oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. július 3., hétfő

Elérhetetlen - 5.

Szép lassan halad az érdemi része is a történetnek, remélem, tetszeni fog!
Jó olvasást!

          ⏪ előző



FÉLELEM
Az idő könnyedén és megkérdőjelezhetetlenül pontosan mérhető, megvannak a saját szabályai és a mértékegységei – egy óra hatvan perc, hatvan perc pedig háromezer-hatszáz másodperc. Lineárisan működik, nincsen visszatérés ugyanahhoz az időponthoz, az ember érzi, hogy minden egyes pillanat elmúlik, mintha apró homokszemek hullanának ki az ujjai közül.
Troye ezen merengése miatt jönnének a fizikusok, hogy ez hülyeség, az idő valójában nem létezik, és minden „most”-okból épül fel; még szerencse, hogy Troye csak egy egyszerű srác, aki épp halálra unja az életét a kasszában, és nem kezd el filozofálgatni az időről. Mondjuk megtehetné, mert amióta reggel betette a lábát a szupermarketbe, mintha az idő fittyet hányna arra, hogy egyenletesen kellene telnie, és az a négy óra, amit nagy nehezen letudott, most négy évtizednek felel meg.
Szóval idő így, idő úgy, Troye-t hidegen hagyják a vele kapcsolatos elméletek, annyit pedig magától is tökéletesen leszűrt már, hogy egy kicseszett rohadék.
Legszívesebben hazamenne, hogy ledőlhessen az ágyára és alhasson körülbelül örökre. Ma valahogy semmit se tud elviselni. A vevők értetlenkedése; ha valaki túl hangosan, vagy épp túl halkan köszön; az odakint hét ágra sütő nap; a rádióból szóló zenék; az összes kollégája – ez mind idegesíti, és csupán egy hajszál választja el attól, hogy berohanjon a raktárba, és pakolás címszóval el ne bújjon.
Az egészet összefoglalva elég annyit mondani, hogy rémes napja van.
Hiába van még délután négykor is csodálatos nyári idő, Troye fekete pulóverben – ami mellesleg akkora rá, hogy szinte elveszik benne – szalad fel a lépcsőn, hogy aztán teljesen kifulladva kopogtasson azon az ajtón, ami néha megnyugvással tölti el, az esetek többségében azonban teljes szívéből gyűlöli. Ezen a napon mindkét érzelem erősen munkálkodik benne.
- Helló, Bertha – köszön az idős, ötvenes évei elejét taposó nőnek, aki mint mindig, most is mosolyogva nyit ajtót.
- Troye – Bertha őszinte örömmel ejti ki a mellette már be is sétáló fiú nevét, ami nála felér egy köszönéssel. – Már aggódtam érted. Egy hónapja nem jártál erre, ráadásul a telefont se vetted fel.
- Bocs, de jól éreztem magamat, azt hiszem… - motyog, miközben lehuppan a vidám, narancssárga fotelbe. Ez az ő helye, már öt éve minden csütörtök délután itt üldögél, Berthával beszélget és sütit majszol.
- Ennek örülök – mondja Bertha a szokásos, lágy hangján, közben pedig elrendezi a sütiket és a teát az asztalon, majd leül Troye-val szembe. – De te is tudod, milyen fontosak ezek a terápiák, ugye? Komoly következményei lehetnek, ha kihagyod őket.
- Ne légy már ilyen hivatalos – morog az orra alatt a fiú, és keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt.
- A pszichológusod vagyok, és mellesleg nem kis felelősség van a vállamon, ha figyelembe vesszük, ha veled kapcsolatban…
- Ja. Ha bármi szart csinálok, téged vesznek elő. Persze. Tudom. – Szakítja félbe Troye. A lábait is felhúzza, így esetlenül kuporog a fotelben, és még kisebbnek és törékenyebbnek tűnik, mint máskor. Bertha szíve elfacsarodik, ahogy a szomorú és elveszett fiút nézi, aki túl törékeny volt ehhez a zord világhoz, ezért van most ott, ahol. A tucatnyi betege közül Troye-t szereti a legjobban, benne nincsen meg az a vadság, mint a többiekben; még így is ártatlan, hiába van megbélyegezve ön- és közveszélyesség riasztó címkéjével a mappájában. Bertha régóta ismeri, tudja, hogy Troye-nak vannak mélypontjai, de soha nem ártott a légynek se; képtelen lenne rá.
- Jól van – szólal meg végül a nő, mert a csönd kezdett túl sűrűvé és jelentőségteljessé válni. – Örülök, hogy mostanában jól érezted magad, tényleg. De mi lenne, ha mostantól akárhogy érzed is magadat, eljönnél ide legalább egy órácskára?
- Persze. – Biccent Troye, de továbbra is üveges tekintettel mered a falra, de nem lát semmit. A szemei nyitva vannak, az elméje viszont nem fogad be semmit, mintha direkt elvágná magát a külvilágtól.
- Na és mi tett boldoggá, Troye? – Puhatolózik kissé aggódva Bertha.
- Nem tudom – felel érzelemmentes hangon.
- Nem tudod, miért nem volt időd meglátogatni engem? – Taktikát vált abban reménykedve, hogy a játékos évődés – mintha nem venné észre, hogy valami nincs rendben –, működni fog.
- Összemosódik minden. – Troye ezt csak hosszú, hangosnak tűnő órakattogással teli percek után nyögi olyan halkan, mint aki fél meghallani az igazságot. – Ő olyan ártatlan és vidám, én pedig elrontok mindent, de néha muszáj jönnöm.
- Nem gondolod, hogy ideje lenne elengedned őt? Figyeld nyugodtan, hogy mit csinál, de sokkal könnyebb lenne mindkettőtöknek, ha meghúzódnál a háttérben.
Bertha a homlokát ráncolva figyeli a még mindig mozdulatlanul ücsörgő Troye-t. A kezeivel a pulóvere anyagával játszik, ez az egyetlenegy bizonyíték arra, hogy nem azért nem tesz semmit, mert nem érdekli őt, hanem egyelőre túl feszült ahhoz, hogy megnyíljon. Legalábbis Bertha így látja, neki pedig elég nagy tapasztalata van az ilyen dolgok megítélésében. Kicsit fél Troye-val úgy beszélni, ahogy igazából szeretne, hiszen soha nem lehet tudni, hogyan reagál, amikor ilyen.
- Nem, különben ki tudja, mi történik vele, ha nem zárkózok el néha egy kicsit mindentől.
- De ezzel csak ártasz magatoknak. Troye, kérlek, nézz rám. Tudod, hogy megérdemel mindenki annyi tiszteletet, hogy legalább ránézz az arcára.
A fiú egy elnyújtott, makacsságról tanúskodó mozdulattal fordítja a fejét a nő irányába.
- Most jobb?
A nő mosolyogva bólint.
- Most pedig mesélj egy kicsit arról, hogy miért voltál olyan boldog.
- Ő volt boldog. Szerintem még most is az.
- Rendben, akkor ő miért boldog?
- Nem tudom… vagyis van egy srác. Kétszer találkoztam vele, de közben olyan volt, mintha jobban ismerném. Nem akarok így érezni, azt akarom, hogy normális legyek, de ketten vagyunk, Bertha. – Egy pillanatra elhallgat, igyekszik nyugodt maradni, de a kezei már nem épp finoman húzogatják és csipkedik a pulóverét, a szeme és a hangja pedig enyhe pánikról árulkodik. – Ketten, de vannak apróságok, amiket elvileg ő tud, de nekem beugrik, olyankor pedig nem tudom, mit tegyek, és rettenetesen rosszul leszek.
- Mit értesz a rosszul alatt?
- Nem kapok levegőt. Azt hiszem. Hagyjuk ezt, jó?
- Ha ezt szeretnéd. – Biccent Bertha, és a jegyzetére pillant. – Ez fordítva is megtörténik? Neki is beugranak dolgok rólad?
- Ha tehetem, megmentem olyankor, hiszen tudod, milyen törékeny.
- Mikor nem teheted?
- Amikor alszik, hiszen olyankor én is alszok.
Bertha egy ideig csendben üldögél, hátha Troye még szeretne valamit hozzáfűzni ehhez a témához. Ebből az lesz, hogy a nő elgondolkodik, hogy ez a beszélgetés hatalmas előrelépés volt, míg Troye szép lassan megnyugszik.
- Nem szeretnék skizofrén lenni, Bertha. – Troye hangja fájdalmas és szomorú.
- Tudom – felel halkan a nő, majd egy gondterhelt sóhajt hallatva megdörgöli a szemeit. Ez a srác határozottan összetöri a szívét.
- Félek magamtól. Félek, hogy titokban ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint amilyen az anyám is volt. Néha rám tör ez az érzés.
- Ezt a beszélgetést rengetegszer lefuttattuk már. – Berthának ehhez végképp nincsen kedve, de sajnos nem számít, mihez van kedve.
- Ki az a szörnyeteg, aki képes annyira leinni magát, hogy megfojtja a lányát? A fia szeme láttára? Hogy aztán fél óráig kergesse és bújócskázzon vele, majd bevegyen néhány bogyót és kidőljön, hogy aztán soha többet ne keljen fel?
- Troye, nyugodj meg, beszéljünk másról… - A nő próbálja leállítani, de ilyenkor lehetetlen.
- Mi van, ha én is képes lennék ilyesmire? Hiszen akkor teljesen szétestem, hiába voltam még kicsi. Akkor segítettem neki először azzal, hogy elzárkóztam mindenkitől, mert féltem. Most is félek, csak most már inkább magamtól. – Gyorsan beszél, a szemei zavart könnyektől csillognak. – Ennek nincs semmi értelme, ugye? Be kéne záratni. Egy gumiszobába való őrült vagyok, ugye?
- Kezdjük ott, hogy disszociatív személyiségzavarod van, szóval közel sem vagy egy hallucináló, közveszélyes őrült. Erős vagy, Troye. Ha túlélted azt a kiskori traumát, ne most zuhanj össze, jó? Én veled vagyok, hozzám bármikor fordulhatsz, és megbízhatsz bennem.
- De te is csak a terapeutám vagy, Bertha…
- És ott van az a titokzatos fiú, akit úgy néz ki, ő nagyon kedvel. Mi lenne, ha te is adnál neki egy esélyt és megnyílnál neki? Ha őt boldoggá teszi, szerintem téged is azzá tud tenni, és akkor minden rendben lesz. Ne akarj mindennel egyedül megküzdeni, olyankor az ember minden démonja és félelme sokkal hatalmasabbnak és legyőzhetetlenebbnek tűnik, mint amilyen valójában.
Troye hitetlenkedő, fájdalmas nevetést hallat, aztán megrázza a fejét, majd felkel.
- Ha megtudna rólam mindent, biztosan kerülne, mint a pestisest. Senkinek sincs szüksége egy ilyen fura szerzetre. De kösz mindent, mint mindig.
- Nem azt mondtam, hogy számolj be neki most azonnal mindenről, hanem azt, hogy adj neki egy esélyt.
- Persze, Bertha. Esély. – Azzal kisétál a nappaliból, majd vissza se nézve elköszön, és már szalad is lefelé a lépcsőn.
Összekuszálódott, zsibongó gondolatokkal sétál haza. Próbálja eltüntetni a lelki szemei elől a részeg anyját, aki a sikoltozó és kapálózó húgát addig tartotta a víz alatt a parányi fürdőszobájuk kádjában, hogy végül elfogyott minden ereje, levegője, szívdobbanása és élettelenül hevert a kád peremén egyensúlyozva. Észre sem veszi, hogy egy autó dudálva süvít el alig egy méterre az orra előtt, ahogy körülnézés nélkül, óvatlanul siet át az úton. Nem, ő most a múltban van, ahol az anyja őt szólongatja.
- Édesem, ha előjössz, minden jobb lesz! – dalolt el-elcsukló, magas hangon. Troye reszketve kuporgott a konyhaszekrényben a vegyszerek között, és életében először hálát adott azért, hogy hiába hét éves, egy kis óvódás magasságával van megáldva.
Ez volt az első és utolsó olyan megnyilvánulás az anyjától, amelyikről azonnal tudta, hogy hazugság. Betapasztotta a száját, igyekezte visszafojtani a zokogását, miközben érezte, hogy valami eltörik benne, mintha ő már nem is ő lenne.
Troye-nak muszáj leülnie egy padra, hogy néhány mély lélegzetet vegyen és megnyugodjon. Nem szabad elvesznie a múltban, olyankor még jobban összezavarodik, és még nyomorultabbul érzi magát, mint alapjáraton.
A rémes emlékképek helyett inkább a békés parkra koncentrál. A nap már lemenőben van, alig lézeng egy-két ember, de Troye szemei megakadnak egy ismerős alakon, aki a telefonját nyomkodva üldögél egy fa tövében, a lábai előtt pedig egy laptop hever. Háttal van neki, de meg merne rá esküdni, hogy a különös Jacobbal van dolga.
Mivel szeretne elfeledkezni a problémáiról, és ez a srác van olyan idióta, hogy vele legyen, nem gondolkodik sokat, mielőtt felkelne, és a teniszezés miatt még enyhén bicegő, de azért sietős léptekkel elinduljon felé.
Jacob először meglepődik, de azért rettenetesen örül a véletlen találkozásnak. Hamar kiderül azonban, hogy Troye-nak ismét rossz napja van, ami habár felhőket borít Jacob vidámsága elé, mégis igyekszik ugyanúgy viselkedni vele, mint ahogy szokott.
- Most, hogy itt üldögélünk, eszembe jutott az, amikor a szökőkút körül kergetőztünk – motyog Jacob elmerengve, majd rámosolyog Troye-ra. – Mi az? – Érdeklődik, ugyanis a fiú a homlokát ráncolva, gondterhelten mered az egyik fűcsomóra maga előtt.
- Ööö… ja, az jó volt – motyog végül, és egy sóhajjal közelebb húzódik Jacobhoz, majd hozzásimul az oldalához, a fejét pedig a vállára hajtja. A mozdulatban van valamilyen eddig ismeretlen tartózkodás és félelem, amivel Jacob eddig még nem találkozott, ezért néhány másodpercnyi hezitálás után meri csak átkarolni a fiú vállát.
Jacob tovább próbálkozik, de Troye minden közös, boldog pillanatukra ugyanilyen furán reagál. Jacob gyomra apróra zsugorodik, a feje pedig nehéz lesz a sokkoló gondolatoktól; kezd ténylegesen rájönni arra, hogy az egyáltalán nem gyerekjáték, ami az ő kicsi napsugarával van.
- Örülnék, ha elmennénk megint valahova.
- Hmm… - Troye szinte dorombol, fel se fogja először Jacob szavait; hosszú idő óta először enged ilyen közel magához valakit, és tényleg nem olyan rossz, pedig először hülyének nézte Berthát. – Soha nem adod fel, ugye? – Pillant fel Jacobra a szempillái alól, aki erre csak kuncogva megrázza a fejét, és egy lágy puszival ajándékozza meg Troye makulátlan homlokát.
- Soha. Ezért most vedd úgy, hogy térden állva könyörgök egy holnap délelőtti telefonhívásért tőled.
- Miért?
- Csak szeretném, ha felhívnál. Legkésőbb tízkor, rendben?
- Rendben – sóhajtja Troye halkan, majd lehunyja a szemeit, és elveszik Jacob ölelő karjaiban. – Kérhetek cserébe valamit?
- Persze. – Túr bele Jacob a fiú puha hajába.
- Legyél mellettem, akármilyen marhaságot is tudsz meg majd rólam. Kérlek.
Jacob erre nem tud mit felelni, hiszen attól fél, hogy azt az állítólagos marhaságot már tudja. Helyette mindkét karjával átöleli a törékeny fiút, és csak magában fogadja meg, hogy mellette lesz, ha törik, ha szakad; hiszen szereti.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése