oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. május 5., péntek

A fiú, aki meg akar halni - 5.

Ooops, kicsit eltűntem. Kicsit. Tényleg.
De senki ne aggódjon habár nem tudom, miért aggódott volna bárki is, ha kimarad egy-egy hét is írogatom a részeket, csak kicsit lassabban, vagy nem érek rá, esetleg csak heverek és sorozatot nézek. Nos, igen, igyekszem nem ide járni hazudni, habár ez most így elég szarul nézhet ki.
Befogom.
Tényleg.
Szimplán jó olvasást, ehh.
//Remélem, az SMS-ezős rész nem annyira belekavaró, bal oldalt ez, jobb oldalt az, szóval ja, nem bonyolult. Ha igen, tudassátok velem, aztán átírom. Talán.//




          ⏪ előző



5.
…mert egyre több és több kell…
Yasmin már vagy másfél órája üldögél a parkban Chrisszel, és azon morfondírozik, mikor lett a barátja ilyen szószátyár és csapongó. Persze tudja jól, hogy ez a Max fazon elég rendesen elcsavarta a fejét, de ennyi ömlengés után már arra kezd gyanakodni, hogy a még önmagát is aromantikusnak tartó srác lassan beleszeret ebbe a titokzatos vörösbe. A lány felemeli a pillantását a kopott, kicsit már megviselt állapotban lévő libikókáról, és a még mindig elmélyülten magyarázó Chrisre néz, aki a játék másik végén üldögél. Örül, hogy a legjobb barátja talán végre talál magának valakit, viszont a gyomra görcsben áll amiatt, hogy az nem ő. Nos, igen, Yasmin nem hisz abban, hogy az ellenkező nemek között lehet csak barátság, a Chrisszel való kapcsolatában egyértelműen ő a reménytelenül szerelmes, titkon szenvedő fél.
- Szívesen megismerném ezt a te Maxedet – szólal meg félbeszakítva Christ, aki erre rögtön elhallgat, és meglepetten pislog a lányra. – Ne nézz így, szimpatikus.
- Carára nem voltál kíváncsi. Sőt, ha ott tartunk, eddig senkire se voltál kíváncsi.
- Mert róluk nem beszéltél így – sóhajt Yasmin, majd lehajol, hogy felszedjen egy egyszerű kis százszorszépet.
- Hogyan? – Értetlenkedik Chris.
- Jézusom, csak így – nevet fel a lány. Nem akarja felvilágosítani őt arról, hogy hiába nem tudja még, fülig beleszeretett Maxbe. Mindenki jobban jár, ha magától jön rá, nagy valószínűséggel jó sok idővel később. Yasmin ismeri már annyira Christ, hogy tudja, a fiú hajlamos összekeverni a mindennapi érzelmeit a művei témáival.
- Hát oké, akkor csak így – motyog Chris. Felkel, a libikóka felbillen, de a fiú nem megy el, csupán fellép a játék végére, ami ettől megbillen, és kicsit lejjebb ereszkedik a ránehezedő súlytól.
- Ezt vehetem igennek?
- Aha, miért ne – biccent egy aprót Chris, és lehunyja a szemeit. Élvezi a hideg, éjszakai levegőt, a bizonytalanságot, amit az okoz, hogy csakis Yasminon múlik, hogy leesik-e vagy nem. Megérez egy esőcseppet az arcán, így felpillant az égre, amit nem lát a felette lévő utcai lámpa éles fénye miatt, ami kis híján leszédíti a libikókáról.
- Le fogsz esni, ha így folytatod – figyelmezteti őt Yasmin, de nem mozdul, mert akkor egész biztos, hogy a fiú a földön kötne ki. – Márpedig nem szeretnélek gipszben látni.
- Igen, az emberek meg szoktak sérülni – felesel Chris kicsit élesebben, mint ami indokolt lenne. Yasmint ez meglepi, ezért ledobja az aprócska virágot, és a játék középpontja felé óvatos léptekkel egyensúlyozó srácot figyeli.
- Fizikailag?
- Bánom is én – morog Chris, és ahogy vállat von, egy kicsit meginog.
- Mire gondolsz? – Sóhajt a lány. Szívesen felkelne és odasétálna, hogy megfogja a kezét, mint ahogy sok másik alkalommal is tette már, amikor Chris zaklatott volt, de mivel a fiú fényévekkel biztosabban mozog a festékek között, mint az akadályok között, elnyomja magában ezt a vágyat.
- Szerinted Maxszel rendben vagyunk? Vagyis leszünk? Ő olyan… más…
- Ugye tudod, hogy ez a tipikus szívtipró duma, amit előadsz? – Nevetgél Yasmin.
- Nem, én most nem arra gondolok – horkan fel Chris, majd végre eléri a libikóka közepét, ahol megáll és ránéz Yasminra. – Hanem arra, hogy… – nem tudja kifejezni magát. Ő nem a szavak embere, mint Max, fogalma sincs, hogyan mondhatná el szavakkal azt az érzelmi zűrzavart, amit átél. A hajába túrva leugrik, és az időközben folyamatosan cseperésző eső miatt nem tudja megtartani az egyensúlyát, és végül négykézlábra zuhanva landol a nedves fűben.
- Majd megismerem és kész, ne aggódj – sóhajt Yasmin, és felsegíti szerencsétlen barátját, aki csak bólogat, és hagyja magát elvezetni a játszótérről.
Mit csinálsz?
Chris mosolyogva nézi a telefonja képernyőjét. Ez az első alkalom, amikor minden különösebb ok nélkül kap SMS-t Maxtől, és ettől legszívesebben elbújna a takarója alá, hogy elrejtse még a falak elől is a zavarát. Mosolyogva pötyögi be a válaszát, miközben átfordul a másik oldalára.
most feküdtem le aludni. es te mit csinálsz, maximus?
Jézusom, ne hívj így, nem ez a nevem. Direkt csinálod, ugye?
ki tudja… na de nem válaszoltál, mit csinálsz?
Semmit. Nem tudok aludni.
ezért írtál nekem?
Hát látod, ilyen szerencsétlen vagyok.
tudod, van az a kicsi fehér bogyó, altatónak hívják, egész hatásos dolog.
Vagy csak hiányzol.
Chris hitetlenkedve olvassa újra az egész beszélgetést, és hirtelen nem tud semmi értelmeset válaszolni. Felkel és kimegy a konyhába, hogy megigyon egy pohár vizet, közben pedig igyekszik rendezni a gondolatait. Max azért nem tud aludni, mert ő hiányzik neki. Ettől az arca kipirul, finom borzongás fut végig rajta, a szája pedig idétlen mosolyra húzódik.
Max kétségbeesetten zárja le a telefonját, amikor a várva várt válasz még mindig nincs sehol, pedig a legutolsó üzenete óta eltelt már tíz perc. Nem szeretne rámenős lenni, így nem ír újra, habár a torka elszorul, ha belegondol, Chris semmibe veszi az érzéseit. Lehunyja a szemeit, igyekszik elaludni, de nagyon jól tudja, hogy ebben a felfokozott állapotában ez szinte lehetetlen.
Az önsajnálatából a csengőhangja szakítja ki. Kíváncsian emeli fel a telefont, és olyan rajzfilmfigura-szerűen hatalmasat dobban a szíve, amikor elolvassa a hívó fél nevét. Gondolkodás nélkül végighúzza a hüvelykujját a képernyőn, majd a füléhez emeli a készüléket, és beleszól egy visszafogott hallóval.
- Szia – köszön Chris is.
- Azt hittem, elijesztettelek – nevet megkönnyebbülten, de azért idegesen Max, miközben csak úgy mosolyog, hiszen Chrisszel beszélget.
- Ahhoz azért több kell.
- Ez egy felhívás, hogy igyekezzek jobban?
- Próbálkozhatsz, de egész biztos, hogy el fogsz bukni.
- Hű – Maxnek csupán ennyit sikerül kinyögnie. – Ezek szerint bármit tehetek, mert te nem fogsz sikítva menekülni előlem?
- Á, a sikítás nem az én műfajom.
Max hallja, hogy a vonal túlsó végén Chris elnyom egy ásítást, de ebben a csodálatos, éjfél körüli pillanatban nem tör elő az udvarias és figyelmes énje, könnyedén elveti azt az ötletét, hogy felajánlja, tegyék le a telefont, mindkettejüknek szüksége van az alvásra. Ő maga is érzi, hogy egyre nehezebben nyitja ki a szemeit egy-egy pislogás alkalmával, de még lehunyt szemekkel és épphogy működő, ködös aggyal is boldogan beszélgetne Chrisszel, és még az se érdekli, hogy a holnapi napot zombiként fogja végigszenvedni.
Egy idő után túlteszik magukat kezdeti zavarukon és megilletődöttségükön, és úgy beszélgetnek, mintha már évek óta ismernék egymást, és az éjszakai hívások teljesen megszokottak lennének.
- Egyébként nem szeretek telefonálni – dob be egy újabb témát Chris.
- Ahhoz képest egész jól megy – felel vidáman Max, és futólag rápillant a készülék kijelzőjére –, közel tizenöt perce csevegünk.
- Jézusom, ez aztán maradandó trauma lesz, Max!
A vörös srác elmosolyodik a szobája sötétjében. Nem tudja megunni azt, ahogy Chris kiejti a nevét, az ő hangján minden képes új értelmet nyerni.
- Dehogy, csak képzeld el, hogy ott vagyok veled. Mintha hallucinálnál, tudod.
- Egyre rosszabb, most elméletben be akarsz tépetni engem, vagy miről hadoválsz?
- Fogjuk a fáradtságra, de ha egyszer véletlenül lesz nálad valami, feltétlen ki kell majd próbálnunk – kuncog Max. Nem jut eszébe egy olyan alkalom se, amikor ilyen önfeledten beszélgetett valakivel, boldogságában pedig szórakozottan átöleli a takaróját, és mintha Chris feküdne mellette, még az egyik lábát is átveti a palacsintává csavart sötétkék huzaton.
- Te komolyan azt hiszed, hogy drogozok? – Hitetlenkedik Chris.
- Nem hiszek semmit, csak mondtam valamit, viszont olyan művészi vagy, ki tudja.
- Aha, és mindjárt levágom a fülemet is.
- Mi? – Értetlenkedik Max.
- Mi mi?
- Miért vágnád le a füledet?
Chris először azt hiszi, hogy egy földönkívülivel beszélget, nem fér a fejébe, hogy valaki ne legyen tisztában az olyan alapvető művészekkel, mint például Gogh. Végül sóhajtva felvázolja a helyzetet – pontosabban a már halott, kissé őrült, de azért zseniális ürge helyzetét –, és tényleg igyekszik se nem lenézően, se nem túl lelkesen beszélni, habár egyik se sikerül neki. Max egyiket se teszi szóvá, figyelmesen hallgat. Ugyan soha nem érdeklődött a festészet iránt, elvarázsolja, hogy a fiú mekkora örömmel és beleéléssel mesél neki.
- Nos, köszi a művészettörténeti órát – szólal meg, amikor úgy néz ki, Chris végzett. – Remélem, tudom majd hasznosítani ezt a rengeteg idegen kifejezést, amit alig öt perc alatt, mindenféle gondolkodás nélkül kiejtettél a szádon.
- Ne gúnyolódj, bármikor jól jöhet még ez a frissen megszerzett tudás, pláne akkor, ha majd nem telefonon keresztül próbálunk beszélgetni.
- Hm, szerintem nem csak próbálkozunk, egész sikeres a dolog – felel elgondolkodva Max. – Na de Chris, neked mi is a bajod a telefonokkal?
- Nem látni a beszélgetőpartnert, és a kommunikáció meghatározó része a testbeszéd, ráadásul torzítja a hangot, és jézusom, csak nem szeretem – a végére nem tud komoly és valamilyen szinten unott maradni, elneveti magát. Csodálatos, milyen hatással vannak egymásra, hiszen alapvetően egyikük se az a viháncoló fajta, mostanában mégis egyre többször húzódik mosolyra a szájuk, a lelkük pedig szinte szárnyal, olyan jól érzik magukat, amikor képesek egy kis időt lopni egymásnak.
- Azt mondod, fontos a testbeszéd.
- Nem, ez egy tudományos tény.
- Egy olyan tudományos tény, amelyiket különösen szeretsz.
- Aha, és ezen most mit kell túltárgyalni? – Chris hangjában sértődöttség bujkál, ami Maxet mulattatja kicsit, viszont töri a fejét, mivel tudná kiengesztelni a fiút. Ha most itt lenne mellette, csak oldalra fordulna, és egy puszit adna a fiú puha bőrére, ami ha nem válna be, egyszerűen addig ostromolná a leheletnyi csókokkal, amíg az el nem felejtené a kis piszkálódásukat.
Nos, Chrisnek most talán mégiscsak igaza van, hogy így csevegni szívás – jön a keserű gondolat, amikor Max a vörös tincsei közé túrva realizálja, hogy ezt egy ideig még nem fogja tudni megtenni.
- Á, semmit, csak egy őrült művészi srác vagy – dünnyög végül. – Mármint őrülten imádnivaló – teszi hozzá gyorsan, mert ez még rosszabb az előző semmitmondó civódásnál.
- Akkora egy idióta vagy, ha nem figyelsz oda egy kicsit – röhögcsél Chris, és ismét elnyom egy ásítást, mire a másikba belehasít a bűntudat, ugyanis még mindig nem akarja elengedni, hogy a magányos, üres és csendes lakásban töltse az éjszakát.
- Fogjuk ezt arra, hogy késő van, oké? – Sóhajt Max. – Mit csinálsz holnap?
- Azt hiszem, semmit. Te?
- Lehet, elugrok anyáékhoz, a hétvégét valami kisvárosban töltik a közelben. Tudod, ilyen nyárköszöntő rendezvényre mennek, az ilyen alkalmakkor egész elviselhetőek – magyaráz Max szórakozottan, aztán – mint derült égből villámcsapás –, eszébe jut egy talán még korai, de remélhetőleg nem olyan rossz ötlet.
- Ó, igen, mesélted, nálad is vannak szar dolgok – motyog Chris. – Még mindig az a véleményem, hogy két lábon járó közhely vagyunk, amiért pont mi ketten találtunk egymásra.
Max valamiért úgy érzi, hogy ezt meg kell cáfolnia, kényelmetlenül mocorog az ágyában, ahogy néhány másodperc erejéig elmereng a fiú szavain.
- Összesen négy lábunk van, és nem is vagyunk elcseszettek.
- Nem mondtam, hogy azok vagyunk! – Védekezik Chris.
- Naaaa…
- Oké, talán gondoltam rá. De legalább az egymásra találós részbe nem kötöttél bele.
- Hát, abba nincs értelme – mosolyodik el ismét Max, a szíve pedig fájdalmasan dobban egyet, ugyanis tényleg hiányzik neki Chris; hiába beszélnek, nincs mellette. – Na de figyelj, érdekel még egy tökéletesen logikus gondolatmenetem? – Szinte hadar, az izgatottság eluralkodik rajta, fél, mit fog szólni ehhez a fiú.
- Kötve hiszem, hogy logikus lesz, de persze – válaszol szinte azonnal Chris.
Pár másodpercig csend van, hallatszik a vonal halk zümmögése, a kint elhaladó autók tompa suhanása és a lépcsőházban végigbotladozó egyik lakó, akiről Max titokban azt sejti, hogy alkoholista. Vesz egy mély lélegzetet, igyekszik a lehető legtávolabbra sodorni azokat a rusnya, mérgező gondolatait, amelyek az ilyen helyzetekben szinte mindig arra késztetik őt, hogy bújjon vissza a csigaházába, futamodjon meg, majd ezek után megmártózva az önutálat hullámzó tengerében, könyvelje el magát született lúzerként. Nem, ez most más lesz, nem szeretne azért elszakadni már az elején Christől, mert fél.
- Szóval, mivel nem csinálsz semmit, eljöhetnél velem. Ne aggódj, most nem lesz semmilyen túra, alig másfél óra az út, és ha akarod, még bérelek egy kocsit is, hogy ne kelljen buszoznunk vagy vonatoznunk.
- Hűha, ez inkább tökéletlen, mintsem logikátlan! – Szólal meg Chris jól hallhatóan teljes döbbentséggel. – Hát, ráérek, úgyhogy miért ne mehetnék el veled?
- Biztos? – Kérdez vissza Max, miközben enyhül egy kicsit a csomó a gyomrában, amit az idegesség okozott.
- Persze. Szeretek veled lenni – válaszol egyszerűen és őszintén Chris.
- Remek. Háromra odamegyek hozzád, jó? – Érdeklődik Max, de mivel teljesen elszállt belőle a félelem, egyre inkább elhatalmasodik rajta az álmosság. Chris nem engedi azt a hülyeséget, hogy a vörös srác emiatt béreljen kocsit, így végül megegyeznek, hogy majd ismét vonatoznak egyet, és hogy az állomáson találkoznak fél négykor. Mielőtt letennék, Chris még megkérdi, hogy velük tarthat-e a legjobb barátnője, aki szörnyen kíváncsi Maxre. Utóbbi ettől zavarba jön, de azért beleegyezik, hiszen csak egy kisvárosi rendezvényre mennek, ahol ő történetesen találkozni fog a szüleivel.
- Nyugi, ez nem olyan, mintha hazavinnélek, mondjuk bemutatni a szüleidnek, nem fog semmi se idiótán kijönni, majd azt mondom, Yasmin az én barátom is – nyugtatgatja Max Christ, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy lehet, mégse az évszázad ötlete volt, hogy felajánlja a barátnője társaságát is.
- Remélem, tényleg jóba lesztek – motyog Chris inkább magának, mintsem Maxnek, akinek viszont akaratlanul is örömöt okoz azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy egy, a fiúhoz tényleg nagyon közel álló személyt fog megismerni. A megismerkedésük nyakatekert pillanatival ellentétben Max egyre inkább biztos abban, hogy Chris nem rossz ember, sőt a legértékesebb, akit valaha ismert.
Öt percig bírják még, aztán Max egyszer úgy kelti fel Christ, mivel az véletlenül elszundított, miközben épp azon gondolkodott, mire is kellene hazaérniük. Nos igen, hajnali kettőkor előfordulhatnak ilyen problémák.
- Ó, és Chris – szól gyorsan Max a fiúnak, mielőtt az letenné a telefont.
- Igen?
- Én is szeretek veled lenni – mondja halkan, aztán meg se várva a másik válaszát, rákoppint a képernyőre, a hívás pedig megszakad.
Chris először értetlenül hunyorog a telefon kijelzőjére, de már mindegy, nincsenek vonalban. Lehunyja a szemeit, az oldalára fordul, és egyszerre igyekszik elaludni és rájönni, hogy mégis miért mondta Max azt. Mikor ráébred, hogy ugyan komolytalanul, de a szíve mélyén teljesen komolyan gondolva az ő száján csúszott ki először az, hogy szeret Maxszel lenni, a fiú pedig csak arra válaszolt egy kis fáziskéséssel, méghozzá viszonylag teljesen megfontoltan, boldogan elmosolyodik. Azzal a felemelő, szívet melengető érzéssel szenderül álomba, hogy még soha nem érzett ilyet senki iránt, mint most a kis vörös, gyakran letargikus Max iránt.
- Hülye vagy – morog Yasmin már vagy ezredszer, és rápillant az órájára. Max elméletileg bármelyik pillanatban itt lehet, ez pedig egyáltalán nem nyugtatja meg a lányt. Feldúltan pillant Chrisre, aki vele ellentétben teljesen nyugodtan eszegeti a nemrég vásárolt gyrosát.
- Nyugi – dünnyög, miután lenyelte a falatot.
- Már hogy lennék nyugodt? Alig ismerkedtetek meg, és már hagyod, hogy elcipeljen téged a szüleihez? Te pedig viszel engem is, mint valami utánfutót? – Nyafog Yas a folyamatosan mozgó embertömeget pásztázva, hátha meglát egy vörös srácot. Kár, hogy csak ennyit tud Maxről, így igazából azt se tudja, kire vár.
- Először is semmi komoly nem lesz, csak együtt megyünk valahova, ahol történetesen ott lesznek a szülei is – magyaráz Chris. – Másodszor pedig szeretnélek emlékeztetni arra az aprócska tényre, hogy valójában te akartad megismerni őt, szóval fogd be.
- Aha, de nem kellett volna rögtön másnapra leszervezned egy egész napos kiruccanást. Mi van, ha nem kedveljük majd egymást? Egész nap szenvedni fogok, mert te viszont azon nyomban elfeledkezel a létezésemről is, hogy befut ide a te szőke herceged.
Yasmin tökéletesen tisztában van vele, hogy úgy viselkedik, mint a filmekben azok a tipikus lányok, akiket kiskorukban halálra kényeztettek, és minden úgy ment, mint ahogyan ők azt elképzelték a kis agyukkal. Nagyot sóhajtva megrázza a fejét, igyekszik megnyugodni, és rábírni magát arra, hogy tanúsítson némi bizalmat Chris felé, akármilyen megbízhatatlannak is bizonyul legtöbbször. Már épp bocsánatot kérne a barátjától, aki kicsit elkedvtelenedve öblíti le a gyrost néhány korty üdítővel, amikor megérez valamit az oldalának ütődni.
- Ööö, egész kedves ez a jellemzés, de hogy őszinte legyek, inkább illenék a vörös, antiszociális kuruzsló szerepére – szólal meg az idegen, akit időközben Chris átkarolt, így Yasmin ráébred, hogy ő nem lehet más, mint Max.
Max – aki épp most köszönt egy olyan poénnal, amin a lány akaratlanul is elmosolyodik – Yasmint fürkészi kíváncsian és barátságosan, míg ő azon kapja magát, hogy a zöld szemek hatáskörébe kerülve eltűnik minden ellenérzése.
- Ez majd kiderül, de tény, hogy semmi szőkeség nincs benned – nevet Yasmin, majd döbbenten összenéz Chrisszel, aki szinte ragyog amiatt, hogy nincs semmi gond a két számára fontos személy között. – Ellentétben ezzel a szépfiúval, aki bizony a fekete loboncával se tudja elrejteni a belső szőkeségét – mutat a fiúra, aki erre összeráncolja a homlokát ugyan, de nem mond semmit.
- Pedig vele sincs semmi gond – somolyog Max, aztán nem tud ellenállni, átöleli a másik fiút.
- Ó, helló – motyog meglepetten Chris. Yasmin Max háta mögött eltátogja neki, hogy elmegy megnézni, bent van-e már a vonat, és mikor eltűnik, Chris beletúr az őt ölelő srác sapkája alól kilógó vörös tincseibe, mire az lehajol, hogy végre egy csókkal is üdvözölhessék egymást.

következő ⏩          

3 megjegyzés:

  1. na jó, ez most nagyon kellett a tökéletes estémhez
    eléggé felcseszték az agyamat ma, de te ezzel a csodával lenyugtattál, és annyira de annyira odavagyok Chris-ért, hogy kell nekem - jó, Max megkapja, de tudod mit? Kérek egy dedikált Chris rajzot szülinapomra (novemberben lesz, még van időd:D)
    köszönöm, hogy olvashattam:)
    rád ugrik egy hatalmas fangörcs közepette: Aurora//Carolyn//Bia//szóval érted, én💕

    VálaszTörlés
  2. oh, és azt kihagytam, hogy a design asdfghjklé, + feliratkoztam💕

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. oh wow, ezt most olvasom másodszor (mert először túl sok érzelem keletkezett bennem, olyankor meg NEM TUDOK értelmesen válaszolni),ééés még mindig ugyanolyan asdfkkasdjflkd, deimádlak feelingem van, whoa
      + ha már rajzokat emlegetsz, van néhány chris rajzom (okay, kettő vállalható belőle, a harmadik meg soha nem fog elkészülni, pedig egy rajztrilógia lenne, érted te ezt?!)
      igenigenigen, értem <3 <3
      UGYE? A DESIGN NEM AZ ÉN ÉRDEMEM, ÉN BÉNA VAGYOK, DE NYÁLADZOK RÁ VELED T-T
      this deserves a big smile and a happy shout, thank you <3
      xx

      Törlés