oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. június 29., csütörtök

fuck that gender rules

Üdv erre, kedves idegen! Oh, shit, én és a köszöntéseim.
Nos, valószínűleg megírtam életem legfurcsább valamijét. Igen, valamijét, mert azon kívül, hogy valamennyire azért songfic, fogalmam sincs, mi ez. Csak... valami. A kusza gondolataim egy furcsa bemutatáson keresztül, de remélem, valakit azért megérint, vagy egyetért, vagy valami. De azért a kép és a cím elég kifejező, szóval ha az iromány nem, de a maradék talán használható.
Nagyon össze-vissza beszélek, jaj.
Igazából annyit még elmondanék, hogy valószínűleg egy olyan személy se fogja ezt elolvasni, aki nem ezen a véleményen van, de ha mégis, nem én fogom megtéríteni, az is biztos.
Jó olvasást!




   x songfic ((legalábbis ez: Benny - Little Game ihlette))
   x kicsit mintha elmélkedős lenne, fura és hirtelen szemszögváltások




Clarissa.
Hosszú, szőke haj. Hatalmas, babakék szemek. Tökéletes alak keskeny derékkal és hosszú lábakkal. Mindezt üde, fiatalos smink és rózsaszín, habos-babos öltözék teszi még lányosabbá; akárcsak egy rég elveszett hercegnő.
Kisebb korában a babáival játszott, ám mostanra ezt a tevékenységet felváltotta a barátnőivel való hosszas pletykálás. Hogy jön mi ilyenkor szóba? Lányos dolgok – a heti balett óra, a legújabb divattrendek, messziről megfigyelt helyes srácok. Mikor ráér, az édesanyjának segít a konyhában, esetleg a kedvenc popslágereit dúdolgatva kitakarítja a szobáját.
A nap végén egy pomponnal ellátott tollal hatalmas műgonddal lejegyzi a naplójába az aznap történteket. A lapok margójára szinte maguktól kerülnek rá a különböző méretű szívecskék és virágok. Szórakozottan elteszi a füzetet, majd bebújik az ágyába, hiszen szüksége van egy hosszú és pihentető alvásra. Még szerencse, hogy a lehető legkényelmesebb matracon alszik, a szobája pedig biztonságos – mert ami tele van rózsaszínnel, csipkével és plüssökkel, az csak jó lehet egy lánynak.
Michael.
Az egész szobája kékbe van burkolva; ha egy idegen belépne, valószínűleg úgy érezné magát, mint aki elveszett a tenger és az ég különös elegyében. A ruhatára sportos cuccokból és öltönyökből áll, hogy legyen miben fociedzésre járnia, illetve ha kell, elegáns és férfias legyen – nem számít, hogy csak nemrég töltötte be a tizenhetet.
Egészséges mértékű férfiúi önelégültsége van, hiszen ki ne lenne büszke a szálkás testére és a gesztenyebarna, kusza, mégis rendezett fürtjeire, pláne ha a tincsek alatt szimmetrikus arc és két zöld szempár figyeli a világot. A megjelenése tetejére a magassága teszi fel a koronát; az összes lány álma.
Szabadidejében a haverjaival van, és azt csinálja, mint minden normális srác. Vagyis videojátékokkal játszik, techno zenét hallgat, iszik, néha pedig káromkodik, akár egy kocsis. Egy nap az övé lesz egy menő cég, esetleg híres lesz valami miatt; még nem tudja, de ráér kitalálni, hiszen fiúként biztosan sikeres lesz.
Megőrülök a rengeteg rózsaszíntől. De tényleg, ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy ez a förtelmes, élénk árnyalat a tökéletes lányok egyik elengedhetetlen kelléke? Kétségbeeséssel tölt el, hogy amint belépek a szobámba, mindenhol rózsaszín, rózsaszín, rózsaszín… mint valami kibaszott babazsúr. Nem, az enyhe és nem is olyan rossz – leszámítva a meglepetéskakit. Ez az egész olyan, mint egy szép mázzal bevont börtön. Szeretnék látni sárgát, pirosat, zöldet, kéket, talán még a lilát is elviselem, ha a sötétebb fajta.
Leülök az ágyamra. A tekintetem akaratlanul is odatéved a falon lévő tükörre. A látvány elborzaszt. Nevetséges vagyok. El lehetne adni egy műanyagdobozban, és még csak észre se vennék, hogy nem egy barbie babát, hanem egy hús-vér embert helyeztek forgalomba. Vagy csak én látom ennyire tragikusnak a helyzetet?
Felkelek és közelebb lépkedek a tükörhöz. Minden egyes apró, idegesítő részlet egyre tisztább lesz. Itt nincs helye a képzelődésnek, nem akarom, hogy a tökéletes, szőke hajam helyett egy pillanat erejéig is rövid, metálkék fürtöket lássak, de a tudatalattim mégis csúfolódik velem. Nagyot nyelek, lehunyom a szemeimet, majd egy ragyogó mosollyal szembenézek a tükörképemmel, abban reménykedve, hogy minden rendben lesz.
De nem.
Utálom az egész életemet. Nem lehet egy önálló gondolatom se, mindig mosolyognom kell, boldognak lennem, és mindenhol helyt állnom.
Mert egy lány ilyen.
Mert anya szerint ilyennek kell lennem.
Mert a kimondatlan szabályok szerint így vannak rendjén a dolgok.
Eltörik bennem valami, ugyanakkor felbátorodok. Apró lépés, de mégis fontos. Remegő kézzel végigsimítok a műszempillámon, majd nem foglalkozva a szemhéjam húzódásával, letépem először az egyiket, majd a másikat. Mindkét fekete darab a föld felé száll kecsesen, mint két tollpihe. Olyanok voltak, mint a szárnyak. Csakhogy ezek a szárnyak nem szabadságot adtak, hanem korlátokat és címkéket.
Nem tudom, mi volt ma velem. Tényleg nem. Nem szabadott volna ezt tennem, de már hosszú hónapok óta olya volt az egész, mintha fojtogatna csak; szóval kiléptem a focicsapatból.
Egy hangányival jobban vagyok, de még visszhangoznak bennem apa szavai – azt mondta, nagyot csalódott bennem. Szóval most a szobámban rohadok, mert nincs kedvem semmihez se. Hiába kellene elméletileg csodásan éreznem magamat, üres vagyok és unott, minden mű.
A kék szín is mű. Utálom, de tényleg. Egyszer azon is gondolkodtam, hogy kifestem rózsaszínre, de mikor anya meglátta nálam a festékdobozt, kiakadt, és leültetett a kanapéra. Életem legrosszabb beszélgetése volt, ugyanis leszögezte, hogy fiúként még csak rá se nézhetek ilyen lányos dolgokra. Persze nem ezeket a szavakat használta, de a tizenegy éves énem tökéletesen leszűrte a lényeget.
A mostani is nagyon jól tudja ezeket a szabályokat – például a húgomé a körömlakk, az enyém meg… nos, ez a hasonlat itt befuccsolt, mert maximum a borotvát tudnám felhozni, de akármilyen tabutéma is ez, az ellenkező nem tagjai se meztelen csigák.
Egy gép módjára a fürdőszobába ballagok, szinte nem is gondolkodok. Felesleges, hiszen annyit agyaltam már esténként. Nem kérdés, hogy én nem az a papírból kivágott, tökéletes srác vagyok, akire a szüleim annyira vágytak.
Így kerül fel a bal kezem kisujjára egy vékony réteg halványrózsaszín körömlakk.
Clarissa.
Alig vállig érő, metálkék haj. Hatalmas, babakék szemek. Tökéletes alak keskeny derékkal és hosszú lábakkal. Mindezt ragyogó, őszinte mosoly és egyszerű, de a lényéhez tökéletesen passzoló ruhák teszik még varázslatosabbá; akárcsak egy szikrázó egyéniség.
Korábban korlátok között élt, mert a társadalom egészen csecsemőkorától kezdve azt igyekezte belénevelni, hogy ő nem lehet több egy lánynál. Hogy ő csak egy bugyuta, agymosott lány.
Nincs szüksége naplóra. Minek, ha egyszerűen annyi impulzus éri nap mint nap, hogy felesleges lenne őket listába rendezni, és később úgyis csak kellemetlenül érezné magát, ha épp kedve támad visszaolvasni a bejegyzéseket? És különben is, ez nem az ő asztala. Ezt igyekszik meghagyni az olyan lányoknak, akik tényleg lánynak érzik magukat. Akik csak annak, semmi másnak.
A szobája többnyire fehér, ugyanis jól érzi magát, ha nincsen körülötte annyi szín. Elvégre a színek csak színek, nem jelentenek semmit. Ahogy a tárgyak sem, ezért boldogan szabadult meg egy szép napon mindegyik körömlakkjától és sminkcuccától. Nincsen ilyen tárgyakra szüksége ahhoz, hogy biztos legyen a nőiességében.
Elvégre nem az ilyen kis vackok a mérvadók – ha nem festi magát és nem jár szoknyában, esetleg szeret szórakozni, sőt még káromkodik is megmaradnak a mellei és a vaginája.
Michael.
A szobájában káosz uralkodik; ha egy idegen belépne, valószínűleg nem tudná megmondani, hogy ez most egy fiú, vagy egy lány szobája. Minden szanaszét van, és mindenféle szín megtalálható mind a bútorok huzatain, mind az apró dísztárgyakon. A ruhatára is ehhez a fajta színes káoszhoz hasonlítható, ő pedig imádja, és semmi pénzért nem mászkálna másban, mint összeegyeztethetetlen párosításokban – nem számít, hogy rajta kívül kevés embernek jutna eszébe narancssárga nadrághoz égkék pólót felvenni.
Boldognak érzi magát, mint aki levedlette a gátlásait; büszke arra, aki, hiszen ki ne lenne az, aki mer önmaga lenni. Hóbortos, és azt teszi, amihez kedve van. Nem számít, hogy az éppen egy film megnézése, vagy épp egy sötétlila, csillogós körömlakk felkenése. A szinte már taszítóan színes öltözködése ellenére az arca szimmetrikus, a szemei pedig ragyogóan zöldek, ami nem egyszer megnyugtatja a szülei lelkét, akik csak nehezen viselik el a fiuk furcsaságait. A megjelenése először döbbenetet és félelmet vált ki az emberből, mégis hamar a társaság középpontjába kerül – amolyan pozitív módon –, hiszen a viselkedése mindenkit képes levenni a lábáról.
Fogalma sincs, mit akar, teljes mértékben a pillanatnak él. Sokszor megkapja a kérdést, hogy a saját neméhez vonzódik-e, amit kicsit furcsáll, mert nincsen ráírva se a homlokára a nemi identitása, se az általa használt cuccokra, hogy „ez csak homoszexuálisoknak való”. Sőt, hiába kacsintgat néha a húga piperecuccai felé, egyáltalán nem kérdőjelezi meg a saját férfiasságát, mert még mindig egy pénisz van a lábai között, akármilyen színes egyéniség is.
Mindenkinek megvan a joga mindenhez.
Egy lány nem lesz attól „fiús", mert rövid a haja, vagy mert egyáltalán nem „lányos”.
Egy fiú akkor is fiú marad, ha kifesti a körmét, vagy rózsaszín ruhákban is szokott járni.
A tárgyak csak tárgyak, főleg ha a megjelenésről van szó. Az öltözködés és a smink tökéletes arra, hogy az emberek kifejezzék a segítségükkel az egyéniségüket, és egyikre sincs ráírva, hogy „ez körömlakk, ezt csak nők használhatják”, vagy „ez cilinder, ezt csak férfiak viselhetik”.
Az előítéleteket és beskatulyázásokat tegyük vissza szépen a huszadik századba, mindenki ember, mindenkinek ugyanazok a szolgáltatások elérhetőek. Ha a nemek viselkedését és munkakörét nem választja el semmi – elméletileg –, akkor miért kell leragadni egy olyan apróságnál, mint a külső?
„Én elfogadó vagyok, csak XY ne csinálja ezt, YX azt…” – akkor ő nem épp elfogadó, csak szeretné azt hinni. Fontos különbség. De ha így viszonyul hozzá, inkább maradjon csendben, mert őt se fogja senki leszólni azért, mert nem barátkozik meg valaminek a gondolatával. Elég annyi, ha egyszerűen nem kezd el valaki háborogni és becsmérelni a másikat. Elvégre a félresikerült ombré is polgárpukkasztó látvány tud lenni, mégis van az emberben annyi – legalábbis szemtől szembe –, hogy nem ez alapján ítéli meg az ilyen ízléssel – vagy épp fodrásszal – rendelkező illetőt; ha ilyen alapon működnének a dolgok, rögtön hozzámennék az első Connor Franta hasonmáshoz, de tényleg.
Csak gondoljunk bele, mennyire elfogadó és támogató mindenki a nőkkel szemben. A #feminizmus és #görlpávör, na meg a társai. Mert az megengedett, hogy egy nő nadrágban járjon, rövid haja legyen, sorolhatnám. Tényleg. Tök jó. Ideje volt.
Most meg annak lenne az ideje, hogy nem nézzük le azokat a férfiakat, akik sminkelnek, vagy akármilyen elméletileg „lányos” tevékenységet folytatnak. Ők attól még férfiak, férfinak érzik magukat, köszönik szépen, ugyanolyan jól megvannak, mint a közel kopasz, mégis tagadhatatlanul nőies és gyönyörű Cara Delevingne.
A két dolog közel ugyanaz. Mindkét esetben megérdemel legalább egy néma gratulációt – mert én nem megyek oda egy idegenhez az utcán, köszönöm, megvagyok a négy fal között –, hogy ők mernek önmaguk lenni ebben az előítéletekkel teli, álszent világban.
Let’s support everyone.

4 megjegyzés:

  1. Nem is tudom, mit mondjak... Nagyon igaz, nagyon megható, nagyon elgondolkodtató :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én se, csak csendben örülök a hozzászólásodnak, mert kicsit féltem feltenni ezt. :'D
      xx - ja, és örülök, hogy elgondolkodtatónak találtad, többet nem is akartam, azt hiszem

      Törlés
  2. Huh mikor megláttam a képet, és aztán a zenét amire írtad elraboltad a szívem. Tényleg imádtam az egészet, egyetlen egy (jobban mondva kettő) problémám akadt az írással, és remélem nem haragszol meg. "megmaradnak a mellei és a vaginája." Ezt nagyon cisnormatívnak éreztem, hiszen a nemi identitást egyáltalán nem a nemi szerveid határozzák meg, hanem sokkal inkább, hogy mi van a fejedben. Ez nekem egy picit szembe ment a klip és így az írás mondanivalójával. Remélem tényleg nem haragszol meg, egyébként teljesen egyet értek az írásoddal, de ez úgy szúrta a szemem.

    VálaszTörlés
  3. Végtelenül egyetértek veled, napjainkban mindenki szereti eljátszani, hogy mennyire elfogadóak, közben meg mintha még mindig egy évszázaddal ezelőtti társadalmi normákat várna el mindenkitől. És akkor ne is beszéljünk azokról a lányokról, akik nagy feministáknak vallják magukat, de "undorítónak" tartják például egy kisminkelt férfi látványát...

    VálaszTörlés