oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. július 7., péntek

Elérhetetlen - 8.

Egyre logikátlanabbnak érzek ezzel a történettel kapcsolatban mindent, jézusom...
Mentségem legyen, hogy a fangirl énem valószínűleg valami olyasmit kántál írás közben, hogy "szenvedj, Sivan, szenvedj".

          ⏪ előző



BIZALOM
Ha az ember szerelmes, valahogy mindent szebbnek lát. A Nap ragyogóbb, hiába takarja felhő; a szél balzsamosabb, hiába borzong bele az ember; az unalom édesebb, hiába kell munka közben megtapasztalni.
Nos, igen.
Troye egy rózsaszín buborékban lebeg, miközben a pultra könyököl, és Jacob Bixenman, a gumicukorimádó, szextől megijedő srác jár a fejében, akibe minden kétséget kizáróan beleszeretett. Ó, mit szeretett bele, az túl egyszerű volna! Nem, ő nyakig beleesett, méghozzá teljesen visszavonhatatlanul, mintha épp egy mocsár nyelné el.
Önfeledten dúdolgatva ír rá Jacobra Facebookon, és meghívja magához, mert most végre ő is szeretne adni valamit. Mondjuk fogalma sincs, mi érhetne fel ahhoz a csodálatos tetőtéri randihoz, de úgy van vele, hogy próbálkozni szabad. Az se szegi a kedvét, hogy a lakása egy nappaliból, egy fürdőszobából és egy kicsi konyhából áll – ha Jacob szereti, nem a hangyányi lakása miatt fog kiábrándulni belőle, az is biztos.
A találkájukat este hétre beszélik meg, így Troye-nak van még három órája, hogy kitaláljon valamit, amivel boldoggá tehetné Jacobot. Mivel semmi ihlete nincs ilyen szempontból, inkább összepakol kicsit, hogy otthonosabbá varázsolja a lakást, aztán leül a kanapéra, hogy gondolkodjon.
Az egésznek az lesz a vége, hogy szép lassan bepánikol, ugyanis még soha senkit nem hívott meg magához. Ez egy hatalmas mérföldkő az életében, és hirtelen úgy érzi, mint aki egy szikláról zuhan lefelé, méghozzá megállíthatatlanul és mindenféle segédeszköz nélkül – legalábbis a kapcsolat közte és Jacob között olyan gyorsan alakult ki, hirtelenjében pedig semmi máshoz nem tudja hasonlítani, mint a zuhanás irreális élményéhez. A kanapéról hamarosan lecsúszik a bojtos szőnyegre, ahol az egyik szőrös párnáját ölelgetve igyekszik mélyeket lélegezni, hogy ismét ura legyen a helyzetnek, de képtelen megnyugodni. Szereti Jacobot, Jacob is szereti őt, de akkor mi a probléma? Miért tart tőle?
A gondolatai össze-vissza száguldanak, se eleje, se vége nincs egyiknek se.
Aztán egyszer csak megszűnik minden.
Remegő kézzel kisimítja a szemébe lógó göndör tincseket, majd egy nagy sóhaj kíséretében hagyja, hogy a díszpárna lehulljon a földre, ő maga pedig lassan felkel. Miért is üldögélt a padlón? Minden olyan kusza, ugyanakkor egy másfajta értelemben tisztább, mint amikor még nem volt itt.
Félti önmagát, muszáj megvédenie a törékenyebbik énét – egyszerűen a kötelességének érzi, máskülönben semmi értelme nem lenne a létezésének. Leroskad a kanapéra, és immár sokkal nyugodtabban átgondolja, hogy mitévő legyen.
A két énje mintha egyszerre lenne jelen, de mégis egy néhol átláthatatlan, homályos képet adó függöny választaná el őket egymástól. Ez az átmeneti állapot ritkán fordul elő, és ilyenkor Troye úgy érzi magát, mintha az agyában egy olyan háború dúlna, amit ő képtelen épp ésszel felfogni.
Aztán az egésznek vége, ő pedig ott ül immár teljesen egyedül a nappalijában, miközben csak halvány sejtései vannak az elmúlt időszak történéseiről.
- Utálom az életemet – motyog bele az őt körülvevő, állandóan jelenlévő magányba.
Jacob izgatottan csenget fel Troye-hoz, miközben a telefonja kijelzőjében ellenőrzi, hogy a haja ugyanúgy áll-e, mint ahogyan még otthon hatalmas műgonddal belőtte. Épp bosszúsan elkezdené igazgatni az egyik kiálló tincset, amikor meghallja azt a hangot, amit a legjobban imád az egész világon.
- Helló, itt Troye Sivan.
- Szia, napsugaram. – Mosolyog Jacob, akárcsak egy szerelmes idióta.
- Ó, Jacob? – Igyekszik leplezni a hangjából kiáradó meglepettséget, de nem sikerül neki. Jacob azonnal rájön, hogy mi a helyzet, amitől az életkedve, mint egy kipukkadt léggömb, messze száll. – Felengedlek, ugye? Gyere csak, persze, gyere – Troye hangja immár szórakozott, de szerencsére beengedi a kapun a lent várakozó fiút.
Jacob lassan mássza meg az emeleteket, közben pedig elcsodálkozik azon, hogy Troye nem a hippi rokonával él, ahogyan először hitte. Mielőtt bekopogna az ajtón, vesz néhány mély lélegzetet, és emlékezteti magát, hogy nem Troye nem tehet erről, és mindkettejüknek muszáj megbirkóznia ezzel.
Mielőtt megmozdulhatna, az ajtó kinyílik, előtte pedig ott áll a szerelme. Szíve szerint megcsókolná, de így, hogy nem az ő napsugarával van dolga, fogalma sincs, mit engedhet meg magának.
Végül – hogy ne viselkedjen egy idióta módjára – mosolyogva üdvözli Troye-t, aztán egy meleg ölelésben részesíti. A fiú először megfeszül a karjaiban, de aztán ellazul, és viszonozza Jacob ölelését, sőt, még egy félénk mosoly kíséretében puszit is ad a vendége arcára.
- Hiányoztál – vallja be Troye halkan.
- Te is nekem. Na, mit csinálunk?
Troye, hogy húzza az időt, bezárja az ajtót, aztán lassan odasétál a kanapéhoz.
- Igazából nem készültem semmi különössel, csak… - a hangja elhal, nem tudja, mit csinálna szívesen Jacob.
- Csak velem akartál lenni, mi? Nos, megértem, én is imádnám a Jacob Bixenmannel töltött idő minden egyes pillanatát. – Azzal lehuppan a kanapéra a legalább fél tucat párna közé, miközben rávigyorog Troye-ra.
- A számból vetted ki a szót. – Kuncog Troye. – Kérsz valamit inni? Esetleg enni?
- Majd később, jó? Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? – Ajánlja fel Jacob az első programot, ami az eszébe jut, hogy a házigazda segítségére siessen.
- Remek ötlet. – Biccent Troye.
Hamar kiválasztják a filmet – Jacob az Éhezők viadalára szavaz, mert már azóta meg akarja nézni, amióta kijött, Troye pedig beleegyezik, mert már rég látta –, amit aztán a laptopon néznek, miközben kissé feszengve üldögélnek egymás mellett a kanapén. Troye igyekszik tartani magát Bertha szavaihoz, ugyanis a terapeutájának igaza lehet azzal kapcsolatban, hogy jó lenne, ha valakiben meg tudna bízni, de rettenetesen nehéznek érzi, hogy ezt a gyakorlatban is véghez vigye. Jacob kellemetlenül érzi magát, amiért nem tudja eldönteni, hogy átkarolhatja-e a fiút, vagy sem, így csak a lábával dobolva ücsörög, és szinte oda se figyel a filmre.
Végül nem bírja ki, rámosolyog Troye-ra, aki szinte azonnal viszonozza a pillantását, majd egy gyors puszit ad az arcára. Kihasználva a fiú aranyos döbbenetét átkarolja, majd közelebb ül hozzá.
- Sokkal jobb – jelenti ki halkan, amitől Troye-nak lángba borul az arca, a gyomra pedig apróra zsugorodik.
- Hm.
- Mi ez a hümmögésmániád? – Nevetgél Jacob, a másik kezével pedig Troye keze felé nyúl, mert az imént látott valamit a szeme sarkából, ami felkeltette a kíváncsiságát.
- Sokszor hümmögök? – Vonja fel az egyik szemöldökét, és Jacobot figyeli, aki szépen végignézi az ujjait. Elpirul, amikor a kisujjához ér, és azonnal kikapja a kezét Jacobéból.
- Hé – méltatlankodik halkan Jacob. – Hadd nézzem!
Troye kelletlenül emeli fel a kezét. Szeretne mondani valamit, néhány szóval kimagyarázni azt, hogy a kisujján a körme miért pompázik halványkékben, de csak csendben ül. Jacob nem szól semmit, alaposan megfigyeli Troye apró, vékonyka kezét, miközben megfogja a csuklóját, és apró körökben cirógatni kezdi a hüvelykujjával a másik fiút.
- Akkor akartam lemosni, amikor megjöttél – hebeg zavartan Troye, egyszerűen nem tudja elviselni a kettejük között lévő csendet.
- Miért? Mégse tetszik a szín? Szerintem illik hozzád.
- Igen?
- Igen. Kifesthetnéd mindegyik körmödet, szerintem jól állna.
- Ó. – Biccent Troye, és lassan elmosolyodik.
- Mit hittél, napsugaram? – Nevet fel Jacob, látva a másik arckifejezését. – Hogy ki fogok akadni, mert kifestetted a körmödet?
- Nem is tudom… - motyog Troye elgondolkodva. – Most festettem ki először. Nem mertem eddig. Mármint nem sokszor látsz az utcán fiúkat körömlakkal mászkálni, én pedig félek az ítélkező emberektől.
- Gondolj arra, hogy az ítélkező emberek nem jelentenek neked semmit, viszont én igen, nekem pedig nagyon tetszik. – Ad egy puszit Jacob Troye szájára.
Troye elmosolyodik, majd felbátorodva ő is ad egy puszit Jacobnak. Nem tud neki ellenállni, hiába szeret a lehető legjobban elzárkózni az emberektől, Jacob elől egyszerűen nem tud. Érzi, hogy Jacobnak ő a legfontosabb ember az egész világon, ezt pedig túl nehéz lenne semmibe vennie, szóval veszett ügye van, néhány perc múlva arra eszmél, hogy már az egész testével Jacob felé fordul, és néhány centire az arcától, nagyra nyílt szemekkel mered rá szuszogva és teljesen kipirultan.
- Hű… - Csupán ennyit képes kinyögni.
- Szeretlek, Troye – válaszol halkan Jacob. – Mindenhogy szeretlek, oké?
Troye erre elhúzódik. Muszáj vennie egy-két levegőt úgy, hogy az nem Jacob szájából származik. Nem tudja, hogy az utóbbi mondatát Jacob hogyan értette, ez pedig némi aggodalommal tölti el.
- Mindenhogy? Ezt mégis hogy értsem? – Vált át azonnal ellenséges, védekező üzemmódba, de a kezei még mindig a másik fiú arcán vannak, képtelen elengedni őt. Ez megijeszti, de egyelőre később elmerengeni a miérteken.
- Én… - Jacob érzi, hogy ezt most elszúrta, habár fogalma sincs, miért zaklatta fel ez az egyszerű mondat ennyire Troye-t.
- Te? Mindenhogy szeretsz? Hm? Kevesebbnek tartasz, csak mert… csak mert…
- Nem! Dehogy! Troye, verd ki a fejedből ezt a butaságot, kérlek. Szeretlek, és ne magyarázz bele ebbe semmit.
- Nem én kezdtem, Jacob! Mit jelentsen az, hogy mindenhogy?
Jacob szíve őrülten ver. Fél megszólalni, nagyon jól érzi, hogy ez a beszélgetés olyan, mintha egy aknamezőn lépkedne. Ha valami rosszat mond, minden összedől; ha jót, csak idő kérdése, hogy bekövetkezzen ugyanez. Troye pillantása sürgető és kétségbeesett, Jacob nagyon is tisztában van azzal, hogy nem tudja kikerülni a válaszadást.
Vesz egy mély lélegzetet, aztán megszólal:
- Tudsz bármit mondani, amit ketten csináltunk az elmúlt hetekben? Valami olyasmit, ami egy szép emlék, amikor mind a ketten boldogok és szerelmesek voltunk? Vagy hogy hogyan tanultál meg teniszezni, azt el tudnád mesélni? Gondolom, a válasz nem lenne. Ha a rémálmaidról kérdeznélek, válaszolnál? A családodról tudsz valamit mesélni a homályos, egy-két mondatos motyogásodon kívül? Vagy mindegyik miatt elkezdesz remegni, magadba zuhansz, nekem pedig örökre egy rejtély maradsz, mert nem tudsz megnyílni nekem akkor sem, amikor lehetőséged lenne egy kicsit őszintének lenned? Troye, ne nézz hülyének, kérlek. Megértem, hogy nincsen könnyű életed, de hidd el, hogy a kapcsolatunk kibírná azt, ha elmondanál nekem néhány dolgot, és nem pedig egyedül akarnál mindent cipelni. Melletted szeretnék lenni, támogatni téged, de ahhoz szükséges az is, hogy teljesen őszinte legyél velem. – Végül sokkal, de sokkal több mindent mondott annál, mint amit szeretett volna. Tudja jól, hogy tett egy-két talán bántó megjegyzést, amelyek miatt kezdi magát elég nyomorultul érezni, de állja Troye elképedt tekintetét.
Troye elsápad, a kezeit elveszi Jacob arcáról, majd felkel, és tétován hátrál. Jacob nem mozdul, tökéletes megérti, hogy a fiúnak kell a tér, és nem most fog szerelmetesen a nyakába borulni. Hogyan is tenné, amikor az emberek legtöbbször félnek szembesülni az igazsággal?
- Mire célzol, Jacob? Hm? Hogy egy ilyen problémás srácot csak akkor tudsz szeretni, ha mindig aranyos és életvidám? Bocsánat, hogy le kell rángatnom téged a földre, Mister Tökély. – Troye gúnyosan felhorkant, a karjait pedig keresztbe fonja a mellkasa előtt, de csak azért, hogy Jacob még véletlenül se lássa meg, mennyire remeg.
- Nem! Figyelsz te rám? Egyáltalán nem ezt mondtam! – Jacob hangja teljesen kétségbeesett, ami kivételesen összhangban van a filmet aláfestő zenével. – Mondj magadról valamit, akármit, szükségem van arra, hogy többet tudjak rólad, Troye. Mindenhogyan szeretnélek, hiszen most is szeretlek. Ha eddig nem hagytalak el, ezután se foglak, felfogod te ezt? Ugye tudod, hogy te jelented számomra az egész világot? Troye… - szenvedélyesen és őszintén beszél, immár egyáltalán nincsenek benne a gátlások, ami a szívén, az a száján.
- Most is szeretsz? Hogyan most is, Jacob? Mire gondolsz? Hogy egy gumiszobába való idióta vagyok? Mondd csak ki, gyerünk! – Nagyon jól tudja, hogy milyen hülyén és nevetségesen viselkedik, de végre nem kell visszafognia a folyamatosan benne lévő indulatokat, ettől pedig szinte megrészegül. A kételyeit és a félelmeit szavakba öntheti, kikiabálhatja őket magából; határozottan olyan érzés ez, mintha valamilyen drog munkálkodna a szervezetében, nincs megállás.
- Ne csinálj, úgy mintha semmit se érnél! – kiált rá ingerülten Jacob, mert nem is az a tény fáj neki a legjobban, hogy vitatkoznak, hanem hogy az ő édes kicsi napsugara épp teljesen lenézi önmagát. – Skizofrén vagy, igaz? – kérdi immár sokkal halkabban, és ahogy ez a mondat elhagyja a száját, a lakás egész légköre megváltozik. Olyan éles váltás ez, mint amikor valaki kilép a jól légkondicionált, hűvös helyiségből a tomboló, nyári hőségbe. Az ember egyértelműen nincs felkészülve az éles különbségre, hiába igyekezett előtte felkészíteni magát. Most is így van ez, Jacob indulatai azonnal lecsillapodnak, sőt még Troye is csak egy elveszett srácnak érzi magát hirtelenjében. Lassan közelebb lépked Jacobhoz, képtelen ezek után a szemébe nézni.
- Hát, ennyi volt, Sherlock – motyog, aztán leroskad a kanapé elé, a hátát pedig az aprócska dohányzóasztalnak dönti, amin a laptop is van. – Próbáltad volna te megőrizni a józan eszedet azok után, miután láttad, mit tett anyád a húgoddal. Kíváncsi vagyok, hogy most melyik zárt osztályon csevegnénk kedélyesen. – Egy halk, boldogtalan nevetés után kitör belőle a zokogás.
Nem emlékszik, hogy mikor sírt így utoljára. Valószínűleg semmikor. De most mintha nemcsak a könnyei fogynának, hanem a problémái is; mintha megtisztulna.
- Shh – csitítja Jacob halkan, közben pedig lecsúszik a földre, és átöleli a zokogástól rázkódó testű Troye-t. A lábaik összegabalyodnak, de talán így a legjobb és a legmeghittebb, hogy egymással szemben ölelkeznek, igyekeznek tartani a másikban a lelket. Troye azért, mert Jacob alig bírja feldolgozni a hallottakat; Jacob azért, mert Troye-nak egyértelműen szüksége van rá.
- Az anyám egy őrült alkoholista volt, Jacob… a… húgom… bárcsak… segíthettem volna rajta! – A hangja el-elcsuklik, a végén pedig olyan szorosan bújik Jacobhoz, amennyire csak tud.
- Már nincsen semmi baj. Elmúlt. Te pedig itt vagy. Velem vagy. Nem lehet bajod, érted? Ne okold magadat. Kérlek. – Fogalma sincs, mit mondjon, ezért is beszél egyszerű tőmondatokban, kimondva azt, ami legelőször az eszébe jut.
Troye már nem mond semmit, a zokogása hamarosan lecsillapodik, de nagyon úgy fest, hogy esze ágában sincs elengedni Jacobot. Szüksége van az ölelő karokra, a biztonságérzetre és a szeretetre, amit tőle kap. És ez a kis incidens segített abban, hogy rájöjjön, a bizalom elengedhetetlen a kapcsolatukban; ezért habár egyelőre képtelen többet mondani a múltjáról, úgy dönt, megbízhat Jacobban. És talán szeretheti is – mondjuk ez nem döntés kérdése, és ha az is lenne, már elkésett volna vele. Felnéz a könnyektől maszatos Jacobra, és még jobban elfacsarodik a szíve, hiszen miatta szomorodott el.
- Szeretlek – motyog rettenetesen halkan, és finoman megsimogatja az arcát.
- Én is szeretlek, Troye – válaszol Jacob, a fejét pedig beledönti Troye simogató kezébe, a szemeit pedig lehunyja. Egyelőre úgy érzi, képtelen ennél több szörnyűséget meghallgatni.

következő           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése