oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. május 13., szombat

A fiú, aki meg akar halni - 6.

Helló mindenkinek!
Most kedves vagyok, ezért benyögök egy olyan szöveget, hogy remélem, az érettségizők jól teljesítettek.
Oké, napi kedvesség pipa, jó olvasást! ^^
Amúgy viccelek, tényleg ari vagyok, na. Csak a humorom szar.





          ⏪ előző



6.
mert a jelen együtt szép, a jövő pedig nem kilátástalan
Az út jó hangulatban telik, Max és Yasmin beszélgetnek, míg Chris többnyire csendben ámul azon, hogy a barátja milyen csodálatos. Tetszik neki, hogy most nem olyan egyszerűen öltözött fel, mint ahogyan azt teszi a legtöbbször, hanem inkább hasonlít egy badass csávóra a lemezboltból ezekben a lazább ruhákban.
Nos, igen, Maxnek előző este Felix segített ruhákat válogatni, mert amint megtudta, hogy a lakótársa egy komoly kapcsolat küszöbén van, rögtön elszörnyedt azon, hogy még mindig úgy mászkál, mint egy általános iskolás mintadiák. Így történhetett meg az, hogy most a vörös tincseket egy szürke sapka takarja, a felsőtestét egy kockás ing és egy barna, kopott bőrkabát rejti el, míg a lábán a szokásos sportcipő helyett egy bakancs van. Az oldaltáskájában egy könyv, egy öngyújtó és egy doboz cigaretta lapul az elengedhetetlen kajacsomagon kívül, amitől Chrisnek egyre inkább olyan érzése kezd lenni, mintha egy szabályokra fittyet hányó, lázadó huszonévessel indult volna fesztiválozni, aki mellesleg baromi jól néz ki és a könyvtárban is el lehetne vele kicsit szórakozni.
Ezzel szemben Chrisen semmi új nincs – fekete cipő és nadrág, megbolondítva egy szintén hasonlóan vidám, kötött pulóverrel –, hacsak az nem számít, hogy a körmei nincsenek lepattogva, mert reggel felkent egy friss lakkréteget.
- Aranyosak vagytok – szólal meg Yasmin megtörve a csendet.
Chris megforgatja a szemeit, míg Max csupán zavartan vállat von. Ugyan szimpatikus neki a lány, nem tud mit kezdeni az ehhez hasonló dicséretekkel.
- Pedig csak üldögélünk – motyog vérül, mert nagyon úgy fest, Chris kivonta magát a forgalomból.
- Jó, de ahogy néha odasúgtok egymásnak valamit, vagy ahogy ráhajtod Chris vállára a fejedet, tök édes – magyaráz Yasmin, a szeme sarkából pedig rásandít a barátjára. Kicsit tart attól, hogy ezen a megállapításon felháborodik, esetleg elkezd tartózkodóan viselkedni, de csak felsóhajt, és finoman megsimogatja a vöröske combját, aki erre megfeszül, mert nincs hozzászokva se az ilyen intim érintésekhez, se a közönséghez.
Tényleg olyan, mintha kicserélték volna. Ha ezt tudom, évekkel ezelőtt kerítettem volna valakit, sugárzik róla a boldogság – ámuldozik magában Yasmin továbbra is, míg a két srác elmerül egymás társaságában. Chris általa rajzolt képeket mutat a telefonján, Max pedig rendre dicséri őt, mert hozzá nem értőként azt is lenyűgözőnek tartja, ha valaki többre képes, mint egy pálcikaember megalkotása.
A Párizstól nem messze fekvő kisvárosba öt körül ér be a vonatuk, és miközben Max lebonyolít az anyjával egy telefonhívást, hogy megtudja, hova kell menniük, addig Chris és Yasmin vesznek három hot-dogot az állomás előtti bódénál. Megbeszélik, hogy felesleges oda elvinniük a táskáikat, így Yasminén kívül mindegyiket bedobálják a csomagmegőrzőbe.
- Persze, akkor most tegyetek be hozzám mindent csak azért, mert lusták vagytok – morgolódik a lány.
- Jézusom, csak két pénztárca és egy doboz cigi, ne mondd, hogy belehalsz – vigyorog rá Chris, mire Yasmin elegánsan bemutat neki.
Húsz perc séta után odaérnek a főtérre, ahol jó néhány ember lézeng már. Különböző illatok szállnak, és hiába ettek nemrég, vágyakozva futtatják körbe a tekintetüket a szinte mindenhol sülő finomságokon. Asztalok és székek vannak kitéve, amik körül nevetgélő, jókedvűen falatozó emberek beszélgetnek önfeledten. A tértől nem messze egy nagyobb, füves terület van, aminek a közepére néhány középkorú férfi épp fát hord, hogy máglyát építhessenek.
- Soha életemben nem voltam még ilyen össznépi banzájon – szólal meg Chris, mikor nagyjából úgy érzi, sikerült végre befogadnia az összes impulzust.
- Ha megnyugtat, én se, akkor kezdtek eljárni ilyenekre, amikor elköltöztem tőlük.
- Miért, ők hol laknak? – Érdeklődik Chris.
- Párizsban, csak a város túlsó felén kábé. De amúgy imádnak költözködni, csodálom, hogy nem álltak tovább.
- Én nem – szól közbe Yasmin, aki egyre inkább a felesleges harmadik keréknek érzi magát, viszont feltűnősködni se szeretni, így inkább mellettük sétál, és alaposan megnéz mindent. – Mármint abba a városba egyszerűen beleszeret az ember, és minél több időt tölt ott, annál inkább nem akar elmenni – magyaráz, és habár próbálja elvonatkoztatni ezt az egészet önmagától, viszont a legjobb barátja tisztában van vele, hogy valójában a saját érzéseit mesélte el.
- Nem kötődök a városhoz, szerintem simán el tudnék költözni, ha arról lenne szó. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem vagyok képes egy helyhez se ragaszkodni, akkor már inkább személyekhez – von vállat Max. – Na és te, hogy vagy ezzel? – Pillant Chrisre, aki önkéntelenül is elmosolyodik a vörös srác őszinte, kissé érzelgős szavain.
- Ó, én szívesen elköltöznék – válaszol szórakozottan.
- Rémesek vagytok – dohog Yasmin, akinek Párizs az egész világot jelenti az ősrégi épületekkel, amiket egyre inkább beszennyez a modern világ, habár ettől az ő szemében csak még különlegesebbnek és szebbnek tetszik a város.
Időközben besötétedett, és a két fiú már bánja, hogy nem maradtak inkább otthon a jó meleg lakásban. Az egyik asztalnál üldögélnek, Yasmin egy helyi, normálisnak tűnő sráccal beszélget, Max a szüleit kutatja a tekintetével, Chris pedig igyekszik nem pedig látványosan halálra unni magát.
- Maximillian, hát te vagy az? – Üti meg a fülüket egy női hang, aminek hallatán a szóban forgó személynek egy hatalmas kényszermosoly ül ki az ajkaira.
- Ó, szia anya – fordul a nő felé, majd felkel, hogy egy öleléssel üdvözölje őt. Közben megérez a hátán egy nagy tenyeret, ami csakis az apjáé lehet, így őt is ugyanilyen tartózkodással üdvözli. Chrisnek elszorul a torka, ahogy elnézi a ki tudja, mennyi idő után először találkozó családot. Ugyan az ő szüleivel való kapcsolata is hasonló, mégis teljesen más végignézni azt a körülményeskedést, amit ilyenkor a gyerekek általában művelni szoktak, pláne, hogy most Maxről van szó.
- Úgy örülök, hogy eljöttél – lelkendezik a nő. – Mikor is találkoztunk utoljára?
- Karácsonykor – válaszol Max, és lopva Chrisre pillant, aki megereszt egy sajnálkozó félmosolyt.
- Kire nézel te így? – Nevetgél az apja, mintha bármiről is lenne valami fogalma, már ami a fia szerelmi életét illeti. Közben az anyja észreveszi az asztalt, aminél Yasmin és Chris üldögél, ugyanis mindketten Max felé pislognak.
- Anya, várj – szól utána Max, mire a nő kíváncsian ránéz a fiára. – Ööö… csak el szeretném mondani, hogy… - zavartan beletúr a hajába, még soha nem folytatott le egy ilyen beszélgetést se, és mivel igazából még nem bújt elő a homoszexualitásával, úgy érzi magát, mint egy katasztrófát megelőzni igyekvő repülőgépirányító.
- Csak nem? – Vonogatja a szemöldökét az apja, ami rettenetesen idegesíti Maxet, viszont már rég letett arról, hogy megszokja, esetleg megváltoztassa a szülei hasonlóan számára kellemetlen szokásait. Fogalma sincs, hogyan lehet valaki ennyire a saját családja fekete báránya, mint ő, hiszen mindkét testvére imádja a szüleit.
- Igazából még nem vagyunk olyan régóta együtt, és nem szeretném, hogy a… - kezd bele a magyarázatba, de ennyi, a szülei egy szinte teljesen átszellemült mosolyt villantanak egymásra, aztán meg se várva, hogy Max mire akar kilyukadni, odasétálnak az asztalhoz.
Max földbe gyökerezett lábakkal áll, és habár a szülei csak néhány méterre vannak tőle, mégse képes megmozdulni, hogy megelőzze a minden bizonnyal rettenetesen kínos pillanatokat. Nem fér a fejébe, hogyan képesek ennyire nem odafigyelni a tulajdon fiukra, vagy csak egyszerűen ennyire semmibe venni azt az aprócska tényt, hogy még nem fejezte be a mondandóját. Premier plánban sikerül végignéznie azt, ahogy az apja az erőltetetten laza és szerinte fiatalos stílusával elkezd csevegni Yasminnal, aki értetlenül ugyan, de válaszolgat, és próbál jó képet vágni a dologhoz.
Chris kínosan érzi magát, miközben hallgatja a két felnőtt és a barátnője beszélgetését. Igyekszik elkapni Max pillantását, de ezt az ötletét hamar el kell vetnie, ugyanis a barátja kétségbeesetten mered a szülők hátára, és látszólag az se jut el a tudatáig, hogy legalább már egy tucat ember kerülte ki őt morogva, hiszen sikeresen megállt az út közepén. A tetőtől talpig feketébe öltözött srác a másodperc töredéke alatt hoz döntést – anélkül, hogy különösebben átgondolná az idióta ötletét, egy pillantásra se méltatja se Yasmint, se a nőt és a férfit, miközben felkel, és lazán odasétál Maxhez.
- Hé, mi történt? – Súgja a fülébe, és átöleli a vörös hajú vékony, de azért izmos derekát.
- Én… tudod… - hebeg, majd nagyot nyelve igyekszik összeszedni magát. – Szóval, még nem coming outoltam, és most azt hiszem, azt gondolják, hogy Yasmin a barátnőm – hadar idegesen. Szégyelli magát, hogy nem volt képes kinyögni azt az egy mondatot, hogy Chris a barátja, hanem helyette mindenkit ebbe a kellemetlen helyzetbe sodort.
- Shh, semmi baj – duruzsol neki halkan Chris. A hüvelykujjával benyúl Max kabátja alá, és az ing puha szövetén aprócska köröket ír le, a simogatásával is próbálja lenyugtatni a srác felborzolt idegeit.
- Egy csődtömeg vagyok, dehogy nincs semmi baj. Jézusom, most erre néznek – világosítja fel Christ, aki erre csak halványan elmosolyodik.
- Nem vagy csődtömeg, és hadd nézzenek.
- De… - akadékoskodna rögtön Max, de nem tud mit mondani hirtelen.
- Szeretnéd, hogy tudjanak rólunk, vagy nem? – Kérdi halkan Chris, az egyik kezét pedig Max sápadt arcára teszi, amivel végre valahára sikerül elérnie, hogy ne a háta mögött zajló dolgokra, hanem csakis rá figyeljen. A zöld szemek kétségbeesetten olvadnak bele Chris kékjeibe.
- Igen, szeretném – felel halkan Max.
- Rendben – engedélyez magának egy megkönnyebbült mosolyt Chris, aztán beletúr a másik fiú vörös tincseibe, és kihasználva annak a döbbenetét lehúzza magához a fejét, hogy néhány pillanat erejéig az ajkaira tapadhasson.
Ezek után viszonylag könnyebb dolga van Maxnek abból a szempontból, hogy nem kell semmit mondania, a szülei már tudják, hogy nem Yasmin az, aki elrabolta a fiuk szívét, hanem Chris.
- Hogy tehetted ezt velünk? – Sziszeg a nő Max képébe egy negyed órával később, miután sikeresen felfogta a történteket, és elrángatta onnan a családját. Egy bódé mögött állnak, az apja szótlanul és undorodva mered Maxre, míg az anyja hangot is ad az elégedetlenségének.
- Csak szerelmes vagyok – motyog Max. Most először mondja ki, sőt, eddig valójában nem is realizálta azt, hogy mindaz az érzelmi kavalkád, ami Chrishez fűzi, micsoda pontosan, de már biztos abban, hogy teljesen belehabarodott abba az idiótába. Kár, hogy ezt a szülei egyáltalán nem akarják megérteni.
- Egy férfiba! Könyörgöm, Max, ha így akarsz ellenünk lázadni, vagy nem is tudom…
- Anya, most az egyszer figyelj rám, kérlek – szinte könyörög, de tényleg csak ennyire van szüksége; egy kis figyelemre még akkor is, ha soha többet nem kap belőle, legalábbis ezektől az emberektől. – Meleg vagyok. Már elég régóta. Sőt, ha ez megnyugtat, így születtem. És ez nem valamilyen betegség, nem is egy hóbort, ha nagyon érdekel, miért van ez, nézz rá Chrisre, és remélem, megvilágosodsz – a végén hallat egy ideges, rövid nevetést, miközben igyekszik elkerülni a szülei tekintetét. Lehetetlen elmagyarázni ezt az egészet olyan embereknek, akik a másságot nem képesek elfogadni.
- Ránéztem, de hidd el, nem nyűgözött le – hitetlenkedik a nő. – Édesem, volt az a lány, akivel elmentél a végzős bálra. Nem találkozol inkább vele? Szép, szőke haja van, egyetemre jár, és olyan kedves, a múltkor összefutottam vele, és kérdezett rólad.
- Anya, elég! – Kiált fel Max ingerülten, ami nem sokszor szokott előfordulni, de most úgy érzi, elfogyott minden csepp türelme. – Nem érdekel Lia, jézusom, soha nem is érdekelt. Mi a bajod Chrisszel? Hogy neki is farka van, vagy mi a fasz?
Néhányan feléjük pislognak, hiszen ki ne figyelne fel egy éppen zajló, kissé hangos vitára, ami miatt a szülők legszívesebben elsüllyednének szégyenükben. Maxet az erre utaló jelek – az apja ideges ide-oda való pillantgatása, az anyja kipirult arca és összeszorított szája – csak még inkább feltüzelik, és esze ágában sincs csak úgy megadni magát és kihátrálni a beszélgetésből. Fogalma se volt róla, hogy képes így viselkedni, de úgy néz ki, Chris kihozza belőle ezt is.
- Elég legyen ebből a hangnemből – figyelmezteti a férfi, mire Max megforgatja a szemeit.
- Elég legyen abból, hogy bármit teszek, soha nem lehetek elég jó nektek – felesel.
- Csodálkozol? – Nevet fel hitetlenkedve a nő. – Egész kiskorodban a szobádban kuksoltál, alig akartál kimozdulni, nem sportoltál, a tanulásban se voltál a csúcson, és amikor végre elmehettél volna továbbtanulni, mert észhez tértél, meggondoltad magad, elköltöztél a város legrémesebb környékére, és felcsaptál pincérnek! Aztán egyszer csak beállítasz azzal, hogy buzi vagy!
- Aha, de minderre az utolsó tette fel a pontot arra a bizonyos i-re, nem igaz? Egész eddig csendben tűrtétek, ahogyan többek között a ti bizalmatlanságotok miatt nem mertem eddig élni. Vagy talán én akartam évente költözni és új suliba menni? Hát elárulom, talán kevesebbet lettem volna egyedül, ha lett volna időm bárhol is igazi barátokat szerezni!
A nőt és a fiút is meglepi a kéz, ami hirtelen csattan az utóbbi arcán. Az éles hang mindhármójukba belefagyasztja a szavakat, Max döbbenten mered az apjára, miközben a kezét automatikusan az égő, kivörösödött arcára simítja.
- Utállak titeket – motyog könnyező szemekkel, mielőtt félrelökné mindkettejüket, és elszaladna az asztalhoz, ahol Chris és Yasmin aggódó pillantásokkal bombázza a zaklatott fiút.
- Mi történt? – Kérdezik szinte egyszerre, de Max csak megrázza a fejét, és szipogva átöleli Christ.
A szülők nem követik a fiukat, helyette némán és hirtelen jövő ólmos fáradtsággal elvonulnak. Azzal vigasztalják magukat, hogy talán mindenkinek jobb úgy, ha ezt az egészet szépen elfelejtik, és úgy kezelik, mintha semmi nem történt volna, tehát a probléma nem is létezne.
- Nem is tudtam, hogy cigizel – töri meg a csendet Chris, és az éppen mélyet slukkoló barátját figyeli, aki mellette ül egy asztal mellől elcsórt pokrócon, és látszólag pislogás nélkül mered a tőlük jó húsz méterre lobogó tűzre.
Időközben besötétedett, Max könnyei elapadtak, a tüzet pedig egy kisebb tömeg vette körül. Ennek a legszélén üldögél a két fiú, míg Yasmin látótávolságon belül cseveg ugyanazzal a sráccal, akivel még az érkezésükkor is beszélgetett.
- Hát látod, hiába a túrázás és a futás, ha ilyenekkel gyilkolom magamat – dünnyög az orra alatt Max.
- Mindenkinek vannak rossz szokásai, nyugi – karolja át Chris, mire a másik csak hosszan kifújja a füstöt. Chris megbabonázva figyeli az egészségtelen műveletet, az ujjai szinte viszketnek, annyira lerajzolná ezt a képet – Max tűztől csillogó szeme lenne a középpontban, míg minden mást elhomályosítana a száján át kiszivárgó sötétszürke füst.
- Persze, a szüleimé az, hogy semmibe veszik a középső gyereküket – biccent egy aprót a vörös srác, és miközben Chris vállára hajtja a fejét, a varázslatosnak tűnő estétől úgy érzi, minden lehetséges. A körülöttük lévő emberek hirtelen nem többek élő díszletnél, és a morajlásuk csupán aláfestés az ő beszélgetésükhöz. A narancssárgán lobogó tűz, a levegőben szálló parázs, a sötét, csillagos ég csodálatos látványa pedig csak erősíti Maxben azt a tévképzetet, hogy ezen az estén minden lehetséges.
- Ne foglalkozz velük, majd én itt leszek neked – ad egy puszit Chris a vörös fürtök közé, mire a másikat elönti a melegség.
- Mindig? – Pillant rá reménykedve.
- Mindig – biccent Chris, és a szíve őrült tempóban kezd el verni, ahogy meglátja Max mosolyát. Hirtelen fogalma sincs, hova tüntette el a cigarettát, de most nincs nála, az egyik kezét a hajában érzi, a másikat pedig a derekán. Mindkét fiú hallat egy reszketeg sóhajt, mielőtt a szemeik rebegő szempillákkal félárbocra ereszkednek, az ajkaik pedig félúton találkoznak. Lassan, incselkedve csókolgatják egymást, a kezük finoman simogatja a másik testét, nem foglalkoznak senkivel és semmivel a kettejük szerelmes kis buborékán kívül. A másikhoz közelebb lévő lábuk összesimul, Chris pedig veszi a bátorságot, és az egész testével Max felé fordul, így dacára a kényelmetlen, gerincfacsaró pozíciónak, végre a mellkasuk is összesimul. Chris benyúl Max kabátja alá, közben pedig végignyal először a felső-, majd az alsóajkán.
A vörös srác erre kábultan pislogva, kipirosodott arccal elhúzódik. Chris sóhajtva az arcára simítja a kezét, mert mégse kéne itt taperolnia, akármennyire is vágyik rá.
- Túl ki volt száradva, gondoltam benyálazom helyetted – motyog magyarázatként, a végén pedig még egy utolsó puszit ad Max szájára, mielőtt visszaülne kicsit kulturáltabb módon a takaróra.
- Aha – mosolyodik el Max. – Majd legközelebb én is ezzel magyarázom, ha véletlenül megcsókollak.
- Csak véletlenül csókolnál meg? – Néz rá csúnyán Chris.
- Még szép, egy ilyen komoly dolgot nem szabad tervezgetni – évődik Max is.
- Hm, jó tudni, hogy nem vagy az a tervezgetős fajta.
- Igen? – Pillant rá Chrisre a szeme sarkából Max kíváncsian.
- Igen – biccent egyet Chris.
Néhány percig csak csendben élvezik egymás társaságát, de Maxnek hirtelen eszébe jut valami. Nem tudja, miért érez rá késztetést, hogy pont ezt ossza meg Chrisszel, hiszen egy normális ember azon nyomban faképnél hagyná, de reménykedik benne, hogy az eddigiek alapján ez a fiú minden, csak nem normális, és nem koppintja le. Lehet, túl nagy csalódás érte a szüleivel kapcsolatban, és ezért szeretne őszinte lenni? Vagy csak annyira meseszerű minden ebben a pillanatban, és hirtelen egyáltalán nem számít se a múlt, se a jövő, hogy jó érzés lenne végre megnyílnia egy kicsit?
- Elárulhatok neked valamit? – Fordul Max Chris felé, aki ismételten csak bólint egyet. – De, csak mert nagyjából tervekről beszéltünk – mosolyodik el zavartan.
- Csak azt ne mondd, hogy szüzességi fogadalmat tettél a házasságig!
- Nos, azt nem. Szerencsére – válaszol halkan és kicsit meghökkenten, ami miatt néhány pillanatig elrejti az arcát Chris elől, és elmereng azon, hogy mégis honnan a francból jutott ez most eszébe neki.
- Megnyugodtam – pislog teátrálisan az ég felé a másik, majd megrázza a fejét, és egy halvány mosoly kíséretében elhúzza a barátja kezeit az arca elől, ugyanis látni szeretné, és pont leszarja, hogy ő mennyire érzi emiatt magát zavarban. – Na de mondjad, csupa fül vagyok.
- Gondolom, észrevetted, hogy az élet alapvetően elég szar, és mondjuk úgy, hogy fogadtam önmagammal, ha ez nem javul, akkor kiszállok – csak így, mindenféle körítés nélkül kiböki azt, amit már három éve a fejébe vett, és még soha nem beszélt róla senkinek. Olyan érzés, mintha feloldozást nyerne.
- Aha, mintha erről már beszéltünk volna – válaszol élesen Chris, mert egyáltalán nem tetszik neki, hogy Max épp azzal traktálja, hogy öngyilkos akar lenni.
Miért ilyen idióta? Miért kínoz ezzel? Miért nem veszi észre, hogy én nem akarom, hogy ne legyen velem? – Szinte kergetik egymást az ilyen gondolatok a fejében. Kár, hogy egyik se több egy mit sem érő költői kérdésnél, mert ezeknek mégse adhat hangot.
- Kérlek, hallgass végig – motyog Max, és egyszeriben eszébe jut az, hogy a szülei képtelenek voltak eleget tenni ennek az egyszerű kérésének. – Még három éve terveztem el. Emlékszem, az ágyamban feküdtem, minden olyan lehangoló volt, és egyszer csak megvilágosodtam. Úgy voltam vele, hogy butaság lenne egyből cselekedni, adok magamnak esélyt, hátha egy kibaszott Disney mesévé válik az életem – keserűen felnevet a saját kis poénján, de hamar visszarántja őt az a földre, hogy Chris nem nevet vele, sőt különösebben jókedvűnek se tűnik. – Huszonnyolc – jelenti ki, majd elhallgat, és várja a csalódottnak és mérgesnek tetsző Chris reakcióját.
- Nem teheted ezt. Döntés kérdése, hogy most boldog leszel-e, vagy sem. Ha mindig csak a rosszat látod mindenben, persze, hogy három méterrel a föld alá vágysz – minden szavát alaposan átrágja, habár jelen pillanatban olyan, mintha az agya helyén csak néhány vattapamacs lenne. – Na és mi huszonnyolc? – Kérdi egy homlokráncolás kíséretében. Reméli, hogy ez nem valami idióta visszaszámolás, hogy ennyi nap múlva szeretné elkövetni élete legnagyobb, egyben legutolsó baklövését.
- A huszonnyolcadik születésnapom, de nyugi, addig még van majdnem kilenc év.
- Ez beteg – vágja rá azonnal Chris.
- Tudom. Ezért szeretnélek arra kérni, hogy tedd szebbé és randizzunk.
Chris némán mered a barátjára. Ennél idiótább, ám egyszerre őszintébb szöveggel még senki se közeledett hozzá, és igazából úgy van vele, hogy meglett volna enélkül az élmény nélkül; aztán emlékezteti magát arra, hogy ez most elsősorban nem róla szól, és hogy Maxnek valószínűleg – ha nem is ebben a pillanatban – sokkal rosszabb lesz szembesülnie ezzel a beszélgetéssel.
- Egy feltétellel – válaszol Chris majdhogynem némán és rekedten. – Elviszlek randizni, ha most azonnal beleegyezel abba, hogy megpróbálsz ajándékként tekinteni az életedre, amit nem dobhatsz el magadtól csak úgy. Ezt pedig azzal fogod kezdeni, hogy hagyod, hogy nézzek neked egy orvosi egyetemet, és még a következő évkezdés előtt egy szó nélkül elköltözöl velem oda, ahova én mondom.
Sokkal komolyabb kérés – pontosabban parancs – ez, mint ami egy kapcsolat ilyen korai szakaszában indokolt és illendő lenne, de Chrisnek most mindent egyben kell feltennie, hiszen a tét óriási.
- Rendben – sóhajt legyőzötten, mégis hálásan Max. – Te vagy az én hősöm, ugye tudod?
- Ha ez hálálkodás, hagyd abba. Megmondtam, hogy itt leszek neked, ha szükséged van rám, ráadásul ez az egész inkább rajtad múlik, mintsem rajtam. Nem hagyom, hogy két lábon járó depresszióvá változz, megértetted?
- Meg, Chris. Persze, hogy megértettem – azzal Max a másik fiú nyakába fúrja a fejét, és mivel nem tud ellenük mit tenni, hagyja, hogy elárasszák az érzelmek. Az eddigi varázslat eltűnik, egyszeriben az egész világ bonyolult hellyé válik, ahol az egyetlen biztos pont Chris Whitehall. Max ajkaira átszellemült, boldog mosoly ül ki, ahogy ráébred, már egészen kicsi kora óta erre vágyott. Egy emberre, akihez kötődhet, mert – talán – mindig itt lesz neki, és éppen ezért megérdemli, hogy szeresse. Ugyan még korainak érzi, hogy megossza vele, de már biztos abban, hogy visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül beleszeretett ebbe a kissé őrült, mások számára önzőnek tűnő, különleges srácba.
Chris közben néma fogadalmat tesz, hogy vigyázni fog Maxre, mert azzal, ha megvalósítaná a tervét, nem csak egy embert ölne meg. Különben is, kilenc év hosszú idő, és már most nem szeretne mást, mint Maxszel együtt boldognak lenni, akármilyen sokkoló is ez a gondolat ilyen rövid idő után.
A legkorábban induló, hajnali négyes vonatra száll fel a három fiatal, és amint elkérte a kalauz a jegyüket, Max kidől. A Chrisszel való komoly beszélgetése után kicsit többször nézett a pohár fenekére, mint szokott, így a másik kettővel ellentétben az egész utat végigszunyálja. Ez persze csak kedvez Yasminnak és Chrisnek, ugyanis mindketten olyan dolgokról szeretnének kicsit beszélni, amiket jobb, ha Max nem hall.
- Szimpatikus – jelenti ki a lehető legegyszerűbben Yasmin, ami mosolygásra készteti a már igencsak álmos, de még hősiesen kitartó Christ.
És sokkal jobban illik hozzád, mint én, muszáj végre abbahagynom a felesleges epekedést – teszi hozzá magában a lány, habár ezt hülye lenne megosztani a barátjával.
- Ja, meg depis – dünnyög Chris, és az aprócska asztalra könyökölve kinéz az ablakon, hogy a mellettük körülbelül száz kilométer per órával elsuhanó tájon legeltethesse üveges tekintetét.
- De tényleg, eddig szerintem egy csaj vagy pasi se passzolt hozzád, de ő esküszöm, kihozza belőled a legjobbat – folytatja Yasmin, és mivel ő sincs már a topon, fel se tűnik neki, hogy Chris csak fél füllel figyel rá. – A bónusz meg az, hogy még a vak is látja, hogy egymásnak vagytok teremtve, szóval remélem, nem ígérkezett még el a koszorúslányi szerep az esküvőtökre – lelkendezik, és azon kapja magát, hogy elképzeli a két srácot öltönyben. Nos, igen, valamivel jobb érzés a számára az, hogy nem egy másik nő happolja el előle Christ, ezzel a helyzettel képes lesz megbékélni. Csak tudná, mi ez a beteges imádata a meleg pasik felé…
- Meg akar halni, Yasmin, érted? – Chris hangja fájdalmasan szakítja ki a lányt a fantáziálgatásából, a jeges, kék tekintettel együtt, ami úgy fúródik az övébe, mint a nyílvessző a céltábla közepébe. Yasmin hátán végigfut a hideg, habár ő maga se tudja, hogy a fiú tekintete, vagy a szavai vannak rá ilyen hatással.
- Tessék? – Kérdez vissza. Nem akar hinni a fülének, de Chris gyorsan felvázolja a helyzetet, hogy ne maradjon benne egy csepp értetlenség se a helyzettel kapcsolatban. Nagyot nyel, mielőtt bármit is mondana, mert egy ilyen történetre azért nem kell minden nap reagálnia az embernek. – Nem kéne elmennie orvoshoz? Nem szeretnék beleszólni semmibe, de ez elég durva dolog – miközben beszél, nem néz a barátja szemeibe, túlságosan sokkoló ez az egész.
Chris erre már nem válaszol – egyrészt tudja, hogy Yasminnak igaza van, ez sokkal nagyobb probléma annál, amit ő képes lenne egyedül megoldani; másrészt nagyjából bele tudja képzelni magát Max helyzetébe, egy ilyen ajánlaton pedig rettenetesen felháborodna.
A másfél órás út végén végül a kalauz kelti fel őket. Yasmin elbúcsúzik a kómásan és kissé másnaposan egymásra támaszkodó két fiútól, akik néhány szóval sikeresen megegyeznek, hogy Chrishez mennek egy kiadós alvásra, mert az ő lakása közelebb van, és ott nem kell számolni egy esetlegesen túl kíváncsi lakótárssal se.

következő ⏩          

2 megjegyzés:

  1. Komolyan, mondtam már hogy imádlak? Ennél zseniálisabb történetet szerintem még életemben nem olvastam. Szeretem a rajzolós jeleneteket, Yasmin is tök szimpi... jesszusom még Max öngyilkosság-mániája is aranyos valamennyire - félreértés ne essék, csak jó hangulatokat és jeleneteket teremt egy-egy részben, amúgy ellene vagyok.... A szülőkkel való beszélgetésre meg nem tudom mit mondjak. Sejtettem, hogy nem lesz minden rendben, hiszen maga az alapsztori sem kiáltozik happy endért (nem mintha baj lenne, sőt!), de hogy fel is pofozzák, meg ilyen kellemetlen helyzetbe hozzák a fiukat azzal hogy Yasminnal kezdenek el dumálni... mázli hogy Chrisnek volt jelenléte... Amúgy aranyosan tudták a házaspár tudtára a kapcsolatukat :D Egyszerű de nagyszerű.... Szóval imádlak ^^
    És most becopyzom ezt a kommentet a wattpadra is :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óóóóóó, ez szerintem életem legléleksimogatóbb kommentje ~ shh, mindegyikre ezt mondom.
      EZAAAZ, MIÉRT ÖRÜLÖK ÉN ENNYIRE ANNAK, HOGY MAX MÁNIÁJA ARANYOS.
      Örülök, hogy így gondolod - az aranyos CO-t, ahw, az nekem is tetszett, pedig én alkottam, ikszdé.
      Jaj, ne haragudj ezért a szedett-vedett válaszért (és hogy későn is írok), de esküszöm, meg vagyok halva.
      *szeretet*
      *ő is bemásolja oda válasznak*
      xx

      Törlés