2017. augusztus 2., szerda

in the wrong time

Yves - tragikus módon zseniális, szóval nem kérdés, hogy muszáj volt összehoznom ezt. LINK, ha esetleg épp van egy szabad filmnézésnyi időd, nem fogod megbánni. Francia, Yves, haute couture, gay, tipikusan megbolonduló zseniális személy, Yves, drog, divatforradalom, Yves. Ugyan már, mi kell még? Még egy LINK, itt csak olvasni kell, ha nincs másfél szabad órád.
I'm a promoqueen for a dead man, what's the problem?



   x Yves Saint Laurent kissé szerencsétlenül, de napjainkban szaladgál - egy művészeti iskolában, hogy pontos legyek
   x (majdnem) burkoltan gay, mert a burkoltan gay karakterek bemásznak a szívembe és nem hagynak helyet egy heteronak se
   x kb. hétezer szavas, rövidke novella
   x NAGYON FLUFF !!!



Amint megszólal az óra végét jelző csengő, minden diák azonnal szedelőzködni kezd, senkit se érdekelnek a tanár utolsó szavai – már ami ezt a tanévet illeti. Hiszen végre hivatalosan elkezdődött a két és fél hónapig tartó semmittevés, egy kelleténél az iskola falai között töltött pillanat is végzetes és lélekölő lehet a tizenéves diákok számára.
Az ifjú Yves-vel sincs ez másképp. A fiú az átlagosnál is rosszabbul éli meg a középiskola lehangoló és sötét éveit, így az elsők közül slisszol ki a teremből, méghozzá anélkül, hogy a cipője orrán kívül másra is ránézne. Minden álma az volt, hogy bekerüljön Párizs egyik művészeti iskolájába, és amikor három évvel ezelőtt megkapta a jó híreket hozó borítékot, naiv módon azt gondolta, ezentúl az élete csodálatos és álomszerű lesz.
Nos, valójában már az első napon koppannia kellett, amikor feltűnt neki, hogy még a mások szemében különcnek tűnő, folyton színeken és fényviszonyokon merengő diáktársai közül is kilóg a sorból. Képtelen volt úgy beszélgetni, hogy ne kezdje el percenként a szemüvegét igazgatni, ami a félénk mimikájával együtt mások szemében ijesztő zárkózottságot és úgy alapból furaságot sugall, szóval az évek során nem sok barátra tett szert.
Csak akkor lélegzik fel, amikor az épület – nyolcvanas évekbeli valaha fehér kocka, szóval nem egy barokk stílusú, impozáns művészsuliról van szó, amiről Yves álmodozott – udvarára kiérve megcsapja az arcát a júniusi időjáráshoz képest szokatlanul hűvös szellő. Frissítően hat rá, végre nem kell egy huszonöt négyzetméteres teremben összezárva lennie tizenhét másik tinédzserrel, akik a túltengő hormonjaik és a rémes flanelingek miatt – olyan mókás húsz fok felett egyenruhát hordani – izzadnak, mint a lovak. Ennél szebben nem lehet kifejezni azt, ami napi nyolc órában történik odabent a test hajlatainak rejtett zugaiban.
A második koppanás egyértelműen akkor történt, amikor rádöbbent, hogy ő mégse annyira erre a helyre való. Az osztálytársai közül egyértelműen ő az, aki a legnehézkesebben és a legrosszabb eredménnyel viszi véghez a feladatokat, ami miatt a többiek általában előszeretettel tesznek rá gúnyos megjegyzéseket. Ha nem szeretne ennyire rajzolni, illetve érezni azt a már-már megszállott eufóriát, ami akkor járja át, amikor alkot valamit, minden bizonnyal nem viselné meg ez az egésze ennyire.
A kapun kisétálva megtorpan – ezzel pedig kiérdemel néhány sértést és lökést a mögötte csordaként igyekvő diákseregtől –, ugyanis eszébe jut, hogy a padjában felejtette a füzetét. A pánik semmi perc alatt elönti, az adrenalin szétáramlik az ereiben, ő pedig nem foglalkozva a felháborodott diákoktól, sarkon fordul, és szaladni kezd az osztályterem felé.
Még a furcsálló, esetenként lenéző pillantásokat is elviseli a hirtelen kis magánakciója miatt, ha a füzetét érintetlenül visszakaphatja, méghozzá minél előbb. Senkinek se engedi meg, hogy belekukkantson, azok a rajzok túl fontosak neki, képtelen lenne túllendülni egy velük kapcsolatos negatív megjegyzésen. Akkor nem maradna neki semmi, akkor pedig tényleg teljesen elveszne.
A testmozgás egyáltalán nem az ő asztala – talán ezért hasonlít a testfelépítése egy bothoz, a kondicionális képességei pedig… nos, azokat is lehet egy botéhoz viszonyítani. Az oldala is kezd beszúrni a lépcsőn való caflatás miatt, szóval csak arra koncentrál, hogy viszonylag nyugodtan lihegjen.
A folyosón már csak sétál, szerencsére egy lélek sincs már errefelé. A termük a lehető legtávolabb van a lépcsőtől, így mire odaér, a légzése viszonylag csillapodik, csupán az arca pirossága tanúskodik arról, hogy alig két perce még lélekszakadva rohant, hogy megmentse a tulajdonát az esetleges kíváncsi tekintetek elől.
Egy szó, mint száz: nem számít arra a látványra, ami akkor fogadja, amikor kinyitja az ajtót.
Axel – az egyik srác az osztályból – Yves padja mellett áll, a kezében pedig azt a fekete bársonyborításos füzetet tartja, aminek a tartalmára már másfél éve kíváncsi volt. Fel se tűnik neki, hogy társasága akadt, a homlokát ráncolva, óvatosan lapozik még egyet, ugyanis feltett szándéka, hogy csak akkor indul haza, amikor minden egyes rajzot alaposan megvizsgált. Kár, hogy a tervét Yves azonnal füstté oszlatja egy halk, de a jelen helyzethez képest nagyon is észrevehető torokköszörüléssel.
- Ó. – Axel csupán ennyit képes kinyögni, közben persze ijedten összerezzen, és a füzet is kirepül a kezéből. A kék szemei nagyra nyílnak, az arca pedig teljesen más okból forrósodik fel, mint az ajtóban még mindig földbegyökerezett lábakkal ácsorgó Yves-nek.
Yves zavartan megigazítja a szemüvegét egy rá annyira jellemző mozdulattal, majd szó nélkül odasiet Axelhez, hogy aztán rá se nézve leguggoljon a füzetéhez. Reménykedik benne, hogy a fiú itt hagyja, hogy hadd haljon meg szégyenében, de amikor végez a lapok összerendezgetésével és lassan felegyenesedik, Axel még mindig ugyanott van.
- Nem is tudtam, hogy ennyire szeretsz női ruhákat rajzolni – töri meg a kínos csendet a szőke srác, és a hátizsákja vállpántját kezdi a jobb kezével húzogatni, habár ez a kis hülye pótcselekvés se szünteti meg azt a feszültséget, amit érez.
- Á, csak firkáltam párat – motyog Yves egy zavart mosoly kíséretében, habár szíve szerint nem ezt mondaná. Ha egy nagyszájú tuskó lenne, vagy legalábbis egy olyan ember, akit nem izgat mások véleménye, valószínűleg azt felelné, hogy talán azért nincs tisztában ezzel az alapvető ténnyel, mert senki nem tud róla semmit. Ő már csak ilyen; általában senkit se érdekel.
- Párat? Nem is tudom, mindegyik lapon van legalább három, és legalább tízszer lapoztam.
- Igen? Több mint a fele használhatatlan lenne, szóval gyakorlatilag tényleg csak pár van benne. – Amint kiejti a száján, már tudja, hogy ennek jóformán semmi értelme nincs, így inkább hátat fordít Axelnek és elindul kifelé. Sajnos a fiú követi, ráadásul nem úgy tűnik, mint aki annyiban akarná hagyni a beszélgetést, ugyanis amint van elég hely a folyosón, Yves mellé siet.
- Használhatatlan? Mire gondolsz? Ezeket nem csak azért csináltad, hogy gyakorold az emberformákat és a részletes kidolgozást? Tudod, a ruhák mintái néhol elég bonyolultnak tűntek. – Axel hevesen beszél, ami miatt Yves akaratlanul is megtorpan a lépcső közepén. Új neki, hogy az egyik diáktársa úgy beszél egy alkotásáról, hogy a lenéző hitetlenkedés helyett őszinte lelkesedést lehet felfedezni a szavai mögött.
- Nem, nem azért csináltam őket. – Rázza meg a fejét Yves.
Axel a homlokát ráncolja, amitől a szemöldökei szinte összeérnek. Néhány másodpercig némán figyelik egymást, és ugyan nem tudják, de épp nagyon hasonló dolog jut az eszükbe; mégis hogyan lehet, hogy úgy vagy összezárva valakivel közel három éve szinte minden nap, hogy semmit se tudsz róla?
A pillanatot Axel szakítja meg – amiért Yves magában hálát ad neki, ugyanis amekkora szociális analfabéta, elálldogált volna még jó sokáig –, méghozzá azzal, hogy mindenféle előzetes égi jel, vagy egyszerű halandói figyelmeztetés nélkül kikapja Yves kezéből a füzetet.
- Add vissza! – Háborodik fel Yves, és utánanyúl, de Axel három lépcsőfokot feljebb ugrik, és félig elfordul, hogy nyugodtan kinyithassa a füzetet. – Nem szoktam ezeket csak úgy mutogatni. Axel. Kérlek, add vissza! – Yves-nek fogalma sincs, hogy mit tegyen. Verekedni nem tud, fenyegetőnek végképp nem tűnik, az egyszerű kérés – ami jelen esetben hisztis könyörgésre hajaz inkább – pedig hasztalan.
- A fenébe is, ezek jók, Yves! – Axel egyáltalán nem figyel a dühös könnycseppektől csillogó szemű Yves-vel. Teljesen beleéli magát abba, ahogyan a ruhákat nézegeti, és úgy megy el Yves mellett a lépcsőn, hogy annak esélye sincs elcsenni tőle a füzetet.
- Kösz, de most már visszaadhatnád. – Így is többet látott, mint amennyit bárki más az egész világon, ami miatt Yves úgy érzi magát, mintha meztelen lenne, és Axel épp a titkai között lapozgatna. Igyekszik lenyugtatni magát, hiszen ezek csak rajzok, de nem megy. Mégis melyik tizenhét éves srác lel örömöt abban, hogy a fejében női ruhákat álmodik meg, amiket aztán nagy műgonddal és szenvedéllyel megelevenít egy lap és néhány ceruza segítségével?
- Mi lenne, ha csak kedden adnám vissza? – Szakítja el a pillantását Axel végre Yves füzetéről, aki erre annak ellenére is képes látványosan elsápadni, hogy a bőrszíne hasonlít egy hulláéhoz.
- Mi? Mégis miért? És holnap nincs is iskola! Na meg az még négy nap, ne hülyéskedj már! – Az összes olyan okot felsorolja, ami talán elrettenti Axelt attól, hogy önkényesen megszabadítsa őt a füzetétől néhány nap erejéig. Azzal mégse hozakodhat elő egy hosszas monológ formájában, hogy azok a rajzok sokkal személyesebbek és fontosabbak annál, minthogy rá merje bízni, de mivel ezt nem meri megtenni, beéri ennyivel.
- Internet, Yves, internet. – Vigyorodik el Axel, és máris becsúsztatja a hátizsákjába a fekete bársonyfüzetet. – Akkor gondolom, legkésőbb kedden találkozunk! – Azzal már fel is pattan a bringájára, és mielőtt Yves képes lenne összeszedni magát annyira, hogy kinyögjön valamit, már rég befordult a sarkon.
Yves úgy dönt, hogy a buszozás helyett egy húszperces séta egyáltalán nem fog megártani neki, így hát előhalássza a telefonját és a fülhallgatóját, és elmerülve a zenében – na meg a paranoiás gondolataiban –, elindul haza. Elképzelése sincs, hogy a szőke, eddig felé semmilyen érdeklődést nem tanúsító Axelt mi lelte ma, viszont örülne, ha többet ilyet nem fordulna elő.
Nos, igen, a füzete nélkül határozottan meztelennek érzi magát. Vagy mintha hirtelenjében megszűnne létezni a mobilnet, viszont épp valami fontos dolgot kéne meglesnie a neten. Esetleg ha egyik napról a másikra eltűnne a gravitáció, és minden lebegni kezdene körülötte – mondjuk ő is ugyanúgy elszállna, szóval ez valahogy nem oké.
Yves megrázza a fejét, és miközben átsiet egy forgalmas úton, maximumra állítja a hangerőt, hátha azzal elnyomja az idióta gondolatait.
Axel pontosan akképpen cselekedett – Yves legnagyobb csalódottságára –, ahogy azt előre megmondta. Hétfő este ráírt Facebookon az épp aktívan semmilyen tevékenységet nem végző Yves-re, hogy másnap fussanak össze valahol. Az alig negyed óráig tartó egyeztetés közben Yves nem tudott mást tenni, mint a telefonja kijelzőjét bámulni, de úgy, mintha nem egyszerű üzenetek, hanem maga az élet értelmének magyarázata lehetne rajta olvasható. Nem igazán szokott üzengetni senkivel, általában csak a leckék és a kötelező sulis programok miatt vált néhány szót az ismerőseivel. A két fiú végül azt beszélte meg – természetesen Axel javaslatára –, hogy a Louvre-nál futnak majd össze.
Szóval ez a rövid története annak, hogy most Yves miért zötykölődik a villamoson, miközben olyan helyeken is izzad, ahol ebben a hőségben soha nem fog elmúlni az a kellemetlen érzés, ahogyan a ruha a bőrére tapad. Igyekszik úgy keresztülfurakodni az embertömegen, hogy a lehető legkevesebb lábra taposson rá, de délután három körül az egyik legnagyobb látványosság felé menet ez szinte lehetetlen. Az egyetlen dolog, amiért utálja, hogy egy tényszerűen is gyönyörű – na meg zajos és zsúfolt, de az Eiffel-toronyért és a baguette-ért ez nem is akkora ár – városban éldegélhet zavartalanul, hogy az évszakra való tekintet nélkül mindig rengeteg turista lézeng. A tengerparti üdülővárosokban legalább a telek nyugodtak, de az itt teljességgel elképzelhetetlen.
Mire végre az épület közelébe ér, a pólója hátán egy csúnya izzadtságfolt éktelenkedik, a hosszú farmerjét pedig legszívesebben ledobná magáról. Határozottan nem az a típus, aki képes elviselni a meleget, a napsütést, vagy épp a páratartalmat. Nem csoda, hogy az anyja előszeretettel emlegeti, hogy Yves nem is tinédzser, hanem inkább egy intelligens és eléggé antropomorf szobanövény. A tekintetével Axel után kutat, miközben megfontolt léptekkel, ide-oda sétálgat, de veszett ügynek érzi a dolgot. Nem elég, hogy tikkasztó hőség van, mindenhol idegen embereket lát, amitől hihetetlenül kényelmetlenül érzi magát. Emiatt kombinálni kezd, hogy mi van, ha Axel csak szívatni akarja, és valójában nem is kapja vissza a füzetét, ez az egész pedig nem több, mint egy csúnya tréfa az osztálytársaitól, akik valahol…
- Helló, Yves! – Szerencsére Axel épp azelőtt szólítja meg és veregeti meg a vállát, hogy teljesen pánikba esne az űzött gondolatai miatt. – Kicsit elveszettnek tűnsz, gyere, menjünk innen. – Azzal meg se várja, hogy a fiú válaszoljon valamit, int neki, hogy kövesse, majd mit sem törődve a felháborodott arrébblököttek pillantásaival, átvág a tömegen. Yves igyekszik tartani vele a lépést, miközben néha elmormog egy félénk bocsánatkérést.
- Szia – motyog Yves, amikor már kiértek az emberforgatag közül, és a fal mellett a Louvre hátsó, eldugottabb rész felé battyognak. Most már végképp nem érti, mi folyik itt. Ha nem ott adta oda a vázlatait, miért ott akart vele találkozni?
- Megvoltál enélkül? – Mintha Axel csak a gondolataiban olvasna, vigyorogva húzza ki az oldaltáskája rejtekéből a fekete füzetet.
- Muszáj volt – felel kurtán Yves. – Na, odaadod már?
Axel nem válaszol, helyette gyorsít a léptein.
Yves sóhajtva vele tart, habár szívesebben lenne otthon, ahol jól megszokottan nem történik vele semmi.
A rövid séta után az épület mögé érnek, ahol rajtuk kívül nincs más. A látvány se a turisták igényei szerint van kialakítva, ez inkább amolyan dolgozói parkoló hófehér kaviccsal, és sűrű bokorfallal, hogy elrettentsék a kíváncsi nézelődőket. A kukák például kifejezetten művészi látványt nyújtanak a gondosan lenyírt, egész évben zöldellő pázsit mellett. Axel meg se áll addig, amíg oda nem ér egy lépcsősorhoz, amire aztán leroskad, és addig néz fel némán a fél kézzel önmagát átkaroló Yves-re, amíg az meg nem adja magát, és le nem huppan mellé az üdítően hideg kőlépcsőre.
- Elfelejtettem megkérdezni, de akarsz velem lógni a Louvre-ban? – Axel olyan komolyan kérdezi, hogy Yves egy pillanatra még az elkobzott füzetéről is elfeledkezik.
- De hiszen mi kint vagyunk, nem bent. Pontosabban mögötte.
- Ó, ugyan már! Attól még a Louvre, szóval kit érdekel, élvezd.
- Axel, nem hiszem, hogy ezért jöttünk ide – motyog Yves félénken; nem érti a helyzetet.
- Figyelj! – Axel hirtelen fordul a fiú felé, az arca pedig vidáman felragyog, ami miatt Yves kíváncsian felvonja a szemöldökét. – Ha az épület tervrajzát néznénk, azt látnánk, hogy a határain belül vagyunk. Szinte biztos vagyok benne. És mi a belépőnk? Ez az öt lépcsőfok. – Azzal lemutat közéjük, hogy ezzel is demonstrálja, hol is vannak. – Üdv a Louvre-ban!
- Érdekes. – Yves elmosolyodik.
- Nem érdekes, hanem szenzációs. A Louvre, Yves. Elhoztalak a Louvre-ba. – Javítja ki a fiút vigyorogva Axel, a csillogó tekintetét pedig egyszerűen nem tudja elmozdítani Yves zavart arcáról.
- Ja. A világhírű épület, mi pedig itt üldögélünk az egyik lépcsőjén. – Mosolyogva bólogat, majd gyorsan megigazítja a szemüvegét. – Hátul, de kit érdekel, hiszen ez a Louvre. Igazad lehet.
- Általában igazam van. – Von vállat Axel, majd ismét a kezébe veszi a fekete füzetet.
Yves-t kivételesen nem zavarja annyira, hogy valaki másnál látja – pontosabban Axelnél. Nem mozdul, pedig a fiú tétován tartja a levegőben, mintha nem tudná eldönteni, hogy letegye-e az ölébe, vagy átnyújtsa neki. Végül az első lehetőség mellett dönt, habár még mindig egymás arcát nézik, mintha mindketten rejtett jelek után kutatnának. Csak épp mi után? Hogy Axel mikor fog ugyanolyan bunkón és lenézően viselkedni, mint amit Yves szinte mindenkitől tapasztalni szokott? Vagy esetleg Axel keres arra figyelmeztetést, hogy Yves-nek mikor lesz elege ebből a butaságból, ami a minap még olyan jó ötletnek tűnt?
Akárhogy is legyen, a pillanat tovaszáll, mindketten képesek arrébb tenni az aggályaikat, így a szőke fiú lassan elfordítja a fejét, és az ölében heverő füzetre pillant. A jobb alsó sarkában lévő YSL monogramot most is, mint minden egyes alkalommal, ugyanúgy megcsodálja. Nagyon is tisztában van azzal, hogy egy ilyen egyszerű, még rajznak se nevezhető valamit bárki képes összedobni, de a ferde, vékony betűk furcsamód kecsességet és eleganciát sugároznak, melyek miatt lehetetlen nem vetni rá legalább egy elismerő pillantást.
Mondjuk, az ő esetében ez párosul egy hüvelykujjal elkövetett apró simítással, ami miatt Yves óvatosan közelebb csúszik hozzá. Különös neki azt tapasztalni, hogy valaki ilyen leplezetlen áhítattal szemléli a munkáját, legyen az épp három nyamvadt betű.
- Mindenhova ezt a monogramot írom. – Késztetést érez, hogy magyarázkodjon.
- Érdekes, még sose láttam – Axel hangjába őszinte meglepetés költözik, még a fejét is felemeli, hogy Yves-re meredjen. Megdöbbenti, hogy a fiú már mellette ül, és alig húsz centi van közöttük, ezért inkább egy torokköszörülés kíséretében gyorsan visszafordul a füzet felé. Nem érti, miért önti el az arcát a forróság, amikor árnyékban üldögélnek, távol a Nap perzselő sugaraitól.
- Bocs, akkor helyesbítek. Mindenhova ezt a monogramot írom, aminek nincs köze az iskolához.
- Nem szereted, ugye?
Yves nem szeretne válaszolni, ezért olyat tesz, amire eddig még nem volt példa. Hogy elterelje Axel gondolatait, kinyitja a füzetét, hogy együtt vegyék szemügyre az első lapon lévő rajzokat. Az idegesség hatalmas hullámokban önti el, de ez még mindig jobb, mint lelkizni, szóval elviseli a kellemetlen perceket, amíg a szőke fiú némán tanulmányozza a három A-vonalú, egymáshoz nagyon hasonló koktélruhát. A torkát köszörüli, és a szemüvegét piszkálja, majd igyekszik nyugodtan ülni, és azon mereng, hogy vajon Axel megnézte-e egyáltalán, ha ennyi idő kell ahhoz, hogy tegyen, esetleg mondjon valamit.
- Fantasztikusak. Nem tudom, miért. Csak ruhák, de van bennük valami, ami miatt mintha többek lennének. Mármint ne már, Yves, még az embereket se dolgoztad ki rendesen!
- Általában nem szoktam. Mármint ebben a füzetben nem éppen az emberek a lényegesek.
- Mást is szoktál így rajzolni? Ennyire részletesen, hogy még egy külön füzeted is van? – Axel ránéz Yves-re, aki kelletlenül ugyan, de állja az égkék szemek lázas csillogását. Fogalma sincs, miért érdekli mindez ennyire Axelt, vagy hogy ő maga miért nem indult azon nyomban haza, amikor a kezébe került a féltve őrzött kincse.
- Szeretek ruhákat rajzolni. Tessék, kimondtam a nyilvánvalót, most boldog vagy? – A kelleténél egy fokkal gúnyosabbra sikeredik a válasz, de még ez se tántorítja el Axelt, csupán a homloka szalad ráncba.
- Már hogy lenne nyilvánvaló, Yves? – Úgy rázza a fejét, mint amikor egy szülő okítja a gyermekét, de már sokadszorra is csalódnia kell. – Hiszen egyáltalán nem ismerlek.
Yves erre nem felel semmit, helyette makacs módon a tornacipője orrát kezdi bámulni. Hallja, hogy a mellette ülő fiú folyamatosan lapozgat a füzetben, és feszülten várja, mikor tesz valami megjegyzést a munkáira. Fél, hogy leszólja őket; fél, hátha tetszik neki.
- Csak női ruhák vannak? – Töri meg a csendet Axel. Mivel Yves a hangjából nem tud kivenni mást, mint őszinte kíváncsiságot, óvatosan biccent egyet.
- Ezek szerint nem nézegetted meg otthon?
- Nem – válaszol azonnal Axel.
Yves valamiért hisz neki. Azt gondolta, hogy a fiú amint hazaér, előveszi a füzetet és nagy szörnyülködések közepette végignyálazza, majd az összes barátjának elküldi a fotókat a bénábbnál bénább ruhákról. De ennek a rejtett gonoszságnak nyoma sincs, és azt veszi észre, hogy a félelmei alaptalanok voltak, és Axel egész rendes. Sőt mi több, Yves úgy véli, kettejük közül pont nem Axel az, aki a mai napon túl zárkózott, és hajlamos ellenségesen viselkedni.
- Soha nem gondoltam rá, hogy a női ruhákon kívül mást is rajzoljak. Ezek egyszerűen csak jönnek, mintha bennem lennének, nekem pedig nem lenne más dolgom, mint papírra vetni a fejemben lévő divatbemutatót. – Mindketten elmosolyodnak ezen a váratlanul őszinte megnyilvánuláson.
- Lenyűgöző.
- Tényleg?
- Igen. – Axel egy bólintással is megerősíti a mondandóját, közben pedig ismét ránéz Yves-re. – Tudod, kellett egy ürügy, hogy később összefuthassak veled valahol az iskola lehangoló falain kívül.
- Hé, ebben az egy mondatodban minimum két dolgot találtam, amin simán fennakadhatok!
- Rajta, mik voltak azok? – Nevet fel Axel, majd hátradől, és felkönyököl az eggyel feljebb lévő lépcsőfokra. Az ölében a fekete füzet kinyitva, lazán hever, és a szellő óvatosan incselkedik a lapokkal. Idilli, Yves-t teljesen megbabonázza a látvány, de azért megerőlteti magát, hogy a tekintete ne időzzön el túl sokat olyan helyeken, ahol nem kéne.
- Azt hittem, szereted a sulit.
- Azt senki se szereti, Yves.
- Jó, akkor miért is kellett neked ürügy arra, hogy találkozzunk? – Miközben Yves halkan, kissé félénken érdeklődik, a hőség hirtelenjében visszatér, a rajta lévő pamutpóló pedig olyan fullasztóvá válik, hogy muszáj egyet nyelnie. Vagy ez az érzés nem is függ össze a nyári időjárással?
- Ott felejtetted a padodban ezt – beszéd közben a füzetre mutat, ami már egy sokkal elegánsabb tervhármasnál van kinyílva, hála a szélnek –, és utánad akartam vinni, vagy valami. Belelestem, aztán ott ragadtam, innen pedig te is ismered a sztorit.
- Aha, de ez még mindig nem válasz a kérdésemre, Axel – morog az orra alatt Yves.
- Te nem lennél kíváncsi egy olyan srácra, aki az osztályod legszerencsétlenebb tagja, de egy napon felfedeznél vele kapcsolatban valami olyat, ami teljesen szokatlan és mondhatni, lenyűgöző? Mert velem ez történt, Yves, és csak hogy tudd, itt még nem végeztünk! – Azzal vigyorogva felkel és még mielőtt Yves elmarhatná előle a füzetet, gyorsan elsüllyeszti a táskájába, aztán enyhén rugózó léptekkel elindul a hófehér kavicson.
- Mi? Axel! – Yves zavartan felpattan, és a fiú után siet. – Most elmész? És mégis mi az, hogy nem végeztünk? Te jó ég, add már vissza a rajzaimat, aztán játssz mással nyomozósdit! – Nagyon is érzékeli, hogy ez a megnyilvánulása körülbelül a tízéves húga szintjével egyenlő, de soha nem kezelte túl jól a konfliktushelyzeteket.
- Tedd szabaddá magadat péntekre, nekem most mennem kell, mert az apám végzett a melóval. Látod, ott van! – És ahogy az épület egy kicsit távolabbi részéhez mutat, Yves tényleg megpillant egy errefelé igyekvő embert. – Na, ő tényleg a Louvre-ban van szinte minden nap, és még csak bele se kell magyaráznia, hogy így alaprajz, úgy alaprajz.
Mivel Axel apja hamarosan ideér, Yves pedig nincs felkészülve arra, hogy még egy olyan emberrel találkozzon, akihez ajánlatos lenne szólnia is, kelletlenül ugyan, de elköszön Axeltől, aztán elindul vissza az emberforgatag irányába a fal mellett, hogy egy újabb rémes villamossal való utazást tudjon le. Azon bőven ráér majd még merengeni, hogy Axel apja miért dolgozik a Louvre-ban; na meg az is kérdéses, hogy miért érezte jól magát annak ellenére, hogy elvileg nem érezte jól magát.
Miért ilyen bonyolult minden?
- Szóval azt mondod, muszáj elmennem Angèle-hez?
Ez az első alkalom, hogy a két fiú telefonon beszél egymással, de Yves-nek már most nem tetszik a dolog.
- Nem, dehogy! Csupán ajánlott – válaszol Axel elég diplomatikusan, a hangja pedig vidámságról árulkodik.
- Miért is? – Tényleg nem érti. Angèle tipikusan az a lány, aki közelében Yves kényelmetlenül érzi magát; ennyi erővel egy műanyag próbababa is ülhetne a mögötte lévő padban, külsőleg talán egyedül a pislogás lenne feltűnő különbség.
- Mert én ott leszek, és tök jó lenne, ha te is ott lennél.
- Ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy nálad vannak a rajzaim, ugye?
- Ha jobban belegondolok, tök jó ürügyet szolgáltatnak ahhoz, hogy néha zargassalak.
Yves morogva teszi le a telefont, aztán csak hever az ágyán, miközben erősen reménykedik abban, hogy Axel őszinte vele. Semmi kedve elmenni egy házibuliba, ahol egy csomó másik gyerekkel kell túl hangos zenét hallgatnia, miközben azok mind jól érzik magukat, és szokás szerint ő lesz a furcsa kívülálló. Kár, hogy már megígérte Axelnek, hogy ott lesz.
A fiú szinte lábujjhegyen oson le a lépcsőn. Szeretne szellemként kilibbenni az ajtón is, de tudja jól, hogy nem léphet le csak úgy. Így hát továbbra is egy természetfeletti lénynek képzelve magát a nappali felé veszi az irányt, ahol az anyja és az apja épp tévézik. Mit mondjon? A hátuk mögött áll, imádkozik, hogy ne vegyék őt észre, és azon mereng…
- Hé! – valahogy ez jön ki a száján, a hangja pedig túl magas; megköszörüli a torkát.
- Jézusom, Yves! – Kiált fel az anyja, Melody. Látszik rajta, hogy halálra rémült, félig kifordult, hogy a tévé helyett a zavartan mosolygó Yves-t figyelhesse.
- Oké, többet ne lopózz így mögénk, hacsak nem akarsz szívrohamot okozni az öregeidnek. – Szólal meg az apja is. – Erre muszáj innom egy pohár bort, bocs szívem. – Azzal fel is kel, és már el is indul a konyha felé. Közben még megvereti Yves vállát, aki erre az ajkaiba harap, nehogy rászóljon, hogy ne csinálja ezt. Hiába kéri meg hetente legalább egyszer, az apjának olyan ez, mint valami függőség. Yves tudja jól, hogy az apja ezzel nem tud leállni, és most, kérdezni szeretne valami fontosat, lemond arról, hogy rászóljon.
- Bocs, hogy megijesztettelek. – Fordul az anyja felé, aki már némiképp összeszedte magát. – Csak azt szeretném megkérdezni, hogy elmehetek úgy egy óra múlva? Tudod, barátok, meg ilyenek.
A csend túl zavaró, és Yves már most visszaszívná azt, amit mondott. Egyszerűbb lett volna, ha rögtön nemet mond Axelnek, és akkor elkerül egy csomó kínos szituációt. Vagy elkéredzkedhetett volna kicsit normálisabban, nem úgy, mint aki épp egy fogászati kezelésre igyekszik; emlékezteti magát, hogy legközelebb ez mindenképpen jusson eszébe.
- Ó, persze. Hova mész? – Melody túl lelkesnek tűnik, amitől Yves még furcsábban érzi magát. Mond egy-két dolgot, aztán kimenti magát azzal, hogy lelép készülődni.
Az apja csak akkor tér vissza két pohárral és egy üveg borral, amikor ő már ismét szellemként suhan fel a lépcsőn.
- Na, mi volt? Végre coming outolt egyet? – Enzo nevet a saját poénján, mire Melody szúrósan néz rá és elveszi tőle az egyik poharat.
- Hagyd már ezt a témát, a fiunk nem meleg.
- Mondd ezt a keresési előzményeinek és a női ruháknak – felesel a férfi anélkül, hogy rápillantana a feleségére. A bornak szenteli minden figyelmét, hiszen nem ez az első olyan beszélgetésük, amikor szóba kerül Yves identitása.
- Enzo! – Melody felháborodottan felkel, és úgy mered a férjére, mintha még növesztett volna két fejet a meglévő mellé. – Nem kutakodhatsz Yves dolgai után, legyen már egy kis magánélete!
- Hé, ha a közös gépet használja, persze, hogy kiadja, miket nézegetett. Néhány napja elfelejtette bezárni a böngészőt, akaratlanul is láttam, amit láttam. Most pedig ülj vissza, nézzük meg ezt a filmet, és felejtsük el Yves-t.
- Akkor nem is érdekel, mit mondott? – érdeklődik Melody, miközben a szemét forgatva lehuppan a kanapéra.
- Dehogynem. – Enzo elmosolyodik és átkarolja a feleségét, aki hiába akar mérges lenni a mellette ülő idióta pasira, egyszerűen nem tud.
- Azt hiszem, valami buliba megy a barátaival. Szerintem jobban örülök neki, mint ő! – Melody erre felnevet; visszaemlékezik a fia arcára, és biztos lesz benne, hogy valószínűleg még egy idegen is boldogabb a ténytől, hogy Yves kimozdul, mint ő maga.
- Vannak barátai? – tűnődik félhangosan Enzo.
- Jézusom, szállj már le szegény gyerekről!
De hiába, mindketten nevetgélve nézik a tévét, habár már rég elveszítették a film cselekményének fonalát. Szeretik és támogatják Yves-t, de annyira szembetűnő, hogy mennyire más, mint a többi korabeli, hogy néha lehetetlen nem élcelődni rajta.
Yves előzetes gyanúja az érkezése után röpke öt perccel máris beigazolódni látszik – mindenhol emberek; a zene hangos és olyan, mintha merényletet követne el a dobhártyái ellen; na meg úgy alapjában véve, tök kellemetlenül érzi magát. Egy műanyag poharat szorongat a kezei között – amiből viszont esze ágában sincs inni –, és elveszetten sétálgat ide-oda, miközben halk bocsánatkéréseket mormol az orra alatt. Ha nem találja meg rövidesen Axelt, lelép, és a hátralévő életét az ágyában fogja tölteni egy jó erős Wi-Fi kapcsolattal.
Minek szociális élet, ha ott van az internet is? YouTube videók, Twitteres beszélgetések ismeretlen emberekkel, Tumblrön található ilyen-olyan rajzok. Az utóbbi három évben tökéletesen működött ez a stratégia, szóval az elkövetkezendő hatvanban is muszáj lesz.
Már épp ugyanolyan észrevétlenül lelépne, mint ahogyan érkezett, amikor megpillantja az ismerős, hirtelenszőke hajkoronát. Axel éppen a konyhából igyekszik ki, a tekintete ide-oda jár, mintha reménykedve keresne valakit. Egy lány lép oda hozzá, mire a csillogó tekintet eltűnik, a helyébe pedig egy barátságos, habár kissé tartózkodó utánzat ül.
Yves erre felbátorodik. Sőt mi több, elönti a remény, hogy a fiú talán őt keresi.
- Helló, Axel! – Csak akkor szólal meg, amikor már biztos benne, hogy hallótávolságon belül van a förtelmes technozene és a részeg röhögcsélés bántó morajában.
- Hát itt vagy! – Axel arcán ugyanaz az átalakulás megy végbe, mint aminek Yves már egyszer a szemtanúja volt, csak épp az unottból lesz felspannolt és kissé varázslatos. – Tina, ő itt Yves, egy barátom. Yves, ő itt Tina, szintén egy barátom. – A bemutatás gyors, a két idegen pedig udvariasan egymásra mosolyog. Yves-nek nem szimpatikus a lány, így inkább Axelt nézi. Tetszik neki, hogy a fiú egy fekete inget és egy halvány farmert visel a megszokott egyenruha helyett, ettől a gondolatától pedig olyannyira zavarba jön, hogy automatikusan belekortyol a kezében lévő italba.
Axel sok mindent szeretne mondani Yves-nek, de nem tudja, mivel kezdhetné, így csak vidáman figyeli, ahogy az ital miatt sűrűn pislog és fintorog. Egyáltalán nem döbbenti meg a tény, hogy Yves így reagál az alkoholra, ellentétben Tinával, aki lenézően méregeti a fiút. Axel még azt is látja a szeme sarkából, hogy a lány most éppen őt nézi, a tekintetével pedig minden bizonnyal üzenni szeretne valamit, csakhogy ez őt most hidegen hagyja; ha már sikerült elrángatnia ide Yves-t, megérdemli, hogy csak vele foglalkozzon. És persze ha őszinte szeretne lenni önmagához, sokkal szívesebben tölti ezt az estét a félénk fiú, mint a hormontúltengéses lány társaságában.
- Akkor asszem, én most inkább megyek. – És Tina sértődötten magára hagyja a két srácot, ugyanis semmi kedve ahhoz, hogy ő legyen a felesleges harmadik. Az egészségesnél egy hangyányival nagyobb mértékű önérzete nem bírja az ilyesmit.
- Rémesen nézel ki – Axel halkan, kissé szórakozottan böki ki az első dolgot, ami az eszébe jut most, hogy végre kettesben van Yves-vel a sok másik ember között.
- Pardon? – Vonja fel az egyik szemöldökét a fiú, és fogalma sincs, miért, de kissé csalódottan pillant le a narancssárga pólójára.
- Ruhákat rajzolsz, de fogalmad sincs, hogy ez egyáltalán nem a te színed. Na, szépen vagyunk!
- Ó.
A szóváltásuk egyértelműen nem abba az irányba kanyarodott, amit könnyedén folytatni lehetne, így Yves ismét kortyol néhányat a poharából, habár most hősiesen elfojtja a szenvedését, és egyáltalán nem is grimaszol. Axel azon kattog, hogy mégis mit csinálhatnának, ha már volt olyan béna, hogy alig öt perc alatt hazavágta a hangulatot.
Mindeközben némán állnak és egymást figyelik, fittyet hányva arra, hogy sikerült az út közepén lecövekelniük. Yves végül elfogyasztja a pohár tartalmát, ami miatt elég hamar kellemes melegség árad szét benne, és a szája is egy szórakozott kis mosolyra húzódik.
- Ennyire ízlett? – Bök Axel a pohárra, közben pedig elindul valamerre. Nem is kérdés, hogy Yves vele tart.
- Á, nem szoktam inni. – Azzal leteszi az épp legközelebb lévő bútorra a műanyagot, a kezét pedig beletörli a halványbarna nadrágjába. Most, hogy belegondol, tényleg elég gázul nézhet ki.
- Akkor jöhet még egy ilyen, ugye? – Axel vidáman hátrapillant Yves-re a válla fölött, közben pedig elemel két újabb poharat, majd tölt bele egy üvegből, ám ahelyett, hogy letenné valahova, azt is kiviszi magukkal a kertbe.
- Tényleg… az az egy amúgy is több volt, mint amennyit eddig összesen ittam – Yves hebegve igyekszik hárítani Axel ajánlatát, de az máris lehúzza magával a hintaágyra, a poharat pedig a kezébe nyomja.
- Ugyan már, ez az egy pont arra lesz jó, hogy kikerüljön végre az a karó a seggedből! – Axel nevetve átkarolja Yves vállait, aki erre megfeszül, és azonnal megajándékozza önmagát néhány nagy korttyal.
- Oké, mennyi pia van benned?
- Nem sok. – Von vállat Axel. – Miért?
- Közvetlen vagy. – Azt végül is csak nem válaszolhatta volna, hogy „átkaroltál, én pedig emiatt úgy érzem magamat, mintha megszállta volna a testemet egymillió árammal működő lepke”.
- Hozzád képest mindenki az, Yves. Olyan zárkózott és bizalmatlan vagy!
- Ez nem igaz! – Automatikus védekezés ez, de inkább nem is folytatja, amikor Axel szúrósan rápillant. Elvörösödik és gyorsan felhörpinti a maradék löttyöt. Már megszokta az ízét, és így nem is olyan kellemetlen.
- Oké, akkor mondj valamit.
- Mégis mit? Szép időnk van. Most örülsz?
- Nem, te idióta! – Axel nevetve Yves vállára dönti a homlokát. – Egy titkot. Ossz meg velem egy titkot, Yves – halkan, szinte már bizalmasan mormog a förtelmes, narancssárga póló ujjának. Yves-nek kiszárad a szája, a teste pedig még jobban bizseregni kezd a fiú mély hangja miatt. Mikor aztán Axel úgy dönt, hogy felegyenesedik, és a kék szemeivel kérlelően szuggerálja őt…
- Oké. – Yves úgy érzi, muszáj elvonnia a figyelmét a mellette ülő fiú varázslatosságáról, máskülönben ki tudja, mi történne. – Utálok művészeti iskolába járni. Egyáltalán nem érdekelnek azok a dolgok, amiket ott tanulunk. Utálok festeni, utálok agyagozni, utálok vázlatokat készíteni, utálok az elmúlt korok nagy művészeiről hallani, utálok meztelenül pózoló embereket rajzolni, utálok bejárni minden nap és elviselni azt, hogy még a tanárok is semmibe vesznek.
Axel elmosolyodik. Esze ágában sincs kinevetni a fiút, csakhogy nem tud megálljt parancsolni ennek az ösztönös mozdulatnak. Gyönyörűnek találja, ahogy a kifakadása közben a szeme lázasan csillogott, az arca pedig egy kis időre kipirult a már ki tudja, mióta elfojtott indulatok felszínre törése miatt. Ez az ő Yves-e! Szenvedélyes és szókimondó, egyszerűen lehetetlen nem a hatása alá kerülni.
- Látod, kinevetsz. Vagy megmosolyogsz. Tök mindegy, most biztos egy flúgos, elkényeztetett srácnak tartasz, akinek soha nem jó semmi. – Morog az orra alatt Yves, és máris kezd visszahúzódni a csigaházába. Fáj neki, hogy Axel pontosan úgy reagál, ahogyan azt elvárná egy olyan személytől, aki csak szórakozik vele.
- Ó, hagyd már abba! – Ez a legjobb dolog, ami az eszébe jut, így lebiggyeszti a száját és addig szuggerálja a sértődött Yves-t, amíg az rá nem emeli a pillantását. – Egyáltalán nem nevettelek ki.
- Hát? – kérdez vissza Yves, annak ellenére, hogy nagyon úgy fest, megvan már a saját véleménye.
- Nem mondom meg. – Axel megereszt egy aranyosnak szánt mosolyt, mire Yves halkan felnevet; csak most tűnik fel nekik, hogy a benti tömeghez képest itt a kert hátsó végében csak ők vannak. – Viszont elárulom, hogy amit mondtál, nem volt egy eget rengető titok. Aki egy kicsit is figyel rád, tudja, hogy utálod a suli minden egyes atomját.
- Szóval, te figyelsz rám – vonja le Yves az elég nyilvánvaló következtetést, habár miután kimondta, kérdőn néz Axelre.
- Egy ideje. Nem kell aggódnod, semmi perverzió, csak… nem is tudom. – Egy pillanatra elhallgat, és egy kis bátorságot gurít le a torkán. – Ahelyett, hogy odamentem volna hozzád beszélgetni… jézusom, meg akartalak ismerni! Miért ilyen nehéz ezt bevallani? Miért vagyok ekkora szerencsétlen? Yves, szerinted egy egytől tízes skálán mennyire vagyok szerencsétlen?
- Aha, nem ittál sokat – jegyzi meg szárazon Yves, aztán felnevet. Valamiért hihetetlenül viccesnek találja Axel viselkedését, habár még mindig meg akarja csókolni.
Mikor rádöbben, hogy mire gondolt az előbb, megfeszül, és úgy pattan fel az értetlen Axel mellől, mintha kigyulladt volna a hintaágy. Mikor a fiú felül, ő hátrál néhány lépést. Más dolog stírölni azokat a halványrózsaszín ajkakat, mint konkrétan megfogalmazni – még akkor is, ha csak egy kósza gondolatról van szó –, hogy… hogy megcsókolná? Megrázza a fejét, de az érzés akkor se múlik el, sőt mi több, csak azt éri el a heves mozdulattal, hogy a világ kicsit elmosódjon körülötte.
- Lehet, hogy inkább te vagy az, aki túl sokat ivott, nem gondolod? – Axel vigyorogva beletúr a hajába, miközben figyeli Yves rémült arcát. Ebben a pillanatban szívesen belekukkantana a barátja fejébe.
- Foghatom akkor arra, hogy tök jó lenne megcsókolni téged? – Yves hadar, így Axelnek kell néhány másodperc, hogy kibogarássza, mit is mondott.
- Hát, legalább már nem kellene felvágni a koponyádat ahhoz, hogy megtudjam, mi van benne. – Eközben úgy bólogat, mintha ő lenne Noddy abból az agysejtpusztító meséből.
- Mi? – Yves teljesen elveszettnek érzi immár magát, fogalma sincs, hova tették az eszüket.
- Mi mi? – Kontráz Axel.
Aztán csak nevetnek, majd előkerül a kicsempészett üveg is, és az éjszaka során valahogy elfogy a tartalma.
Yves végre bátran kijelentheti, hogy van egy barátja. Amolyan igazi, akit akkor is fel lehet hívni, amikor a húgára kell vigyáznia, és majd’ meghal közben az unalomtól. Így hát a konyhaablakból figyeli az utcát, hátha megpillantja Axelt. Előtte az asztalon egy néhány napja vásárolt vázlatfüzet hever – a feketéről egyelőre lemondott, nagyon úgy fest, hogy nem mostanában fogja visszakapni. A várakozása unalmas percei közben igyekszik az előtte lévő ruhának a vázlatára összpontosítani, csakhogy az agya üres, egyszerűen nincsen hasznosítható ötlete.
Mikor végre megszólal a csengő, ledobja a ceruzát és már rohan is ajtót nyitni. Kár, hogy a húga – az ő szöges ellentéte, Kim – már beelőzte, és most az ajtóban bazsalyog Axelnek. Nos igen, a jelenlegi állás szerint Kim jövőbeli foglalkozása ugrándozik a hercegnő és a prostituált között – és mivel az előbbi nehezebben kivitelezhető, Yves néha jó bátyhoz híven aggódik az ő édes, habár kissé sátáni húgocskájáért.
- Látom, megismerkedtetek – morog az orra alatt a köszönés helyett, mire mindketten felkapják a fejüket. Kim a szokásos utálkozó nézésével ajándékozza meg, míg Axel kék szemeitől felforrósodik mindene, és muszáj megigazítania a szemüvegét, hogy ne csak álljon, mint egy idióta.
- Nagyon tündéri a hugicád. – Axel lerúgja a cipőjét, és már el is indul befelé.
- Ja, mint egy veszett bengáli tigris – dünnyög halkan Yves, habár a szóban forgó személy így is meghallja, szóval mikor elsétál mellette, nem rest rátaposni a lábára. Milyen szép is a testvéri szeretet!
- Hidd el, jobb, mint a bátyám. – Axel engedélyez magának egy együttérző mosolyt. Egyáltalán nem szimpatikus neki Kim, de nem szeretne durva lenni a kislánnyal, szóval muszáj elővennie a mosolygás álcáját, hiába menekülne fel legszívesebben Yves szobájába.
Még szerencse, hogy az elmúlt egy hétben annyi időt töltöttek együtt összezárva a Saint-Laurent-ház falai között – Yves szüleinek nem tetszett, hogy a fiuk részegen állított haza hajnali ötkor, és végighányta a szobájáig vezető utat, miközben valami csókról és agyműtétről tartott kiselőadást –, hogy meg se lepődik, amikor Yves karon ragadja, és hangtalan léptekkel magával húzza a lépcsőn. Kim úgyis egész nap eltévézik, szóval nekik csak annyi a dolguk, hogy maximum másfél óránként meglesik, mit csinál.
- Terveztél mostanában valamit? – érdeklődik Axel, miközben lehuppan Yves ágyára. Tetszik neki a fiú szobája, mindig szívesen üldögél a kék ágyneművel takart ágyon, miközben a rajzokkal és képekkel teleragasztgatott falakat veszi szemügyre. Mindig változik, mintha Yves nem bírna ki egy napot anélkül, hogy egy-két dolgot ne módosítana a kaotikus, mégis valamilyen különös módon esztétikus faldekoráción.
- Azok még mindig csak rajzok, nem tervezek én semmit. – Yves hangulata egyik pillanatról a másikra lesz morcos, és keresztbe tett lábakkal leül a gurulós székre, majd szembefordul Axellel.
- Nagy ügy, valaki lakásokat tervez, ne vedd már ennyire magadra. – Axel az egyik lábát beakasztja a szék kerekeihez, majd a szájába harapva közelebb húzza magához Yves-t. Felnevet, mikor meglátja a fiú duzzogó arckifejezését; egyszerűen nem tudja komolyan venni, amikor ilyen.
- Axel, már mondtam, hogy ezek csak rajzok. Nem hallucinálom azt, hogy divattervező vagyok, vagy hogy értek ahhoz, amit csinálok.
- Azt majd meglátjuk – jegyzi meg a szőke srác sejtelmesen, majd előkapja a telefonját. Néhány percig kivételesen csendbe van, habár Yves tart attól, hogy mikor megint megszólal, egyáltalán nem fog tetszeni neki a mondandója.
- Oké, néha tök jó elképzelni, hogy ezek – halkan beszél, közben pedig egy nagyzoló mozdulattal körbemutat – érnek valamit. Tudod, úgy igazából.
Axel erre nem felel, helyette megpaskolja maga mellett az ágyat, jelezve, hogy Yves üljön mellé. Mikor a fiú kelletlenül ugyan, de szót fogad, úgy tartja a telefont, hogy mindketten lássák a kijelzőt. A YouTube van megnyitva, és egy olyan videó indul el, ahol magas és vékony lányok vonulnak végig feltűnőbbnél feltűnőbb ruhakölteményekben egy kifutón. Yves elpirul, és zavartan Axelre pillant, de a fiú úgy figyeli a képernyőn zajló eseményeket, mintha tényleg nem lenne jobb dolga annál, mint egy Dior bemutatót nézzen végig.
Mikor vége, Axel maga mögé dobja a mobilt, aztán úgy mered Yves-re, hogy az azon kezd merengeni, mégis mit mondhatna. Vallja be az igazat? Ahogy Axel átható, kék szemei az arcát fürkészik, elveszik, így végül nem csoda, hogy kiböki azt, ami miatt csak fél szemmel figyelte a videót.
- Ezt már láttam – a hangja halk és mintha szégyellné magát. Megigazítja a szemüvegét, majd egy nagy sóhaj kíséretében hátradől, hátha így képes elmenekülni Axel elől.
- De te mégse hallucinálod magadat divattervezőnek. – Axel felnevet, és feljebb mászik az ágyon, hogy végignézhesse Yves látványos szenvedését.
- Annak pont nem. – Elhallgat egy pillanatra, aztán egy halvány mosoly kíséretében felkönyököl, a tekintetét pedig tettetett komolysággal Axelre szegezi. – Viszont kísértetnek néha igen.
- Idióta! – Axel nevetve visszanyomja az ágyra a fiút a vállainál fogva, majd megrázza a fejét és felsóhajt. – Yves Saint-Laurent. Mint valami puccos huszadik századi divatház. Tetszik. Lehetnék az egyik modelled, sehol se találnál még egy ilyen lenyűgöző és tökéletes testfelépítésű srácot. – Axel álmodozva beszél, a hangja könnyed, mintha bármelyik pillanatban ismét nevetésben törhetne ki. Mivel Yves ismeri már annyira, hogy az ilyen megjegyzései mind komolytalanok, nem önti el a gyanú, helyette hagyja, hogy belesüppedjen ő is a szóban forgó álomvilágba.
- Kár, hogy kizárólag női ruhákkal foglalkoznék. Te maximum a takarító lehetnél, aki titokban verné a nyálát a szebbnél szebb modelljeimre. Bocs, az élet igazságtalan, ó szőke herceg!
- Ha a takarítód lennék se a modellek érdekelnének, Yves. Kizárólag miattad járnék be, és minden áldott nap rajtad tartanám a szemeimet, miközben céltalanul söprögetek a körülötted lévő káoszban.
Yves szíve valamiért erre a megnyilvánulásra kihagy egy ütemet, hogy aztán fokozott tempóban kezdjen újra működni; mint valami rohadt szívritmuszavar, ami csak akkor jön elő, amikor Axel valami olyasmit mond, ami miatt megcsókolná a fiút. A gondolat mindig ijesztő és abszurd, Yves pedig egyre többször mereng fiúkon – pontosabban egyetlenegy fiún –, ami miatt furcsán mocskosnak érzi magát, viszont nem tud ellene mit tenni. A tény, hogy meleg, elég kézenfekvő, viszont félelmetes is egyben, úgyhogy igyekszik nem felcímkézni egyelőre semmit se, ami vele kapcsolatos.
- Á, szóval minden lehetséges alternatív univerzumban a perverz kukkolóm szeretnél lenni. – Úgy válaszol, hogy közben az arca halványrózsaszínben pompázik, a tekintetét pedig makacsul a plafonra szegezi.
- Utállak! – morog Axel, de aztán mégiscsak elég hamar túlteszi magát a hangulatingadozásán, és ugyanolyan nyíltsággal fordul Yves felé, mint mindig. – Ez lenne a te stílusod, ugye? A szenvedélyes divattervező elveszve a hatvanas-hetvenes években, ahogy a ruháival harcol a szabályok ellen – szinte már duruzsol, így Yves akaratlanul is felnéz rá. Fogalma sincs, hogy Axel mikor került ilyen közel hozzá, arra pedig pláne nincs értelmes magyarázata, hogy a fiú kecses, festésre termett ujjai miért játszadoznak a kusza, barna tincseivel.
- Tehát végignézted már a füzetet, ugye? – Yves-nek eszébe jut a füzetében lévő utolsó oldal.
- Igen. – Axel elmosolyodik. – És te vagy az én huszonegyedik századba született huszadik századi divatikonom. Röhejes, mi? – Közben az arca egyre közelebb kerül Yves-éhez. Mindkettejük szíve szaporán ver, és már nem is kérdés, hogy mit szeretnének; az ajkaikat összeérinteni, nem számít, hogy az elvileg helytelen.
- Röhejes – visszhangozza Yves Axel szavait, majd nyel egyet és kicsit feljebb emeli a fejét.
- Bárcsak ötven évvel korábban élnénk át ugyanezt – motyog őszintén sajnálkozva, aztán átszeli a kettejük között lévő maradék távolságot, és végre megcsókolja Yves-t.
A lépcsőről a léptek jellegzetes neszezése el se jut a tudatukig. Ha már mindenképpen kétezer-tizenhétben muszáj élniük, az időt mintha képesek lennének megállítani maguk körül egy olyan egyszerű, mégis pezsdítő és csodálatos dologgal, mint egy csók.
- Melody, mondtam, hogy a fiunk meleg! – Enzo szórakozott kiáltására a két fiatal zúgó füllel és egy érett paradicsom színével vetekedő arcszínnel elválik egymástól, majd kábán Yves müzlit majszoló apjára néznek, aki az ajtóban áll, mintha mi sem történt volna. Ugyan nem szólalnak meg, de mindketten ugyanarra gondolnak: ezerkilencszázötven körül erre nem pont így reagált volna egy szülő.

4 megjegyzés:

  1. Az elején még nem igazán értettem, hogy hová tartasz, vagy épp mikor is játszódik a történet. A tervező idejében? A nyolcvanas években? Napjainkban? Azonban a végén minden kitisztult és érthetővé vált minden. Ügyesen megírtad, érdekes volt olvasni, gratulálok! :D
    (A bejegyzés elején a második link nem működik, azt talán majd ki szeretnéd javítani)
    Niki

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hehe, örülök, hogy azért a végére kitisztult, habár fentebb céloztam rá, hogy ez ilyen huszonegyedik századi dolog. :"D
      Köszönöm, örülök, hogy tetszett!
      ui.: ha nem szólsz, soha nem veszem észre, megyek ki is javítom, ew
      xx

      Törlés
    2. nálam működik, nem tudom, mi lehet a probléma o-o

      Törlés
  2. És kint van! El se tudod hinni mennyire vártam, ez a két nap-hónap dologgal kicsit megijesztettél, de örülök, hogy már most elolvashattam *0* És mondanom sem kell, nagyon nagyon tetszett. Mindenkit bírtam benne (oké, kivéve azt a csajt, de ő kinek volt szimpi?), Enzo reakciója a végén pedig mindent vitt, jesszusom, ha nem szeretném a saját apámat, kiráncigálnám a történetből Yvesét, annyira ütött ez az egy mondat xD x3 Apropó Yves, időjárásilag nagyon hasonlítok rá,szóval engedélyeddel átkeresztelem magam Antropomorf szobanövényre...

    "Nos igen, a jelenlegi állás szerint Kim jövőbeli foglalkozása ugrándozik a hercegnő és a prostituált között – és mivel az előbbi nehezebben kivitelezhető, Yves néha jó bátyhoz híven aggódik az ő édes, habár kissé sátáni húgocskájáért."-----> ezen szakadtam,prostituált,vagy hercegnő, jó ha ezt már ennyi idős korában meg tudja állapítani a bátyja. Axelt pedig ugyanúgy imádom mint a főszereplőnket,kár,hogy az ilyen perfect srácok elkerülik a mi megyénket (legalábbis én még egyel sem találkoztam, so...).

    Egy szóval imádtam, és alig várom a soron következő irományodat :3

    Tisztelettel: Antropomorf Szobanövény

    Ui: Imádom ezt a szót, rászoktattál xD

    Uui.: Megkérdezhetem mikorra tervezed a(z) "A fiú, aki meg akart halni" folytatását?

    VálaszTörlés