oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. június 23., péntek

Elérhetetlen - 2.

Nem tudom, mondtam-e, de viszonylag (!) gyorsan teszem majd fel a részeket, ez "csak" ilyen nyári szeszély.
Örülnék egy-két hozzászólásnak, ha jár erre valaki.
Esküszöm, rosszul érzem magam, hogy ehhez nincsen kép, de...

          ⏪ előző



SZESZÉLY
A telefon szinte ijesztően simul bele Troye tenyerébe, hiszen ha most megérinti a képernyőt, ebből a valamiből határozottan több lesz, mint egy rózsaszín köddel átitatott szerda esti csók. Végül dűlőre jut, hiszen beugrik neki, hogy megígérte. Még a lélegzetét is visszafojtja, és úgy hallgatja egymás után a csöngést jelző búgásokat.
- Halló, itt Jacob Bixenman. – Üti meg a fülét a kissé eltorzított, de azért ismerős hang.
- Szia, Troye vagyok – köszön Troye is vidám hangon, közben pedig régi rossz szokása szerint fel-alá sétálgat a szűk nappalijában.
- Már azt hittem, elijesztettelek, és fel se fogsz hívni. – Jacob a vonal túlsó végén egy megkönnyebbült sóhajt hallat, ami miatt Troye-t egy különös, eddig ismeretlen érzés keríti hatalmába. Persze ez elég irreális, hiszen mindössze kétszer találkoztak, de ha Jacobról van szó, szeretne hinni az olyan szerelemben, ami csak a tündérmesékben fordul elő. Hirtelen rádöbbenve arra, hogy miről is képzeleg; megtorpan és emlékezteti magát, hogy hagyja abba ezt a lányos ábrándozást.
- Megígértem – felel végül egyszerűen, és lerogy a kanapéra, mert tudja jól, hogy veszett ügye van önmaga ellen. – Csak kicsit izgultam. Na meg hogy nézett volna ki, ha rögtön másnap reggel zargattalak volna?
- Csodásan, ugyanis így azonnali késztetést érzek, hogy lerohanjalak egy életbevágóan fontos kérdéssel.
- Féljek? – évődik Troye.
- Majd eldöntöd – nevetgél Jacob. – Szóval szeretnélek kisajátítani vasárnap délután, mit szólsz hozzá?
Troye-nak természetesen esélye sincs nemet mondani, sőt, rá se kérdez, hogy Jacob hogy érti pontosan ezt a kisajátítós dolgot. Örömmel benne lenne bármiben, akármilyen idiótán is érzi magát később emiatt, amikor már nem csinál mást, minthogy a telefonját szorongatva üldögél, miközben a fejében felidézi Jacob… igazából kívül-belül mindenét.
- Elvesztem – motyog bele a csendes lakásba.
Rettenetesen hamar elszalad az idő. Legalábbis Troye így érzi, amikor vasárnap reggel arra eszmél fel, hogy ismét elszaladt egy hét, méghozzá észrevétlenül, ő pedig nem csinált mást, csak dolgozott abban a rettenetesen közönséges szupermarketben. Tíz körül csörög a telefonja, és mivel ismeretlen szám keresi, alaposan átgondolja, hogy felvegye-e. Miközben egy olyan lassú mozdulattal, amit egy lajhár is megirigyelne, rányom a zöld gombra, arra gondol, hogy igazából a terapeutáján és néhány barátféleségen kívül senkinek sincs beírva a telefonszáma. Egyszerűen nincs rá szüksége, már hosszú évek óta olyan egyedül van, mint a kisujja – ez persze egy buta és értelmetlen hasonlat, hiszen a hüvelykujj az, ami teljesen elkülönült a többitől.
- Halló, itt Troye Sivan Mellet, kivel beszélek? – érdeklődik nyugodtan, habár a szíve őrült tempóban ver, mint mindig, amikor valakivel társalogni kényszerül. Reméli, hogy csak egy irodában üldögélő, felesleges dolgokra vágyó vásárlókat kereső nő lesz az, akit hamar le is rázhat. Soha nem értette, miért jó az valakinek, ha ilyen pofátlan módon akar valakire rátukmálni valószínűleg minőségtelen és drága holmikat, amikor az interneten még akadnak is olyan idióták, akik megvennék még a legértelmetlenebb találmányokat is.
- Hű, de hivatalos valaki – nevet a vonal túlsó végén egy izgatottnak hallatszó srác. Kár, hogy Troye még életében nem hallotta a hangját, így nem is tud vele nevetni.
- Elnézést, de ismerjük egymást? – motyog Troye zavartan, és ismét ránéz a telefon kijelzőjére, mintha abban bízna, hogy hirtelen megjelenik rajta a megoldás.
- Húsz perc múlva ott vagyok, oké? – Folytatja az idegen, Troye ebből pedig arra következtet, hogy nem hallotta, amit az előbb mondott. Mivel úgy hiszi, hogy a srác összekeveri valakivel, gyorsan elköszön, majd leteszi a telefont, és igyekszik folytatni az intenzív semmittevést, csak hogy rendesen kiélvezze a szabadnapját.
