oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. április 16., vasárnap

A fiú, aki meg akar halni - 4.

Ilyen kis közérdekű: időközben rákaptam valahogyan a wattpad sötét bugyraira, oldalt van link is, habár őszintén mondom, fogalmam sincs, kit érdekel ez itt, bloggeren.
Jó olvasást, hálásan leborulnék azok előtt, akik mondjuk fejbe dobnának a véleményükkel. 






          ⏪ előző



4.
…mert az emberek néha egyszerre félnek és remélnek…

A magány alattomos egy dög tud lenni, az esetek többségében szép lassan, szinte észrevétlenül előcsalogatja az ember legsötétebb gondolatait. És hogy mit tesz a boldogsággal átitatott pillanatokkal? Nos, azokat vagy száműzi, vagy kicsavarja őket, hogy még jobban el lehessen merülni a letargia sűrű mocsarában.
Nincs ez másként Maxszel se. Hiába töltött el csodálatos órákat Chris társaságában, egyszerűen nem képes arra, hogy felkeljen és úgy általánosságban, éljen. Ugyan egy hétig tudta mellőzni a rút gondolatokat, a vállán ülő kisördögöt, most nem megy. Az se segít a helyzetén, hogy Felix valamikor hajnalban esett csak haza holtrészegen, tehát a baráti támogatásnak lőttek, ugyanis Max most kicsit többre vágyik annál, hogy azt hallgathassa a lakótársától, hogy ő bizony soha többet nem fog inni egy kortyot se.
Nos, igen. A kétségbeesés könnyen úrrá tud lenni az emberen. Max felidézi magában Chris csodaszép arcát, a ragyogó szempárt, a vékony, fekete ruhákkal eltakart testét, a letisztult viselkedését az erdőben, amikor távol voltak mindentől, és a világokat teremtő ujjait. Sőt még a ferde, ragadozószerű mosolya is bizsergető érzéseket ébreszt benne, nem beszélve azokról a varázslatos pillanatokról, amikor pusztán a tekintetük találkozásától kis szikrák kezdtek pattogni a hűvös és párás tavaszi erdőben.
És azok a beszélgetéstöredékek! Ahogy a fiú felidézi, milyen őszintén beszélt Chrisszel, kis híján rosszullét tör rá. Mégis mit képzelt, amikor bevallotta, hogy orvos szeretne lenni? Pont ő? Ugyan már, ő ehhez kevés... Ám beugrik neki Chris megilletődött, mégis elragadott arca, és egy pillanatra a remény halvány fénye ragyogja be a besötétített szobát, hiszen végre van valaki, aki nem szörnyülködik ezen vagy neveti ki, csupán érdeklődik.
Max valahogy másnak látja Christ. Talán a körömlakk teszi vagy az, hogy alapjában véve kicsit flúgosnak tűnik a srác, de a lényeg, hogy a társaságában kicsit szabadabbnak érzi magát. Szabadnak, egy olyan személynek, akinek megengedett, hogy álmodozzon, elrugaszkodjon kicsit a realitás lehangoló talajától, és merjen reménykedni az eső utáni napsütésben.
A fiú végre összeszedi magát annyira, hogy felkeljen, és az aprócska, teljesen hétköznapi szobájába beengedjen egy kis fényt a tetőablakon keresztül. Felhúzza a rolót, ám ahogy tekintete átsiklik a kissé koszos üvegen, elpárolog a nagy nehezen összekapart összes életkedve. Az eget sötét felhők takarják, a szél kíméletlenül tépi az utcán siető emberek ruháit és a csenevész fákat, az esőcseppek pedig egyelőre lassan és megfontoltan, habár kövér cseppekben potyognak, nem is kérdés, hogy nagy valószínűséggel az egész napot meg fogja bélyegezni az ítéletidő. Max egyszerre szeretne vállat vonni és egyszerűen élni anélkül, hogy minden apróságban jeleket keresne, illetve visszafeküdni az ágyába, hogy ezt a napot itt és most befejezze.
Kit érdekel, hogy ma a megszokott menetrend szerint jelenése lenne Chrisnél? Ha kihagyja a mai napot, a fiú talán majd rájön, bármikor találhat nála ezerszer jobb modellt, és még túráznia sem kellene többet.
Sőt, valószínűleg leszarja, hogy mi van velem, éppen úgy, mint ahogyan azzal a csajal is tette  teszi fel arra a bizonyos i-re a pontot Max, aztán lehuppan az ágyára, rákönyököl a combjára, és csak mered az ablakra. Tudja jól, hogy nevetséges, amit csinál, de mint mindig, most is egyedül érzi magát, és ahogy nézi az égen áthaladó hatalmas felhőket, rádöbben, hogy milyen aprócska ő ebben a világban. Mit számít az, hogy ő éppen ramatyul érzi magát, és igazából teljesen értéktelen az unalmas napjaival? Ami neki fontos, az senki mást nem érdekel.
Magány – néha kellemes, néha kellemetlen, de Max számára egyáltalán nem ajánlott. Fél óra múlva az ágyon hever, hallgatja a zuhogó esőt, és már eljutott arra a kritikus pontra, hogy az élet értelmén kattog. Senki nem szól neki, hogy arra még egy filozófus sem jött rá, csupán élvezze minden pillanatát, mert tünékeny dolog ez, pont, mint a tiszavirágzás. Pedig lehet, csak egy támogató kézre lenne szüksége, egy vállveregetésre, hogy valaki biztosítsa arról, tényleg nincs semmi értelme, ezért nem is érdemes ilyeneken rágódni.
Chris már vagy ezredszer sétál a kanapéjától az ablakig, majd vissza, de egyszer se látja meg azt a személyt, akire már majdnem egy órája vár. Nagyot sóhajtva előkotorja a legutóbbi rajzát, és megpróbálja folytatni, de már az első ecsetvonás után befuccsol a dolog. Max nélkül minden fekete-fehér, és anélkül, hogy rápillantana, tehetetlennek érzi magát, mintha a kezeihez mázsás kövek lennének rögzítve, amik nem engedik az olyan finom mozdulatok kivitelezését, amik a festéshez szükségesek.
Kelletlenül előkotorja a telefonját, aminek a képernyője valamilyen különös oknál fogva örökké koszos, és ignorálva a három nem fogadott hívását az anyjától, elkezd bepötyögni egy SMS-t Maxnek, amiben finoman érdeklődik, hogy mégis hol a francban van. Nem kap választ, így szitkozódva felhívja Yasmint, akivel megbeszél egy találkát a kedvenc gyorséttermükben, ugyanis hiába próbál valaki egészségesen kajálni, az ilyen csalódásokat csakis egy hatalmas hamburger képes orvosolni.
Max az egész napot egy elnyűtt, bordó, és hogy feltegye az ízléstelenségre a koronát, kockás pizsamanadrágban tölti, amit egy pasztellrózsaszín pólóval bolondít meg.
Felix délután három körül kirángatja az ágyból, majd barátságosan süttet vele tojást, miközben vizet kortyolgat, és menetrendszerűen megfogadja, hogy soha többet még csak rá se néz egy alkoholtartalmú italra se. Erre Max a szemét forgatja csak, kinyitja a hűtőt, és Felix elé teszi a soha el nem fogyó Jägermeistert, aki erre fintorogva megrázza a fejét.
- Azt akarod, hogy random elhalálozzak?
- Lehet – von vállat Max, majd kegyesen visszateszi a hűtőbe az italt.
- Azt a szart soha nem innám meg, legalább ne most mutogatnád – borzong meg látványosan Felix, amire a másik inkább nem is reagál, csak süti tovább a tojást, és egyszerűen örül annak, hogy az idióta lakótársa nem hagyja egyedül a gondolataival.
Miután már megkajáltak és a kanapén ülnek egy filmet nézve, Max telefonja üzenetet jelez. Ahogy a kezébe veszi, meglátja, hogy még korábban Chris kereste őt, és ez is tőle jött. Zavartan olvassa el mindkettőt.
Ez akkor most azt jelenti, hogy a múlt hét katasztrofális volt, és soha többet nem akarsz látni?
Max nagyot sóhajt, hosszan bámul a kijelzőre, egészen addig, amíg a szavak elveszítik az értelmüket, és minden egybe nem folyik. Legszívesebben odarohanna Chris lakásához, hogy személyesen megkérdezhesse tőle, hogy ez most azt jelenti-e, hogy valójában ő nem akar vele találkozni többet.
- Jól vagy? – Érdeklődik Felix, mire Max csak biccent egyet.
Csak rosszul vagyok már tegnap este óta, teljesen kimentél a fejemből.
Amint elküldi az SMS-t, eszébe jut, hogy valószínűleg ez élete legnagyobb hazugsága, ugyanis egy pillanatra se tudott másra gondolni, mint Chrisre. Minden összefüggeni látszódik vele, dacára a mértéktelen logikátlanságnak, ami jelenleg nagyon is jellemző Max csapongó gondolataira.
De azért a jövő hét oké, ugye?
Gondolom.
És ennyi, Max fellélegezhet, elméletileg egy hétig nem kell törődnie Chrisszel, utána pedig remélhetőleg már csak egy-két találka, és vége. Fogalma sincs, hogy az eddigi izgatottsága hogyan alakult át ebbe a rettegéshez közeli állapotba. Talán az, hogy Chris már nem csupán egy festegető ábrándkép, hanem teljesen valóságos és kézzelfogható srác, bezavar Maxnél.
A továbbiakban a kanapén ülő két fiú közül az egyik ignorál mindent, kivétel a hanyagul elhúzott függöny mögött látszódó világot, amiben az eső úgy ömlik, mintha dézsából öntenék. Sőt, nem is  Maxnek olyan abszurd gondolata támad, hogy igazából nem is esik, csupán a sok szomorúság már annyi könnyet szült, amennyit a fellegek már képtelenek megtartani, és ez csak egy tavaszi nagytakarítás. Lehet, neki is kéne valami hasonlót csinálnia, és akkor talán nem lesz olyan kilátástalan az élete, hogy kétségbeesésében a halál kőbe vésett időpontjával nyugtassa magát.
Este hét óra van, Chris nemrég ért haza, és a konyhában keresgél, hogy mit ehetne vacsorára. Halk zene szól a rádióból, ami elnyomja az eső hangját, ám valaki megzavarja az idillt azzal, hogy odalent megnyomja a kapucsengőn a tizenhármas számot. Chris kelletlenül becsukja a hűtőajtót, majd ráérősen kisétál a kaputelefonhoz.
- Helló – szól bele a szokásosnál kicsit magasabb hangon, ugyanis rettenetesen utál telefonálni, ráadásul kellemetlenül is érzi magát közben. Csak hangok, nem hagyatkozhat se a testbeszédre, se a mimikára, amik sokszor többet elmondanak az elhangzott szavaknál.
- Szia... én... – a zihálással megfűszerezett remegő hang valahonnan ismerősnek tűnik Chrisnek, de a kopogó eső és az elhúzó autók még jobban eltorzítják. – Max vagyok, tudod, csak... – elhallgat, fogalma sincs, hogyan folytassa.
- Gyere fel – mondja halkan és zavartan Chris.
Alig fél perc múlva egymással szemben állnak az ajtóban. Max bőrig ázva és reszketve a lépcsőházban, Chris a szokásos fekete göncökben, csodálkozva a lakásban. Egyikőjük se tudja, mit tegyen vagy mondjon, a csend nehéz és sűrű.
- Te jó ég, esernyő? – Töri meg végül a hallgatást Chris, majd megrázza a fejét és a csuklójánál fogva behúzza magával az épp vállát vonogató Maxet.
- Siettem.
- Aha – sóhajt a házigazda. – Ezért vagy itt nálam az után, hogy lemondtad a festést, mert rosszul vagy.
- Jobban lettem – válaszol félszegen Max, és fázósan összefűzi maga előtt a karjait. Most, hogy nem hajtja semmi, hogy mielőbb ideérjen, a valóság a hűvös levegővel együtt egyszerre csapja meg. Idiótán toporog, miközben a tekintete végigszalad Chrisen. A mellkasában felszikrázik valami, hogy végre közel van hozzá. Át se gondolja, mit csinál, csak előrelép kettőt, és szinte már egymáshoz is simulnak. Nem törődik a kék szemekben felvillanó csodálkozással, csak közel szeretné érezni magát hozzá, ehhez a különös sráchoz akar bújni, ledobni a lelkéről a súlyokat, feloldozást nyerni vele. Max ajkaira halvány mosoly ül ki, míg a szemei gyötrelemről tanúskodnak, ám mielőtt bármelyikük is megtörhetné ennek a különös pillanatnak a varázsát, kinyújtja a karjait, hogy Chris vékony teste köré fonhassa őket. Csak most tűnik fel neki, hogy jó tíz centivel magasabb nála, de ez egyáltalán nem gátolja meg Maxet abban, hogy összegörnyedve Chris vállára hajtsa a fejét.
- Hé, mi történt? – Érdeklődik Chris halkan, aki úgy áll, mint egy fadarab. Soha nem ölelték még meg így; ilyen hirtelen és furcsán kétségbeesetten. A bőre szinte mindenhol libabőrös lesz a hideg és nedves ruhákat viselő Max miatt, de nem akarja őt megbántani azzal, hogy eltolja. Esetlenül visszaöleli a vörös hajú srácot, aki erre megmerevedik. Chris a homlokát ráncolva elmereng néhány másodperc erejéig azon, hogy vajon most valami rosszat csinált-e, de Max csak még jobban bújik hozzá, így a körülményekhez képest egészen megnyugszik.
- Semmi – motyog Max, aki most már két okból kifolyólag se szeretné elengedi Christ. Az egyik nagyon egyszerű: kellemes. A másik kicsit bonyolultabb: akkor szembe kellene néznie ezzel a fantasztikus, mégis zavarba ejtő tett következményeivel.
- Biztos? Nincs semmi baj? – Folytatja a kíváncsiskodást Chris, amivel sikeresen megdöbbenti saját magát. Mióta foglalkozik ő ennyire másokkal? – Izé... nekem elmondhatod, de tényleg.
Max borzongva felemeli a fejét, belenéz Chris kék szemeibe, és hirtelen nem tud mit kezdeni a szemét szúró könnyekkel. Egyik csepp a másik után gördül le az arcán, az arca eltorzul, és szipogva elengedi Christ, aki már végképp nem tudja, mit csináljon.
Hogyan jutottam el ide, jézusom? Miért akarom megvigasztalni? Te jó ég... – hitetlenkedik magában.
- Adok száraz ruhát, aztán megbeszéljük ezt, jó? – Kérdésnek hangzik, de egyáltalán nem az. Finoman Max hátára teszi a kezét, bevezeti a fürdőszobába, majd elmegy, hogy ruhát keressen, és hogy kicsit kiszellőztesse a fejét.
A két srác egymás mellett ül a kanapén, mindkettejük kezében forró csoki. Max egy melegítőben és egy pólóban van, de a biztonság kedvéért Chris még a kezébe nyomott egy takarót is, így azzal is bebugyolálta magát.
- Nem szoktad magadat egyszerűen csak kevésnek érezni? – Töri meg a már-már békés, meghitt csendet Max nyugtalan hangja. Érzi, hogy Chris az ő arcát fürkészi, de meg se moccan, nem lenne képes ezek után a szemébe nézni.
- Nem tudom. Vagyis de, gondolom. Miért?
Néhány másodpercig ismét a kényelmes csendbe burkolóznak. Chris figyel, ám Max gondolatai összevissza cikáznak.
- Mindenhez. Olyan nehéz jól csinálni valamit, hogy minden rendben legyen, elérj valamit. Tudod, olyan nehéz élni. Az elvárások.
- Hát, igen – motyog Chris, aki egyre inkább úgy érzi magát, mintha álmodna.
- Aztán itt vannak azok az emberek is, akiket kedvelsz, de ha nem vagy velük, azon aggódsz, hogy vajon ők is kedvelnek-e téged legalább annyira, mint te őket.
- Kicsit bonyolult vagy, nem gondolod? – Fordul Chris Max felé az egész testével, és aggódva a puha takaró alá rejtett combjára teszi a kezét.
- Ugyan – nevetgél zavartan Max, és az arcát halvány pír önti el, de még mindig nem néz Chris felé, hiába könyörög a tekintetével. – Én egyszerű vagyok. Szeretnék orvos lenni, ami rendben van, viszont van ezer meg egy kisebb és nagyobb tényező, ami befolyásolja ezt az álmomat. Ezért vagyok pincér, gondolom. Szeretném, ha nem csak én kedvelném az embereket, hanem ők is engem, de ezt nem befolyásolhatom. A francba, hát én csak kurvára boldog szeretnék lenni! – A hangja erős, mégis gyenge, a teste megremeg Chris érintésétől, aminek valójában csak a nyomását érzi. A fenébe a takaróval, ha nem fogadta volna el, most érezhetné az ujjakat.
- Nézz rám, kérlek. Így akár a fallal is beszélgethetnél – kérleli óvatosan Chris, akinek van egy olyan érzése, hogy pontosan ugyanannyi értelme lenne azzal társalognia az enyhén depresszív hangulatú vendégének, ugyanis ő soha nem volt jó lelki támasz.
- A falak egyszerűek – ereszt meg egy tompa, szomorkás mosolyt Max, de azért eleget tesz Chris kérésének.
- Azok, de mint mondtad, hidegek – biccent egy aprót Chris, és igyekszik a lehető legőszintébben viszonozni a másik mosolyát.
- Hű, valaki sok semmiséget képes megjegyezni.
- Nos, ez csak egy és azt hiszem, nem semmiség.
- Nem? – Kérdez vissza Max, miközben kicsit feljebb ül, és kiszabadítja a kezeit és a felsőtestét a takaró alól.
- Inkább válaszolj arra a kérdésre, hogy milyen emberek miatt aggódsz. Kik azok, akik azt hiszed, nem kedvelnek?
Max megrázza a fejét, és motyog valamit az orra alatt. Hirtelen felfogja, hogy mekkora hülyét csinált magából, és hogy ez után a beszélgetés után Chris úgy fog ránézni, mintha leprás lenne. Legalábbis a negatív gondolatai ezt súgják, hiába látja a fiú kék szemeiben megbúvó kíváncsiságot és aggodalmat.
- Talán nincs szó olyan sok emberről – von vállat Max, és sóhajtva felkel. Az a közelség, aminek az érkezésekor annyira örült, most szinte fullasztóan hat rá. Furcsa Chrisszel lenni: olyan, mintha csak díszlet lenne, mégis észrevehető, milyen passzban van, és akaratlanul is nagy hatással van az emberekre. Persze mindezt Max teljesen alaptalanul gondolja, hiszen fogalma sincs, hogyan viselkedik akkor, ha nem kettesben vannak.
- Hát, minél kevesebb személyről van szó, annál könnyebb lesz elmondani – válaszol halkan Chris, és követi Maxt, aki máris az impozáns ablak előtt áll.
- Nos, egyetlenegyről van csak szó – Max hangja meglepően komolyan cseng, és ebben a pillanatban Chris csak erre tud figyelni, szinte az se tűnik fel neki, hogy már nem a fiú hátát kényszerül nézni, hanem a gyötrődő arcát. – És ha nem tévedek, Chris Whitehall a neve.
- Hogy mi? – Kerekedik el az említett szeme, mire Max zavartan vállat von. – Jézusom, én nagyon is kedvellek, hogy juthatott ilyen az eszedbe?
- Mert engem nem szoktak csak úgy kedvelni, azt hiszem.
- Nos, a kivételek erősítik a szabályt – jegyzi meg kedvesen Chris, és a keze valahogy Max arcára simul. Mindketten meglepetten szívják be a levegőt, a szívük hihetetlen tempót diktál, de ezt a csodás pillanatot vétek lenne megtörni, így Chris hideg ujjai finoman cirógatni kezdik Max szeplős bőrét.
- Én is attól félek – Max arcára félszeg mosoly ül ki, mire Chris csak felsóhajt.
Ennyi volt a kis játékokból – fut át a kósza gondolat Chris agyán, mielőtt a másik kezét is a fiú arcára tenné. Átszeli a kettejük között lévő, óriásinak tűnő távolságot, majd az ajkait a másikéra tapasztja. Érzi, hogy Max megfeszül, ezért az egyik kezét előbb a tarkójára, majd a hátára csúsztatja, hogy közelebb vonhassa magához. Nem vad csók ez, inkább félénk és ismerkedő; az ajkaik épphogy, szinte remegve találkoznak, a lélegzetük akadozó, a szívük majd' kiugrik a bordáik ketrecéből.
Max úgy érzi, menten elájul, a gondolatai eltűnnek, csak Chris jelenlétét képes felfogni, habár azt is nehezen. Remegő kezekkel nyúl Chris felé – először egyszerűen át akarja ölelni, aztán az arcát szeretné megfogni, de egyikhez sincs elég bátorsága, csupán félénken visszacsókolja.
A pillanatot Chris töri meg azzal, hogy lassan elszakad Max szájától, habár egyelőre semmi pénzért nem engedné őt el. Kipirultan, fénylő szemekkel néz fel a fülig vörösödött, zavart srácra, miközben egy átszellemült mosollyal végigsimít az arcán, hogy aztán mindkét karját köré fonja.
- Kedvellek.
- Ennyire? – Nevet fel Max, és rettentően megerőlteti magát, hogy képes legyen még mindig az őt ölelő fiú tökéletes vonásait nézni, illetve kiállni a fürkésző tekintetét.
- Kicsit jobban – dünnyög Chris, és közben úgy tesz, mintha szörnyen gondolkodna. Max ismét csak felnevet, és hitetlenkedve hajtja a fejét Chris vállára.
- Meg se lepődök, hogy ismét itt vagyunk – szólal meg Max halkan.
A festőszobában vannak és halk zene szól, a modell igyekszik szobornak tettetni magát, a művész pedig próbál elmélyülni az alkotásban. Max felsóhajt, mert a válasz csupán egy hümmögés. Valahogy nem így képzelte el a nap hátralevő részét, amikor még csókolóztak, de legalább Chris nem nézi őt flúgosnak – legalábbis látszólag.
- Hogy haladsz a projekteddel?
Még kétszer kényszerül ezt megkérdezni, mire a másik meglepetten felpillant.
- Tessék?
- Hogy haladsz a pro...
- Ja, igen, persze – motyog Chris, majd a hüvelykujját a szájához emeli, és rágni kezdi a metszőfogaival a körmét. – Ha mondok róla valami érdekeset, nem fogsz kiakadni?
- Attól függ – felel Max, aki a szokásos csodálkozó arckifejezését ölti magára, hiába igyekszik felvonni csupán az egyik szemöldökét.
- Legalább őszinte vagy. Na, az van, hogy igazából nincs szó semmilyen projektről, kitaláltam az egészet, hogy ne nézz olyan hülyének, amiért azzal megyek oda hozzád, hogy le akarlak rajzolni.
- Jézusom, te egy kibaszott idióta vagy – mered rá Max, majd hitetlenkedve a fejét rázza. – Még jó, hogy már kicsit jobban megismertük egymást, különben sikítva menekülnék innen.
- Akkor nem haragszol?
- Nem, de ha ezzel kicsit korábban hozakodtál volna elő, haragudnék. Sőt, talán még azt is hinném, hogy csak azért jöttél el velem túrázni, hogy boldogan megölhess.
- Oké, ez fájt, a légynek nem tudnék ártani – biggyeszti le a száját Chris, ami megmelengeti Max szívét, hiába gondol arra, hogy de igen, ez a srác képes másokat bántani, hiszen az exét is elég szívtelenül dobta ki.
A beszélgetés talán még tovább is folytatódna, de megszólal Chris telefonja, aki csupán rápillant a kijelzőre, majd a szemét forgatva hagyja, hogy a hívó feleslegesen próbálja elérni. Kétszer hallgatják végig az egy idő után rettenetesen idegesítő alap csengőhangot, mire az illető feladja a próbálkozást.
- Hű, nagyon nem akarsz valakivel beszélni – szólal meg kicsit félénken Max, ugyanis tart attól, hogy ez egyáltalán nem rá tartozik, és ezt a fiú szóvá is fogja tenni.
- Csak az anyám – legyint Chris, majd a kezeibe temeti a fejét. Max felkel és odasétál hozzá, és egy kis tétovázás után megsimogatja a hátát. – Ma már azt se tudom, hányszor keresett.
- Hát... – Max szeretne valami kedveset mondani, de semmi nem jut az eszébe. Most jön csak rá, hogy igazából mennyire nem ismeri Christ.
- Valószínűleg kapott valami értesítést arról, hogy kiiratkoztam az egyetemről, majd felvettek egy másikba, mert szent, hogy nem leszek jogász. El tudsz engem képzelni öltönyben egy tárgyaláson, miközben elmondok fejből egy egész könyvet? Latinul? – Pillant fel kérdőn Maxre, aki erre csak felnevet és megrázza a fejét.
- Dehogy! Itt vagy tökéletes. Ebben a tetőtéri, csodálatos lakásban, körülvéve mindenféle rajzeszközzel.
- Mindegy – sóhajt Chris, és lehunyja a szemeit, miközben átöleli Maxet. Most tűnik csak fel neki, hogy a vörös srác nem elég, hogy magas, még izmos is. Hirtelen zavarni kezdi, hogy az ő ruhái alatt nincs más csak csont és bőr, de igyekszik kiűzni a fejéből ezt a gondolatot, hiszen eddig egyáltalán nem érdekelte a testfelépítése, tökéletesen elvolt így is. – És neked milyen a családod, Maximus?
- Maximillian – javítja ki automatikusan.
- Igazából tudtam, de kíváncsi voltam, hogy reagálsz. Szép név. Régimódi, de szép.
- A tied meg unalmas, viszont illik hozzád.
- Hű, ez ám a burkolt bók, kösz szépen. Na de lapozzunk, család? Vagy indiszkrét vagyok? – Pislog továbbra is felfelé Chris, és szórakozottan simogatni kezdi Max hátát, aki emiatt egyszerre szeretne macskaként dorombolni, és elbújni valahova, mert olyan furcsa ez az élmény.
- Hát, a szokásos kellemetlen helyzet, középső testvér effektus. Van egy csodálatos és mindenben tehetséges bátyám, egy aranyos és angyalian éneklő húgom, én rólam meg csoda, hogy még nem feledkeztek meg.
- Ez gáz – fintorodik el Chris.
- Ja, de az se jobb, hogy téged jogásznak szántak.
- Tisztára, mint valami tinidráma, nem akarja valamelyikünk véletlenül kinyírni magát? – Röhögcsél Chris, mire Max megfeszül. Mindennél jobban el szeretne süllyedni, kár, hogy a szilárd parkettán áll. Ezt Chris is észreveszi, és leesik neki, milyen állapotban toppant be hozzá Max. Meg se fordult ez a lehetőség, miközben hallgatta a kifakadását, viszont most, hogy visszagondol az elkeseredett szavakra, rémület önti el, hogy talán tényleg képes lenne rá ez a furcsa, mégis fantasztikus srác.
Max válaszolna valamit, de túlságosan leblokkolja a szégyen. Igen, ilyen, ha valaki normális; az öngyilkosság csupán hitetlenkedő viccelődés tárgya lehet, nem pedig egy konkrét terv, valamiféle szürreális vágyálom.
- Ugye nem? – Kérdezi sokkal határozottabban Chris, a hangjából eltűnik a jókedv, és egy hirtelen mozdulattal felkel, hogy szemtől szemben állhasson a megilletődött Maxszel.
- Nem, dehogy – rázza a fejét Max, de kerüli a másik tekintetét. Soha nem hazudott jól.
- Jézusom, Max... – motyog döbbenten. – Mi a baj? Ezért jöttél ide úgy? Ugye... nem... – nem tudja kifejezni magát, lefagyva bámulja Maxet.
- Semmi, oké vagyok, de tényleg. Nyugi. Csak rossz napom volt, nem fogok eret vágni – igyekszik meggyőző kacajt hallatni a végén, amivel sajnos csak egy furcsálló pillantást sikerül kicsikarnia Chrisből annak ellenére, hogy el akarta hessegetni az aggályait.
- Figyelj, engem bármikor hívhatsz, vagy jöhetsz, esetleg egyszerre a kettő. Ülhetsz a kanapémon, miközben telefonon dumálunk, csak ne csinálj semmi hülyeséget, jó?
- Jó – felel fojtott hangon Max, Chris pedig megkönnyebbülten és szorosan átöleli.
Mindketten úgy érzik, hogy ez életük egyik legfurcsább napja. Chris hosszú idő óta először nem érzi magát seggfejnek, Max pedig örül annak, hogy valakit érdekel, mi van vele.


következő ⏩          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése