oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. július 5., szerda

Elérhetetlen - 6.

Körülbelül ez a fele a történetnek... én meg nem tudok ilyen gyakran mit mondani, szóval a sablon: jó olvasást!
Ó, az mégis eszembe jutott, hogy: erősen remélem, az előző érthető volt még éppen annyira, amennyire szükséges.

          ⏪ előző



ILLÚZIÓ
Jacob vegyes érzésekkel telve pillant az órájára. Lassan tizenegy óra, így legalább önmagának muszáj beismernie, hogy a sejtése igaz. Ha akár a gondolataiban szavakba foglalná, az túl durva és valóságos lenne, szeretné elodázni a helyzet elfogadását addig, ameddig csak teheti.
Felhívja Troye-t, habár tudja jól, hogy dolgozik.
- Tudod, hogy nem hívogathatsz csak úgy…
- Persze, de már egy órája várom, hogy te hívj fel engem. – Szakítja félbe Jacob, mert tényleg nem akar a kis napsugarának galibát okozni.
- Na, ne szórakozz velem – beszél nevető hangon Troye. – Nem kell ilyen butasággal előhozakodnod, csak mert beszélni akarsz velem.
- Ó, bocsánat, szóval nem beszéltük meg? – Tettet vidámságot Jacob.
- Ha úgy lenne, gondolom, felhívtalak volna. Mi az Jacob, ennyire hiányzom?
- Annyira, hogy délben menj el ebédszünetre, hadd boldogítsalak egy kicsit.
Jacobnak bőven van ideje gondolkodni. Meg arra is van néhány perce, hogy rendbe szedje magát, mielőtt belép a szupermarketbe – ahol mellesleg ez az egész elkezdődött, habár nem akar szentimentális lenni –, és azzal igyekszik vigasztalni magát, hogy legalább igaza volt. Nem szakíthat Troye-val csak azért, mert a tény, hogy valószínűleg skizofrén, megijeszti, ugye? Hiszen kisebb nagyobb nehézségekkel ugyan, de eddig is tökéletesen kijöttek. Talán csak idő kell, hogy mindkét személyiségével ugyanolyan kapcsolatot alakítson ki, és akkor minden sínen lesz.
Újdonsült erővel sétál egyenesen a pénztárhoz, útközben pedig a szép emlékek miatt felkap egy csomag gumicukrot.
- Hé. – Mosolyog boldogan Troye-ra, aki épp nagyon elmélyülten tanulmányoz egy lapot a pénztárban lévő nő mellett.
- Ó, szia. – Kapja fel a fejét. Jacob szívét megmelengeti a fiú hangjából áradó őszinte lelkesedés. – Camila, elmegyek szünetre, oké? Úgyis alig van forgalom. – Meg se várja a nő válaszát, már el is szalad, közben pedig az ajtó felé mutogat Jacobnak.
- Két dollár ötvenöt centet kérek – mondja unottan a nő az önkéntelenül is feldobottan vigyorgó Jacobnak.
A két fiú hamarosan odakint találkozik, Jacob pedig egyáltalán nem törődve az épp befelé igyekvő vásárlóval, magához húzza a boldogságtól folyamatosan mosolygó Troye-t, majd egy szenvedélyes csókban részesíti. Nem foglalkoznak az idegen morgásával, csak arrébb botladoznak, Troye az épület falának dől, Jacob pedig teljesen hozzásimul, miközben egy kicsit talán túlságosan is szégyentelenül falják egymás ajkait.
- Jobban szeretem a te ízedet, mint a gumicukorét – dünnyög Jacob néhány perzselő és túl rövidnek tűnő másodperccel később. Troye-t ugyan kirázza a hideg a fiú mély és vággyal teli hangjától, az arcára hitetlenkedő fintor ül ki.
- Fúj, te tiszta hülye vagy. – Nevetgél, aztán eltolja magától Jacobot, majd megfogja a kezét, és elindul vele, hogy leüljenek egy rég bezárt, jobb napjait is megélt ruhabolt lépcsőjére. Itt annyira észrevétlenek tudnak maradni, amennyire az utcán csak lehetséges, ráadásul senki se fogja őket megzavarni, hiszen ki akarna bemenni egy lelakatolt, kissé rozsdás ajtón.
- Bocsánat, de… - motyog Jacob kissé zavartan, majd vállat von, és kibontja a gumicukrot.
- Szörnyű vagy. – Troye sóhajtva a fiú vállára hajtja a fejét, aki máris megevett legalább három színes macit. – Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést? – Pillant fel rá a szempillái alól. Jacob imádja, amikor a kisebbik ezt csinálja; egyre biztosabb benne, hogy soha nem látott még ilyen gyönyörű emberi lényt.
- Hiányoztál. – Végül is nem füllent nagyot, hiszen legszívesebben minden szabad percét vele töltené; és valljuk be, rengeteg szabad perce van. – Plusz ráértem.
- Hm.
- Mi az? – érdeklődik Jacob halkan, miközben átkarolja Troye-t, és finoman cirógatja az oldalát.
- Csak elgondolkodtam. Sokszor érsz rá.
- Hát látod, egy megbízhatatlan csavargó vagyok. – Kacsint rá a még mindig felfelé pislogó Troye-ra, aki erre elneveti magát, de Jacob látja rajta, hogy ezt a témát most nem fogják ilyen könnyedén elereszteni.
- Nem igazán tűnsz annak. Nem dolgozol sehol? Vagy suliba jársz és sosincs kedved bejárni az órákra?
Jacob egy gondterhelt sóhajjal elszakítja a tekintetét Troye kíváncsi arcától, és a szemközti járdán bukdácsoló, az anyukája kezébe kapaszkodó kislányt figyeli inkább. Elmondja neki, vagy ne? A kislányról eszébe jut, hogy amikor kisebb volt, azt hitte, amikor nagy lesz, tudni fogja majd, mit akar. Sőt, a lényeg inkább az, hogy abban a hitben élt, hogy bármit is fog kezdeni az életével, sikeres lesz, és mindenki imádni fogja. Megrázza a fejét, hogy elüldözze ezt a hirtelen rátörő rosszkedvet – habár nem sikerül neki –, hiszen neki most Troye-ra kell koncentrálnia, akinek sokkal nagyobb titkai is vannak, mint neki. Egy kapcsolat alapja pedig a nyitottság és a kölcsönös őszinteség, így muszáj rászánnia magát, hogy megossza ezzel az angyali sráccal az élete kirakódarabkáit – méghozzá a nem olyan fényeseket is. Hiszen valami ilyesmi dolog a bizalom, nem? Odaadod a lényed egy részét valakinek anélkül, hogy előre tudnád, hogyan reagál rá, aztán csak csendben reménykedhetsz abban, hogy ő úgy emészti meg a kapott darabkákat, hogy mindegyiket elraktározza, te pedig a hibáiddal együtt fontossá válsz a számára.
- Kibuktam az egyetemről, most pedig fogalmam sincs, mit csináljak azon kívül, hogy a szüleim pénzén élősködjek – kissé hadarva és idegesen darálja le a válaszát, amiben a reményei szerint mindent összesűrített, és Troye nem fog tovább kérdezősködni.
Troye csak néhány másodpercre fagy le, aztán sajnálkozó, szomorkás mosollyal felegyenesedik, majd egy lágy puszit nyom a még mindig eléggé szégyenkező Jacob arcára.
- Üdv a „nem úgy alakult, ahogy elterveztem” klubban.
Jacob erre nem tud mit válaszolni, helyette elfordítja kicsit a fejét, hogy viszonozza Troye pusziját. Aztán csak üldögélnek a kapualjban, és egy kis ideig nem többek két fiatal srácnál, akiknek az élet túl nehéznek tűnik, és minden álmuk elérhetetlen messzeségbe sodródott a felnövés rögös útján való bukdácsolás közben.
- Lassan ideje lenne visszamennem, ugye tudod?
- Sajnos. – Biccent Jacob.
Troye kelletlenül feltápászkodik, majd nyújtózkodik egyet. Közben Jacob meg se mozdul, csupán kiélvezi a kisoroszlánra hajazó Troye imádnivaló látványát, miközben egy kétségbeesett gondolat szökken szárba az agyában.
- Na, gyere, felhúzlak. – Troye vidáman nyújtja a kezeit Jacobnak, aki belegyömöszöli a gumicukor zacskóját a zsebébe, aztán hagyja, hogy felhúzzák. – Csak hogy tudd, nem minden nap vagyok ilyen kedves, szóval érezd magadat megtisztelve – évődik mézédes hangon, de nem ereszti el Jacob kezét, helyette az övéi közé zárja, és így sétál vele, majdhogynem tyúklépésben. Semmi kedve dolgozni.
- Hidd el, minden egyes csodálatos pillanatot megbecsülök, amit veled tölthetek – felel Jacob teljesen őszintén, mire Troye elpirul.
Még egyszer egymás karjaiba borulnak, csókokkal búcsúzkodnak a szupermarket előtt. Troye már integetve belépne az épületbe, amikor Jacob végre összeszedi magát, és megszólal:
- Este eljönnél velem randizni?
Troye nem tud nemet mondani – sőt, nem is akar –, így mindketten izgatott várakozással telve teszik a dolgukat a nap hátralevő részében.
Jacob enyhe gyomorgörccsel vezeti a sállal eltakart szemű, ideges megjegyzéseket eleresztő és kuncogó fiút. Az egész délutánja egy merő káosz volt, és most csak remélni tudja, hogy minden tökéletes lesz, ugyanis soha életében nem akart még senkit ennyire levenni a lábáról, mint most az ő kis napsugarát.
- Mikor érünk már oda? – érdeklődik már vagy századszor Troye, de Jacob most is elereszti ezt a kérdést a füle mellett, és behúzza magával a liftbe. Az ajtó becsukódik, megnyomja a megfelelő gombot, és amint elindulnak, Troye morgolódva nekidől, ugyanis vakon nem találja túl jó élménynek a felvonóval való utazást.
- Oké, ezt most levesszük, ha még lépsz előre hármat – mondja halkan Jacob, a keze pedig a fiú vállaira siklik. Miután Troye engedelmeskedik, végigsimít előbb a nyakán, aztán a halántékán, majd egy puszit hint a tarkójára, és leveszi róla a sálat. A keze remeg, a szíve dübörög, a gyomra háborog – rohadtul akarja, hogy ez az egész tökéletes legyen.
Troye előbb pislog párat, hogy megszabaduljon a sötétségben eltöltött percek utóhatásától, aztán elnyílt ajkakkal, már-már öntudatlanul a csodálatos látvány felé lépked.
Egy magas panelház tetején vannak, körülöttük hűvösen fúj az esti szél, ami éles kontrasztban van a talpuk alatt elterülő beton sugárzó hőségével. Az épület körül mindenhol a narancssárgás ég ragyog, amin világosabb, vagy épp sötétebb felhők vannak ecsetvonásszerűen szétszórva. A horizonton a Nap vakítóan ragyog, egy kis idő még, és el fog tűnni a távolból is idelátszódó hegyek mögött, amiket szép lassan felváltanak a legelők, majd a fák, aztán a kisebb-nagyobb házak, amik úgy ragyognak a lámpák és különböző neonok fényében, mint megannyi szemkápráztató csillag. Az egész látvány – bár jelen esetben mindketten úgy érzik, inkább az egész világ – középpontjában a kisváros legmagasabb épülete tornyosul, ahol Troye tágra nyílt szemekkel igyekszik feldolgozni ezt a csodát. Az épület ugyan körbe van véve egy körülbelül egy méter magas betonfallal, és minden bizonnyal nem szoktak csak úgy feljönni ide az emberek, Jacob mégis felpakolt egy pokrócot, amire legalább fél tucat különböző színű és méretű párnát rádobált, hogy kényelmesebbé tegye az esti üldögélést. A kis kuckó mellett kettő puhának tűnő takaró van gondosan összehajtogatva, és habár közel sem ez a legvarázslatosabb dolog ezen az estén, Troye szíve valamiért hatalmasat dobban, a torkát pedig sírás fojtogatja, annyira meghatódik emiatt az aprócska, figyelmes gesztus miatt. A pokróc körül egy elemmel működő égősor kanyarog, ami minden bizonnyal nagyon jól fog jönni a későbbiekben. A tetőn még itt-ott elvétve Jacob elhelyezett néhány mécsest, amikben a gyertyák a széltől védve, teljesen biztonságosan fokozhatják az egyszerre romantikus és mesés hangulatot.
Percekig tart Troye-nak feldolgozni a látványt, és mindeközben háttal áll Jacobnak, aki egyre inkább pánikba esik a csend miatt. Végül hatalmas kő esik le a szívéről, amikor Troye mindenféle magyarázat nélkül megperdül, aztán szinte ráugrik, hogy a világ legszorosabb és legszeretetteljesebb ölelésében részesítse.
- Nem is tudom, mit mondjak – motyog Troye, a hangja könnyekről és meghatottságról árulkodik.
- Shh… nem kell semmit se mondanod – felel halkan Jacob, mintha csak valami titkot osztana meg vele. – Gyere, napsugaram.
Az egész randi egyfajta buborékban telik el, ahol nem csinálnak mást, mint évődnek egymással, pizzát majszolnak és ölelkezve üldögélnek. Mindezt a szabad ég alatt teszik, mintha életükben először teljesen szabadok lennének, és levetkőznék a titkaikat.
Sokak szerint a nappal az, ami felfedi a sötét dolgokat, és fényt derít az igazságra, de Jacob és Troye is azon vékony réteget erősíti, amelyik nem hisz ebben a butaságban. A sötétségben az ember kényelmesebben érzi magát, ha van valami rejtegetnivalója; könnyebben meg lehet nyílni úgy, ha abba a hitbe ringathatod magadat, nem vagy több egy árnynál, és senki se lát téged. A beszélgetésük így egyik témából a másikba csap át látszólag mindenféle logika nélkül, amivel tökéletesen meg vannak mind a ketten elégedve, és csak még jobban beleesnek a másikba. Kár, hogy sötétség ide vagy oda, egyikükben sincs elég bátorság ahhoz, hogy bevallja, hogyan érez... Vagy csak kételkednek? Esetleg félnek?
Jacob épp a gazdag, eléggé felszínes, de azért szerethető és viszonylag támogató szüleiről mesél, mikor az első esőcseppek szinte a semmiből szemerkélni kezdenek. A két fiú nevetgélve ugyan, de azért tartva egy nyári záportól elbújik a takaró alá. Mintha teljesen ugyanarra gondolnának, szinte szinkronban hózódnak közelebb egymáshoz.
- Na és mi újság a te szüleiddel?
Jacob először azt hiszi, Troye eljátssza a süketnémát, és már épp tenne egy semleges megjegyzést az egyre erőteljesebben fújó szélről, mikor a szerelme a vállába fúrja a fejét, és olyan halkan kezd el beszélni, hogy rettenetesen oda kell figyelnie a szavaira.
- Az apámra egyáltalán nem emlékszem. Valószínűleg lelépett, vagy csak egy nagy meglepetés voltam anyának. Nem tudom. – Elhallgat egy pillanatra, és miközben gondolkodik, szórakozottan simogatni kezdi Jacob felkarját. – Anyára nem emlékszem… meghalt… szoktam róla álmodni… - a hangja remeg, és ugyan Jacob nem látja se a szemeit, se az arcát, pánik ül ki a gyönyörű vonásaira.
- Shh… - csitítja mély, megnyugtató hangon Jacob. Aggasztja, hogy Troye egyik pillanatról a másikra remegni kezdett.
A csend, ami beáll közéjük, nem kellemetlen, de terhekkel teli. Jacob szeretné megtörni ezt a nyomott hangulatot, így a táskájából kihalássza a telefonját és a fényképezőgépét. Az előbbit addig nyomogatja, amíg el nem indul a direkt erre az alkalomra összeválogatott, lágy zenékből álló lejátszási lista, az utóbbit pedig bekapcsolja, és az őt figyelő Troye-ról lő random fotókat.
Egy idő után visszatér a jókedvük és nevetve fotózgatnak meg énekelgetnek – Jacob megállapítja, hogy Troye-nak szép hangja van, míg Troye élvezettel készít fotókat Jacobról, és rettenetesen lelkesedik azért, hogy milyen fotogén.
Végül a fényképezőgép elveszíti a jelentőségét – legalábbis Jacob úgy érzi, ezért kikapja Troye kezéből –, ők ketten pedig a párnákra heverednek, hogy a szemerkélő esőben, a hűvös és sötét éjszakában csókolgathassák és simogathassák egymást. Nem tudnak betelni a másikkal, a kezeik ősi vágytól vezérelve indulnak felfedezőútra, az ajkaik szinte kétségbeesett éhséggel forrnak össze.
- Troye… - zihál Jacob a fiú ajkaira, aki erre elködösült, csillogó tekintettel fókuszál a felette könyöklő, hihetetlenül szexi srácra; kis híján felnyög csupán a duzzadt, kívánatos ajkak látványa miatt, de sikerül valahogy türtőztetnie magát.
- Igen? – kérdez vissza rekedtes, tompa hangon Troye, az ujjait pedig Jacob már réges-régen kócossá változtatott hajába fúrja.
- Mennünk kéne, egyre jobban esik – motyog Jacob, és mivel megőrjíti az alatta fekvő törékeny, mégis vonzó test, a mondandóját egy nyakra intézett csókkal toldja meg, amitől Troye halkan felnyög, az ágyékával pedig nyomást gyakorol Jacobéra. Persze csak hogy ő is szenvedjen, semmi önzőség nincs ebben a mozdulatában; dehogyis, hiszen ő egy ártatlan angyalka...
- Én nem érzem – válaszol nagy nehezen Troye, habár a gondolatai egyáltalán nem az időjárás körül forognak.
- Napsugaram, konkrétan én vagyok az esernyőd, persze, hogy nem érzed!

következő           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése