oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. június 20., kedd

Elérhetetlen - 1.

Helló!
Egy kis kitérő, remélem, tetszeni fog nektek - azt leszámítva, hogy olyan logikátlannak érzem, de sebaj.
Jó olvasást! ^-^




   Tracob AU ((Troye Sivan x Jacob Bixenman))
   x mentális betegség - aki hitelességre vágyik, NE ezt olvassa, csak egy fanfictiont akartam megírni, ahol Troye-t szenvedtethetem, mert... mert ez egy életstílus
   x ZENÉK - ;)
   x ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy 15-16 fejezetből fog állni



KÉMIA
Valaki elfogadja, hogy vannak véletlenek, valaki pedig makacsul ragaszkodik ahhoz az életszemlélethez, hogy minden okkal történik, a sors pedig megmásíthatatlanul kőbe van vésve valahol az adófizetés és az elmúlás örökléte mellett. Akárhogy is legyen, egy zacskó gumicukor megkívánása inkább Jacob édességmániájának a számlájára írható, mintsem bárminemű, talán nem is létező felsőbb hatalomnak róható fel. Legalábbis, ha valaki ezen a júniusi délutánon meginterjúvolná őt, biztosan ezt felelné.
Ahogy sétál a sorok között – és természetesen minden idegszálával az ötméteres körzetében esetlegesen előforduló gumicukorra koncentrál –, sikeresen felborít egy már napok óta rendezett piramisban pihengető pelenkatornyot. Hirtelen rettenetesen vágyik arra, hogy megtapasztalja, milyen lehet, ha valakit szó szerint elnyel a föld. Történetesen őt magát, a szerencsétlen Jacob Bixenmant, méghozzá teljes életnagyságban, na meg szőröstül-bőröstül.
- Szóval ilyen az, amikor háromórányi munkádat egy pillanat alatt szétbarmolják. – A citromsárga, emblémával ellátott kötényt, és hozzá való baseballsapkát is viselő srác kizökkenti Jacobot a szégyenkezéssel átitatott gondolataiból, amiért a szíve mélyén hálás, különben félő, egész nap elálldogált volna itt. – Azt hiszem, nem jó érzés.
- Sajnálom. – Ereszt meg egy félmosolyt Jacob, és tétovázva kicsit, de azért lehajol egy csomag ultra nedvszívó pelenkáért. – De talán megérted, ha azt mondom, hogy egy életbevágóan fontos ügyön voltam éppen, amikor megtörtént ez a szerencsétlen baleset.
- Szóval azért ennek ellenére is sikerült véghez vinnie, Mr. Bond? – Pillant fel a szempillái alól a csomagokat rendbe rakó srác Jacobra, akinek erről a valójában semleges, mégis valahogyan különleges impulzusról olyan szavak ugranak be, mint a napsugár, vagy az aranyos. De persze mivel az aranyos majdnem olyan, mint az édes, rögtön sikerül asszociálnia a gumicukorra, így most duplán nyomorultul érzi magát. Na jó, talán csak másfélszer, ha jobban belegondol, mert a beszélgetőpartnere határozottan dob a hangulatán.
- Nem, ezek a dögök nagyon szívósak – megy bele végül Jacob a játékba, és már észre se veszi, hogy folyamatosan adogatja Troye-nak a pelenkákat. Legalábbis elég valószínű, hogy ennek a törékenynek látszó, hatalmas szemű – oké, nincs mit részletezni, babaarcú – srácnak valószínűleg ez a neve, ha egyszer ez van a kitűzőjére nyomtatva egy mosolygós arccal ellátott szivárvány mellé. Jacob ezt felettébb különösnek találja, ugyanis látott már vidám napocskát, síró felhőt, viszont az érzelmeit kifejező szivárvány eddig teljesen új volt neki.
- Ahogy a gravitáció is – nevetgél Troye, ugyanis valójában nem zavarja annyira, hogy a sokszor idegesítő és értetlen vásárlók helyett ezzel kell éppen foglalkoznia. Ráadásul véletlenül egész jó társaságra tett szert, szóval ez határozottan egy kellemes nap.
- Á, igen. Minden bizonnyal a gravitáció a főmufti, aki szövetkezett a gumimacikkal, mert sehol se találtam őket. De ez egy nagyon kezdetleges és bizalmas hipotézis, nehogy elfecsegd valakinek.
- Ha megtenném, kiiktatandó célpont lennék? Mert ha igen, inkább szövetkezni szeretnék veled. Tudod, épp most is a főnök ellen dolgozok, hiszen egy ilyet felépíteni nem gyerekjáték.
- Nos, igen… nem azt mondtad, hogy órákba telt elsőre megcsinálni? – érdeklődik Jacob kicsit zavartan, mert tisztán emlékszik Troye szavaira.
- De igen – felel vidám hangon, majd rákacsint a csodálkozó Jacobra, miután felteszi a torony tetejére az utolsó pelenkacsomagot is. – Na, segítsek kideríteni, merre vannak a gumicukrok?
- Ha nem olyan veszélyes a terep, oké. Mármint nem akarom, hogy egy ilyen szép szempár olyat lásson, amit nem kéne.
Troye nem válaszol; mint mindig, most is eluralkodik rajta egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, ami könnyedén átfordulhat egyfajta félelmetes képzelgésbe, így gyorsan rámosolyog a mögötte lépkedő srácra, hogy elterelje a figyelmét. Szerencsére sikerül is, mert most végre alaposabban megnézi a hangsúlyos járomcsontot, az intenzív tekintetet, na meg a puhának tűnő fürtöket.
- Tessék, vannak medvék, békák, meg igazából elég sok minden. Magatokra hagyjalak titeket? – Troye megáll a sor előtt, hogy maga elé engedje a vevőt, aki valószínűleg egy öntudatlan, de azért meglehetősen boldog mosollyal lépked oda az édességekhez. – Oké, olyan vagy, mint egy zombi. Ennyire szereted ezeket?
- Aha, imádom. – Biccent Jacob, és végül egy csomag savanyú zöldalmásat választ.
- Fúj! Olyan, mintha egy darab gumit rágnék, szerintem életemben nem ettem meg egy csomaggal összesen – morog az orra alatt Troye.
- Azt hiszem, pont ez a lényege. Tudod, még a neve is innen ered.
- Legalább szép vagy, ha már ilyen rémes az ízlésed. – Troye vidáman elmosolyodik, de aztán elég hamar leesik neki, hogy mi csúszott ki pontosan a száján, így aztán az arca olyan színűre változik, mint a zöldségek között megbújó egyetlen érettnek nevezhető paradicsom. Ő már csak tudja, hiszen érzi, hogy az arca felforrósodott, na meg itt dolgozik, szóval tudja, hogy normális zöldségért és gyümölcsért a piacra kell járni.
- Hű, ez volt életem bókja, köszönöm. Ha már itt tartunk, mikor végzel a munkával? Valamivel viszonoznom kéne ezt a határtalan rajongást, nem gondolod?
- Nem gondolok semmit – motyog Troye, a zavar pedig egyre inkább eluralkodik rajta. Időközben megnyitott egy második kasszát, amit amúgy akkor kellett volna megcsinálnia, amikor a vele szemben álló édességvadász lerombolta a pelenkapiramist, de jobb később, mint soha. – De az ajtón meg tudod nézni a nyitva tartást, miután kifizetsz ezért a vacakért két dollár hetvenöt centet.
Jacob előkapar a zsebéből néhány aprópénzt, majd nem foglalkozva a mögötte várakozó, egyre ingerültebbé váló emberekkel, szórakozottan számolgatja őket. Szeretne valami olyat mondani, hogy Troye a tudtára adja, akarja-e egyáltalán látni majd, vagy jobban tenné, ha most azonnal kisétálna az ajtón, aztán számára megszűnne létezni ez a bolt. Végül nem tesz semmi ilyesmit, ugyanis arra a következtetésre jut, hogy hülyeség lenne még nagyobb bohócot csinálnia magából.
- Ha lesz egy kis szerencsénk, este még látjuk egymást. – Biccent végül Jacob, aztán az egyik kezével felnyalábolja a gumicukrot, a másikkal pedig jelentőségteljesen feldobja, majd elkapja a visszajáró pénzérmét. Mivel számára igenis léteznek véletlenek, szereti erre a láthatatlan kézre bízni az egyébként talán még fejfájást is okozó, nehéz döntéseket.
Troye-nak lövése sincs, hogy ezt a srácot honnan szalajtották, de miközben a következő vásárló életunt képére pillant, arra jut, hogy talán nem is lenne rossz találkozni vele. Végre valaki olyan, akinek a társaságában nem kell visszafognia magát, na meg eljátszania, hogy tud úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják egy huszonkét éves férfitól.
Jacob – amint kilép az ajtón – kibontja az édességet, és elgondolkodva teszi be az egyik savanyú korongot a szájába a másik után. Túl hamar elfogy, ő pedig egyedül marad a kiürült zacskóval és az érmével a zsebében. Nem tudja eldönteni, hogy mitévő legyen, pedig ha belegondol, pofonegyszerű minden. Ha írás, otthon marad; ha fej, elmegy.
A nap hátralévő részében csak vegetál, a gondolatai Troye, és a lehetséges találka körül forognak. Jacob ahelyett, hogy előbb kiderítené, mit fog csinálni aznap este, felvesz egy farmerkabátot – hiába van meleg, jól áll neki, ezért inkább megsül benne –, és útnak indul. Elvégre ha Troye megengedhetett magának egy kisebb hazugságot, ő is füllentheti azt, hogy pusztán a véletlen műve, hogy a bolttal szembeni padon vár rá, méghozzá körülbelül olyan lelkesedéssel, amilyennel a kisgyerekek a Jézuskát várják.
Troye a megszokott módon begyűri a kis köténykéjét és a sapkáját a tornazsákjába, majd kilép az ajtón. Ő maga se tudja, miért, de körbenéz, habár a sok unalmas vásárló után olyannak tűnik az idegen – és persze csodás – sráccal eltöltött idő, mintha álmodta volna. Igyekszik úrrá lenni a szíve mélyén fellángoló reményen, mert tudja jól, ha csalódnia kell, nehezen szedné össze magát.
- Ezt nem hiszem el… - motyog, az arcára pedig egy hitetlenkedő mosoly ül ki, miközben átvág a kihalt úttesten. Próbál nem túl feltűnően közeledni az ismerős alak felé, hiszen lehet, hogy nem is ő az, elvégre hiába üldögél egy padon egy lámpa közelében, a félhomály elég becsapós tud lenni.
- Troye? – érdeklődik Jacob, de egyelőre még nem mozdul. Hallani szeretné a másik hangját.
- Igen – felel Troye halkan, majdnem suttogva. Gondolkodás nélkül leül a srác mellé, miközben újra és újra felidézi magában, ahogyan kiejtette a nevét.
Az idő megszűnik. Mindkettejük szíve szaporán ver, a szavak pedig hirtelen túl nehézzé válnak ahhoz, hogy ki lehessen őket mondani. Csak ők ketten léteznek és a Hold, meg a fülledt, esti levegő. Minden más jelentéktelen ezekben a percekben, miközben próbálják kitalálni, mi legyen.
Jacob szerint van valami varázslatos abban, hogy Troye nemes egyszerűséggel csak leült mellé, és ennek a hangulatát nem szeretné hazavágni egy idióta kérdéssel. Vannak pillanatok, amikor az ember legszívesebben pont nélkül ontaná magából a mondatokat, de tudja jól, hogy nem szabad, hiába gondolja úgy, hogy az aktuális csend kellemetlen. Jacob kis híján beleszédül ebbe a szedett-vedett gondolatmenetbe, így inkább félreteszi az aggályait és a mellette ülő, látszólag idegesen nézegető gyönyörű fiúra pillant. Hiába sejti, hogy körülbelül egyidősek lehetnek, a hatalmas szemek és a lágy vonások miatt olyan érzése támad, mintha pedofil lenne, amiért ennyire hagyja magát elvarázsolni Troye látványával.
- Indíthatok valami kliséssel? – Jacob hangja sikamlós; legalábbis ez az első szó, ami beugrik róla Troye-nak.
- Gondolom, nem tudlak megakadályozni – felel Troye anélkül, hogy rápillantana a mellette ülőre, ugyanis túlságosan intenzívnek érzi ezt az egészet. Ő nem ehhez van szokva. Kétségtelenül tetszik neki ez az izzás, ami köztük van, de ez a szinte kézzel fogható vonzalmat kissé félelmetesnek találja. Nos, valószínűleg ez van, ha az ember fia világéletében csak unalmas gyorséttermi találkozókra járt el.
- Ha megkérnél rá, most azonnal elmennék – vált át Jacob teljesen komoly hangnemre, a testével pedig a még mindig karót nyelten üldögélő Troye felé fordul, mert szüksége van arra, hogy láthassa az arcát.
- Nem… nem kérlek meg rá – hebeg Troye tágra nyílt szemekkel, ahogy a tekintete találkozik Jacobéval. – Na de mondd csak azt a nagyon klisés dolgot! – Tereli finoman a témát, és ösztönösen ő is a másik felé fordul a felsőtestével.
Jacob elfojt egy izgatott mosolyt, majd kicsit félve, de Troye arcára helyezi az egyik kezét. A bőre pont olyan puha és tökéletes, mint amilyennek látszik, és ahogy a hatalmas szempillái rebegve megmozdulnak, miközben kettő gyorsat pislant egymás után… Jacob egyre inkább úgy érzi, hogy egy szirén hatalma alá került, mert kizártnak tartja, hogy emberi lény ilyen csodás legyen.
- Nagyon… - elhallgat, mert rádöbben, hogy nem minden srác szereti, ha csak úgy legyönyörűzi őket valaki, és egy ilyen kéretlen beszólással akár tönkre is tehet mindent.
- A boltban mintha jobban bántál volna a szavakkal – nevetgél Troye.
- Mintha – sóhajt Jacob, és úgy határoz, hogy mindenki jobban jár, ha most inkább elegánsan kihátrál. – Mi lenne, ha most hazakísérnélek?
- Valószínűleg hazaérnék egy húsz percen belül. Vagy ez egy becsapós kérdés volt?
- Nem – nevet fel Jacob, aztán felkel, majd megragadja Troye kezét, és felhúzza őt is. Nem akarja elengedni, így egy kérdő pillantást lövellve felé átkarolja a derekát, majd elindul arra, amerre a hozzásimuló Troye is.
Fogalmuk sincs, mi történik közöttük ezen a nyári estén, de mindketten csak reménykedni mernek abban, hogy a másik is ugyanolyan csodálatosan érzi magát – nagyon is tisztában vannak azzal, hogy ez elég abszurd, hiszen alig ismerik egymást néhány órája. A csend beburkolja őket, a csillagok együtt ragyognak a szívükkel, miközben mindenük lángol, de mintha kötöttek volna egy néma megállapodást, nem akarják egymást elveszíteni azzal, hogy azonnal bedőlnek valamelyikük ágyába. Pedig mind a ketten epekednek egy csókért, és valószínűleg ezért is tudtak sokkal jobban elbeszélgetni a boltban. Hiszen most nincs körülöttük senki, elég lenne néhány kósza másodperc – legalábbis Troye így gondolja –, hogy megízlelhesse a srác ajkait, és a felsője alá csúsztathassa a kezét.
- Mindjárt ott vagyunk – szólal meg rekedtes hangon ahelyett, hogy a szíve szerint cselekedne, és most azonnal megcsókolná a srácot. Ugyan, kit akar becsapni, pont akkor nem a szívét követné…
- Aranyos környék – dünnyög az orra alatt Jacob, akinek mondhatni egy rugóra jár az agya Troye-éval.
Egyébként valóban nincs semmi kivetnivaló azzal a városrésszel, ahol Troye lakik – mondjuk, nem mintha bármelyik városrésszel lenne egy ekkora kisvárosban –, az egyetlen probléma talán az, hogy Jacob a gazdag felmenőinek köszönhetően nem ehhez szokott. Ő jobban szereti az újonnan épült házakkal teli csendes kertvárost, mint a lakótelepek nagy házait. Még jó, hogy valaki itt is szeret virágokat ültetni, így észrevétlenül sikerül leszakítania egy szál virágot egy bokorról, majd átteszi abba a kezébe, amelyikkel Troye-t karolja át. Így talán kevesebb az esélye annak, hogy észreveszi, mintha az oldala mellett rejtegetné.
- Nos, köszönöm ezt a... – Troye nem lép el Jacobtól, csupán szembefordul vele, és felpillant rá, így alig választja el a testüket néhány centi. Ez, na meg az, hogy nem egészen tudja, minek nevezze ezt az egészet, hallgatásra ítéli, hiába gondolkodik azon, hogy mit mondjon.
- Ezt a felejthetetlen és romantikus estét? Ugyan, máskor is. – Segíti ki őt Jacob, majd előhúzza Troye háta mögül az eddig rejtegetett virágot. Boldog mosollyal figyeli azt az örömöt és hitetlenkedést, amit a nála jóval alacsonyabb srác tanúsít, mire végre elveszi tőle a lopott kis ajándékot.
- Köszönöm – motyog Troye, és a virág szirmait babrálva felpillant Jacobre.
Mintha egy láthatatlan kéz, netalántán Cupido cselekedne, szinte egyszerre hajolnak egymás felé. Troye lábujjhegyre állva sietősen átkarolja Jacob nyakát, míg a másik lehajol hozzá, és átöleli a derekát. Egy kósza másodpercig tétováznak, a tekintetük vágyakozva összekapcsolódik, mindketten a helyeslés halvány szikráját keresik az önuralom és a vonzalom viharos csatájában. Nem tudják, melyikük cselekszik, de a leheletük végre nem ingerli a másikat, az ajkuk pedig puhán, mégis egyfajta különös, ősi vadsággal összetapad.
Amilyen hirtelen kezdődött, ugyanolyan hirtelen lesz vége. Jacob elhúzódik, aztán Troye eltolja magától Jacobot a vállainál fogva, majd hosszú másodpercekig hitetlenkedve merednek a másikra.
- Most… most annak kellett volna következnie, hogy azt mondom… azt mondom, hogy gyönyörű vagy – hebeg Jacob szinte már bocsánatkérően.
- Semmi gond – nevet fel Troye. – Jó éjszakát! – Int a virággal, aztán mielőtt ismét nekieshetnének egymásnak, elfordul, majd elsiet. Mielőtt belépne a lépcsőházba, még meghallja a srácot, amint utána szól, hogy majd hívja fel. Troye válaszra se méltatja, hiszen nincs is meg neki a telefonszáma. Igazság szerint semmit se tud róla, és ez kicsit megijeszti.
Felérve a lakásába leveszi a kabátját, és mikor felakasztja a fogasra, észreveszi, hogy egy papírlap kandikál ki a zsebéből. Kíváncsian kézbe veszi, majd széthajtogatja. Elvigyorodik, amikor rájön, hogy a Jacob Bixenman minden bizonnyal a fiú neve, az alatta lévő számsor pedig a telefonszáma. A kicsit csúnyábban odaírt „hívj fel!” pedig most, hogy minden információ a birtokában van, ami ehhez az egyszerű tetthez szükséges, új értelmet nyer, és ha lehet, még szebbé teszi az estéjét.

következő ⏩          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése