2017. július 26., szerda

Elérhetetlen - 13.

Nos, akkor most történt meg az, hogy Liz megírt egy olyan történetet, ami mindenkit hidegen hagyott. Sebaj, ez az utolsó rész, szóval...
Nos, csak óvatosan megjegyeznék annyit, hogy: igeeen, tisztában vagyok azzal, hogy valójában nincs olyan mentális betegség, amilyet én leírtam, és hogy megalkottam valami köztes, idióta borzalmat a skizofréniára és a disszociatív személyiségzavarra, de semmi se tetszett, amit találtam, szóval... ja, ez történt!
Ezt határozottan furcsa és beteg visszaolvasni, mert kinek tetszik egy mentális betegség, de megjegyzem azt is, hogy szigorúan a történet szempontjából gondoltam a tetszésre, szóval semmi szimpatizálás ezekkel a komoly és szörnyű dolgokkal.
Ha elolvastad, így a végére örülnék egy hozzászólásnak, ha nem, alkotok ám hamarosan valami olyat, ami nem ennyire spontán és furcsa ötlet... értem én: igen, folytatnom kellene az 'A fiú, aki meg akar halni'-t, de gondoltam, írok egy rövid Yves Saint Laurent AU-t, mert... mert Yves for life.
Hm, jó olvasást, azt hiszem, mindent letisztáztam.

          ⏪ előző



PIRKADAT
Az idő immár jelentéktelen. Minden egyes nélküle töltött perc egyenlő a végtelen magánnyal és önutálattal. A napok észrevétlenül tovaszállnak, Jacob pedig belesüpped a semmittevés pusztító mocsarába, mígnem olyan egyedül nem marad, mint a kisujja. Ahelyett, hogy elfogadná a tragédiát, szép lassan elfordul mindenkitől, mígnem az árnyéka nem lesz az egykori önmagának.
Egy szellem, aki elfelejtette, milyen boldognak lenni. Csakhogy nála ez választás kérdése volt, ugyanis úgy érzi, a történtek után nem érdemli meg azt, hogy őszintén nevessen, vagy hogy akár egy pillanatra is elfeledkezhessen a csúnya valóságról.
A hetek végeláthatatlan monotonságban telnek – három nap otthon, aztán bevásárol, majd szombaton megszokásból elmegy a barátaival szórakozni, habár mikor hajnalban hazaesik, a lakás még csendesebbnek, a lelke még üresebbnek tűnik, mint mielőtt elindult. Így hát vasárnap estére nagyjából összeszedi magát, hétfő reggel pedig rálép a helyzetébe való belenyugvás fájdalmas ösvényére, hogy aztán a hétvégén megint teljesen magába zuhanjon. Egy beteges körforgássá változott az élete, és sehol sincs az ő kis napsugara, hogy eloszlassa a felhőket.
Egy hónap után már nem tagadja, ami történt, viszont egyáltalán nincs kibékülve a helyzettel. Esténként vagy addig zokog, amíg a teste feladja, és mély, álomtalan alvásba menekül, vagy egyszerűen az alkohol problémamegoldó képességeit tesztelgeti. Egyik se túl hatásos, de jobb, mint katatón módjára üldögélni, és azon merengeni, hogy hogyan lehet képes valaki arra, hogy önszántából vessen véget az életének; egyszer ezt az opciót is kipróbálta, de a lelke nem bírta sokáig elviselni ezt a kegyetlen gondolatmenetet, így ekkor talált rá a konyhaszekrény mélyén tárolt whiskyre. Az egyik kezében az üveg, a másikban pedig egy levél gyógyszer és egy borotvapenge – akkor tudatosult benne, hogy milyen képtelenség is az öngyilkosság, és hogy ő nem tudná megtenni.
A szupermarketet, Troye környékét, a parkot, a teniszpályát és az ominózus hidat úgy kerüli, mintha arrafelé halálos lenne akár levegőt is venni. Valamilyen szempontból az is, hiszen néha már attól is besokall, és nehezére esik a légzés, amikor eszébe jut egy Troye-val kapcsolatos szép emlék. Egyértelmű, hogy az ő mindenféle traumától mentes, elkényeztetett lelke nem bírja a megpróbáltatásokat. Emiatt kicsit nevetségesen is érzi magát, de a fájdalma sokkal nagyobb annál, hogy ennek a gúnyolódó belső hangnak jelentősebb mennyiségű figyelmet szenteljen.
Két hónap elteltével rádöbben, hogy az élet megy tovább, és hogy a nyár anélkül fordult át az esős és lehangoló őszbe, hogy neki különösebben feltűnt volna.
Mit csinált? Semmit. Az égvilágon semmit nem csinált, most pedig elege van. Természetesen mindennél jobban hiányzik neki Troye, viszont ebbe az önkényesen választott remeteéletébe kezd beleőrülni. Nem szeretné követni a szerelmét a halálba, így egy átlagos, szürke délutánon úgy dönt, hogy elmegy sétálni, muszáj tennie valamit, különben becsavarodik a saját gondolataitól. Céltalanul rója az utcákat, figyeli a munkából és iskolából hazaigyekvő embereket, miközben erőnek erejével kényszeríti magát, hogy ne kezdjen el arról képzelegni, milyen lenne, ha Troye még mindig mellette lenne. Természetesen nem sikerül neki, és egy húsz perc múlva könnyáztatta arccal rohan fel a lépcsőkön.
Este, az ágyában fekve, mégis sikerként könyveli el a mai napot. Nincs rá normális, épkézláb magyarázata, hogy miért, de mintha végre kezdene kimozdulni a veszteség okozta depresszív hangulatából.
- Nem vagyok idióta. – Már nem tűnik fel neki, ha a sötétségben suttog önmagának, rég túljutott azon a ponton, hogy az efféle furcsaságok miatt kellemetlenül érezze magát. – Attól még, hogy ő nem bírta, nekem nem kell feladnom. Ő se szeretné, ha ugyanoda hajszolnám magamat, ahova ő jutott, szóval ideje hasznosítanom magamat. – Azzal lehunyja a szemeit, és igyekszik a gondolatait abba az irányba terelni, amik megfelelnek a ma esti szónoklatának. Hiszen Troye is boldogan élne, ha tehetné; ráadásul neki sokkal nehezebb dolga volt, hiszen nem mindegy, ha valakinek nincs rendben valami a fejében.
Jacob tényleg nagyon igyekszik ebből a különös gondolatmenetből némi erőt meríteni, habár ha őszinte szeretne lenni magához, nem érti meg Troye tettét. Ő itt lett volna neki, nem ezt az utat kellett volna választania; és ez az a pont, amikor nem tudja tovább tartani magát, és kitör belőle a zokogás.
Az éjszaka hosszú és gyötrelmes, ahogyan újonnan mindig.
A fák csupaszok, a járda nedves, a levegő csípős. Az emberek általában nem kedvelik az ilyen időjárást, de Jacobnak meglehet, hogy pont erre volt szüksége. Rég érezte magát ennyire élőnek; valódinak.
A kezei között egy papírpoharas kávét szorongat, amiből néha-néha kortyol egyet, habár odáig még nem jutott el, hogy képes legyen értékelni az ízeket. Elvégre örülni kell a kis sikereknek, és az pedig, hogy már nem csak napi kétszer erőltet le néhány kötelező falatot a torkán, hanem megiszik egy kávét, határozottan nagy erőlelépés.
Már vagy öt perce ácsorog az épület előtt, de még mindig képtelen eldönteni, hogy mitévő legyen. Beállíthat csak úgy ahhoz a nőhöz, akihez Troye járt? Vagy annak ellenére, hogy a fiú már nem… - ahelyett, hogy befejezné ezt az önmagával folytatott, egyoldalú társalgást, inkább cselekszik.
Annál, hogy elismerje magában, hogy Troye már nincs többé, minden jobb; még egy talán kellemetlen találkozás is Berthával. Jacob megnyomja a nő neve mellett szereplő gombot, aztán lélegzetvisszafojtva várakozik. Egyszerre reménykedik abban, hogy hamarosan felmehet hozzá, és abban is, hogy most azonnal elindulhat haza, mert nincs itthon.
Végül Bertha beleszól a kaputelefonba, Jacob pedig némi hezitálás után elmondja, hogy ki ő. A nő azonnal felismeri, és kissé zavart hangsúllyal, de azért felinvitálja magához Jacobot.
A viszontlátás kínos, és belengi egyfajta szomorkás köd is, ami miatt a két ember csak félhangon képes beszélni egymással, kerülve a szemkontaktust. Míg Bertha felajánlja, hogy hoz egy kis teát, Jacob ugyanabba a fotelbe ül, mint amibe akkor is, amikor legutóbb – egyben először – itt járt.
- Köszönöm. – Biccent a fiú, mikor a nő odaadja neki az elegáns kis csészét, amiben az ital forrón gőzölög. Nem szeretné visszautasítani, habár az előbb itta meg a kávéját.
Bertha csak kurtán elmosolyodik, majd ő is helyet foglal. Fogalma sincs, mit mondhatna, a vendége pedig úgy látszik, nincs éppen beszédes kedvében. Kissé ironikusnak találja, hogy szinte az egész életében sérült emberekkel társalgott, de most, hogy egy többé-kevésbé egészséges mentális állapotú egyénnel kellene szóba elegyednie, az agya leblokkol, és nem képes többre, mint átérezni azt a veszteséget, ami miatt ők ketten most kellemetlen csendben üldögélnek a lakásban.
- Ő is mindig ott ült – nyögi ki végül halkan az első olyan dolgot, amit talán helyénvaló ebben a helyzetben megemlíteni. – Emlékszem, egy hatalmas pulcsit viselt, és elveszetten ácsorgott az ajtóban. Nem mert beljebb jönni, és azt magyarázta, hogy a hippi rokona lökdöste be az ajtón. Olyan elveszettnek tűnt! Fél óráig tartott bekönyörögnöm ide, és gondolkodás nélkül leült abba a fotelbe, aztán felhúzta a lábait, és kitartóan bámulta a falat. – Bertha hangja elhal, amikor meglátja a fiú remegő kezeit, amelyekkel óvatosan leteszi az asztalra a poharat.
- Hát, ez...
- Sajnálom, ha felzaklattam ezzel a kis történettel – szabadkozik gyorsan a nő, a hangjában őszinte együttérzés bujkál. Kár, hogy ez egyáltalán nem hatja meg Jacobot, és egy illedelmes, ugyanakkor lenézést sugalló mosollyal pillant fel.
- Ó, semmi gond nincs a kis történetével! Elvégre tök normális dolog a halott szerelmemről olyan dolgokat hallani, amik azt bizonyítják, milyen szar sorsa is volt, és hogy az az ember, aki talán tényleg tehetett volna valamit, most épp kedélyesen anekdotázgat nekem róla. – Nem szeretne ennyire durva és nyers lenni, de ez már túl hosszú ideje érlelődött benne; a falakkal mégse állhatott le vitázni, mást meg nem szívesen terhelt volna. Egek, hogy milyen idiótának érzi most magát amiatt, hogy nem mutatta be Troye-t a szüleinek és a barátainak! Most fogalmuk sincs, hogy ki volt a napsugár Jacob életében, így pedig olyan az egész, mintha egy süket embernek próbálná elmagyarázni azt, hogy a zene olyan, mint egy megfoghatatlan varázslat.
- Jacob, nagyon sajnálom… - motyog Bertha, és igyekszik fejben összeszedni magát.
- Szóval nem, dehogy zaklatott fel. Eddig is ugyanilyen zaklatott voltam. Ne aggódjon, kérem. – Aztán Jacob kimerülten felnevet, majd lehunyja a szemeit. Tagadhatatlanul jó érzés volt kiadni mindazt a dühöt és keserűséget, ami már az óta a bizonyos nap óta egyre csak gyűlt benne. Most olyan, mint egy felrobbant lufi; üres és értelmetlen, de legalább nincs benne jelen az a folyamatos feszültség.
Bertha nem szól egy szót se, csak csendben kortyolgatja a teáját egészen addig, amíg el nem fogy. Örül, hogy Jacob abbahagyta végre a hisztit, ugyanis nem akarja, hogy ez a beszélgetésük is ugyanoda fajuljon, mint az előző.
- Figyelj ide. Tudom, hogy mit érzel. Elveszítetted azt a személyt, aki a világot jelenti neked, ez pedig rettenetes. De hidd el, nem vagy ezzel egyedül. Ha körbenézel, mindenkinek vannak nehézségei. De meg kell tanulnod nem ezek alapján a mélypontok alapján élned a mindennapjaidat. Jacob, minden bizonnyal fantasztikus fiatalember vagy, ha Troye a teljes szívével képes volt megbízni benned, szóval azt hiszem, ideje lenne, ha nem hagynád, hogy a rossz dolgok határozzanak meg téged.
Jacob hitetlenkedve megrázza a fejét, de tagadhatatlanul megmozdított benne valamit a nő szónoklata – annak ellenére is, hogy igyekszik ellenállni az érzelmi reakcióknak.
- Ez mind szép és jó, de gondolom, ez egy általános pszicho-duma. Ne nézzen hülyének, tudom, hogy maga egy pszichológus akkor is, amikor igazából nem az.
- A hibátlanban is keresed a hibát, ugye, Jacob?
- Nincs olyan, hogy hibátlan – felel foghegyről a fiú. Már egyáltalán nem érti, minek jött el ide, egyértelmű, hogy az idejét vesztegeti csak. Hiszen mennyivel jobb lenne…
Ahogy eszébe jut, hogy odahaza csak az üres lakás és a magány vár rá, rögtön értékelni kezdi az ittlétét, így nem gondolkodik tovább egy ürügyön, amivel leléphetne.
- És mi a helyzet Troye-val? Ő talán nem volt hibátlan a szemedben? – Vonja fel az egyik szemöldökét Bertha, de nem néz rá Jacobra. Sejti, hogy ez övön aluli ütés volt tőle, és a fiú felől meg nem érkező válasz meg is erősíti ezt.
- Nem értem, hogy jön ez ide – motyog végül Jacob. – Inkább arra válaszoljon, hogy minek adja elő ezt, ha egyszer… - Ahelyett, hogy értelmesen befejezné a mondatot, csupán legyint egyet.
- Tudod, nem csak pszichológus vagyok. Ember is.
- Aha, ezért a felfedezésért most Nobel-díjat is kér?
Bertha lenyeli azt a választ, ami először eszébe jut, és azzal biztatja magát, hogy Troye megérdemli a normális hozzáállást tőle, akárhol is legyen a lelke ebben a pillanatban. Nos, igen, a nő hisz valamiben, és reménykedik abban, hogy a fiú most már egy jobb helyen van.
- Komolyan gondoltam, amit mondtam. A férjem tizenöt éve meghalt rákban, szóval tudom, mi az a veszteség, és azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire a hatalmába tudja keríteni az embert. Teljesen magamba zuhantam, de egy idő után rendbejöttem, és itt kötöttem ki. – Egy pillanatra elhallgat, de amikor látja, hogy Jacob mondana valamit, legyint, hogy beléfojtsa a szót. – Na de ennyit rólam, most nem ez a lényeg, ugye?
- Nem… azt hiszem, nem – ért egyet Jacob, habár már teljesen máshogy néz a nőre. Milyen különös, hogy egy-egy elejtett információ mennyire megváltoztathat mindent!
- Szeretném, ha tudnád, hogy ez, ami történt, az ő állapotában majdhogynem elkerülhetetlen volt.
- Mégis hogy mondhat ilyet? – Háborodik fel azonnal Jacob. – Ha maga ezt tudta, miért nem segített rajta? És én is ott voltam neki! Rengetegszer biztosítottam erről, és komolyan is gondoltam minden egyes szavamat! Mindent feladtam volna érte, érti? Mindent! – Lehunyja a szemeit egy pillanatra, mert nem szeretne kiabálni. – Az egyetlen vágyam az volt, hogy rendbe jöjjön…
- Jacob, két személyisége volt. Az egyik elzárkózott a világ elől, mert bizalomhiányos volt és úgy általánosságban potenciális veszélyhelyzetként tekintett mindenkire, ami a kiskorában átélt traumára vezethető vissza. A másiknak fogalma sem volt ezekről a dolgokról, és élte a viszonylag vidám és normális, egyszerű életét. Amikor te megjelentél, Troye elkezdett nem járni ide, ami egy ideig rendben is volt, de aztán akaratlanul is ártott vele önmagának. Nem véletlenül vannak olyan emberek, akiket sajnos vagy be kell zárni, vagy szigorú terápiás beszélgetések mellett igyekezhetnek csak normális életet élni.
- Az efféle megjegyzéseket kérem, tartsa meg magának. Akkor is, ha valójában csak a tényeket közölte velük. Kérem.
Bertha biccent.
- Szóval, ahogy megjelentél, Troye elkezdett nyitni feléd, majd megbízni benned. Az egyik személyiségének ezzel nem volt semmi problémája, viszont annak, amelyik tisztában volt azzal, hogy mi történt vele kiskorában, annál inkább. Azt javasoltam neki, hogy ismerkedjen meg veled.
- Kösz, szép kis kerítőnő volt. – Szól közbe Jacob, kivételesen mindenféle rosszindulat nélkül. Mindketten megeresztenek egy félmosolyt, ami kicsit oldja a feszült és rideg hangulatot.
- És gondolom, ez ment is. Az eredetileg bizalomhiányos Troye nyitott feléd, szép lassan összemelegedtetek, gondolom, aminek bevallom, hihetetlenül örültem. Azt hittem, minden rendben lesz, még arról is beszámolt, hogy apró történések ugranak be neki a másik személyiségéből. Hittem abban, hogy idővel meggyógyulhat, és az, hogy a két személyisége kezdett valamiféle furcsa és bevallom, megmagyarázhatatlan módon összemosódni, jó dolog. Aztán egy napon felhívott, teljesen kétségbe volt esve, kivetkőzött önmagából. Másnap reggel megkerestek a rendőrök, hogy öngyilkos lett.
A szobára néma csend telepszik, a két ember látását könnyek homályosítják el.
- Akkor eljött hozzám. Furcsán viselkedett, de nem mondott semmit, teljesen eloszlatta az aggodalmamat. Reggel nem találtam. Igyekeztem nyugodt maradni, de rossz előérzetem volt. Aztán gondoltam, megkeresem, de nálam is ott voltak a rendőrök.
- Sajnálom.
- Aztán elmondták, mi történt, én pedig megnyitottam az SMS-eket. Te jó ég, előtte írt nekem! Ha felébredtem volna, vagy előbb néztem volna rá a mobilomra, ki tudja, talán ma hármasban cseverésznénk itt. – Jacob hiába érzi úgy, hogy a szívében kést forgatnak, már képtelen sírni, mintha elfogytak volna a könnyei. – Segíthettem volna rajta. Odamehettem volna, vagy felhívhattam volna, válaszolhattam volna neki, tehettem volna valamit. Ehelyett aludtam, reggeliztem, ő pedig leugrott.
- Jacob, a személyiségei összekeveredtek, az emlékei összevissza kavarogtak a fejében. Teljesen elveszett volt, elképzelni se tudjuk, mit élhetett át. Te pedig ne emészd magad, néha a véletlenek is közrejátszanak a sorsban.
- Nem hiszek a véletlenekben. – Azt pedig már nem teszi hozzá, hogy azzal, hogy a sorsot és a véletlent egy mondatban említette, hatalmas hülyeséget ejtett ki a száján.
- Nos, lehet, hogy nincsenek véletlenek. Lehet, hogy minden úgy történt, ahogyan kellett, és mindennek megvan a maga ideje és módja. Akárhogy is legyen, a múlt már megmásíthatatlan, nekünk pedig képesnek kell lennünk együtt élni a történtekkel. Sőt mi több, továbblépni, és arra gondolnunk, hogy Troye legalább boldog volt egy kis ideig, méghozzá amióta ismerem, először, és erről viszont tényleg csakis te tehetsz. Szóval csak annyit szeretnék kérdezni, hogy szeretted őt?
Jacob úgy mered rá a nőre, mintha egy földönkívüli lenne, de mivel látja rajta, hogy a válaszra vár, megerőlteti magát:
- Igen.
- Akkor csak feleslegesen emészted magadat. Szeretted és támogattad, de ennél többet nem tudtál tenni. Troye sérült ember volt, akár tetszik neked, akár nem. Lehet, hogy így volt szép és kerek az élete, még akkor is, ha nem volt túl hosszú. Boldog volt melletted, de ha sikerült volna megállítani, lehet, hogy soha többet nem lett volna képes ugyanolyan önfeledten élni, azon a reggelen valószínűleg az elméje széthullott.
- Köszönöm. – Jacob csupán ennyit képes kinyögni, habár a hangja erőtlen és gyenge. Felkel, majd egy erőtlen mosolyt villant Berthára, aztán a kijárat felé indul.
- Máskor is eljöhetsz, Jacob. Az ajtóm mindig nyitva fog állni előtted.
- Köszönöm, de szerintem többet nem találkozunk. Ez a város… istenem, soha többet nem akarom ezeket az épületeket és utcákat látni. Minden rá emlékeztet, minden egyes emberben őt keresem, minden egyes pillanatban azt várom, hátha felébredek, ő pedig mégis ott fog feküdni mellettem
- Most mit fogsz tenni, Jacob? – Bertha kissé aggódik, hiszen ki tudja, mi zajlik le a fiúban ezek után.
- Nem tudom. Összepakolok néhány táskát, felülök egy vonatra, és megkeresem, hol van még egy kis fény a világban. Kell lennie valahol, nem igaz?
- Meg fogod találni. – A nő elmosolyodik. A szeme könnyes, a szíve pedig fáj. Mikor Troye először mesélt neki erről a srácról, elképzelése se volt arról, hogy egyszer egy ilyen beszélgetésben lesz része a mesebeli, tökéletes Jacobbal – Troye leírása szerint, természetesen.
- Már megtaláltam – suttog Jacob szomorúan, de a szemébe végre visszatér valami, ami két hónapja elveszett.
A remény.
Bertha látja ezt, és mivel soha nem volt túl jó a búcsúzkodásban, egyszerűen elmosolyodik, és sok sikert kíván a fiúnak, majd becsukja az ajtót. Szívből kívánja, hogy Jacob lelkét hamarosan újra átjárja a fény; hiszen még a leghosszabb éjszakák után is el szokott jönni a hajnal.
Jacob abban a hiszemben lép rá a saját útjára, hogy Troye egy csillagként él tovább, hiszen ő volt az, aki fenekestül felforgatta az életét – fényt adott, beragyogott mindent, aztán eltávolodott, hogy elhozza a lehető legsötétebb éjszakát, és csak a ragyogásának az emléke élhessen tovább Jacobban.
A remény, hogy talán még képes lesz valahol megtalálni a boldogságot, fellángol benne, habár biztosan tudja, hogy mindig Troye Sivan Mellet lesz az ő személyes napsugara.
A könnyek az arcán olyannyira megszokottá váltak, hogy kis híján fel se tűnnek neki. Az újdonság az, hogy a fojtogató zokogás helyett, mintha az arcán legördülő könnycseppek most nem tehetetlenséggel ajándékoznák meg, hanem könnyítenék a fájdalmát.
A sírás megtisztít – csak most érti meg, hogy ebben a közhelyben van némi igazság. Habár a szomorúság és a veszteség ugyanúgy munkálkodik benne, hiába csorognak könnyek az arcán, képes elmosolyodni.
Apró lépések, de talán egyszer ismét kisüt a Nap.


V É G E

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése