oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. augusztus 27., vasárnap

A fiú, aki meg akar halni - 8.

*bizonytalanul, de betoppan ezzel az izével, mintha nem késett volna majdnem két teljes hónapot vele*
dE EGYÉBKÉNT TÉNYLEG!
Emberek, hahó, csak úgy megsúgom, hogy három lehetséges menet is van a fejemben, amit Max és Chris összeszerencsétlenkedhetne, ew. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy most, hogy kiteszem se tudom, hogy legyen-e ezelőtt egy fejezet. Ha lesz is, ti arról szerintem már nem fogtok tudni, meglesz ám a laptopomon a kijavított, átszerkesztgetett, kibővített verzió, ch, miért is lennék logikus, hogy csak akkor teszek ki valamit, amikor végzek vele.
*elszalad egy messzi galaxisba, mert érzi, hogy tényleg! minden összekuszálódott*





          ⏪ előző



8.
mert néha nincs mit tenni, minden összekuszálódik
Miközben Max az erősre főzött kávéját kortyolgatja a parányi erkélyen – amin éppen csak elfér egy kissé görbe vaslábakon álló aprócska sámli és egy-két virágláda –, kiélvezi a reggelt. Az évek alatt valahogy úgy alakult a reggeli rutinja, hogy az ébresztő előtt huszonöt perccel felébred, és mivel nincs kedve tétlenül heverni az ágyban, készít magának egy koffeinbombát, és még negyed óráig vegetál az ébredező város panorámáját szemlélve.
Amszterdam.
Még mindig beleszédül a ténybe, hogy egy olyan fantasztikus férfi oldalán él ebben a lenyűgöző városban, mint Chris, pedig már nem hónapokban mérik a kapcsolatukat. Ma reggel nem az előtte álló fárasztó napon mereng hanem inkább az életén. Az erre a célra fenntartott egyszerű spirálfüzet az ölében hever egy doboz cigaretta társaságában, és míg a kávéját kortyolgatja, igyekszik rendezni a gondolatait, hátha eszébe jut valami olyan dolog, amit lejegyezhet.
Nem tudja, mikor kezdődött a változás. Kicsit olyan ez, mint a naplemente; az egyik pillanatban még minden világos, egy fél órával később pedig arra eszmél az ember, hogy a laptop fénye majd’ kiégeti a szemét, olyan sötét lett körülötte.
Nála ez akkor kezdődhetett el, amikor Chrisszel végre sikerült mindent elintézniük, és az első egyetemi napjukon sétáltak ki éppen egy pékségből, friss baguette-tel a kezükben. A fiú valami olyasmit mondott, hogy innentől csakis a boldogság van megengedve, hiszen végre teljesen úgy érzi, szabad és él. Ez a kis mondat megmozdított valamit Maxben, és néhány nappal később azon kapta magát, hogy az egyik üres füzete felett üldögél, aminek az első lapjára – szinte öntudatlanul – azt írta, hogy „végre élek”.
És ez lett a füzet témája. Minden egyes oldalon szerepel legalább egy rövidke mondat, amiket általában az ilyen szombati eszmefuttatásai alkalmával jegyzett le. Csupa pozitív és szép dolog, hiszen nem szabad a negatívumra koncentrálni, különben akkor seperc alatt elveszik. Ugyanis a felszín alatt, a próbálkozások szüntelen folyamata ellenére ő attól még tudja jól, hogy ugyanaz a különc srác maradt, aki volt.
Mi a különbség? – a kérdés szöget üt a fejében, és vegyes érzésekkel telve gondol a mostani életére. A hamarosan véget érő orvosi alapképzésre, a csodálatos kapcsolatára Chrisszel, a barátaira, na meg az apróbb dolgokra, mint például a jelen pillanatban is kezében tartott kávé. Mindezek olyan részei az életének, amelyekre hat éve még csak gondolni se mert, különben egy padlón heverő szerencsétlenné változott volna, aki egyszerűen meg akart szűnni létezni.
- ’Reggelt – üti meg a fülét Chris álomtól kótyagos hangja, majd megérzi a hátára simuló forró tenyeret. Rossz szokása, hogy még most, január elején is egy szál pólóban és alsónadrágban ül ki kávézni, hiába van rettenetesen hideg.
- Jól aludtál? – Mosolyog fel a mögötte álló, éppen szemét dörzsölő Chrisre, miközben a kezébe nyomja a maradék alig langyos kávét, és rágyújt egy cigire.
- Akkor aludtam volna jól, ha csak hat óra múlva kellene felkelnem – zsörtölődik a férfi, de azért megereszt egy mosolyt, aztán lehajol, és a füstön át ad egy csókot Maxnek. – Jéghidegek az ajkaid, leszokhatnál arról, hogy télen játssz eszkimót. Nem fogok bejárni a kórházba, csak mert véletlenül tüdőgyulladásod lett.
- Ugyan, ott fogsz zokogni az ágyamnál, mert nincs, aki elviselné a rajzaidról szóló minimum félórás szónoklataidat – szól vissza Max csípőből, és felvillanyozva kinyitja a füzetet, mert eszébe jutott valami, ami tökéletesen beletartozhat a pozitív életszemlélet baromságba. – Ja, és az eszkimós kifejezés csak téli környezetben érthető, szóval nem tudok más évszakban ilyet játszani.
- Mióta orvosnak tanulsz, mindenbe belekötsz és okoskodsz. Utállak.
- Tényleg? – Max felkel, és lebiggyesztett ajkakkal, könyörgő tekintettel pillog Chrisre, aki erre csak felnevet, majd behúzza magával a fűtött, széltől mentes lakásba az ő kis vörösét.
- Nem, hazudtam! – Sóhajt fel színpadiasan Chris, aztán nem foglalkozva azzal, hogy a másiknak a kezébe még benne van az égő cigaretta és a füzet, szorosan magához vonja, és szeretetteljes puszit ad a szeplős orrára. – Mindennél jobban szeretlek, Max.
Ezek után nem csoda, hogy Max kénytelen félredobni a füzetet, hiszen a gondolatai csakis a kócosan reggeliző szerelme körül forognak, akit ezen a reggelen se képes rábeszélni arra, hogy ne csak fekete ruhák legyenek rajta. Imádja Christ vörösben, viszont hiába élnek együtt lassan hat éve, összesen tizenkétszer sikerült Maxnek ráimádkoznia mást az egyszerű ruhadarabokon kívül.
Csak késő délután jut eszébe, mit szeretett volna leírni a füzetbe, amikor is egyedül lapozgatja a jegyzeteit a hálóban, míg Chris odakint videochatel Yasminnal és Kevinnel. Max sóhajtva elnyúlik az ágyon, félreteszi a szanaszét heverő lapokat, és kinyúl a pozitivitás szent tárgya felé.
„A hideg, téli reggelek, amiket C. néhány szóval (így, vagy úgy) felforrósít.”
Aztán lehunyja a szemeit, egy kicsit nem gondol se az emberi test részeire, se a különböző betegségekre, és csak úgy van, hagyja magát sodródni. Mostanában kicsit elveszettnek érzi magát, mintha az utolsó vizsgájára való végeláthatatlan készülés és az emiatt való idegeskedés egy falat emelne köré. Egy nagyot sóhajtva felül, az ölébe húzza az igencsak használt állapotban lévő noteszt, majd nekiáll olvasgatni a saját firkálmányait, nehogy olyan területre tévedjen a saját agyában, ami senkinek se lenne jó.
Ki tudja, hogy az évek során tényleg jobban lett, vagy csak felvett egy szerepet, ami neki és Chrisnek is megfelel.
- Nem megyünk le a The Waterhole-ba? Miláék ott vannak, azt mondja, nélkülünk nem az igazi – Chris hangja közelről szól, így Max összerezzen és gyorsan felül, majd úgy nézi a félmeztelen, ki tudja, miért festékes férfit, mint akit rajtakaptak valamin. – Hé, jól vagy? – Huppan le Max mellé Chris, és kikapja a kezéből a füzetet.
Igyekszik lazán viselkedni, de hihetetlenül félti Maxet. Hiába van rendben körülötte minden, a szemeiben még mindig túl sokszor véli felfedezni azt a melankóliát és búskomorságot, ami talán azt a bugyuta tervét is szőtte. Mikor meglátja, mit írt bele a mellette csendben üldögélő, őt figyelő Max, az arcára egy hatalmas vigyor ül ki, ugyanis imádja, amikor saját magáról olvashat.
A kezdeti öröme elszáll; ráébred arra az aprócska tényre, hogy Max a csipkés függönyön felejtette a tekintetét, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki még ebben az évszázadban válaszolna.
- Elfáradtál? – Simogatja meg Max hátát Chris, aztán felkel, és összepakolja a jegyzeteket, nehogy a barátja még hosszú órákon át kínozhassa magát a latin kifejezésekkel tarkított, számára felfoghatatlan mondatokkal. Egyszerre rettenti el és tölti el büszkeséggel, hogy Max képes mindezt megérteni és megtanulni.
- Nem hiszem – motyog, és beletúr a hajába, amit mostanában szeret kicsit hosszabban hagyni, így a fürtjei a tarkójánál és a halántékánál kusza csigákba rendeződnek.
- Akkor képes vagy lejönni egyet szórakozni, ugye? – Chris megáll előtte, és addig szuggerálja a szemmel láthatóan teljesen kimerült férfit, amíg az fel nem néz rá. – Szükséged lenne kicsit kiszabadulnod innen, már három napja nem csinálsz mást, mint a tananyagot bújod. A vizsgád még odébb van, én meg magányos vagyok és szeretnélek kicsit megölelgetni, miközben önfeledten nevetsz a barátainkkal. Naaaa! – Beszéd közben a kezei közé fogja Max kissé borostás arcát, és reménykedve elmosolyodik.
- Lyukat beszélsz a hasamba – természetesen Max nem tud nemet mondani neki, így egy halvány mosollyal az arcán biccent egyet. – De ha a táncolás helyett majd az asztalon alvást választom, ne lepődj meg!
- Majd megkérem Quinnt, hogy keltsen fel valami orvosi dumával.
- Felkészült vagy. Ez tetszik – Max elvigyorodik, ami még ennyi idő után is megmelengeti a másik férfi szívét. – Viszont le kell lombozzalak, ha kiteszem innen a lábamat, még csak simán a testrészek neveit se akarom hallani.
- Na, ez a beszéd, már alig bírtam nézni, ahogy itt strébereskedsz!
- A helyedben csendben maradnék, én legalább nem kérem azt, hogy amíg tanulok, üldögélj egy kényelmetlen sámlin mozdulatlanul.
Az évődéssel fűszerezett szócsata még húsz perccel később is javában zajlik, ami miatt mind a ketten úgy érzik magukat, mintha idős házaspárok lennének, de amint egymásra néznek, nem érdekli őket, és kitör belőlük a nevetés. Chris átkarolja az elegáns szövetkabátot és bőrcsizmát viselő Max derekát, aki kuncogva bújik hozzá.
Talán semmi se jobb annál, mint amikor egy olyan személlyel nevethetsz együtt, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Mintha minden egyes pillanat egy közös titok lenne, valami, amit óvni kell a kutakodó tekintetek elől, különben elmúlik a varázs. Egy nevetésnek, vagy akár csak egy mosolynak is lehet története; Chrisnél és Maxnél a tény, hogy erre immár önfeledten és őszintén képesek mind a ketten, a szerelmük története. Együtt voltak akkor, amikor látszólag egyedül kellett küzdeniük, de végre találtak egy kis helyre, ahol szabadok lehettek, a boldogság pedig megengedett volt; és együtt vannak most is, hogy végre minden jónak tűnik.
Max kívülállónak érzi magát, ahogy az italát kortyolgatva figyeli a jókedvűen beszélgető, nevetgélő barátait. Képtelen odafigyelni Mila és Saar örökös csipkelődésére, pedig az általában mindig fel szokta dobni a hangulatát.
A két lány már két éve – vagyis azóta, hogy az ő kis csapatuk először lejött a The Waterhole-ba – játssza ezt a játékot, és csak a vak nem látja, hogy teljesen odavannak egymásért. Chris néha még rajzol is róluk, amiket természetesen csak Maxnek és Quinnek mutat meg, különben kitörne a harmadik világháború. Fogalmuk sincs, mikor jönnek rá maguktól, hogy őket egymásnak teremtette az ég, de a három srác megegyezett, hogy nem világosítják fel őket a nyilvánvalóról. Úgy hol lenne az izgalom?
- Saar, csak egyszer gyere le ide sima farmerben és smink nélkül. Csak egyetlenegyszer – Mila könyörgő hangja utat tör Max szórakozott gondolatain át, így a férfi sóhajtva beletúr a hajába és a lányokat figyeli. Kíváncsi rá, mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége, de ahogy elnézi, Chris és Quinn is bejelentkezett az ingyen moziba.
- Miért fáj az neked, ha adok magamra és nem fogok mamuszban meg elnyűtt pulóverben kimerészkedni az utcára, mint te? – Vonja fel higgadtan a szemöldökét Saar, közben pedig, csak hogy idegesítse Milát, a telefonja kijelzőjében leellenőrzi, milyen állapotban van a műszempillája.
- Mert nem vagy a Kardashian família tagja, és mindannyian tudjuk, hogy imádod a highlightert, de… - Mila tehetetlenül felnyög, és segélykérő pillantást vet Quinn felé.
- Mi az? – Érdeklődik amaz ártatlanul, majd összevigyorog Chrisszel, aki aztán Maxre pillant, és szórakozottan megrázza a fejét.
- Rémesek – súgja a fülébe, és puszit ad a leomló vörös tincsek mellé a férfi halántékára.
- Összejöhetnének végre – ért egyet halkan Max, közben pedig akaratlanul is felsóhajt a gyengéd érintés miatt. Imádja, amikor Chris úgy bánik vele, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne, amit a férfi nem rest kihasználni, hiszen tudja jól, ezzel sikerül elüldöznie a másik zavarát, amit akkor érez, ha társaságuk van. Egyszerűen képtelen megértetni Maxszel, hogy mindenkit hidegen hagy, mikor érnek egymáshoz, amíg nem kezdenek vetkőzni, vagy épp túl hangosak és feltűnőek lenni.
- Szerintem előbb ölik meg egymást.
- És Quinnt, akit folyamatosan bírónak akarnak használni.
- Igaz – ért egyet Chris nevetve.
Maxnek egy idő után nincs energiája a barátait figyelni, bekapcsolódni a beszélgetésbe pedig nincsen kedve, így felkel és kisétál a teraszra, hogy elszívjon egy cigarettát. Nekidől a virágokkal körbefuttatott kerítésnek, miközben letüdőzi a füstöt. A tekintete a semmibe réved, egyáltalán nem foglalkozik a körülötte lévő emberekkel. Hiába próbálja elnyomni magában a félelmeit és aggodalmait, már előre retteg a vészesen közelgő vizsga miatt. Eddig egyszer se bukott, ami kész csoda, mindig megvolt legalább a minimum kettes, de a nyomás most úgy nehezedik a vállára, hogy alig tud alatta koncentrálni, és akárhányszor belegondol a dolog súlyába, gyomorgörccsel végzi a fürdőszobában bujkálva, nehogy Chris a szemtanúja legyen az idegösszeroppanás közeli állapotának. Nem tesz jót az se a lelkének, hogy a szülei még mindig nem mutatnak egy csepp érdeklődést se az élete felé, és semmibe veszik azt, hogy a középső, kissé különc gyerekük másokon szeretne segíteni, és ezért még a belét is kitanulja.
Erre a gondolatra egy keserű mosoly ül ki az arcára, a látása pedig elhomályosodik a sértett könnycseppek hirtelen tolakodása miatt. Hiszen mit számít, hogy nem voltak ott, amikor megkapta az érettségi bizonyítványát, mert a húgának épp meghallgatása volt egy elit zeneiskolába. Sőt, az se zaklatja már fel, ha eszébe jut, az anyja hogyan reagált az előbújására.
Ő már rég elfogadta önmagát, megbékélt azzal, hogy nincsenek isten adta képességei, mint Chrisnek, vagy éppen a húgának, és hogy mások szemében mindig is a szerencsétlen vörös srác lesz, hiába öltözik már úgy, mintha egy divatmagazinból lépett volna ki. Ellenben az igen is mély keserűséggel tölti el, hogy a szülei soha nem voltak úgy igazán mellette, és talán miattuk lett ilyen elcseszett. Mindenki megérdemelné, hogy legalább az édesanyja és az édesapja feltételek nélkül szeressék, a megfelelési kényszer okozta szorongást majd még bőven behajtják mások az életben. Maxben már csak a csalódás és a sértettség munkálkodik, ha visszagondol a gyerekkorára; már tudja, hogy ő is megérdemelt volna mindent, amit a testvérei, csak azért, mert nehezebben ment neki valami, nem kellett volna automatikusan semmibe vennie őt senkinek.
- Hé, jól vagy? – Chris keze ugyanolyan melegen és puhán simul a hátára, mint reggel, ami egy pillanatra megszünteti a benne lévő feszültséget, és visszatartott lélegzettel hagyja, hogy a nikotin a szokásosnál több ideig munkálkodjon a tüdejében.
Max a tengerkék szemű srácra pillant, aki még csak nem is próbálja leplezni az arcára kiülő aggodalmat. Ez megmelengeti a szívét, az érzelmei túlcsordulnak, és erővel kényszeríti magát, nehogy elsírja magát. Túl sok neki ez az időszak, az egyik pillanatban még nincsen semmi baja, a másikban egyszerűen csak fáradt, a harmadikban pedig már képes lenne addig zokogni, amíg el nem tűnik minden, ami ilyen hatással van rá.
- Nem tudom – vallja be halkan, ugyanis nem tud még egy olyan mindennapi hazugságot se kiejteni a lelkéig hatoló szemek kereszttüzében, amit emberek milliói alkalmaznak nap mint nap úgy, hogy mindannyian erre a kérdésre válaszolnak.
- Min gondolkodtál? – Chris is nekitámaszkodik a kerítésnek, felveszi Max testtartását, majd félrebillentett fejjel néz fel a barátjára, akinek a homlokát ráncok tarkítják, az arca pedig félig eltűnik a szájából kiáramló füstben és párában.
- A szüleimen, azt hiszem – válaszol halkan, majd elnyomja a csikket az előtte lévő virágládában, és immár minden figyelmét Chrisnek szenteli.
- Ma nagyon bizonytalan vagy – Chris már-már kétségbeesetten próbál kicsit viccelődni, de Maxtől csak egy alig egy másodperces mosolyra futja, ami valójában inkább egy fintorra hasonlít. – Bocs, azt hittem… mindegy.
- Nem, rendben van. Én nem vagyok jó passzban, emiatt nem kell rosszul érezned magadat. Menj, élvezd az estét, nekem szerintem már akkor haldoklott, amikor még el se kezdődött.
- Aggódom – Chris szinte félve ejti ki ezt a szót, hiszen mindketten nagyon jól tudják, mire gondol pontosan. Max nem jelentette ki, hogy lemond az immár hosszú évek óta dédelgetett tévképzetéről – legalábbis Chris jobban szereti, ha így nevezheti. Nem csoda, ha Chris szép lassan nem tudja semmibe venni, hiszen hab a tortán, hogy Max egyáltalán nem hajlandó beszélni. Fél, hogy a férfi talán nincs annyira rendben, mint amennyire tűnik.
- Nem kell – sóhajt Max, és hogy megnyugtassa kicsit a szerelmét, elmosolyodik; ezúttal még a fogait is kivillantja.
- Akkor is aggódom érted, Max, hiába mondod ezt.
- Mi lenne, ha inkább bíznál bennem?
Chrisnek fogalma sincs, hogy erre mégis lehetne felelni, ezért inkább csak bólint. Max azt hiszi, hamarosan magára hagyja, de nem, Chris nem tágít mellőle, pedig lerí róla, hogy odabent üldögélne a többiekkel.
- Hihetetlen, mennyit változtál. Régen fapofával sarkon fordultál volna, most meg itt ácsorogsz mellettem, az arcod pedig nyitott könyv, teli van érzelmekkel – Max halkan, elgondolkodva beszél, és ahogy a másik fiúra gondol, el is feledkezik az eddig benne kavargó negatív dolgokról.
- Most mit mondjak, melletted lehetetlen lett volna ugyanannak az arrogáns seggfejnek maradnom – von vállat Chris kissé szórakozottan. – De egyébként te se panaszkodhatsz.
- Pardon?
- Ne hidd, hogy ugyanaz a srác vagy, mint akibe első látásra beleszerettem az étteremben.
- Első látásra? Erről eddig miért nem meséltél? – Max elvigyorodik, a magabiztossága hirtelen az egekben van.
- Azt hittem, egyértelmű – válaszol őszinte meglepettséggel Chris. – Mármint, érted. Le akartalak rajzolni, meg minden. Elvarázsoltál.
- Csak öt és fél év kellett ahhoz, hogy kiderüljön, mit jelent az, hogy szerinted vászonra való vagyok. Vagy valami ilyesmit mondtál. Jaj, miért vagyunk ennyire nosztalgikusok?
- A változásomról kezdtél halandzsázni, gondolom a többi meg csak úgy jött – Chris mosolyogva nézi Max arcát, amiről most végre eltűnt az az általános kimerültség és ijedtség, ami az utóbbi időben levakarhatatlanul rajta volt. – Na, nem megyünk vissza?
- De, azt kéne tennünk – sóhajt Max, pedig semmi kedve visszaülni a bárba. Szívesebben ülne ki egy parkba, hogy csendben nézhesse a csillagokat Chrisszel, miközben hagyja magát elveszni a gondolatai és érzelmei labirintusában.
- Gyere – motyog Chris, majd ad egy puszit a barátja több napos borostától szúrós arcára, és megfogja a kezét, hogy magával tudja húzni.
- Ezután elmegyünk sétálni? – Kérdi halkan Max Christ, aki csak biccent egyet.
Maxet elönti a megkönnyebbülés, és amikor visszaülnek a helyükre Milához, Saarhoz és Quinnhez, végre képes csatlakozni a beszélgetéshez, és a bor is könnyebben csúszik le a torkán.
A két férfi egymás derekába karolva sétál a sötét, csatornákkal és hidakkal szegélyezett amszterdami belvárosban. Chris ugyan igyekezett odafigyelni magára, ugyanis Max egyszerűen rémes, ha kicsit többször néz a pohár fenekére a kelleténél, de azért az ő szemei is üvegesen csillognak, a mosolya pedig furcsa és megmagyarázhatatlan. Egyikőjük se fázik dacára annak, hogy hajnali három van, ők pedig csak egy pólót és egy nem éppen vastag kabátot viselnek.
- Chris, kérdezhetek valamit? – Max megtorpan, a hangja elcsuklik, a jókedve pedig már csak egy távoli emlék. Úgy fest, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne elsírni magát.
- Persze – biccent Chris, aki vesz egy-két mély levegőt, igyekezvén kitisztítani a gondolatait. Reménykedett benne, hogy ez az este kivételes lesz, és hogy Max hangulata végig jó lesz.
- Mi lesz, ha nem sikerül a vizsgám?
- Megpróbálkozol vele újra.
- De…
- Nem! – Chris egy kicsit talán durvábban szólal meg annál, mint ahogyan akart, így sóhajtva átöleli Maxet, aki csak duzzogva áll egyhelyben. – Hagyd már abba ezt. Nincsen semmi de.
- Jézusom, Chris, lehetnél kicsit megértőbb! – Max felháborodottan eltolja magától a férfit, majd keresztbe font karokkal, morcosan elindul. Chris félig aggódva, félig idegesen figyeli a barátját, aki a csatorna szélétől két méterre kacsázik. Gyorsan utána siet, miközben kelletlenül érzi, hogy a kialakuló vita és a csípős levegő egyre jobban kijózanítja.
- Az vagyok, neked kéne kinyitnod kicsit a szemeidet. Nem fog összedőlni a világ, ha nem csinálsz meg valamit elsőre. Sőt, az is nagyon szép eredmény, ha csak harmadszorra sikerül valakinek kijárnia az orvosit, vagy mit tudjam én, mit szoktatok csinálni, ti okostojások.
- Nem – morog az orra alatt Max, és előhúzza a szövetkabátja zsebéből a doboz cigarettáját, amiből néhány perc szerencsétlenkedés után nagy nehezen sikerül meggyújtania egyet. – Te könnyen beszélsz, őstehetség vagy a rajzolós, művészkedős dolgokban. Nekem van egy virtuóz húgom, aki már zongorázott az angol királyi család egyik vacsoráján, meg egy fizikus bátyám, aki mellesleg meggazdagodott valami befektetésből, amit az egyik haverjával közösen csináltak. Szerinted hogy élek meg minden egyes kudarcot? Nem te szeretnél a föld alá süllyedni minden egyes családi összejövetelen, amikor el kell viselned a szüleid gúnyos megjegyzéseit.
Chris vesz egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolna. Nem szeretné megbántani a férfit, ugyanis tudja, hogy sokkal nehezebben veszi az élet adta akadályokat, mint úgy általában véve az emberek, de fogalma sincs, hogyan értethetné meg vele végre, hogy nem csak neki van szar kapcsolata a családjával. Egyszerűen lehetetlen; mint egy szemellenzős ló.
- Emlékeztetni szeretnélek, hogy nekik már rég nem kellene ennyire számítaniuk – végül egy teljesen más perspektívából igyekszik megközelíteni a helyzetet anélkül, hogy azzal érvelne, az ő szülei még ennyi év után is képesek reménykedő megjegyzéseket tenni a jogi egyetemre.
- Chris, azok az emberek a családom. Sajnos mindig fognak számítani.
- Shh – Chris odalép Max mellé, és óvatosan átöleli a derekát, az egyik kezével pedig beletúr a kusza, vörös tincseibe. Nem tetszik neki, amit lát. A férfi zöld szemei alatt kialvatlanságról árulkodó lila táskák húzódnak, míg a tekintete nyugtalan és szomorkás. Az arca nyúzott, amire az olykor azért szexinek ható borosta is rátesz egy lapáttal, a kezében pedig egyre többször fityeg az égő cigarettaszál.
- Miért nézel így? – Érdeklődik Max halkan, és megemelt szemöldökökkel próbál gyanakvó arckifejezést ölteni magára, ami sajnos egyáltalán nem megy neki. Végül felhagy a próbálkozással, és a száját rágva, kissé zavartan figyeli az őt fürkésző, gyönyörű Christ. A férfi külseje bódító hatással van rá, szóval hiába van hideg, az agyán ugyanolyan részeg köd ül, mint még bent a bárban.
- Szóval azt állítod, a családod mindig számítani fog – szólal meg Chris, direkt figyelmen kívül hagyva a másik kérdését; Max bólint egyet. – Akkor mi lenne, ha azt mondanám, hogy ezentúl legyünk mi ketten egy család? Na? Csak miattam kellene aggódnod – Chris biztatóan elmosolyodik, és reménykedik abban, hogy Max nem találja olyan rettenetesen furcsának ezt a beszélgetést, mint ő.
- Mi ketten? – Max hitetlenkedő szavai kicsit letörik ugyan Christ, de azért igyekszik nem elveszíteni a pozitivitását, így óvatosan biccent egyet. – Őrült vagy! – Max lassan elvigyorodik, és váratlanul egy olyan szoros öleléssel ajándékozza meg Christ, hogy az nem képes másra, csak szoborként várni, hogy végre legyen egy kis tere.
- Ja, mind őrültek vagyunk, nem? – Motyog, mikor Max zavartan nevetgélve hátralép egyet. Nem tetszik neki, hogy az érzelmei ilyen mértékű feltárására egy ilyen félválaszt kapott csak. Nem minden nap mond ilyeneket, sőt, soha életében nem ejtett ki még a száján ilyen komoly dolgot, ráadásul idáig önmagát tartotta az elköteleződés legfőbb ellenségének. Ki gondolta volna, hogy valójában ugyanolyan, mint a többi szerelemre és komoly párkapcsolatra vágyó idióta?
- Szeretlek – kacarászik tovább Max, miközben előhalássza a telefonját a farzsebéből.
- Max, én ezt most teljesen komolyan mondtam, figyelj rám picit – Chris megfogja a másik férfi mindkét csuklóját, így az nem tehet mást, mint hogy kelletlenül ugyan, de ismét minden figyelmét Chrisnek szentelje. – Mindennél jobban szeretlek, és remélem, hogy te is így érzel velem kapcsolatban. Szeretném, hogy tudd, én mindig itt leszek veled, akármi is legyen, és a családomként tekintek rád. Nem számít, mi volt eddig, kihez mentél haza, amikor kisebb voltál, vagy épp ki nem támogatott téged, amikor kellett volna, oké? Itt vagyunk egymásnak. Mi ketten.
- Ketten… - motyog Max, és végre úgy tűnik, eljut az agyáig mindaz, amiről Chris hablatyolt egész eddig. – Te komolyan mondtad, nem csak vigasztalni akartál, ugye? – Hitetlen suttogásként hagyja el az ajkait a kérdés, mintha bűn lenne akár egy pillanatra is elhinnie, hogy valaki tényleg képes őt ennyire szeretni. Még mindig mellbe tudja vágni annak a töretlen és csodálatos érzelmi kötődésnek a ténye, ami köztük van, és ez most sincs másként. A szemeit elfutják a könnyek, az arca pedig kipirul, de most nem a szervezetében munkálkodó alkohol miatt.
- Utálom, amikor iszol, mindig olyan nehezen esik le minden – dünnyög Chris, de azért végigpuszilja Max járomcsontját, aztán mikor elér a szájáig, incselkedve megnyalja a férfi ajkait. Max sóhajtva elmélyítené a csókot, csakhogy Chris somolyogva a vállára hajtja a fejét, így megelégszik annyival, hogy a sötét fürtök közé fúrja az orrát, és belélegzi a sampon, a füst, és az ő saját egyedi illatának keverékét. Az egész teste bizsereg, annyira szeretne mondani valami ideillőt, csakhogy annyira meghatódott, hogy elfogytak a szavai, és még a világ legszebb, legérzelmesebb verse is kevésnek bizonyulna. Így nem tehet mást, mint hogy percekig a karjában tartja a nála alacsonyabb férfit, aki a gondolataiban elveszve kiélvezi az együtt töltött nyugodt perceket, és csendben reménykedik abban, hogy Max is képes lesz kettejükre mostantól nem csupán egy egyszerű párként, hanem családként gondolni. Kit érdekel, hogy csak ketten vannak?
A család definíciója amúgy is elavult, és manapság már bárkire lehet családtagként tekinteni; szóval ők is nyugodtan megtehetik azt, hogy végre teljesen maguk mögött hagyják a szüleiket.
- Chris, támadt egy fantasztikus ötletem – motyog bele Max az éjszakába, mire Chris sóhajtva felpillant az ismét idiótán mosolygó férfira. Csak tudná, hova lesz az ő imádnivaló és romatikus Maxe, amikor elkezd lerészegedni.
- Éspedig?
- Írjunk néhány SMS-t!
Max szégyentől vöröslő arccal üldögél a nappaliban Chris mellett, aki csupán szórakozottan eszegeti egymás után az érettebbnél érettebb, importált szőlőszemeket. Már jócskán elmúlt dél, de mivel hajnali hat körül értek haza felettébb feldobott állapotban, ez mit sem számít, úgy érzik magukat, mintha már napok óta nem aludtak volna egy szemhunyásnyit se.
- Mégse volt jó ötlet SMS-eket írni? – Érdeklődik Chris ártatlanul pillogva a barátja felé, aki erre csak vinnyogva rázza a fejét, majd Chris ölébe dől, a telefont pedig átadja neki.
Chris áldja az eget, amiért nála nem volt mobil, ugyanis könnyen előfordulhatott volna, hogy Max őt is ráveszi arra, hogy zaklassa a rokonait szebbnél szebb szövegekkel. Elég egyiküknek szembesülnie a méltatlankodó és felháborodott válaszokkal, hogy a legalább ötpercenként felhangzó csengőhangról már ne is beszéljünk.
- Szinte hihetetlen, hogy még részegen is szinte kifogástalan a helyesírásod. Mi a titkod? – Vigyorog le Chris az ölében szenvedő Maxre.
- Hagyj!
- Lássuk csak, ezt épp anyukádnak küldted… Nézd! – Azzal meg se várva a másik válaszát, odadugja a telefont az orra alá.
Szeretné,m hogy tudd. kAPd be!!n!
- Baszki – mordul fel Max, és inkább lehunyja a szemeit. – Írt rá valamit?
- Nem, de van tőle huszonegy nem fogadott hívásod – válaszol készségesen Chris, és máris egy másik beszélgetést nyit meg Max telefonjában. – Ja, és a húgodnak megírtad, hogy utálod.
- Nem erre emlékeztem… - dünnyög Max zavartan, és nagy nehezen összeszedi magát annyira, hogy felüljön. Kár, hogy a méltósága nem mostanában fog előkerülni.
- Jó, azzal kapcsolatban is felvilágosítottad, hogy féltékeny vagy rá, és reménykedsz benne, hogy depressziós lesz. Hallod, csak úgy árad belőled a kedvesség. Mi lenne, ha nem innál többet?
- Ezt ne feltételes módban mondd, ez így lesz. Többet még a The Waterhole-ba se engedj le. Meg kell védened tőlem az emberiséget.
- Á, elég lesz csak a rokonaidat – legyint Chris, és épp akkor érinti meg ismét a képernyőt, amikor Max telefonja egy bejövő hívást jelez, így ahelyett, hogy sikerülne megnyitnia egy újabb beszélgetést, véletlenül azonnal fogadja a hívást. – Khm, halló – szól bele kissé esetlenül, ugyanis lövése sincs, ki lehet a vonal túlsó végén.
- Max, te vagy az? Mégis mit jelentsenek azok a marhaságok, amiket írtál? – Egy ismerős női hang sipít hisztérikusan Chris fülébe, mire az megijed, és gyorsan elhadarja, hogy az egész egy tévedés volt, és majd visszahívja.
- Ki volt az? – Érdeklődik Max, és homályosan beugrik neki, hogy mit zagyvált neki össze az éjjel Chris. – Á, nem érdekes. Ők amúgy se számítanak.
- Miért nem? – Vonja fel az egyik szemöldökét Chris, és hol a telefonra, hol Maxre pislog.
- Hát, mintha te lennél az én családom, otthonom, bla-bla-bla, tudod te, mire gondolok – mosolyog édesen, még a zöld szemeibe is rég látott fény költözik. Chris kicsit újból beleszeret a furcsa, kissé bolond férfiba, ahogy az egész lényét megmásítja a boldogság.
- Ó, igen – biccent Chris, és hiába próbál komoly maradni, elvigyorodik, majd örömmel telve felnevet, és kiejti a kezéből a telefont, majd rámászik Maxre, és agyoncsókolgatja. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek… - motyog telhetetlenül.
Délutánra az összes SMS és hívás nyomát eltünteti Chris, és reménykedik benne, hogy ezzel legalább Maxszel sikerül elfeledtetnie az érdekes éjszakájukat. Nos, amikor megcsörren a telefonja, a kijelzőn pedig a bátyja neve villog, tudja jól, hogy a sajnálkozó üzenet nem tette meg a kellő hatást. Mivel nem szeretné megzavarni az ismét gőzerővel tanuló Maxet, felveszi a telefont.
- Helló, Max telefonja, de épp Chris beszél – hadar, hátha ezzel azt a benyomást kelti Milanban, hogy igen elfoglalt.
- Te vagy a barátja, ugye? – A férfi hangja kísértetiesen hasonlít Maxére, talán kicsit lágyabb, mintha nem füstölt volna el annyi cigarettát az évek során.
- Igen, én lennék – felel Chris kicsit ingerülten; zavarja, hogy a beszélgetést egyáltalán nem ő irányítja. – Segíthetek valamiben?
- Előkeríthetnéd az idióta öcsémet.
- Nem ér rá, bocs – azzal Chris bontja a hívást, majd duzzogva kimegy a konyhába, hogy egyen néhány kocka étcsokit. Legszívesebben skype-olna egyet Yasminnal, hogy beszámoljon a nemrég történt furcsa dolgokról, csakhogy a barátjával elment valamerre üdülni a hétvégére.
Mire Chris visszaér a nappaliba, Max a homlokát ráncolva tartja a kezében a telefonját, és zavartan olvas valamit. Chris épp megkérdezné, hogy mégis mi történt, amikor a férfi egyenesen ránézve, kissé ijedten megszólal:
- Miért jön ide a bátyám?

következő ⏩          

1 megjegyzés:

  1. Kac.
    Oké. Ez a reakcióm. SMST ÍRT A ROKONAINAK RÉSZEGEN?? Oke, Max, you are my boy. Az anyja egy ,,Dögölj meg!"et is kaphatott volna, nem vettrm volna zokon
    Te is olyan vagy, mint én. Szereted elcseszni a szereplőim életét, nehogy már bárkinek is boldog élete legyen. 😂😂
    Oh, hát vasvillát szorongatva olvastam, drága Kira, de talán megkíméllek a nyársalástól. Legszívesebben addig bökdösnélek a villámmal, amíg minimum 3 részt meg nem írtál nekem.
    Fura volt, hogy ilyen hirtelen eltelt 6 év, minden részlet nélkül, de úgy érzem így is izgalmas lesz. 😊😊
    Várom a következőt!!
    xoxoLeyem

    VálaszTörlés