oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. május 28., vasárnap

A fiú, aki meg akar halni - 7.

*integetés*
Oké, ez egy nehéz szülés volt - ami remélem, nem látszódik meg majd annyira, mint amennyire én érzem, huh. Mármint betegen próbáltam én idióta megírni, és volt olyan, hogy este "ezaaaz, ez így nagyon jó", másnap reggel meg kitöröltem az egészet, szóval ja.
Mesedélután vége, most jöjjön a körérdekű információ, mert ilyen jófej vagyok, de tényleg: a következő fejezettel nagy szeretettel megváratlak titeket, mert kicsit átgondolom, mi legyen pontosan, plusz ha már náluk... nem Liz, nem spoilerezhetsz. Na, ez persze nem azt jelenti, hogy nem csinálok majd semmit dehogynem, csak egy kicsit pihentetem ezt, szeretnék talán mást elkezdeni meg befejezni, helló Várok rád második része. A lényeg a lényeg, hogy MAXIMUM július tizenötödikén itt tali, addig csak megírom azt a néhány dolgot, amit már régóta tervezek, és nem bírok magammal.
A hosszú szövegelésem után kívánok kellemes olvasást minden erre járó léleknek... Liz, ne feltételezd azt, hogy mindegyiknek van lelke.
#nemvagyokskizó #Lizmiérthiszedezt





          ⏪ előző



7.
mert a szerelem az élet szivárványa
A nyár észrevétlenül, napról-napra egyre jobban felmelegíti Párizs utcáit, mígnem az összes épeszű ember falatnyi ruhákban kezd el flangálni, miközben egytől egyig arról ábrándoznak, hogy mikor tudják lehűsíteni magukat a Riviérán. A levegő minden pillanatban szmogtól nehéz, a naplementéket pedig nem lehet anélkül élvezni, hogy az embernek eszébe ne jutna, hogy milyen félelmetesen gyönyörű a látvány a maga titkon mérgező módján.
Nincs ez másként Maxszel és Chrisszel se – a két fiú kézen fogva andalog egy külvárosi zöld foltban, ahol elvileg van valahol elrejtve egy kilátó, hogy az olyan idióták, mint amilyenek ők is, néhány percig ráláthassanak a városra, hogy aztán kutyagolhassanak vissza a domb aljához. De hát ezt teszik az emberek, nem igaz? Megpróbálják élvezni az utazást, hogy aztán a célnál egy elégedett mosollyal az arcukon megszemléljék az eredményt – és ennyi.
Chris azon gondolkodik, miközben teljesen nyugodtan és boldogan lépked Max oldalán, hogy milyen hamar elszaladt ez a nyár. Már az augusztus közepét tapossák, de olyan, mintha ez csak az első randijuk lenne – a pillangókként emlegetett érzés minden egyes alkalommal ott van a gyomrában, amikor kettesben van Maxszel –, nem pedig a huszonharmadik hivatalos kiruccanásuk. Nos, igen, Chris elkezdte számolni, hányszor találkozik Maxszel a szokásos festegetésen és egyéb random dolgokon kívül, most pedig ott tart, hogy a rajzszobájában az egyik falra mindig alkot valami néhány négyzetcentiméteres apróságot, amihez egy-egy randevút kapcsolhat.
- Milyen kis természetjáró lettél – töri meg a madárcsicsergéssel fűszerezett viszonylagos csendet Max, és rápillant Chrisre, aki erre természetesen szinte azonnal transzba esik, mert a narancssárga napfényben fürdő vörös barátja egyszerűen az egyik legnagyobb fétise. Szivacsként igyekszik magába szívni Max látványát – a széllel együtt mozgó rezes, kusza fürtöket; az utóbbi időben a sok szabad ég alatt töltött órák miatti szépen lebarnult, fénylő arcot, amit néhány napos borosta keretez; és a hunyorgó, zöld szemeket, amikben mindig bujkál valamiféle letargikus életérzés.
- Hát látod, milyen rossz hatással vagy rám – felel Chris némi fáziskéséssel.
- Utálom, mikor ezt csinálod – fojt el egy mosolyt Max, és direkt nem is néz a másik felé, helyette a kilátó után kezd kutatni a tekintetével, ami elvileg már nem lehet messze.
- Mit?
Néhány csendes másodpercig csak a léptük súrlódása hallatszik, amit mindketten különös elégedettséggel hallgatnak. Ha erről kezdenének beszélgetni, könnyedén egyet tudnának érteni, hogy az apró fehér kavicsok egymáshoz ütődése a naplementekor való romantikus séta közben egész békés.
- Amikor csak így nézel, és az arcodon ott van az a kifejezés, jézusom – nevet fel Max, és zavarában halvány pír ül ki az arcára, miközben igyekszik megszabadulni egy szemébe lógó tincstől. Természetesen nem tud, mert Chrisnek, mint általában, most is keresztbe kell tenni neki azzal, hogy megállítja, és kicsit idiótán, de azért tőle megszokott módon átkarolja a szabad kezével Max derekát.
- Milyen kifejezés, Max? – Vonja fel az egyik természetesen tökéletes szemöldökét, ami alatt Max most megpillant egy apró, citromsárga foltot. Ha a kék szemek nem hatolnának éppen a lelkéig, elmosolyodna, ugyanis Chris hasonló figyelmetlenségeitől mindig úgy érzi magát, mintha egy lökött, rózsaszín ködben úszó tinilány bújt volna a bőrébe. Mikor Max sikeresen túljut a külsőségeken, végre sikerül feldolgoznia a rajta lévő kezet, ami ezzel a pillantással megspékelve több, mint perzselő.
Miért megy át ilyen kibaszott gyorsan a cuki srácból egy faggatózó és szexi Sherlock Holmesszé, hogy neki aztán mindig mindent tudnia kell? – Mereng el, miközben igyekszik összeszedni a gondolatait, hogy kielégítő választ tudjon adni Chrisnek, hátha akkor majd békén hagyja.
- Mintha valamilyen értékes dolog lennék, tudod, amire muszáj egy megadott időközönként rácsodálkoznod – nyögi ki végül a talán más számára legjobban megérthető magyarázatot kicsit félve, mert nagyon nyakatekertnek érzi lassan ezt az egész beszélgetést. Jelenleg kicsit sajnálja, hogy Chris nem olyan, aki egyszer csak kihátrál, és azt mondja, hogy jó, elég volt – mondjuk, akkor nem is lenne olyan izgalmas a kapcsolatuk, elvégre Max a legtöbbször ezt a tábort erősíti.
- Ez vicces, mert pontosan így is érzek veled kapcsolatban – a szavai ellenére a srác rezzenéstelen, komoly arccal beszél, és egy pillanatra sem ereszti el a másik zavart pillantását, miközben szépen lassan mindkét karja a másik dereka köré fonódnak.
Max arca valósággal lángol, az értelmes gondolatai szabadságon vannak, és szívesen felszívódna, vagy minimum három méterre eltávolodna a vele szemben álló, őt fogva tartó, egyszerűen csak túl intenzív sráctól.
- És ha most elkezded a másik dolgot, amitől a falra mászok, mert hülyén érzem magam, esküszöm, itt hagylak, és a továbbiakban ősemberként kell majd boldogulnod – motyog Max, és a fejét Chris vállára hajtja.
- Mit is? – Kérdez vissza Chris szórakozottan, és oldalra fordítva a fejét egy-két leheletnyi puszit hint Max nyakára.
- Tudod, hogy feleslegesen agyondicsérsz.
- Ó, igen? Akkor ezt kapd ki, Maximillian! – Hevesen beszél, ugyanolyan szenvedélyesség bújik meg a szavaiban, mint ami legtöbbször csak festés közben járja át. Ez természetesen Maxnek is feltűnik, így kíváncsian felemeli a fejét, hogy Chris kék szemeibe nézhessen. – El kell, hogy mondjam, te vagy a világ leggyönyörűbb és legkülönlegesebb férfija.
- Elég fura belegondolni, hogy ezt pont egy szépségmániás ember szájából hallom – felel Max, de akármennyire is igyekszik kötekedően viselkedni, az arckifejezése elárulja Chrisnek, hogy ezzel a mondattal sikerült a lelkéig hatolnia.
- Nos, abba is fura belegondolni, hogy egy eddig egocentrikus barom ennyire törődjön a szerelmével – Chris megjátszott gúnyossággal beszél, közben pedig Max szórakozottan átöleli a nyakánál fogva a nála kicsit alacsonyabb fiút, és a majdnem fekete tincsekkel kezd játszadozni; egészen addig, amíg felfogja a szavak jelentését.
- Hogy mi? – Mered rá a teljesen nyugodtnak tetsző Chrisre.
- Mondom, törődök veled – kuncog értetlenül.
- Nem, azután, Chris – suttog teljesen elképedte Max. Kicsit tart attól, hogy ez csak egy bugyuta, mit sem érő becézés volt a másik részéről, de hátha… muszáj tudnia…
- Ja, szeretlek.
Max úgy érzi, a világ megszűnik létezni, ő pedig el fog lebegni a semmibe. Ez valószínűleg élete legszebb napja, még annak ellenére is – vagy talán éppen azért, hiszen neki szólt –, hogy épp most volt a szemtanúja a világ legszerencsétlenebb szerelmi vallomásának.
- Ne nézz így, rengetegszer előfordul ez… a nagyvilágban… - makog Chris, mikor végre neki is leesik a szavak jelentősége. Elvörösödik, ami rémesen áll neki, habár Max ettől is csak szebbnek és különlegesebbnek látja őt. Semmi pénzért nem másítaná meg az elmúlt perceket, akármekkora hülyét is csinált magából a szerelme előtt. A gondolatra, hogy Max a szerelme, elvigyorodik, ez pedig a másik fiút is teljesen felvillanyozza.
- Idióta – nevet fel Max, és megcsókolja Christ, aki viszont elhúzódik tőle, és kuncogva hátrál néhány lépést.
- Na, mi az, te nem is szeretsz engem? – Vonja fel az egyik szemöldökét a még mindig hátrafelé lépkedő Chris, míg Max még mindig ugyanott áll vigyorogva.
- Szóval valljam be, hogy szerelmes vagyok egy idiótába? Ezen még át kell rágnom magam, bocsi.
- Azért csak megvolt – kacsint nevetve Chris, és megrázza a fejét. – Tudod, ha nem lennél ilyen gyönyörű, most azonnal szakítanék veled, ennyi sértést nem bír el a pici szívem – évődik tovább, ami annyira leköti a figyelmét, hogy észre se veszi, hogy elfogyott a kavicsos út a talpa alól. Addig-addig lépked, amíg a zöld fűben el nem akad a lába egy faágban, ő maga pedig hanyatt nem vágódik. Max kacagva odarohan Chrishez, és lehajol, hogy felhúzza a káromkodó fiút – ami alapesetben egyébként távol áll tőle.
- Én a helyedben inkább a testi épségem miatt aggódnék, a végén a kórházi ágyad mellett kell, hogy töltsem majd a drága időmet.
Chris erre elfojt egy mosolyt, és ahelyett, hogy hagyná, hogy Max talpra állítsa, lehúzza maga mellé. Míg Max megilletődötten és fintorogva pislog a fűben, Chris felkászálódik annyira, hogy fölé mászhasson, majd az ajkaira tapad.
Eszükbe se jut többet a kilátó, amit egyébként néhány éve lebontottak – talán ezért nem veszi őket észre senki, mert ha nincs kilátó, nincsenek épeszű turisták egy ilyen elhagyatott ösvényen.
Másnap reggel Chris korábban ébred fel, mint Max, így beoson a konyhába, hogy összedobjon reggelire egy tál gyümölcssalátát. Mióta randizgatnak, sokszor elfeledkezik magáról, és már nem tartja be olyan szigorúan az egészséges diétáját, amit kicsit sajnál, mert az egyetlen pozitív dologként tartotta számon az életvitelében.
Éppen az eperszeletelés közepén tart, amikor a telefonja elkezd csörögni. Miközben gyorsan megtörli a kezét, hogy mégse vizes kézzel nyúljon hozzá a készülékhez, hálát ad az égnek, amiért este nem vitte be a hálóba, így Max talán nem kel fel. Ahogy felfogja, hogy az anyja keresi – a hétvégén már negyedszer –, kelletlenül lenémítja a telefont, ugyanis esze ágában sincs beszélni vele.
A reggel további része már nem olyan felhőtlen, és csak abban reménykedik, hogy Max minél hamarabb keljen fel, különben megőrül, ha túl sokat agyal az anyjával kapcsolatos dolgokon.
- Festhetek? – Kérdi Chris, miközben bekap egy szőlőszemet. Igyekszik nem feltűnően bámulni a nyitott ablak párkányán üldögélő, nyugodtan dohányzó Maxet, akin csupán egy alsónadrág és a tegnapi pólója van.
- Miért ne festhetnél? – Kérdez vissza meglepetten, kissé értetlenül Max, és beletúr a hajába. Idegesíti már, hogy hosszabb a szokásosnál, de semmi kedve egyelőre elmenni fodrászhoz.
- Rád gondoltam. Téged.
- Ó – Max csak ennyit képes kinyögni, aztán biccent egy aprót. Mindig furcsán érzi magát, amikor modellt áll a barátjának, és az elmúlt közel egy hónapban nem is fordult elő. Kezdte azt hinni, hogy Chris egyszerűen ráunt a dologra, de ebben a pillanatban belátja, hogy inkább csak minden szabadidejüket elvette az egymás iránti őrületük. Sóhajtva elnyomja a csikket, és már előre siratja az egész biztos, hogy majd néhány óra múlva elgémberedett tagjait.
- Hé, hova mész? – Szól oda Maxnek Chris, aki már vissza is tért a cuccaival. – Maradj csak ott és élvezd az életed, szívecském – vigyorog.
- Brr, ha még egyszer valami hasonlóan nyálas becenévvel fogsz előhozakodni, most azonnal dobok egy hátra szaltót – azzal lazán kinéz a válla fölött Párizs egyik forgalmas utcájára.
- Ha kell, elszidlak én mindennek, csak maradj a seggeden – somolyog Chris, aztán leül a kanapéra, és ahelyett, hogy elkezdene festegetni, mint ahogyan azt eredetileg tervezte, nekiáll skiccelni.
Az idő Chris számára megáll, egyik vázlat születik a másik után, a fantáziáját hagyja szárnyalni, a tekintete ide-oda száll a látványosan unatkozó, de azért pózolgató Max és a vázlatfüzete között. Aztán egyszer csak leteszi a ceruzát, ami a másik fiúnak is feltűnik, de nem mond semmit, ugyanúgy üldögél az ablakban, mint eddig.
- Emlékszel, amikor még az elején festettem az arcodra? – Érdeklődik Chris, mire Max csak egy aprót biccent. – Megcsinálhatom újra? Kérlek…
- Ha utána használhatom azt a cuki, rózsaszín kádadat, egye fene – megy bele Max, mire Chris boldogan elvigyorodik, és dob egy gyors puszit, aztán elrohan, hogy kicipeljen a nappaliba mindent. Max úgy dönt, hogy nem segít neki, helyette elsétál a konyhába, és megiszik végre egy nagy bögre kávét, ha már futni ma reggel se jutott el.
Kell egy negyed óra, hogy minden olyan legyen, mint ahogyan azt Chris elképzelte. A kanapéra egy lepedő van terítve, előtte a földön pedig mindenféle rajzeszköz hever szanaszét, mégis valamiféle kaotikus rendezettségben. A hófehér lepedőn Max üldögél, és épp azon gondolkodik, miért is hagyja, hogy Chris ismét szobrosat játszasson vele – aki egyébként épp most mártja bele az egyik lehetetlenül vékony ecsetet a sárga festékbe.
- Olyan gyönyörű vagy – motyog Chris elragadottan, miközben félig azért Max szemeibe nézve húzza meg az első vonalat, ami néhány milliméterrel a fiú szemöldöke fölé kerül. Max nem felel, inkább rebegő szempillákkal lehunyja a szemeit, és hagyja, hogy az érzései eluralkodjanak rajta. Az ecset biztosan fest rá először sárga, majd fehér vonalakat és pöttyöket, majd végül Chris a feketéhez nyúl, és határozottabb, vastagabb dekorációkat kanyarint Max arcára. Max igyekszik mozdulatlanul tűrni a néha csiklandozó érzést, ám egyszer mégis sikerül úgy mozdulnia, hogy Chris keze elcsúszik a bőrén, így a járomcsontjától egy túlságosan egyenes, látványosan félresikerült vonal húzódik egészen a szájáig. Chris bosszúsan fújja ki a levegőt, és a szemöldökét ráncolja, míg a hüvelykujjával igyekszik elkenni a cseresznyepiros, kissé cserepes bőrfelületen az oda nem illő festéket. Mikor nem sikerül neki, közelebb hajol, és benyálazza az ujját, hogy úgy szabaduljon meg a felesleges csíktól.
- Mit csinálsz? – Érdeklődik Max megilletődötten, és hunyorogva kinyitja a szemeit. Furcsa érzés neki ennyi idő után szembesülnie az éles, nappali fénnyel, és az se segít rajta, hogy Chris alig néhány centire van tőle. Nagyot nyelve figyeli a barátja összpontosító, gyönyörű arcát, miközben egyre jobban felforrósodik az egész teste. Míg Christ az babonázza meg, ha Max dohányzik, vagy napfényben fürdik, ő attól alél el, ha ezt a megszállott, művészi arckifejezést nézheti. Nem csoda, hogy Chris nem válaszol, igazából Max már meg se lepődik. Nyugodtan figyeli, ahogy Chris elővesz egy kicsivel nagyobb ecsetet, majd egy fürkésző pillantással végigméri őt, és egy sötétkék, majdnem fekete színre esik a választása.
- Csukd be a szemed – szól rá Maxre, miközben elindul felé.
- Azt hittem, erről a butaságról elfeledkeztél – morog Max, de azért engedelmeskedik. A következő az, amit megérez, hogy Chris beleül vele szembe az ölébe, az egyik kezével félrehúzza az egyik vállára a pólóját – nem foglalkozik azzal se, hogy az anyag néhány recsegő hanggal igyekszik tiltakozni az efféle kínzás ellen –, a másikkal pedig Max ádámcsutkájánál, majd kulcscsontjánál és úgy alapjában véve a nyakánál kezd ügyködni.
Mikor Max már biztos benne, hogy a fiú elmerült a munkában, óvatosan kinyitja a szemeit, és gyönyörködni kezd benne. Az egész teste meg van feszülve, az agya szinte üres, semmi mást nem képes feldolgozni a világból Chrisen kívül; így nem csoda, hogy a kezei mondhatni önálló életre kelnek, és végigcsúsznak az ölében alkotó fiú hátán.
Chris erre persze rögtön megfeszül, és épp rászólna Maxre, hogy viselkedjen, amikor meglátja annak az arckifejezését. Egy pillanatig meg se moccan, csak ül Maxen, aki hatalmasra tágult, zöld szemekkel néz rá vissza, az arca ki van pirulva, a mellkasa pedig szokatlanul szaporán emelkedik és süllyed. Chris alig tudja elfojtani a mosolyát, annyira imádnivalónak találja, hogy ekkora hatással van erre a furcsa, mégis könnyedén szerethető férfira.
- Szeretlek – sóhajt fel Max, amivel egy kicsit mindkettejüket megdöbbenti, dacára az előző napi romantikátlan vallomásnak. Nem érdekli, hogy Chris reakciója kifúj egy szájra pusziban, ettől az egyetlenegy szótól ő máris a fellegekben érzi magát.
Chris ahelyett, hogy bármit is szólna, rajongó pillantásokkal kísérve elfekteti az értetlen, de azért engedelmeskedő és izgatott Maxet a kanapén, majd se szó, se beszéd, leveszi a pólóját. Max a szájába harapva némán és kérdőn próbálja megtalálni Chris pillantását, szüksége lenne a megnyugtató, kék szemekre, mert hiába látták már egymást így, mindig kényelmetlenül érzi magát, ha nem bújhat el azonnal a takaró alá, esetleg nem burkolózhat bele a sötétségbe.
Chris Max szegycsontjához illeszti az ecsetet, és aprócska vonalakat húzkod lefelé – ímmel-ámmal cselekszik, mert sokkal inkább lefoglalja az alatta lévő, gyönyörű test, mint az, hogy alkosson. Soha nem látott még ilyen csodálatos férfit – a bőre a nyáron kapott némi színt, így a szeplők is élénkebbek és látványosabbak lettek, amik elvétve mindenhol megtalálhatóak rajta. Chris nem tud betelni a karcsú, mégis kisportolt testtel, számára Max maga a tökély.
Nagyot nyel, és ennyi volt, a keze megremeg, ez már nem a művészetről szól, hanem a vágyairól. Előredől, hogy a könyökére támaszkodva közelebb legyen Maxhez, majd végigcsókolja a srác mellkasát, aki erre borzongva túr bele Chris hajába, akinek az ajkai nedves csíkot hagynak Max bőrén, és hamarosan elér a melléhez. Max torkából egy rekedt nyöszörgés tör magának utat, amikor megérzi a forró és nedves nyelvet a mellbimbóján, a szempillái pedig remegve leereszkednek. Alig bírja elviselni azt a vágyat, ami szép lassan a hatalmába keríti őt; a forróságot, ami kettejükből kiindulva beköltözik a lakás minden egyes szegletébe. Zihálva simogatja Chris nyakát és hátát, ebben a pillanatban pedig még az se hatja meg különösen, hogy ő épp elalél a mellére tapadó szájtól, és a testén folyamatosan vándorló kéztől, míg Christ még tetőtől talpig ruha borítja.
Chris csak annyira húzódik el Maxtől, hogy a még mindig festékes ecsettel hozzáférhessen, és apró köröket kezd el festeni Max mellbimbója köré, aki erre borzongva és elakadó lélegzettel átveti az egyik lábát Chris derekán. Még néhány ecsetvonás és csók a kulcscsontján, majd pár kínzóan rövid, mégis eszeveszetten hosszú perccel később Chris ismét útnak indul, csak most fel, Max szája felé, a vörös srác várakozóan felnyög, ugyanis nem tud másra figyelni, mint arra, hogy az ágyéka fájdalmasan lüktet. Automatikusan fellöki a csípőjét, hogy enyhítse a gyötrelmét, ám mikor az egész teste hozzásimul Chris sovány tagjaihoz, akkor döbben rá, hogy nincs rajta más, csak egy nyamvadt alsónadrág.
Chris valahogy megérzi, hogy az alatta lévő fiút épp elfogja a bizonytalanság, így gyorsan leveszi magáról a felsőjét, majd hevesen, mégis szerelmesen megcsókolja Maxet, miközben a szájába motyogja, hogy szereti, és hogy minden rendben van. Max erre csupán zihálva bólint, kilöki Chris kezéből az ecsetet, majd a két fiú elmerül a vágy tengerében.
Max egy éles hangra riad fel, amit először nem tud hova tenni. Kómásan pislog, a falakat még alig színezi meg a napfény, jóformán még hajnal van, és épp álmai férfijának a karjaiban fekszik meztelenül, miután az előző napot végigszerelmeskedték. Ahogy felül, jóleső érzés fut végig a gerincén, és talán életében először nem bal lábbal kel fel.
- Hova mész? – Szakítja ki a reggeli ábrándozásából Chris mély és rekedt hangja. – Ó, a francba, ez az én telefonom – motyog, majd egy szenvedő nyögés után ő is felül. – Maradj csak, mindjárt visszajövök – ereszt meg egy mosolyt Max felé, majd ad az arcára egy puszit, és bemegy a konyhába, hogy kivételesen felvegye a telefont.
Nem menekülhetek örökké, nem igaz? – Teszi fel magának a világ legidiótább költői kérdését, mert a szíve mélyén tudja, hogy de, menekülhet örökké, és fog is.
Max hiába próbál visszaaludni, a fáradtság ellenére egyre éberebb és éberebb lesz, a gondolatai pedig tisztábbak, az oldalát fúrni kezdi a kíváncsiság, hogy Chris kivel beszél ilyen korán. Ásítva rápillant az órára, és mivel még csak fél hat van, úgy határoz, hogy nem lohol ki a barátja után, hogy aztán néhány perccel később mindketten visszafeküdjenek. Sikerül el-elszundítania, de Christ egyszer se találja maga mellett, amikor felébred. Fél óráig bírja az egyedüllétet és a gondolatait – amik többnyire a Christ zargató személy körül forognak –, majd kicsit kelletlenül ugyan, de felkel.
- Hé, mi a baj? – Öleli át hátulról a papírokkal telezsúfolt konyhaasztalra támaszkodó Christ, aki ijedten összerezzen, de nem szól semmit, helyette lehunyja a szemeit, és élvezi azt a szívmelengető érzést, ami pusztán Max törődése miatt járja át.
- Csak… - kezdene bele, de nem találja a szavait, szíve szerint azonnal elterelné a témát, esetleg bedobna egy füllentést, hogy ne kelljen erről beszélne.
- Csak? – Kérdez vissza Max, hogy biztassa a fiút, és finoman belepuszil a nyakába.
- Hát, örömmel jelentem be, hogy felvettek a művészetire – fordul meg Chris, és egy fülig érő mosolyt villant az erre csodálkozó kifejezést magára öltő Maxre. Kár, hogy a vörös hajú srác ismeri már annyira Christ, hogy tudja, nincs rendben valami.
- Igen, és? – Érdeklődik tovább kicsit szenvtelenül, de Chrisnél általában ez válik be.
- Mi és? – Játssza a tudatlant Christ, de aztán nem bírja, egy nagy sóhajjal eltolja magától Maxet, és fel-alá sétálva igyekszik összeszedni a gondolatait annyira, hogy szavakba tudja önteni őket. Max csendben várakozik, és leül az egyik székre. – Nem mondtam, de egy amszterdami egyetemre jelentkeztem.
Max kis híján lefordul a székről, olyan sokkolóan hat rá ez az információ. Semmi perc alatt kiszárad a szája, és elképzeli a Chris nélküli, sivár életét, hogy ismét egyedül lesz. Remegő kézzel beletúr a hajába, miközben próbál kicsikarni magából egy mosolyt, de tisztában van azzal, hogy nevetségesen felsül, mert az arckifejezésére mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy boldog.
- Hű – ennyit sikerül kinyögnie, amivel kiérdemel Christől egy értetlen pillantást. Max csak most döbben rá, hogy a fiú a kis hisztériája közepette végig beszélt, ő pedig már az első mondattól depresszióba esett, és elveszítette a fonalat. – Chris, nem igazán… vagyis… khm, elmondanád újra? – Kéri meg a fiút szemlesütve, aki látja, hogy Max milyen ramaty állapotban van, csak bólint egyet. Sejti, hogy mi lehet a problémája, de ő maga is túlságosan zavart ebben a pillanatban, hogy nekiálljon vigasztalni a szerelmét.
- Amszterdam még gondolom megvan, ugye? – Közben helyet foglal Maxszel szemben, és a szemeibe nézve megvárja, hogy a fiú bólintson. – Jó – ereszt meg egy biztató mosolyt, és előrenyúlva megfogja a kezét. – Nyugodj meg, és ne ess pánikba megint.
- Micsoda tanács – dünnyög Max. – A következő az lesz, hogy ne sírjak?
- Csak hallgass meg, aztán érzeleghetünk itt egész nap – sóhajt fel Chris, és finoman cirógatja a másik puha bőrét. – És anyáék kaptak róla levelet, mert hát én vagyok Chris Whitehall, az elkényeztetett, de azért bébiszitterekkel felnőtt kölyök, aki a vállalkozásukat elég sikeresen vezető pénzes szülein élősködik tizenkilenc gyönyörű éve. És az van, hogy negyed óráig hallgathattam, hogy ők nem ezt akarják, most azonnal visszamegyek a jogra, mert nem támogatják azt, hogy a fiuk egy züllött művész legyen, amikor van pénzük másra is. Na meg a nagy barátaik kölykei mind gyíkok – ingerülten beszél, ezért muszáj egy kis szünetet tartania, hogy átgondolja, mit is akar mondani pontosan, különben félő, hogy túl sok mindent zúdítana rá Maxre. – A végén kinyomta a telefont, és azt mondta, hívjam fel, ha észhez tértem.
- Ezt hívják úgy, hogy pech, mi? – Motyog Max, és azon nyomban elfelejti, hogy az előbb még azért pánikolt, mert Chris itt hagyja őt. – Egyáltalán nem akarsz jogot tanulni, ugye?
- Szerinted? – Nevet fel Chris elkeseredetten.
- Hülye kérdés – sóhajt Max. – Hívd fel most, és mondd el neki ugyanezt, oké? Ez a te életed, te tudod, hogy mi tesz téged boldoggá, és hogy mivel szeretnél foglalkozni, nem pedig ő.
- Nem mi, hanem ki – ereszt meg egy félmosolyt Chris, amivel kiérdemel Maxtől egy értetlenkedő pillantást. – Te teszel boldoggá, és lehet, igazuk van. Gondolj csak bele, hány elismert művész van ma? Ebben a világban már senki se lesz Picasso, ahhoz mindenki túl egocentrikus és zárkózott.
Max legszívesebben rákiabálna az ismét oda-vissza sétálgató srácra, hátha akkor végre ő is rádöbben, mekkora ökörségek jönnek ki a száján. Helyette egy pillanatra lehunyja a szemeit, és igyekszik beleképzelni magát Chris helyzetébe.
- Tagadhatatlanul élvezed a festést, a rajzolást, meg minden egyebet. A kanapédon alszol, mert a hálódat még anno átalakítottad, hogy legyen egy egész szobád, ahol kiélheted a hobbidat. Nem szeretsz emberekkel vitázni, és a legjobb barátnőddel való kiruccanásaidon kívül nem igazán szoktál kimozdulni. Abban a körülbelül tíz négyzetméteres, sokszor áporodott, festéktől nehéz levegőjű tetőtéri szobában érzed magad jól, szóval ha mindezek ellenére meg akarod magyarázni, hogy te kidobod a szemétbe a felvételi értesítőt, esküszöm, helyetted hívom fel a szüleidet.
Az őszinte szavak után nyomasztó csend áll be, egyikőjük se tudja, hogy most mi legyen. Chris még mindig tépelődik, Max pedig pont emiatt gyötrődik.
- Ó, a fenébe, kit akarok becsapni – morog Chris, majd anélkül, hogy adna egy kicsit bővebb választ, felveszi a telefonját a pultról, és néhány érintés után már hívja is az anyját.
Max csendben hallgatja végig azt, amit Chris mond a telefonba – habár az nem valami sok, az anyja minden bizonnyal egy szószátyár hisztérika lehet –, miközben lassan kortyolgatja a kávéját. Szívesen átölelné, de tudja, nem az a típus, akit ilyen helyzetekben érdemes lenne elkezdeni nyugtatgatni, Chrisre valahogy az ilyen dolgok semmilyen hatással nincsenek.
- Anya, majd én eldöntöm, mit akarok! – Chris most először emeli fel a hangját, most szinte kiabál a telefonba. Max rámered, kicsit aggódva figyeli, ahogy a fiú a száját harapdálva hallgat, aztán egy kurta igenlő válasz után elköszön.
- Mi történt? – Kel fel azonnal Max, és ha nem Chris, hanem a saját maga kedvéért átöleli őt.
- Hát úgy néz ki, hogy már nem vagyok egy szülein élősködő, mihaszna kölyök, ideje munkát keresnünk Amszterdamban – válaszol Chris, miközben visszaöleli a barátját. Imádja, hogy ennyire aggódik minden apró dolog miatt.
- De…
- Tessék – nyomja Chris még azelőtt Max kezébe az egyik lapot, mielőtt az elkezdhetne akadékoskodni. Ezzel sikeresen beléfojtja a szót néhány percre, ám amikor felfogja, hogy mit is tart a kezében, elkerekedett szemekkel pillant rá Chrisre, aki csak büszkén elvigyorodik. – Bizony, mindketten megyünk, leendő kis orvostanhallgatóm.
Maxben ezer meg egy ellenérv felmerül, hogy miért nem jó ötlet egy ilyen hirtelen felindulás miatt átköltöznie egy olyan emberrel Európa egy teljesen másik pontjára, akit alig fél éve ismer, de amint megérzi a sajátjain Chris ajkait, mindegyiket elfelejti. Egy eddig ismeretlen izgatottság lesz úrrá rajta, és egyre inkább úgy érzi, hogy tökéletes embernek adta oda mindenét – a szívét, a lelkét, a félelmeit, a vágyait, sőt, egy kicsit talán még az álmait is.

következő ⏩          

1 megjegyzés:

  1. EZÍGYMIGYEREK
    Nem akarlak elszomorítani, de már augusztus 18-a van, nem július 15-e. :( Szégyeljedelmagadotdegyorsan.
    Öh, Liz, ha megöllek, nagyon megutálsz?? Kikészítesz ezzel a résszel, már majdnem...már majdnem, erre vége. DE a vége az tetszett. Mármint kicsit hirtelen ért, hogy Chris beíratta Maxet egy egyetemre, igaz, volt róla szó, de nem gondoltam, hogy máris megtette. Mindenesetre kíváncsi vagyok ezek után hogyan alakulnak a dolgok: Max szülei magukhoz jönnek-e és felfogják-e, hogy mit tettek a fiukkal; sőt, még Max tesói is érdekelnének; Yasmin összejön-e a vidéki sráccal; és Cara -bleh, de azért nah - mit kezd azzal a nyomorult gyerekkel, esetleg lesz-e egy kis bosszú hadjárata.
    Nos, röviden ennyi, a többit a blogomon kifejtem, ugyanis írok egy kis ajánlót a SOLra. ;)
    Éééés ne haragudj, hogy 6! részen keresztül fel sem tűntem, de beleszerettem Will Herondale-be és elkezdtem shippelni Malecet, Heronstairst és Heronchildot, szóval volt dolgom bőven - meg amúgy is, hadd depizzek mán magamnak, hogy milyen szar író és ember vagyok.
    Innentől itt vagyok és a novelláidat illetve ezt a történetedet olvasni és kommentelni fogom! (remélem, te is visszatérsz a blogjaimra, és elolvasod végre, amiket elküldtem nekem)
    xoxoLejem

    VálaszTörlés