Troye-nak már majdnem sikerül elfeledkeznie erről a furcsa incidensről, amikor pont úgy, ahogy az idegen is mondta, húsz perccel később megszólal a kaputelefon. Felkel, majd néhány másodpercig vívódik, hogy felvegye-e, de inkább az ablakhoz siet, és onnan nézeget. Még szerencse, hogy el tud bújni a függöny mögé, és onnan figyelheti, ahogy a lépcsőház előtt egy pasas szerencsétlenkedik – pontosabban ugyanaz a pasas, aki egyszer már telefonon is zaklatta. Troye egy pillanatra felbátorodik, és kinyitja az ablakot, majd kihajol.
- Hé! – kiált oda az idegennek, aki erre szerencsére azonnal abbahagyja a csengetést, és Troye ablaka felé lépked. – Mi lenne, ha mást zaklatnál? De most komolyan, kotródj már el a francba!
Troye nem tudja hova tenni a fiú arcán átfutó megbántottságot, de esze ágában sincs utánaszólni, amikor végre valahára sarkon fordul, és elsiet.
Sokkal jobban érzi magát úgy, hogy nem kell azon agyalnia, miért keresik fel néha olyan emberek, akiket nem ismer. Sőt, abba már bele se akar gondolni, hogy ezek a személyek miért néznek ki úgy, mint ez a srác is – mintha csalódott volna. Troye rengetegszer érzi úgy, hogy benne csak csalódni lehet, ezért inkább jobban szeret a négy fal között maradni, ha teheti.
A napfény kíméletlenül tör át az ilyen felhőtlen reggeleken mit sem érő csipkefüggönyön, ami csak még inkább ront Jacob eddig se épp jó kedvén. A feje zsong, a gyomra háborog, és ahogy hever a nagy franciaágyán, szép lassan beugrik minden apró részlet, ami elvezette idáig.
Troye, és azok a hatalmas, ártatlan szemei.
Az elhamarkodott, vágytól terhes csók.
A telefonhívás, amitől a fellegekben érezte magát.
Aztán a tegnapi nap, amikor Troye mindenféle logikát mellőzve úgy gondolta, hogy nem kér többet belőle.
Nos, igen, Jacob az este emiatt kicsit többször nézett a pohár fenekére a kelleténél. El tudja viselni, ha visszautasítják, de ha azt valaki ilyen durván és szenvtelenül teszi – főleg most, hogy úgy nézett ki, minden rendben van, méghozzá amolyan tündérmese-szerűen –, eléggé elveszi az életkedvét.
Épp visszaaludna, hogy mellőzze még néhány óráig az önsajnálatát, amikor megszólal a telefonja. Azt kívánja, bárcsak hirtelen lemerülne, mert nem akar senkivel se beszélni, és a feje is újult erővel kezd zúgni a reggeli csendben dobhártyaszaggatónak tűnő dallam miatt. Csak akkor kászálódik ki az ágyból, amikor már harmadszor zendít rá a csörgés. Nem olvassa el, ki az, csak magában reménykedik, hogy semmi fontosat ne akarjon a kedves hívó fél.
- Itt Jacob – szól bele, a hangja pedig sokkal nyúzottabb, mint gondolta.
- Ööö… szia, Jacob. – Troye-t hallva Jacob teste megfeszül, legszívesebben most azonnal letenné a telefont. Elképzelése sincs, mit akarhat a tegnapi goromba viselkedése után, de szerencsétlenségére elég másnapos ahhoz, hogy a gyógyszer utáni keresgélése közben elfelejtse felháborodottan bontani a vonalat.
- Mit akarsz? – érdeklődik ellenségesen, majd egy pohár víz kíséretében eltünteti a fehér kis bogyót.
- Sajnálom, azt hiszem. Rossz napom volt, azt hiszem. Rosszul éreztem magam. Nem tudom. Mi lenne, ha ma összefutnánk és mondjuk, beszélgetnénk? – Jacob a konyhapultnak támaszkodva hallgatja a fiú zavart mondatait. Teljesen máshogy viselkedik, mint tegnap, most mintha megint az az édes srác lenne, akivel azon az estén a padon üldögélt, majd megcsókolt, és becsempészte a telefonszámát a zsebébe. Jacobot megszédíti, hogy milyen nagy hatással volt rá az a körülbelül egy óra, amit Troye társaságában eltöltött.
- Jól van – egyezik bele sóhajtva Jacob.
- Jó neked a parknál egy háromnegyed óra múlva? A szökőkút felőli oldalon, aztán ehetnénk is akár valamit. Meghívlak.
- Nekem mindegy, Troye. Csak beszélgessünk – felel Jacob elgondolkodva, aztán mielőtt esélyt adhatna Troye-nak, hogy válaszoljon, bontja a vonalat. Így is teljesen össze van zavarodva, nincs szüksége egy édes srácra, aki úgy játszik vele, mint macska az egérrel.
Jacob tudja jól, hogy késésben van, de esze ágában sincs sietni. Úgy van vele, hogy Troye nem érdemli meg ezt a fajta aggodalmat, hiszen nem ő volt az, aki először felültette a másikat.
Állj már le, nem is ismered – emlékezteti magát újfent, de hiába, amikor megpillantja a szökőkút peremén, neki háttal üldögélő Troye-t. Végigfuttatja rajta a tekintetét – a kusza, halványbarna fürtökön, és a törékeny testen hatalmasnak tűnő pasztellrózsaszín pólón –, közben pedig az egész testén végigcikázik egyfajta különös érzés. Félő, hogy észrevétlenül visszatért ahhoz a középiskolás énjéhez, amelyik egy-egy helyes srác láttán rögtön elalélt… illetve nem, mert most csak egy ember miatt viselkedik így. Fogalma sincs, hogy ez most jó, vagy rossz.
- Hé – szólítja meg Jacob kissé félszegen, majd ahelyett, hogy leülne mellé, megáll vele szemben. Igyekszik nem törődni Troye napfénytől ragyogó arcával, vagy épp azzal az édes mozdulattal, amivel felemeli a kezét, hogy kicsit óvja a szemét a vakító napsugaraktól.
- Már azt hittem, el se jössz. – Mosolyodik el Troye, ám Jacob csak szenvtelenül, keresztbe font karokkal áll előtte, ami valljuk be, nem a legbiztatóbb látvány ebben a helyzetben. – Jacob, figyelj, én…
- Nem! – Szakítja félbe hirtelen jött hevességgel, a nyugalom álcája pedig szertefoszlik. – Te figyelj. Csak mondd meg, ha nem veszel komolyan, vagy mégse akarsz semmit. Persze nem történt semmi közöttünk, vagyis olyan nem, ami számítana, szóval… oké, ezt hagyjuk. De Troye, kérlek, ne szórakozz velem. Ha meggondoltad magad, egy egyszerű nem is elég lett volna, nem kell elüldöznöd, értek én a szép szóból.
- Jacob, sajnálom – motyog Troye megszeppenten. Felkel, és tétován odalépked a másik fiúhoz. Nem tudja eldönteni, hogy átölelheti-e, vagy sem, ezért csak kérdő arccal áll előtte, mintha abban reménykedne, hogy minden kérdésére ott lesz a válasz Jacob gyönyörű szemeiben.
- Ennyi? Sajnálod? Akkor vegyem úgy, hogy most mindketten elsétálhatunk, mintha mi sem történt volna?
- Nem! – Troye eddig tudja magát türtőztetni, úgy ugrik Jacob nyakába, mintha az élete múlna rajta. – Rosszul éreztem magam. Tényleg. Néha vannak ilyen napjaim, hogy kiesik minden… - Felpillant Jacobra, aki homlokráncolva figyeli őt, és habár nem viszonozza az ölelését, az arcára kiülnek az érzelmei; hogy különös módon érdekli, mi van a rácsimpaszkodó, fura sráccal. – Tudod, csak simán rossz napok. Hagyjuk is, oké? Most jól vagyok.
- Miről beszélsz? – kérdez vissza Jacob elgondolkodva, egyre inkább nem hagyja nyugodni a dolog.
Kár, hogy ez nem az a pillanat, amikor választ kap a kérdéseire – mert most döbben rá, hogy több is van –, ugyanis Troye egy édes mosollyal az arcán elengedi őt, majd elszökdécsel a szökőkúthoz. Jacob csupán akkor tud elszakadni a gondolataitól, amikor a boldogan nevetgélő Troye jóvoltából jéghideg víz hull rá.
- Te kis… - morog Jacob, de nem tudja visszafojtani a mosolyát, miközben üldözőbe veszi a kis parkban szaladgáló Troye-t. – Ezt még visszakapod, esküszöm, beledoblak a szökőkútba! – kiált utána, miközben igyekszik kikerülni az összes öreget és fiatalt, na meg az elengedhetetlen galambokat.
Fél óra múlva kifulladva és csurom vizesen dőlnek le a fűbe. Senki sincs a közelükben, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a füvet jó néhány hete az anyatermészetre bízták, így ahogy letörölhetetlen vigyorral az arcukon egymás felé fordulnak, hosszú fűszálak teszik tönkre a kilátást. Ők maguk se tudják, meddig nézik egymást szavak nélkül, az időnek nincs jelentősége.
Jacob csak most realizálja, hogy már akkor veszett ügye volt, amikor a boltban szóba elegyedtek.
Troye agya ezzel szemben üres, egyedül a mellette fekvő srác jár a fejében. Így nem csoda, hogy sikerül annyira elfeledkeznie önmagáról, hogy felkönyököljön, végigsimítson Jacob mellkasán, majd egy lágy csókkal beléfojtsa az összes kételyét.

következő ⏩          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése