oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. április 8., szombat

something just like this

Helló-helló, remélem, mindenki fel van készülve egy értelmetlen, körülbelül hétszáz szavas izére, amit a romantikus beütést leszámítva amolyan "életem egyik zenéje" kategória egyik tagja ihletett.
És hogy már E/1., igen, buszoztam, mikor kipattant a fejemből, hogy SONGFICET NEKI!
Ui.: egyaránt örülnék egy meleg kakaóscsigának és néhány véleménynek, ha már erre jársz. És mivel az internet sötét hely, ahol nem lehet megdobni egy éhes bloggert kajával, marad az utóbbi, nah.



   The Chainsmokers & Coldplay - Something Just Like This ((Sam Tsui & KHS cover)) cover
   x habár nem szól semmiről, azt merem mondani, hogy klisésen nyálas



Teljesen felfokozott állapotban vagyok a fülhallgatómból dübörgő zene miatt, a gondolataim értelmetlenül kergetik egymást, ugyanis hiába érzem úgy, hogy bármelyik pillanatban megvilágosodhatok pont úgy, mint ahogyan Buddha is tette, tudom, ez teljességgel lehetetlen. Hogyan tehetném, amikor egy egyszerű tizenéves vagyok, akinek valójában fogalma sincs semmiről se.
Sóhajtva az ablaknak döntöm a fejemet, miközben a busz lefékez az egyik belvárosi lámpánál, hiszen ami piros, az tilos. Majdnem elmosolyodok ezen a gyerekes gondolaton, de megakad a szemem egy idős nőn, akin a csalafinta, áprilisi idő ellenére egy lenge, tunikaszerű ruha van. Hiába van felette egy vastagnak látszódó, kötött pulóver, fázósan keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt. Legalább megvan, mit szokott érezni anya, amikor a kabát alá csak egy pólót veszek fel az év leghidegebb napjain - nem elég az örökös aggodalma, még helyettem is fázik, azt hiszem.
A nénit figyelem, miközben a busz még mindig egy helyben áll, várva, hogy a lámpa zöldre váltson. Mindkét kezében egy-egy elnyűtt, nehéznek tűnő szatyor, amit csak nehézkes, kissé csoszogó léptekkel képes vinni, ez pedig egy kellemetlen érzést vált ki belőlem, ami mintha a gyomromból indulna ki, és felkúszik egészen a torkomig. Fojtogat, de kapok levegőt, ám félrenézni és elfelejtkezni ebben a pillanatban még nehéz lenne, így folytatom a mustrát.
A nő arcába az idő vésett mély árkokat, de nem tudom megítélni, hogy vajon azért, mert annyit nevetett, vagy mert annyit aggodalmaskodott. A homlokán és a szája, illetve a szemei körül is aprócska vonalak szaladnak szerteszét, de egyik se hangsúlyosabb a másiknál. Vajon én is ilyen leszek öregen? Vagy nekem több aggodalomtól terhes ráncom lesz, ha már most tökéletesre fejlesztettem a rosszalló arckifejezésemet?
Sóhajtva lehunyom egy pillanatra a szemeimet, ugyanis a kis merengésem közepette fel se tűnt, hogy most se történt máshogyan: az ajkaim puha bőrét rágcsáltam, miközben a homlokomat hegyekbe és völgyekbe redőztem, ahogy elkalandoztak a gondolataim. Rendezem a vonásaimat és a hűvös ablaküvegnek döntöm a fejemet, a tekintetem pedig visszavándorol a nőre, aki szép lassan elhalad a busz mellett, pontosan úgy, mint ahogyan azt az élete is tette: szép lassan, percről percre eltelt belőle egy kicsi.
Kellemetlenül kezdem érezni magamat, ahogy a busz remegése alábbhagy, amikor elindul, hogy maga mögött hagyja a közlekedési lámpát és a nénit. Fogalmam sincs, ki az a nő, és szinte biztosra veszem, hogy az utasok közül mindenki így van ezzel. De hát akkor mit csinált, hogy végül itt kötött ki - a világ számára névtelen és arctalan személyként, akinek voltak álmai és vágyai, ám ezekből csak megfakult ábrándok maradtak. Vajon sikerült megvalósítania azokat a dolgokat, amiket anno mindennél jobban akart, vagy kénytelen volt lemondani és beletörődni? Ha visszagondol az életére, boldogság és elégedettség tölti el?
Rádöbbenek, hogy ez az egész töprengés számomra csupán néhány felejthető pillanat, ami neki az egész élete. Félelmetes.
A busz kiér a forgalmas utcákról, rákanyarodik egy autóútra, és végre nem negyvennel poroszkál. A mellettem foltokban elsuhanó zöld tájat szemlélem, de nem tudok szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, ami befészkelte magát a gondolataim közé.
Ötven év múlva én is csak egy jelentéktelen, vén járókelő leszek az utcáról, aki senkit se fog érdekelni? Elszorul a torkom, amint megjelenik a lelki szemeim előtt egy kép a ráncos, megfakult hajú énemről, amint magányosan üldögél egy asztal előtt, eszegetve az ebédet, a társasága pedig a dobhártyaszaggató csend. Minden bizonnyal nekem is lesz majd néhány történetem, amit nem lesz kinek elmesélnem.
Vagy alkotok majd valami hatalmasat, ami miatt az emberek emlékezetében, ha nem is örökké, de még sokáig élni fogok? Ez az eshetőség szinte simogatja a lelkemet, az eljövendő, magányos pillanatokra puha fátylat borít. Minden szebb lesz úgy, ha teszek majd valami nagyot, valami maradandót, nem igaz?
A gondolataimnak ismét nincs semmi értelmük. Egyszerre töprengek az öreg nénin, aki úgy éli le az életét, hogy az ökológiai lábnyomán, illetve néhány unokán kívül nem hagy itt semmit, és az én saját jövőmön, ami egyelőre nem is létezik. Magamnak nem ilyet képzelek el: eljutni a Föld különböző tájaira, extrém dolgokat kipróbálni, nyomot hagyni magam után, hatással lenni másokra, ismertnek és közkedveltnek lenni. Ki ne álmodozna ilyenekről, a szép és csillogó életről?
Az egyik faluban megáll a busz, én pedig jó szokásomhoz híven ismét kifelé nézegetek.
Egy fiatal pár sétál áll megállónál. A lány fellép a buszra, a fiú lent marad, minden bizonnyal épp búcsúzkodnak. Különös, hogy az én szempontomból ők is senkik, de ahogy a tekintetük összeakad, megszűnik a világ hatalmasnak lenni, és nem létezik más, csakis ők.
Valakik, akik senkik, mégis fontosak.
Talán a felejthetetlenség helyett valami ilyesmit szeretnék. Sokkal jobb lenne, ha az ötven évvel későbbi énem nem magányosan hallgatná a csendet, hanem valaki olyannal, akinek ő jelenti a világot.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Liz!
    Tisztában vagyok vele, hogy már vannak ennél frissebb bejegyzések is fent a blogon, de mivel jelenleg ez a songficed érintett meg (s egyébként is csak lemaradva olvastam), úgy gondoltam mégis jobb volna, ha ez alá alkotok véleményt.
    Amikor elérkeztem a sorok legvégére, pár pillanatig csak néztem, mert hű. Olyan régen tudtam már ilyen jól azonosulni egy-egy novellakarakterrel. Hát itt megtörtént, és számomra elejétől a végéig igazi volt és határozottan a buszos gondolataimra emlékeztetett. Különösebben az sem számított, hogy a megalkotó dalt nem ismertem korábban (nagy káromra). Végszóra is nagyon tetszett, remélem meglepsz majd még a későbbiekben is minket hasonlókkal. Most pedig futok, hogy bepótoljam a Chris x Max történeted elmaradt fejezeteit.
    Ölel,
    Hanka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Helló!
      Nekem egy vélemény bárhol megmelengeti a szívemet... ;)
      Hú meg ha, ha nem lenne életem a lustaság, most táncra perdülnék, feldobtad szerintem az egész életemet ezzel a kommenttel, jézus. Örülök, hogy tetszett, és hogy tudtál vele azonosulni, a zene miatt meg... nos, igen, most már tekintsd magadat áldottnak Sam varázslatos hangja miatt! ^^
      xx Liz, hálálkodva és s z e r e t e t t e l <3

      Törlés