oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. június 27., kedd

Elérhetetlen - 3.

Jó olvasást! ^-^

          ⏪ előző



TEHETETLEN
Jacob röpke négy hét alatt mondhatni, hozzászokott Troye úgynevezett hangulatingadozásaihoz. Legalábbis a fiú mindig erre hivatkozik, amikor egy-egy elfeledett randi után szégyenkezve felhívja őt. Hogy Jacob hisz-e neki? Nem, de egyelőre lövése sincs, hogyan kezdeményezhetne egy ilyen komoly beszélgetést, főleg úgy, hogy félő, egyre jobban elmerül a Troye körül folyamatosan jelenlévő kékes ködben.
Az épp teniszezni készülő Jacob elmosolyodik ezen a gondolatmeneten, mert egy beszélgetés ugrik be neki, amikor legelőször jöttek le a pályára Troye-val – akkor még nem tudták, hogy egy tenyérnyi labda ütögetése fogja megalapozni a kapcsolatukat.
Troye kifejtette neki, hogy a kék színbe bele tudna költözni, mert egyszerre érzi vidámnak és szomorúnak.
- Amolyan letargikus módon jó lenne elveszni benne, nem? – Érdeklődött Jacob.
- Csak ha valaki megtalálna utána, és azt mondaná, hogy aggódott értem. – Felelt Troye kissé zavartan.
Jacob mosolyogva áll meg a pálya szélén, miközben felidézi magában Troye arcát, ahogy az előbbi szavakat intézte hozzá. Akkor fekete atléta volt rajta, de Jacob az emlékeiben mégis a sárga színnel kapcsolja össze azt az egész napot, de legfőképpen a fiú szokás szerint hunyorgástól kissé eltorzult arcát. Számára Troye nem kék, hanem napfényszerűen sárga; mindig boldog lesz, ha láthatja.
- Hű, boldoggá tesz a kerítés bámulása? Vagy mi ez az ábrándos arc?
- Jézusom, észre se vettelek – motyog Jacob, majd a hajába túrva végignéz Troye-on. – Csodás vagy, mint mindig.
- Te pedig elvarázsolt, mint mindig – felesel Troye, de a hangja elárulja, hogy ő is ugyanúgy örül, mint Jacob. Ezt megerősíti azzal is, hogy a következő pillanatban egy fülig érő mosollyal az arcán Jacob nyakába ugrik, aki egy nyögéssel megtartja mindkettejük súlyát, majd megcsókolja Troye-t.
- Miért vagy… mindig… ilyen mohó… - dünnyög Jacob Troye kicserepesedett ajkaira, aki erre elhúzza a fejét, majd kipirultan, nevetve vállat von.
- Miért nézel ki ilyen jól? – Kérdez vissza csilingelő hangon a másik, majd megfogja mindkettejük ütőjét, és elindul a pálya felé.
Jacob néhány másodpercig figyeli a barátját – az utóbbi egy hétben már akként tekint rá, ami kicsit megijeszti –, aztán követi. Elgondolkodik azon, hogyan jutottak el idáig – na nem a kapcsolatukat tekintve, mert azzal úgy van, hogy örökre rejtély marad –, ugyanis amikor először megkérdezte Troye-t, hogy nem lenne-e kedve teniszezni, úgy mondott igent, hogy azt mondta, nem tud.
Most pedig csodák csodájára a mai játékukban épp nyerésre áll, amit persze boldogan az álmérges Jacob orra alá is dörgöl. Troye úgy gondolja ebben a pillanatban, hogy még soha nem érezte ilyen jól magát, teljesen elfeledkezik önmagáról. Szalad, hogy visszaüthesse a labdát; a válla majd’ kiszakad a helyéről, ahogy hadonászik az ütővel; oda-vissza ugrál, amikor Jacob épp az időt húzza a szervánál.
Véletlenek – valaki hisz bennük, valaki nem, de az biztos, hogy valamilyen tényezők miatt következnek be ilyen események. Talán ha Jacob egy kicsivel közelebb ütné a labdát Troye-hoz, vagy ha Troye lenne ilyen felspannolt állapotban, esetleg a talaj kicsit egyenletesebb lenne, már másképp alakulnának a dolgok.
Troye egy túlontúl magabiztos mozdulattal ugrik jobbra. Ugyan a labdát sikerül visszaütnie, a lába megcsúszik egy kis mélyedésben, az egész teste rossz irányba mozdul. Nem tudja kontrolálni a mozdulatait, minden hihetetlen gyorsasággal történik, ő pedig nem tehet mást, mint tehetetlenül elszenvedi az egészet. Csak akkor dolgozza fel a bokájában folyamatosan jelen lévő éles fájdalmat, amikor már a földön van. A szemét elborítják a rémület – na meg a fájdalom – könnyei, igyekszik kiverni a fejéből a reccsenő hangot.
Jacob odarohan hozzá, habár alig érzékel belőle valamit, annyira meg van ijedve. Kérdezgeti, hogy mi történt, rá tud-e állni, viszont Troye annyira a történtek hatása alatt van, hogy csak hebegni tud, ami egyáltalán nem hasonlít értelmes válaszra.
- Akkor azt hiszem, hogy a kórházat is kipipálhatjuk a lehetséges randihelyszínek listájához. – Jacob próbálja jobb kedvre deríteni Troye-t, de ahogy belenéz a szemeibe, rájön, hogy nem most fogja szerelmeskedve ápolgatni őt.
Így hát Troye hagyja, hogy Jacob felemelje őt, és ugyan fogalma sincs, miről duruzsol, miközben taxit hív, a hangját némiképp megnyugtatónak találja. Ez egy vékony, de közel sem elhanyagolható cérnaszál, amibe egyelőre képes belekapaszkodni.
A sürgősségi egy nagyon megtévesztő fogalom az egészségügyben. Az ember azt hinné, hogy bemegy, és maximum egy óra múlva már hazafelé tarthat kezében az ambuláns lappal, illetve a tudattal, hogy hamarosan minden rendben lesz – legalábbis Jacob eddig ebben a tudatban élt.
Nos, most szembesül a bosszantó valósággal, ami nem más, mint hogy lassan három órája érkeztek Troye-val, de csak annyi történt, hogy felvették őket a várólistára, és majd egyszer be fogják hívni őket a kettes rendelőbe. Kár, hogy ez a bizonyos várólista egy kicsit sem fair, és egyáltalán nem tartják be az érkezési sorrendet, tehát minden beteg csak reménykedni tud abban, hogy nem a kórház fertőtlenítőtől bűzlő folyosóján fog holtan összeesni puszta unalomból – habár egy ilyen helyzet kimerítené a fekete humor fogalmát, azt meg kell hagyni.
- Janet Edwards, hármas rendelő.
Jacob egy akaratlan fintorral nézi végig, ahogy az idős nő bebotorkál a helyiségbe.
- De hát ő jóval utánunk érkezett – morog az orra alatt, majd felháborodottan rápillant Troye-re, aki mellesleg már jó egy órája szótlanul üldögél, a fejét pedig Jacob vállán pihenteti. – Ó, kösz a lelki támogatást – sóhajt, amikor észreveszi, hogy hiába van a bokája minimum a normális háromszorosára dagadva, Troye enyhén elnyílt ajkakkal alszik. Őt nézve sikerül elfeledkeznie arról, hogy hol, és miért vannak. Eddig is sejtette, hogy a sors a világ leggyönyörűbb emberével hozta őt össze, de csak ebben a tehetetlen, szinte békés pillanatban döbben rá, hogy Troye úgy néz ki, akárcsak egy angyal; az ő angyala. Ha most nem egy kórház kényelmetlen padján üldögélnének, és Troye tökéletes, puha arcbőrét a neonizzók lehangoló, túlságosan földhözragadt fénye helyett a nap melegsége járná át, Jacob már rég elcsábult volna. A néma gyönyörködést a fiú rendezetlen csigákba rendeződő hajával folytatja; soha nem is gondolta volna azt, hogy ő az az arcsimogató, hajban turkálós fajta, de láss csodát, Troye kihozza belőle ezt a furcsán szeretetre éhes, illetve szeretetet adni akaró énjét.
- Ne bánts…
Jacobot azonnal visszarántja a valóságba ez a két szó, ami a rajta alvó, törékeny fiú száján csúszott ki. A homlokát ráncolja, miközben – immár mindenféle gyengéd érzelem nélkül, színtiszta aggodalommal – Troye arcára teszi az egyik kezét. Reménykedik benne, hogy csak hallucinál – habár az is elég aggasztó lenne, de ebben a pillanatban még annak is jobban örülne, mint hogy szemtanúja legyen ennek –, de Troye hirtelen kipiruló és vékony izzadtságrétegtől csillogó arca sajnos arra engedi őt következtetni, hogy még megvan a józan esze. Aggódva simogatja az arcát, a másik kezével pedig a vállát dörgöli, miközben halkan szólongatja, de úgy néz ki, ez nem elég, mert a fiú szemgolyója jól láthatóan ide-oda mozog a lehunyt szemhéja mögött, mintha csak kutatna valami után.
- Hogy te hogy tudtál ennyire mély álomba zuhanni… - dünnyög Jacob. – Troye. Hé, itt vagyok. Hahó, kelj fel, napsugaram. – Szólongatja továbbra is.
- Troye Sivan Mellet, kettes rendelő. – A szenvtelen hang megváltásként jut el Jacob füléig. Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy a leendő páciensnek éppen rémálma van, már nem tűnik olyan kilátástalannak ez az egész sürgősségis dolog.
Troye lassan kiszakad az álma veszélyes mocsarából, ám ahogy kinyitja a szemeit, hirtelen fogalma sincs, mit keres a kórházban, hogy miért sajog a lába, és hogy miért bújik hozzá egy – majdnem – idegen sráchoz, mintha az teljesen természetes lenne.
- Troye Sivan Mellet, kettes rendelő. – Ismétli a bemondó immár jól kivehető ingerültséggel, mire az említett őszinte kétségbeeséssel fordul az egyetlen halványan ismerősnek tűnő személy felé.
- Mit keresek én itt? – kérdi pánikkal a hangjában, a tekintete pedig ellenséges és vádló.
- Tessék? – Jacob nem érti, mi folyik itt, de azért felsegíti Troye-t, hiszen muszáj, hogy egy szakember lássa a lábát. Az, hogy Troye ezután feldúltan ellöki magától, nem lepi meg, de még egy pofonnak is jobban örülne.
- Lövésem sincs, miben mesterkedsz, vagy miért hoztál el ide, de… - Troye ahelyett, hogy értelmesen befejezné a mondatot, megrázza a fejét, és bicegve elindul a rendelő felé.
- Troye, megértem, ha rosszat álmodtál, de attól még nem kell így viselkedned. Ne aggódj, nem fogok kérdezősködni, ha nem szeretnéd, de kérlek, ne lökj el magadtól ilyen durván – kérleli halkan Jacob a fiút, és csak nehezen állja meg, hogy nem vallja be, mennyire fáj ez neki. Valami azt súgja neki, ha ennél jobban felfedi a lapjait, csak önmagának árt.
- Hogy mi? – hitetlenkedik Troye újonnan jött kétségbeeséssel. – Várj, ugye nem akarsz bejönni?
- Hát…
- Nem jössz be – jelenti ki határozottan, aztán bebiceg a hófehér rendelőbe, Jacobot pedig maga mögött hagyja. A szíve a torkában dobog, mindene reszket, és hiába nincs légkondicionáló az ócska épületben, ahogy felül a fehér huzattal borított ágyra, mindenét átjárja a hideg. Nem tud odafigyelni az orvos szavaira, képtelen megnyugodni, úgy érzi magát, mint egy űzött vad – sőt, rosszabb; úgy érzi magát, mint azon a napon, amikor az élete kártyavárként omlott össze.
Jacob szívesen enne egy csomag gumicukrot. Pontosabban befalna akár egy egész teherautónyit, de szereti azt hazudni magának, hogy mindig mindent kontrol alatt tud tartani. Alig tudja megállni, hogy ne szaladjon ki a kórházzal szemben lévő kis lerakatba. Fel-alá sétál, amivel természetesen a legtöbb – amúgy se nyugodt – beteg idegeire megy, de nem tud megmaradni egyhelyben, ahhoz túlságosan sokkos állapotba került Troye viselkedése miatt.
Rengeteg kérdés merül fel benne, és az eddiginél ezerszer jobban kezdi aggasztani az, hogy mégis mi baja van ennek a srácnak. Ha lenne egy kis esze, most azonnal kisétálna az épületből, kitörölné Troye számát – na meg a közös képeket – és elfelejtené ezt az együtt töltött hónapot. Az elején persze hiányozna neki, de utána legalább nem kellene ezekkel a furcsa dolgokkal foglalkoznia, élhetné a saját, megszokott életét. Elvégre úgyis találna mást, hiszen ő Jacob Bixenman; nem elég, hogy csinos pofija van, még a Bixenman család aranyfiúja is, nem számít, hogy kibukott az egyetemről.
- Elnézést, Mr. Bixenman? – A neve hallatán Jacob elfintorodik, de azért magára ölt egy tartózkodó, de azért barátságos mosolyt, miközben megfordul. Soha nem szerette ezt a megszólítást, ezen körülmények között pedig épphogy nem csikorgatja miatta a fogait.
- Én lennék.
- Ön jött be Mr. Mellettel, ugye? – Jacob csak biccent egyet. – Akkor kérem, jöjjön be a rendelőbe.
Amint belépnek, Jacob úgy érzi magát, mint aki egy nagyon béna szappan opera vendégszereplőjévé avanzsált hirtelen. Egy nővér Troye előtt áll, és kedvesen magyaráz neki valamit; az orvos a homlokát masszírozva ül az asztala mögött; a nő, akivel Jacob érkezett, meg neki beszél valamit.
- Köszönöm, Amanda – az orvos éles hangja a még mindig Jacobnak magyarázó nőbe fojtja a szót. – Szóval, mi történt? A fiatalember használhatatlan állapotban van, egy értelmes szót se tudtunk belőle kihúzni.
Jacob fájó szívvel pillant a még nála is zavartabbnak – na meg sebezhetőbbnek – tűnő Troye-ra. Miközben elmeséli, hogy mi történt, igyekszik figyelmen kívül hagyni Troye motyogását a nővérnek, illetve a szemeit, amik most színtiszta pániktól és bizalmatlanságtól csillognak.
Húsz perc múlva végre sikerül elszabadulniuk. Habár Troye-nak megzúzódott a bokája, és valami egyértelműen nem stimmel vele, Jacob azon mereng, hogy ez egy fontos nap volt a kapcsolatukat illetően.
- Hadd segítsek. – Azzal meg se várja, hogy Troye reagáljon valamit, átkarolja a derekát.
- De csak mert majd’ leszakad a lábam – morog Troye, a kezét pedig átveti Jacob vállain. Akaratlanul is felsóhajt, hiszen így sokkal könnyebben tud sétálni.
A taxiban némán ülnek, a lehető legmesszebb egymástól. Jacob semmit se szeretne ebben a pillanatban annál jobban, mint hogy végre legyen egy őszinte beszélgetésük erről az egészről, de ahogy elnézi a fiú szenvedő arcát, rádöbben, hogy ez nem lesz egy sétagalopp. Az alig tíz perces út alatt a lehető legrosszabb forgatókönyvek jutnak az eszébe – mindegyik olyan, hogy nem kérdezhet rá csak úgy egyszerűen. Mikor kiszállnak, Jacob kifizeti az utat, majd nem foglalkozik Troye heves tiltakozásával, bemegy vele a lépcsőházba, aztán segít neki megmászni mind az öt emeletet.
- Rémes, hogy ezekbe az ócska tömbházakba képtelenek beszerelni egy liftet – dohog Troye, majd egy kis hezitálás után lehajol, és kiveszi a lábtörlő alól a kulcsot. – Ha eltűnik valamim a közeljövőben, te leszel az elsőszámú gyanúsított…
- Jacob – szakítja félbe Jacob, mire Troye a homlokát ráncolva rápillant a válla felett. – Jacob Bixenman lesz az elsőszámú gyanúsított, Troye Sivan Mellet.
Néhány másodpercig mintha megállna az idő. A pillantásuk összekapcsolódik; néma kérdésekkel bombázzák a másikat, csak épp nem értik egymást.
- Ööö, igen – felel végül bizonytalanul Troye. – Igen, Jacob. – Úgy ejti ki a nevét, ahogy az idegeneknek szokás, de Jacob az imént a tekintetében mégis látott valami olyasmit, ami reményt ad neki. Nem sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy ne cselekedjen logikus ember módjára, hanem még maradjon, ameddig Troye egy szó nélkül, majdnem barátságosan becsapja az orra előtt az ajtót.
Hajnali kettőkor Jacobnak még mindig nem jön álom a szemére, helyette a letisztult, hófehér nappalijában üldögél – amit teljes mértékben anyucinak és apucinak köszönhet, de most ez az utolsó dolog, amin aggodalmaskodik. Fél, hogy ami épp történik vele, abba bele fog bolondulni. Egyszerre szeretne Troye mellett lenni, és elfutni előle, amíg még tud. Folyamatosan azon kattog, hogy tényleg olyan volt, mikor a kórházban végre sikerült felébresztenie, mintha nem ismerné meg. Vajon reggel fel fogja hívni, ahogy az ilyen alkalmak után teszi? Ugyanolyan zavart lesz, mint mindig, mikor néha elfelejt megjelenni egy-egy randijukon? Vagy most máshogy fog viselkedni, mert Jacob vele volt az állítólagos rosszulléte alatt? Legalábbis Jacob se most jött le a falvédőről, és annyit még az elkényeztetett fejével is össze tud rakni, hogy Troye ezt nevezi rosszullétnek.
Akárhogy is legyen, Jacobot végre elalszik, habár még álmában is Troye-on kattog. A tudatalattiija sikeresen kreál egy olyan világot, ahol egy gumimacival teniszezik két Troye ellen. Az egyik az imádnivaló napsugara, a másik pedig az, aki eddig Jacob létezéséről se tudott.
Ezért is veszélyes az, amikor az ember nem meri bevallani magának azt, amire gyanakszik – egy álom csúnyán leleplezi még akkor is, ha egy teniszjátszma keretében.

következő ⏩          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése