oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. szeptember 6., szerda

A fiú, aki meg akar halni - 9.

Helló, akkor itt is lenne ez a kis izé, khm, következő fejezet.
Nem tudom, mikor jelentkezem legközelebb, addig is szép & szürke & fúj szeptemberi napokat. hashtagpozitivitás




          ⏪ előző



9.
mert a dolgok jönnek és mennek; legyenek jók, vagy épp rosszak
A napok szinte repülnek, minden visszacsúszik a megszokottság medrébe. Mintha meg se történt volna az a bizonyos kilengés, amikor Max túlságosan is megnyílt a családjának.
Chris szokás szerint bejár az egyetemre festegetni, otthon pedig furcsa, elvileg egészséges kaják elkészítésével próbálkozik annak ellenére is, hogy semmi tehetsége nincsen a különböző alapanyagok összekeveréséhez. Max tanul, néha vált egy SMS-t a bátyjával, ami után órákig nem képes mást csinálni, mint magatehetetlenül heverni az ágyán, és dagonyázni azokban az érzelmeiben és gondolataiban, amikről elvileg akkor mondott le, amikor Chrisszel megegyeztek, hogy ezentúl ők ketten alkotnak egy családot.
- Hajthatatlan – dünnyög ez alkalommal is Chrisnek, amikor a hóna alá szorítva az egyik füzetét kisétál a nappaliba.
- Már megint ő az? – Érdeklődik Chris, és futó pillantást vet Maxre, aki ma is úgy néz ki, mint egy hajléktalan a melegítőre húzott bolyhos zoknijával és elnyűtt pólójával, na meg a szanaszét meredező vörös fürtjeivel. – Egyébként még mindig nem akarod elárulni, hogy hívják a te titokzatos és tökéletes bátyádat?
- Ezt már megbeszéltük. Inkább mesélj, mizu Yasminnal és Kevinnel? – Azzal lehuppan Chrisszel szembe, és úgy néz fel rá, mint egy ártatlan kölyökkutya a gazdájára, aki épp most rágott szét egy Prada cipőt.
- Szép elterelés – sóhajt Chris, és félredobja a telefonját, majd lehajol, és a két keze közé veszi Max igencsak lesoványodott arcát. – De ha már megkérdezted… - míg elgondolkodik, az ujjaival finoman cirógatni kezdi a férfi arcbőrét, és régi jó szokása szerint úgy nézi őt, mintha egy értékes remekmű lenne minden egyes porcikája. – Kevin szeretné meglepni a mi kis sorozatfüggőnket egy amerikai utazással, ahol többnyire olyan helyeken állnának meg, ahol kitalált szereplők futkorásztak mindenféle kitalált történetben.
- Hű – Max csupán ennyit képes kinyögni, és nem csak azért, mert Chris éppen az alsó ajkán húzza végig a hüvelykujját.
- Ja. Azt hittem, a srác sikoltozva fog elszaladni, amikor rájön, hogy a barátnője akár hajnali négykor is képes felkelni csak azért, ha valamiből kijön egy új rész.
- Erre felkel vele és főz neki kávét – hitetlenkedik tovább Max. – Kár, hogy Kevin nem az én barátom. Talán ő segített volna végrendeletet írni!
- Max… - Chris keze megfeszül, a tekintetéből pedig eltűnik minden vidámság. Maxnek is leesik, hogy mivel viccelődött, és azonnal elvörösödik. Mostanában egyébként is túl sokat mereng ezen az egész katyvaszon, és érzi, hogy kezd átlépni egy olyan határt, amit nem kellene.
- Maxime.
- Mi? Nem… Mi van? – Motyog Chris hátradőlve a kanapén, és igyekszik nem viszolyogva meredni a szerelmére a rettenetes poénja miatt. Hirtelenjében azt hiszi, őt javította ki ezzel a random névvel, de képtelen továbbgondolni a dolgokat. Soha nem vette be, és soha nem is fogja bevenni a gyomra azt, amikor a szerelme szóba hozza az öngyilkosság bármilyen formáját is. Legyen az egy futó említés egy könyvszereplőről, vagy éppen egy ilyen elcsépelt vicc, ami minden egyes alkalommal kinyírja közöttük a jó hangulatot.
- A bátyám neve. Maxime – folytatja Max, mintha mi sem történt volna. Feltett szándéka, hogy a testvére nevének említésével elfeledteti Chrisszel az előbbi nyelvbotlását.
- Maxime Dessauge? Azt hittem, a te neved gáz, Maximillian Dessauge – válaszol nagy nehezen Chris egy fél perces néma csend után. Tényleg igyekszik túltenni magát azon, hogy a barátja furcsa.
- Jézusom, ne mondogasd! Tudod, hogy utálom!
Én is sok mindent utálok, amit mondasz – kósza gondolat ez Chris fejében, csakhogy a jelenlegi helyzetet tekintve talán túlságosan is igaz. Lövése sincs, mivel ébreszthetné fel a Maxben alaposan elbújt életkedvet, emiatt pedig úgy érzi magát, mintha már egy eleve süllyedő hajóra váltott volna jegyet. Nincs menekvés, a károk elkerülhetetlenek, a túlsó part pedig bosszantóan közel van, mégis örökre elérhetetlen marad.
- A húgod nevére vagyok már csak kíváncsi. Olyanok lehettek, mint valami három muskétás. Nekik se tudtam soha a nevüket, de ha jobban belegondolok, ezután lehet, hogy nem is baj. Mindig menő neveket képzeltem el nekik, mint például a Pókember vagy a Superman.
- Ugye tudod, hogy összevissza beszélsz? – Emeli meg a szemöldökeit Max, és szórakozottan elmosolyodik. Imádja, amikor Chris kibeszéli magából a kuszábbnál kuszább gondolatait, mindig jókedvre deríti, hogy mennyire csapongó a barátja. Néha azt kívánja, bárcsak osztozhatna vele ezen a figyelmetlenségen és a különös, szinte már gyerekes világszemléletén. A titokzatosnak tűnő, sötétséggel barátkozó Chris egyszer csak átváltozott egy örökké feketében lévő sápadt vattacukorrá, aki állandóan mereng valamin; Max kíváncsi lenne rá, hogy vajon egy kívülálló is ugyanilyennek látná-e, vagy csak ő ismeri már eléggé ahhoz, hogy tudja, neki is vannak rétegei.
- A húgomra akár rá is guglizhatsz, nem hülyéskedtem, amikor azt mondtam, hogy játszott az angoloknak. Viszont a muskétások nevei is elég gázok voltak, azt meg kell hagyni – Max egy pillanatra elgondolkodik, de szinte teljesen biztos a nevekben. – Athos, Porthos és Aramis. És hogy pontosítsunk, a Pókember eredetileg…
- Hagyd abba! – Nevet fel Chris, és hozzávágja az önelégülten vigyorgó Maxhez az első kezei közé akadó díszpárnát. – Nem akarom, hogy megöld a szuperhősös illúzióimat is!
- Nem is tudtam, hogy szeretted őket – kuncog Max, majd sóhajtva elfekszik a földön és a feje alá gyűri a párnát.
- Mert nem is szerettem – válaszol már-már méltatlankodva Chris, majd úgy dönt, csatlakozik Maxhez és leheveredik mellé, a fejét pedig a férfi szeplősfelkarjára hajtja. Úgy nézik a fehér, kissé repedezett plafont, mintha a szabadban feküdnének csillaghullás idején.
Mintha kifogynának a mondanivalóból, hosszú percekig nem tesznek mást, mint élvezik a csendet és egymás társaságát, miközben a kezeik automatikusan egymásra simulnak. Chris képes lenne akár elaludni is, ha Max nem sóhajtana fel időnként.
- Félek – suttogja egy idő után, és kivételesen engedi, hogy a hangja megremegjen, utat engedve a benne dúló érzelmi viharnak.
- Mitől? – Könyököl fel Chris, és a másik arcát nézi. Ebből a közelségből olyan, mintha rajtuk kívül semmi nem létezne, és ez így tökéletes.
- Mindentől – vallja be, a szava alig több egy tompa, megfáradt sóhajnál.
Chris csak egy pillanatig hezitál. Nem bírja ki tovább ezt a letargikus, életkedvtelen Maxet. Se szó, se beszéd, felpattan – még csak azzal se foglalkozik, hogy a hirtelen helyzetváltoztatás miatt elfogja a szédülés –, majd felhúzza magával az igencsak megilletődött férfit. Belökdösi a hálóba, ráparancsol, hogy van hét perce összekapnia magát, ő maga pedig elvonul, felvesz egy cipőt és egy kabátot, aztán lázasan kutatni kezd az interneten, hogy mégis mi a szart lehetne csinálni egy kissé depressziós orvostanhallgatóval.
Mikor Max bizalmatlan arccal kisétál a szobából, Chris magára erőltet egy túlzottan lelkes mosolyt, és míg lemennek a lépcsőn, átkozza magát, hogy anno nem rángatták magukkal Yast, ő biztos tudná, mit kellene tenniük. Ahogy kinyitja Maxnek az ajtót, annyit azért megjegyez magának, hogy mindenhova mehetnek, ami egy kicsit se hasonlít a temetőre vagy a hullaházra.
Ideje felrázni Maxet!
- Szóval azt mondod, elmegyünk túrázni? – Max úgy mered a bizakodó és furcsán pozitívnak tűnő Chrisre, mintha azt állítaná, ő egy ókori istenség.
- Aha. Miért ne? Szeretsz túrázni.
Max lassan leereszkedik a buszmegállóban található, kissé kopott ülőkére, és reménykedik benne, hogy a barátjának villámcsapásszerűen visszatér a józan esze. Mikor ez nyilvánvalóan nem történik meg, ugyanis Chris még mindig a telefonjába mélyed és lehetséges ösvényeket kutat fel száz kilométeres körzetben, megköszörüli a torkát – csupán a visszafogott figyelemfelkeltés végett, ami szerencsére be is válik.
- Igen, szeretek.
- Na, akkor menjünk.
- Chris, neked mégis mi bajod lett most? – Max teljesen komolyan kérdi ezt, ami miatt Chris feszengeni kezd, és hiába van tél, mindene felforrósodik a rátörő szégyentől. Ő csak segíteni akart, erre kiderül, hogy még azt se tud.
- Mire gondolsz?
- Nem rajongasz a túrázásért és mindig heteket töltünk a tervezgetéssel, hogy biztos jó időnk legyen, és a többi. Nincsenek ilyen hirtelen ötleteink, mindig fel kell rá készülnöd, ugyanis egyértelműen csak azért mászkálsz el velem, mert… miért is? – Max hirtelen kíváncsi lesz, ezért kérdőn figyeli a látványosan duzzogó Christ.
- Mondjuk, mert te órákat szenvedsz a mozdulatlansággal, ha épp rajzolgatni van kedvem? – Kérdez vissza azért egy halvány mosollyal az arcán. – Tudod, így egy-egy az állás.
Max nem tudja megállni, halkan felnevet és megrázza a fejét.
- Jó, akkor mi volt ez a hirtelen ötleted? Nem csak én önthetem ki neked a lelkemet, vagy mimet, ugyanolyan jó hallgatóság vagyok, mint te – azzal Max felkel, és egy szórakozott, mégis szeretetteljes mosollyal az arcán átkarolja a szokás szerint tetőtől talpig feketébe öltözött Christ, aki szenvedve ugyan, de viszonozza a gesztust.
- Csak fel akartalak vidítani, te idióta. Kicsit letörtnek tűnsz mostanság.
- Nem vagyok letört – ellenkezik azonnal Max, majd visszafelé kezdi húzni Christ, egyenesen a háztömbjük felé. Semmi kedve kimozdulni, és most, hogy megtudta, mit forgat a fejében a másik, nem érzi magát hangulatrombolónak, amiért nyíltan kihátrál a helyzetből.
- Akkor csak kimerült – felesel Chris, mire Maxtől kiérdemel egy rosszalló pillantást. – A jövő héten vizsgázol, ideje lenne lazítanod kicsit. Szerintem azt is tudod már, amit a tanárnak eszébe se jutna megkérdezni.
- Nem csak ez. A bátyám.
- Ó, Maxime-mel van baj – biccent Chris, miközben már be is lépnek az ajtón, aztán egymás mellett, még mindig összesimulva másszák meg szépen sorjában a lépcsőfokokat. Néha olyan, mintha nem is a negyedik emeleten, hanem a babiloni torony legfelső emeletén laknának.
- A szülinapom előtt akar még idejönni, hogy együtt ünnepeljünk. Már évek óta nem is láttam, erre egy idióta SMS miatt képes átutazni ide Amerikából. Nem hallott még az internetről? Skype-olni is lehet, ez nem a kibaszott huszadik század, ahol még a telefon is luxusnak számított!
- Jézusom, nyugi. Csak a bátyád, én meg itt leszek neked, és bármikor kitehetem majd a szűrét – miközben kinyitja az ajtót, rámosolyog Maxre, aki csak idegesen felsóhajt, majd befurakszik a lakásba. – De most komolyan, mi baj történhet? Egy hotelben fog lakni, egyszer-kétszer összefuttok, aztán megint nem látod évekig.
- Ez nem is lenne rossz forgatókönyv – ért egyet végül Max, és elgondolkodva megtorpan, mielőtt belépne a nappaliba. Chris lerúgja a cipőjét, kibújik a kabátjából, és hangtalan léptekkel odasétál mögé, aztán lábujjhegyre emelkedve leheletnyi puszikat hint a férfi tejfehér bőrére. A tarkójától indul, majd eljut a füléig, és máris előtte áll, az állcsontját csókolja végig, aztán egy kósza pillantást vet az ajkaira, mielőtt az egész testével hozzásimulna és elveszne Max ölelő karjaiban. A kinti hidegség emléke percek alatt eltűnik, nem marad más csak a vágyuk szította forróság, a szerelmes érintések és az élvezettel teli sóhajok.
Mila és Saar elgondolkodva figyeli Maxet, akire a nappaliból tökéletesen rálátnak, amint a szobában telefonál a bátyjával. Hihetetlen, hogy a két lány eddig az idősebb Dessauge létezéséről se tudott, erre most az oldalvonalról nézhetik végig a drámát, amit Max lerendez.
- Miért idegeskedik ennyit minden miatt? – Teszi fel az örök, természetesen csak költői kérdést Saar. Már rég megszokták ők is, hogy Max egyszerűen csak ilyen; kicsit megrögzött, de kétségkívül szerethető, amolyan fekete bárány típus.
Chris közben megérkezik egy tál chipsszel és egy tálca étcsokiba forgatott banánnal, amit letesz a kanapé elé húzott kisasztalra, majd ő is helyet foglal. Legszívesebben kivenné Max kezéből a telefont, megmondaná Maxime-nak, hogy bármikor jöhet, csak ne húzzák már ennyi ideig a családi hajtépést.
- Szakítottam Patrickkel – szólal meg egyszer csak Saar.
Se Chris, se Mila nem mond erre semmit. Előbbi egyszerűen már képtelen követni, hogy Saar mikor kivel randizgat, és ha őszinte szeretne lenni önmagához, valójában nem is érdekli. Ő csak a lánnyal barátkozik, nem pedig a jött-ment srácokkal, akik bedőlnek egy érdeklődést színlelő mosolynak és nem látnak tovább a D-s kosárméretnél. Mila pedig meg se mozdul, a gyomrában lévő megkönnyebbülésről pedig igyekszik tudomást se venni. Lövése sincs, miért utálja, ha Saar átlagosan havonta egyszer összeszed valakit. Ha belegondol, hogy hamarosan ismét megismerkedhet egy tesztoszterontúltengésben szenvedő hímringyóval, hányingere támad, de azt már megtanulta, hogy nem érdemes a barátnője pasijai miatt hisztiznie, ugyanis ezzel csak azt érné el, hogy Saar a lehető legnagyobb tuskót szedje fel.
Így hát a kijelentésre senki se reagál, ami miatt a lány inkább duzzogva előveszi a telefonját, és chatelni kezd valakivel. Erre Mila már megmozdul, igyekszik meglesni, kivel cseveg Saar, de sajnos nem látja tisztán a képernyőt ebből a szögből.
- Quinnel beszélek – mondja Saar úgy, hogy fel se pillant a telefonjáról.
- Ó – Mila csupán ennyit képes kinyögni, és fülig vörösödve visszadől a kanapéra, majd feltűnően az ellenkező irányba nézeget. – Miről? – Érdeklődik abban reménykedve, hogy ez talán egy normális helyzetben is elmenne valamilyen beszélgetésindítónak.
- Hogy hozzon sushit, mert nincs kedvem ma is pizzát enni.
- Bocs, hogy nem eszed meg azt, amit készítek – szól közbe Chris gúnyosan.
Saarnak nincs ideje felelni, ugyanis Max sietős léptekkel kiszalad a hálóból, még azzal se törődött, hogy leszedje a post-it matricát a nadrágjáról. Nos, igen, mielőtt a bátyja váratlanul felhívta volna, tanulni próbált. Saar, Mila és Chris is kíváncsian figyeli a férfit, aki kétszer is kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, csakhogy annyira kuszák a gondolatai, hogy fogalma sincs, milyen szavak állnák meg a helyüket ebben a pillanatban.
- Mi történt? – Chris nyugodt, már-már unott hangja kicsit lenyugtatja Max idegeit, így felsóhajt, és lehuppan a kisasztalra. Azzal se foglalkozik, hogy majdnem a chips bánta a figyelmetlenségét és a zaklatottságát, csupán belemarkol a még mindig billegő tálkába, és a fejét rázva bekap néhány roppanós szeletet.
- Maxime huszadikán este nyolckor érkezik meg a városba – böki ki végül kissé tényszerűen azt, ami miatt egyszerre szeretne leugrani az erkélyről, elköltözni az Antarktiszra, na meg elszívni húsz szál cigit. A szíve őrült tempóban kalapál, a gyomra folyamatosan összébb zsugorodik, és ha ez még nem lenne elég, az izgalom és a félelem néha még a fogaiba is belenyilall, ami miatt muszáj néhány másodperc erejéig megfeszítenie az egész testét. Rég érezte magát ennyire nyomorultul.
- Nagyszerű, akkor legalább pont el fogja tudni majd terelni a figyelmedet a csütörtöki vizsgádról – biccent Chris úgy, mintha a testvéri látogatás Maxnél mindennapos dolog lenne. Rájött már, ha ő nem fúj fel valamit, egy idő után Max is kénytelen megnyugodni.
- Vagy épp emiatt fogok elhasalni – mordul fel a férfi, mire Saar őszinte jókedvvel felnevet.
- Az lehetetlen! – Kuncog, mikor kiérdemel Maxtől egy kérdő pillantást. – Ha Chris kijárta a sulit, ráadásul még visszajárhat rajzolgatni is, te kisujjból ledoktorálsz.
- Mondanám, hogy ez sértő, de van benne valami – von vállat a szóban forgó művész.
- Figyelj, Max – Mila úgy érzi, muszáj mondania valami biztatót a barátjának, ugyanis talán ő az, aki a társaságból a legjobban átérzi a helyzetét; örökbefogadott kölyöknek se könnyű lenni. – Az évek alatt minden bizonnyal mindketten rengeteget változtatok, adj magatoknak egy esélyt.
Max nem tud mit válaszolni, csak hálásan bólint, és ismét elropogtat néhányat a chipsből. Annyira legalább jó volt ez a hívás, hogy a barátai végre kiélvezhetik a társaságát, ugyanis ezek után esze ágában sincs visszamenni a szobába nyolcvanadszor átrágni magát ugyanazokon a jegyzeteken és tankönyveken.
Chris egyik vonalat húzza a másik után, a festék élénken és sűrűn áll össze a papíron, a színek szinte vibrálnak és vonzzák a tekintetet. Semmi különöset nem alkot, nincsenek tervei, csak hagyja, hogy Max egyik lemeze – ha tippelnie kell, a The Neighbourhoodot mondaná, ez az egyetlen olyan előadó, amit nem felejtett el egyszer csak az évek során –, a szöveg és a dallam az irányításuk alá vonják az érzelmeit és a fantáziáját. A sötétkék még nedvesen csillog, elkeveredik a felvizezett, kavargó feketével, ami méregre hajazó lassú csordogálással beszennyezi az élettel teli sárgát is.
Kissé kaotikus.
Valahogy így érez ebben a pillanatban Max is, aki a kanapén üldögél, figyeli a földön üldögélő, elmélyülten dolgozó Christ, és elveszik a zenében. Túl sok ez neki, a banda mintha csak neki írná a számait, minden egyes fájdalmasan kiejtett szót meg tud érteni, és Jesse tiszta, sérültnek tetsző hangja erre csak rátesz egy lapáttal.
A szíve nagyot dobban. Tudja, hogy el kéne kapcsolnia ezt a számot, de a tagjai nehezek, nincs energiája arra se, hogy felemelje a kezét. Mintha egy kisiklott vonaton tartana a végzete felé, nem tehet mást, mint hogy meghallgatja az R.I.P 2 My Youth-ot. Lehunyja a szemeit, és ahogy a dalban felcsendülnek az első ütemek, érzi, hogy az egész testén végigfut a hideg.
„And you could call this the funeral
I’m just telling the truth
And you can play this at my funeral”
A saját gondolatai vegyülnek a szöveggel, aminek az eredménye így egy hatalmas káosz. Káosz, amiben úgy érzi magát, mintha végre hazatérne; kiengedhetné a fáradt gőzt. Fájó, de a szíve mélyén vágyik valakivel egy olyan beszélgetésre, ahol nem kell a reakcióktól tartania, ahol gondtalanul elárulhatná, milyen elcseszett dolgok vannak a fejében. Elmondaná az igazat, de az felérne egy temetéssel – az illúzió meghalna, és csak ő maradna. Reszketegen felsóhajt, próbálja csillapítani a légzését és nem sírni.
„I’d like to be proud, but somehow I’m ashamed”
Hiszen így van, büszkének lenni önmagunkra talán a legnagyobb kihívás a világon. Mindig vannak olyanok, akik jobbak – esetleg csak annak tűnnek –, és ez a tény mindenre akkora árnyékot vet, hogy a siker ragyogása eltűnik, és nem marad más, csak a kétely és a bukástól való örökös félelem. A hibát olyan könnyű megtalálni, akár egy rossz lépés miatt is hetekig lehet emészteni magunkat, és ha még rosszabb a helyzet, a szégyen beeszi magát az agyunkba, míg szinte viszketni nem kezd tőle a bőrünk, és legszívesebben ordítva megszabadulnánk mindentől. Max néma marad, kapaszkodik a pozitivitás utolsó cérnaszálába; a szeme előtt lebeg, hogy ez csak egy zene, még akkor is, ha az egyik legtöbb érzelmet magába foglaló, amit valaha hallott.
„I need a cigarette”
Ezt a sort mindig is olyanak tartotta, mint egy elegáns tőrdöfést, esetleg egy már helyzetébe beletörődött ember utolsó segélykiáltását. Jesse fájdalmas hangja egyenesen a szívéig hatol, a zenei aláfestés pedig az egekig hajszolja a pulzusát, pedig ez egyáltalán nem egy gyors dal. A szám végéig mozdulatlanul fekszik, ami a még mindig elmélyülten rajzolgató Chrisnek szerencsére nem tűnik fel.
Mire az album a végére ér, a gondolatai sokkal rendezettebbek már, és sikerül összekaparnia magát annyira, hogy felkeljen, és kiüljön az erkélyre. Kivételesen csak a város füsttel szennyezett levegőjét szívja, miközben fázósan összehúzza magán a puha szürke pulóverét. Nem néz konkrétan semmit se, a szemei vakon merednek le az utcára, teljesen elmerül a saját kis világába.
Képtelen ellenállni a kísértésnek, egyszer csak felpattan, besiet a hálóba, majd fog egy üres füzetet és egy tollat. Csak néhány másodpercig hezitál, mielőtt lejegyezné a szavakat, de az bőven elég rá, hogy olyan nyomorultul érezze magát, mint a közelmúltban még soha. Olyan ez, mintha megszegne egy ígéretet azért, hogy betartson egy másikat.
„The Neighbourhood – R.I.P 2 My Youth”
Azzal nyugtatja magát, miközben hangtalan mozdulatokkal – és persze kissé félve a lebukástól –, elrejti a füzetet a ruhái közé, hogy ez csak egy szám címe, alig néhány szó. Nem bűnös, nem történt változás, nem kell attól tartania, hogy ezzel véletlenül elindít egy lavinát…
Hétfő délután a két fiatal pont akkor érkezik haza, amikor a postás készülne becsúsztatni a leveleiket a postaládájukba. Max előresiet, és míg Chris előremegy, hogy kinyissa az ajtót és fáradtan ledobálja a cuccait – néha van olyan idióta, hogy elmenjen Maxszel az edzőterembe –, ő vált egy két-szót a férfival, majd elkéri azokat a dolgokat, amik az ő nevükre érkeztek.
A számlákat és egyéb unalmas dolgokat félreteszi, azokat ráér kicsit később megnézni, ugyanis már a lépcsőn felfelé menet kiszúr egy fehér, gyöngyházfényű, elegáns domborulattal szegélyezett borítékot, aminek a tartalmát a lehető leghamarabb meg szeretné lesni.
Csak fent – mikor már lerúgta a cipőjét és felakasztotta a kabátját – veszi észre, hogy nem is neki érkezett az elegáns küldemény, hanem Chrisnek. Mivel nem szeretné zavarni őt fürdés közben, amíg várakozik, összedob egy gyümölcssalátát és leül tévézni.
Chris csak húsz perc múlva kerül elő, a haja vizes, a testét pedig csak egy szürke póló és egy alsónadrág takarja. Nagyon úgy néz ki, hogy még az átlagosnál is jobban kimerült, ugyanis csoszogó léptekkel egyből a háló felé veszi az irányt, még csak el se néz a nappali felé. Max morogva felkel, és fogja a borítékot, majd odaadja Chrisnek; sokkal jobban érdekli, mit rejt, mint a tulajdonosát.
- Kérsz gyümisalit? – Huppan le a kimerülten pislogó Chris mellé, aki így sóhajtva a férfi vállára hajtja a fejét. Szíve szerint csak hanyatt dőlne, és fel se kelne legalább másnap délig.
- Aha, hozhatsz majd, miután te is lefürödtél – motyog a homlokát ráncolva, miközben a kezei között forgatja a papírt. – Senki se küld ma már levelet – elmélkedik félhangosan, aztán vállat vonva óvatosan feltépi, Max pedig igyekszik diszkréten leskelődni.
A borítékhoz hasonlóan a lapok is díszesek és elegánsak, és Chris arcából ítélve Max arra következtet, hogy a tartalmuk se lehet semmi. A férfi teljesen elsápad, az ajkai elnyílnak, és lerí róla, hogy fogalma sincs, milyen szavakkal fejezhetné ki mindazt, amit érez. A szemei végigszáguldanak a sorokon, és mikor elolvasott minden egyes betűt, találomra lapozgatni kezd.
- Jézusom… - motyog szinte önkívületi állapotban, a kezei remegnek, az arcára pedig egy hatalmas mosoly ül ki.
- Mi az? – Kérdezi egyből Max, a hangjában türelmetlenség bujkál. Átkozottul érdekli, mi áll a levélben.
- Max, ezt nem… nem hiszem el… Max! – Chris hirtelen felkel, a lapok pedig lehullnak. A férfi szórakozottan beletúr a hajába, majd nevetve leguggol és még mindig remegő kézzel igyekszik összeszedni a szanaszét heverő papírlapokat.
Max úgy dönt, hogy segít neki. Kiveszi az immár egyszerre síró és nevető Chris kezéből a küldeményt, és a homlokát ráncolva ő is nekiáll olvasni. Még az első mondaton se jut tovább, a szerelme felzokogva a nyakába ugrik, és olyan szoros ölelésben részesíti, mint még soha.
- Kiállításom lesz! – Nyögi ki végre izgatott, el-elcsukló hangon Chris a nagy újságot. – Csak nekem! Egy rendes galériában! A rajzaim! – Kiabálja egymás után az információkat, aztán az örömkönnyektől maszatos arcát a kissé sokkos állapotban lévő Max mellkasába fúrja. Kell neki jó néhány perc, hogy felfogja, mi történt, ami után nem győz gratulálni Chrisnek. Végül a még mindig felváltva könnyező és kacagó férfi úgy tolja ki a hálóból, hogy menjen már el fürdeni.
Mire Max – immár tisztán és illatosan – visszatér a fürdőszobából, Chris már az igazak álmát alussza, a feje mellett pedig a szinte gondosan lefektetett levél pihen. Max egy büszke mosollyal az arcán átteszi az örömhírt tartalmazó papírokat az éjjeliszekrényre, majd betakargatja az alvó férfit, ő maga pedig éberen, mindenfelé cikázó gondolatokkal leheveredik mellé.
Hajnali kettőig bírja a sötétben kuksolást. Akkor aztán megelégeli a dolgot, és hangtalanul felkel, majd kimegy a konyhába. A telefonja vakujával világít csupán, miközben készít magának egy hideg kakaót – véletlenül se akarja felkelteni Christ a mikróval –, majd átoson a nappaliba, ahol leül a kanapé elé a földre.
Nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy Chrisnek mekkora szó ez a kiállítás. Szinte hihetetlen, hogy ilyen fiatalon ennyi ember érdeklődjön a művei iránt – legalábbis Max szerint, akit senki se ismer, és pláne nem érdeklődik a munkája iránt senki. Összeszorul a torka, ha arra gondol, ez örökre így is marad.
Örül Chris sikereinek – persze, hogy örül, hiszen mennyiszer rugdosta már át az ihlethiányos, hisztis időszakjain a férfit –, és mivel nincs tisztában a művészettel kapcsolatos dolgokkal, nagyon jól érzi, hogy ez a különös féltékenykedés értelmetlen a részéről. Senkitől se fog levelet kapni azért, mert szépen írja a jegyzeteit. Senki se fog neki gratulálni azért, mert megtanulta ugyanazt, mint minden általános orvostanhallgató a nagyvilágban. Ez elvárás, és ha nagyon le akarja sarkítani, hogy mi a helyzet, Max azt mondaná, bárki lehet orvos; hiszen csak tanulni kell.
Nagyot sóhajtva kikapcsolja a telefonja vakuját, majd üldögél még néhány percet a földön, hogy szokja a sötétséget. Beviszi a konyhába a koszos csészét, aztán beoson a hálóba. A lehető legkisebb zajjal sikerül elővennie a rejtekéről a titkos kis füzetét, amibe ferdén, félig vakon kezd el írni.
„Chris.”
Nem tudja, mi mással egészíthetné ki ezt a gondolatát – hiszen számára annyira egyértelmű, és ha őszinte szeretne lenni, semmi kedve a felesleges szócséplésre. A kevesebb néha több.
Így hát visszacsúsztatja a ruhái közé a füzetet, aztán visszafekszik az ágyba. A szíve ugyan még úgy zakatol, mintha épp most futotta volna le a maratont, de legalább képes lehunyni a szemeit és kikapcsolni az agyát. Hamarosan el is nyomja az álom, az utolsó gondolata pedig az, hogy talán mégsem volt olyan rossz ötlet az a füzet, ugyanis ugyanúgy, mint amikor először firkantott bele pár szót, most is megkönnyebbül.

következő ⏩          

1 megjegyzés:

  1. Ez csak így... wow. Én is kíváncsi vagyok Max hugának a nevére *gondolkozik valami M betűs lánynéven amiben van x is*, de ami így kitölti az agyamat, az a kiállítás. Konkrétan elkezdtem visítozni, annyira együtt tudtam őrülni Chrisszel, Max füzete pedig.. Ez az utolsó "szó" amit beleírt nagyon aranyos volt :D fangörcsölök, imádom ahogy írsz 😍😍😍😍

    VálaszTörlés