtelenséggel, hogy esélye sincs csendben elmélkedni. Mire feleszmél, már két sajnálkozó tekintet mered rá, az ártatlan kérdése pedig mintha kiszipolyozna minden derűt a piciny helyiségből.
- Hát, el akartuk volna mondani – áll neki magyarázkodni Soos, míg Stan csak kínosan ácsorog mellette –, de… szóval…
- Nem szerettünk volna egyből ezzel fogadni, és… - próbálja kisegíteni őt Stan, habár ugyanolyan esetlenséggel beszél, mint a másik.
- Ó, értem… - csatlakozik a motyogáshoz Dipper is. – Meghalt, igaz? – A hangja színtelen, hirtelenjében ő maga se tudja, hogyan érez.
- Mi? – Stan meghökkenve mered rá, és Soos szemei is nagyra kerekednek. – Dehogy, kölyök! Csak az egész családjával együtt lelépett Kanadába.
Dipper bután érzi magát, nem is nagyon tud erre mit mondani. Miért voltak olyan gyászos hangulatban, amikor a lány felől érdeklődött, ha egyszer csak elköltözött? A felismerés lassan jön csak neki, hiszen olyan távolinak tűnik az az idő, amikor még listát is vezetett arról, hogyan nyerhetné el Wendy szívét…
- Hát, hiányozni fog, asszem. – Nem igazán tudja, hogy füllent-e vagy sem. – Most már csak ketten vagytok a boltban? – Tereli a témát.
- Igen – morogja kelletlenül Stan, akinél úgy fest, ez a téma annyira fájó pont az életében, hogy már ne a Wendy-Dipper kettősön merengjen.
- Valójában társtulajdonosok vagyunk, de többnyire csak én dolgozok. Elvégeztem egy tanfolyamot a neten, így nem is kell más, tök jól kijövök általában a vevőkkel is.
- Elvégezhetnél egy olyat is, ami arra tanít meg, hogy hogyan bánj a pénzzel – dünnyög Stan, habár senki se szentel a morgolódásának nagy figyelmet. Valójában mindketten csak illedelmesen meghallgatják, majd várnak néhány másodpercet, hátha folytatja még.
- Igazából annyi a bajunk, hogy én tökéletesen meg vagyok elégedve a mostani árakkal, de…
- A mostaniakat úgy kell érteni, hogy minden ugyanannyiba kerül, mint tavaly nyáron – szól közbe Stan.
- Szóval, annyi a probléma, hogy szerintem jó lenne kicsit felújítani a helyet, de…
- Minden tökéletes úgy, ahogy van. – Stan minden bizonnyal ezzel a mondattal lezártnak tekinti a vitát, ugyanis továbbra is felpaprikázott hangulatban sarkon fordul, és elmegy.
- Ja, szóval ez van. – Von vállat Soos faarccal.
Dipper igyekszik nem elmosolyodni, csakhogy a következő pillanatban már együtt nevetgél és takarít Soosszal; pont, mint a régi szép időkben.
Mabel rettenetesen izgul. Soha nem szökött még ki éjjel, és nem pont úgy képzelte el, hogy amikor először vetemedik majd ilyesmire, az azért lesz, hogy egy minden bizonnyal veszélyes varázslatot hajtson végre Dipperrel. Már javában a kis tisztás felé tartanak, de még mindig hátrapislant időnként, hogy nem követi-e őket az egyik bácsikájuk.
- Itt van – szól fojtott hangon a fiú, miközben egyre lassabban lépked, végül megáll.
Mabel ámulva ér a testvére mellé. Arra számított, hogy a hely, ami bebörtönözte Billt, majd hátborzongató és félelmetes lesz. Csakhogy csalódnia kell, mert a levegőben nem kellemetlen érzések szállnak, hanem valami különleges és megfoghatatlan, mintha minden jó erre a tenyérnyi kis földterületre koncentrálódna.
A levegő balzsamosan, finoman fújdogálja a sötétzölden hajlongó fűszálakat, amik olyan selymesnek tűnnek a szikrázó holdfényben, hogy Mabelnek kedve támadna leheveredni és szundítani egyet. A fák körülöttük sűrű sorfalat alkotnak, menedéket adnak nekik a külvilág elől, és ha mindez nem lenne elég, az impozáns, háromszög formájú szobor körül apró szentjánosbogarak szálldosnak.
Az egész rabul ejt és megbabonáz; mégis muszáj cselekedniük.
Mabel előpakolja a kis tálat, a gyertyákat, a köveket és a befőttesüveget. Dipper letép egy marék füvet, a tálra szórja, majd meggyújtja a gyertyákat. A szél ellenére a kanóc szépen ég, meg se mozdul, ettől pedig az ikrek hátán végigfut a hideg.
Valami nincs rendben. Mintha megszűntek volna létezni, amikor beléptek a szobor fennhatósága alá. Vajon telik az idő? Vagy csak illúzió, hogy se a Hold, se a csillagok nem hajlandóak megmozdulni?
Dipper visszatartott lélegzettel előveszi a zsebéből a lapot, és halkan, mégis tökéletesen érthetően elkezdi felolvasni a rajta szereplő szavakat. Mabelt annyira elvarázsolja a jelenet filmbeillősége, hogy az egészet úgy éli meg, mintha egy kamu démonidézést hajtanának végre.
A fiú mindeközben megbirkózik a sokszor értelmetlennek tűnő szavak kiolvasásával, és azzal, hogy minden egyes múló másodperccel egyre növekszik benne az az érzés, hogy ideje lenne hátat fordítaniuk ennek az egésznek.
- Per hoc quod ad finem captivitatis – suttogja Dipper, aztán pontosan úgy, ahogy az utasításban meg van írva, felgyújtja a nemrég szedett fűszálakat.
Néhány pillanatig nem történik semmi, sőt, Mabel már nyitja is a száját, hogy megossza a testvérével a tetteik eredménytelenségéről szóló gondolatait. A csendet vágni lehetne, a levegő nem mozdul, a szentjánosbogarak eltűntek, a hely immár egyáltalán nem békés.
Vihar előtti csend – a természet kegyetlen játéka, a nyilvánvaló pusztítás előtti utolsó figyelmeztetés. Mabel és Dipper visszafojtott lélegzettel várakozik, eszük ágában sincs az utolsó pillanatban lelépni.
Bill lángot érez, méghozzá mindenhol. Hiába fáj neki és égeti az egész testét, üdítőnek találja a hosszú ideig tartó rideg kő- és ezüsturalom után.
A világ darabjaira hull körülötte, ő maga pedig a semmiben lebeg. Fénylő, kék lángban születik újjá, ami fájdalmas, mégis gyönyörű.
Kiszabadulok, szabadulok, szabadulok – egyre csak ez jár a fejében, a többi hang elcsitul.
Aztán ez az egész eltűnik, ő maga pedig üvölteni szeretne, de képtelen rá, nem több egy testetlen kivetülésnél. Az idő lelassul, ő átalakul, a tisztás pedig elsötétül a felkelő Nap első sugaraiban. Micsoda ellentmondás!
Mióta ilyen puha a fű? – fogalma sincs, miért pont ezen mereng, amikor a látómezejében még egyszer utoljára sikerül megpillantania néhány kósza hajszálat, amik sehogy sem illenek oda.
Dipper képtelen megmozdulni, a sokk egyszerűen megbénítja a tagjait.
A szobor nincs többé – hiszen elvesztette a funkcióját, amikor a benne raboskodó végre kiszabadult.
A kődarabok ezerfelé szóródtak a tisztáson – a konfettiként aláhulló, itt-ott megcsillanó törmelék egy pillanatra se vonta el a testvérpár figyelmét a kék izzásról, na meg a benne lévő alakról.
A hely immár a valós, barátságtalan arcát mutatja – ha nem pirkadna, Dipper bizony képes lenne bemagyarázni magának azt a képtelenséget, hogy itt az éjszaka örök és mindenható.
A fiú alaposan megfigyeli a földön fekvő alakot, el se jutnak a füléig Mabel kétségbeesett kérdései. A hirtelen keletkező köd ugyan nehezíti a látását, mégsem megy közelebb, egyelőre szeretné azzal hitegetni magát, hogy így biztonságban van.
Ó, buta kicsi Dipper, errefelé a biztonság ismeretlen fogalom… - ezzel sikerül felpörgetnie magát annyira, hogy kilépjen a tehetetlenség veszélyes zónájából.
Bill Cipher és az alkui! Hogyan is gondolhatta azt, hogy minden jól fog végződni?
„Miután kiszedlek abból a vacak szobrodból, ne tudd használni az erődet. Semmi trükk, semmi varázslat, semmi megszállás. Csak te leszel, Bill, teljesen emberien.” Dipper végre képes felidézni magában azokat a szavakat, amiket kiejtett abban az álomban. A felismerés innen elég gyorsan jön, az elfogadás viszont annál kevésbé.
Szóval így lehetséges az, hogy nem a citromsága pokolfajzattal kell szembenézniük, hanem egy férfival, aki nem mellesleg eszméletlen. Hogy a jelenet még groteszkebb és nyakatekertebb legyen, a sors az emberi Bill mellé kerített a semmiből egy éjfekete cilindert, és egy hozzá illő köpenyt.
- Király… - motyog Dipper, aztán kimerülten a még mindig értetlen Mabelre pillant.

következő ⏩ (hamarosan)          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése