oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. április 9., vasárnap

A fiú, aki meg akar halni - 3.

Fogalmam sincs, mit mondhatnék.
És mindenki jobban jár, ha nem mondok semmit erről a fejezetről.
Szóval csak belinkelek két meglepetésdalt, mert miért ne tennék ilyet, hátha rákattint valaki, mielőtt elolvasná azt, amit összeszerencsétlenkedtünk ((főleg Max, aztán Chris, meg azért én is segédkeztem egy hangyányit.
ZENE1 ZENE2 ((semmi közük ehhez, csak asdfhjkjé))és ZENE3, mert csak.
//Ezek után nézhettek idiótának, igen.//



          ⏪ előző



3.
…mert az ismerkedés egyszerre nehézkes és varázslatos…
Maxnek lövése sincs, hogyan mehetett bele ebbe az egészbe.
Illetve mégiscsak van néhány tippje, de ha valakinek el kellene magyaráznia, hülyének nézné, ugyanis logikát még csak nyomokban sem tartalmazna az indoklás. Minden bizonnyal nagy szerepe volt annak, hogy Chris nagyon meggyőző tud lenni, ha el szeretne érni valamit. Mindenesetre Max nem szeretne belegondolni abba, miközben a megadott cím felé sétál az esernyője viszonylag vízmentes hatásköre alatt, hogy sokat nyomott a latba az is, hogy látni szeretné azt a hihetetlenül kék szempárt. Na és akármilyen dilisnek tűnt a srác azon az estén, a telefonbeszélgetésük alatt normálisan viselkedett, elmagyarázott mindent, és még egyszer biztosította Maxet arról, hogy nincsen semmilyen hátsó szándéka, csupán rajzolni szeretne.
Így hát percek kérdése, és ezen az esős tavaszi vasárnapon a két fiatal újra találkozni fog, aminek Chris egyszerűen örül, míg Max csak émelyítő idegességet érez.
Az ideges, vörös hajú fiúnak fel se tűnik, hogy egyáltalán nem azon a környéken van, ahol Chrisnek elméletileg laknia kellene. Max jócskán elsodródott attól a környéktől, ahol lakik, a megadott címben szereplő utca sokkal közelebb fekszik a zsúfolt belvároshoz, mint a lakótelepek vegyes foltjai. A házakat se az elmúlt ötven évben húzták fel kapkodva, hogy minden család tetőt kaphasson a feje fölé, hanem a történelem egyes korszakjai látszólagos békességben szenvedik el az időjárás viszontagságait évről évre. A több száz éves, időnként felújított épületek csipkében és apró domborművekben díszelegnek, ám az ablakaik kétségtelenül fiatalabbak; az előttük elterülő betonlabirintus a modernkorról árulkodik a zajos járművekkel és a közlekedési lámpák szüntelen működésével; az út túloldalán elterülő, néhány rongálást elszenvedett park pedig az egy-két évtizeddel ezelőtti kétségbeesett zöldesítés eredménye, mintha annyit számítanának a szmogos város szívébe telepített növények a több hektárnyi elpusztított esőerdővel szemben.
Tipikus európai nagyváros, teli szürkeséggel és instant lehangoltsággal, ami fényben fürödve képes csak megmutatni, milyen szép valójában – legalábbis Max szeret így gondolni Párizsra, amióta a szülei miatt még kisiskolás korában ide kényszerült költözni.
Megáll a huszonkettes ház előtt, majd időhúzásképp rápillant a telefonjára. Miután sikerül valahonnan kellő bátorságot merítenie, megnyomja a Chris Whitehall név mellett lévő gombot, és idegesen toporzékolva vár arra, hogy beengedjék.
- Tökéletes – motyog Chris inkább magának, mintsem a széken egyszerűen ülő Maxnek; habár semmi különös nincs se a pózban, se a képben, csupán örül annak, hogy végre modellel dolgozhat, és nem kell szenvednie a képzeletében lévő hiányosságok miatt. Mennyivel könnyebb úgy rajzolnia, hogy látja maga előtt a fiú szeplős bőrét, a nyúlánk alakját, és az élénkvörös haját; a tökéletlen tökéletességet, ami az apró hibákból tevődik össze.
- Szóval, izé, ennyi a mai programunk? – Kérdezi feszengve Max, akinek hirtelenjében nagyon nem tetszik, hogy ennyire a figyelme középpontjában áll egy embernek. Chris minden pillantása feltérképezi őt, a tényszerű, mégis szenvedéllyel teli vizsgálódás, miközben a vászonra viszi fel az alakját, kellemetlen érzetet kelt a fiúban.
- Nem egy vázlatot fogok csinálni – felel Chris, közben pedig leteszi a kezében eddig sebesen járó szenet, és közelebb lép a fehér bárszéken ülő Maxhez. – Igazság szerint ma csak egyszerű rajzokról lenne szó, tudod, hogy legközelebb könnyebben menjen, kicsit kacifántosabb kompozíciókkal is.
- Legközelebb? – Csodálkozik el Max úgy, hogy mind a két szemöldöke felszalad.
- Talán elfelejtettem szólni, hogy több alkalomról lenne szó? – Tettet meglepődöttséget Chris, majd beletörli a kezét a nadrágjába, a következő mozdulattal pedig megfogja Max alkarját, és lazán a combjaira fekteti, hogy ne olyan karót nyelten ücsörögjön.
- Igen – motyog az egyre megilletődöttebb fiú, akit már csak az képes megnyugtatni, hogy Chris egy projekten dolgozik, neki pedig megígérte, hogy csakis ruhában fogja lerajzolni. Közben a fekete széntől itt-ott foltos kéz az álla alá nyúlva egy finom érintéssel és határozott mozdulattal egy hangyányit oldalra biccenti Max fejét, majd beletúr a vörös tincsekbe, hogy a lámpa fényében fürdő haj kusza glóriát vonjon a feje köré.
- Akkor muszáj most megkérdeznem, hogy – egy pillanatra elhallgat, összehúzott szemekkel hátralép, és csendben méregeti a szinte kővé dermedt fiút – vasárnaponként ráérsz-e.
- Általában igen – válaszol át se gondolva a dolgot Max, annyira a hatása alá kerül Chrisnek.
Egyikőjük se tudja elvenni a pillantását a másikról – Chris tényszerűen szemléli Max nem mindennapi, különleges szépségét; míg Maxet vonzza a kék, örökösen álmodozó szempár és a kiugró járomcsont.
- Ne mozdulj, jó? – Lép vissza Chris a vázlathoz, amit félretesz, hogy a helyére egy teljesen tiszta lapot tehessen.
- Jó – biccent egy aprót Max, és most jön rá, amikor a szeme kezdi ellenezni a kissé ferde látószöget, hogy ezek a mondhatni véletlenül beígért vasárnapok mégse lesznek olyan kellemesek.
Három hét kell ahhoz, hogy Max ne feszengjen a pillantások súlya alatt olyan gondolatbénító módon, és ne érezze magát kényelmetlenül, miközben igyekszik mozdulatlan maradni. A negyedik vasárnapon úgy dönt, ha kell, kizökkenti Christ a már-már mániákus munkából, de egy percig se bírja tovább így, a néma ismeretlenségbe burkolózva.
- Hogy halad a projekted? – Érdeklődik, amit a fiú először nem hall meg, így Maxnek még kétszer kell megismételnie a kérdést, habár válasz helyett így is csak értetlen pislogást kap.
- Pardon?
- Már megvan, mit szeretnél? Lassan egy hónapja ücsörgök itt, és…  nem fejezi be a mondatot, helyette vállat von, mintha egyértelmű lenne, hogy mire gondol.
- Negyedszer – pontosít szemrebbenés nélkül Chris, aki visszafordul a készülő kép felé. Az egyik első impulzust alkotja éppen meg: Max lángoló vörös fürtökkel, ahogy körülötte ezernyi csillag ragyog a sötét éjszakában.
- Persze – sóhajt Max, majd mindenféle meggondolás nélkül felkel, és odasétál Chris mellé. Eddig egyszer sem fordult elő ilyen; a találkáik menetrendszerűen zajlottak, ami azzal kezdődött, hogy a házigazda megkínálta innivalóval Maxet – mintha ezzel akarná lekenyerezni, hogy egy-két óráig muszáj lesz mozdulatlanságba burkolóznia –, és hálálkodással végződtek.
- Mit csinálsz?
- Ez egy igazán jó kérdés – mosolyodik el zavartan Max. Rövid ismeretségük során Chris leszűrte, hogy a fiú nem sokszor szokott őszintén mosolyogni, és ezekben a varázslatos pillanatokban azt is megállapítja, hogy ez hatalmas veszteség a világra nézve. Maxnek szép mosolya van – nem csak a szája két sarka görbül felfelé, hanem a smaragdként ragyogó, borostyánnal pettyezett szemeibe is kerül néhány csepp boldogság, ami valahogy megragyogtatja az egész lényét.
- Na, hess vissza, ez most jó lesz – Chrisre ráragad Max fénylő vidámsága, a szája sarkában halvány mosoly játszik, miközben finoman taszít egyet a fiún, mintegy jelzésként, hogy menjen vissza a helyére.
- Ha most jó, később is menni fog, gondolom – rázza meg a fejét Max, és elkapja Chris jobb kezét, ami eddig a vállánál volt.
- Csak gondolod? – Vonja fel egyik szemöldökét Chris, és a fejében kezd körvonalazódni egy bolondos ötlet. – Gyere, hajolj ide és vess rá egy pillantást, milyen tökéletes kép lesz ebből.
- Mister Művészúr kicsit el van szállva magától – dünnyög Max, de azért enged a kérésnek és a kíváncsiságának. Chris mellé lép – aki méltatlankodva arra gondol, hogy egyáltalán nincs elszállva magától, és alapesetben soha nem beszélne így egy készülő művéről se –, és lejjebb hajolva szemügyre veszi a sok-sok vonalból és néhány színfoltból összeálló rajzot.
- Na?
- Hát, majd kialakul – von vállat Max, aki egyáltalán nem ért a művészethez, és a tőle alig húsz centire lévő Chrisre pillant, hogy még hozzátehessen valami kedveset a semleges véleményéhez. Csakhogy erre nincs lehetősége, mert minden gondolata elszáll, ahogy Chris bal keze villámgyorsan az arca felé mozdul, és az ecset végigszánkázik a homloka közepétől egészen az álláig. A döbbenettől Max nem jut szóhoz, sőt meg se mozdul, így Chris a szájába harap és egy újabb fekete vonalat fest Max arcára, csak most a szeme alá vízszintesen.
- Nem is tudtam, hogy balkezes vagy – motyog Max.
- Tessék?
- Akkor azt a kezedet fogtam volna le, és most nem lennék csupa festék – magyarázkodik Max.
- Ó – biccent egy aprót Chris, és kiszabadítja a másik kezét a fiú erőtlen szorításából, és egy határozott mozdulattal megtámasztja a vele szemben lévő fejet az állánál, nehogy elmozduljon.
- Mit csinálsz? – Érdeklődik halkan Max, akinek Chris hirtelen közelségétől zúgni kezd a füle, és mindenhova szeretne nézni, kivéve a gyönyörű szempárba, különben félő, hogy elveszne bennük. Pedig mennyire vágyott arra, hogy ilyen közelről is szemügyre vehesse a fiú hideg szépségét!
- Shh – csitítja ugyanolyan bensőséges suttogással Chris Maxet, habár nem hallatszik más, mint az utca beszűrődő zaja, és a lélegzetvételük tompa neszezése. – Hunyd le a szemed!
Nem kérés ez, hanem lágy hangon szóló parancs, aminek Max rebegő szempillákkal engedelmeskedik is. Nem tudja, mire számítson, minden idege pattanásig feszül, ahogy kitalálni igyekszik, miben mesterkedhet a másik fiú. Hihetetlen szilárdsággal érzi az állát finoman szorító hűvös ujjakat, de semmi másban nem lehet biztos. Másodpercek telnek el, mire csiklandósan, szinte bizonytalanul végigsiklik valami a felsőajka jobb, majd az alsóajka bal oldala körül. Az arcizmai összerándulnak, mikor eltűnik az alig érezhető simogatás, legszívesebben vadul levakarná a bőrét, hogy enyhítse a megmaradt fantombizsergést. Ugyanez cikázik végig az orrcimpáinál, és az egyik járomcsontja alatt. Ezután a lehunyt szemhéjára nem egyszerű vonalak ingerlik az érzékeny bőrét, hanem aprócska minták, szépen sorban, a szempillái tövéből kiindulva, de hasonló dolog történik az egyik szemöldöke felett is.
Egyik pillanatról a másikra eltűnik minden: az eddig itt-ott cikázó csiklandósság, Chris szilárd támasza az álla alatt. Már épp kinyitná a szemeit, amikor megérez valami sokkal melegebbet és valódibbat a szája sarkában. Nem mer levegőt venni, az eddigi játszadozással ez össze se hasonlítható; a fejét merné rátenni, hogy nem más tapintja ki éppen az ajkait, mint Chris hüvelykujja, ami előbb alul, majd felül simít végig a kicsit kiszáradt, rózsaszínes bőrfelületen.
- Összemaszatoltalak – jelenti ki Chris, mire Max kinyitja a szemeit és kitör abból a buborékból, ahol eddig tengődött csupán az érintésekre hagyatkozva. – De jól áll – folytatja a fiú az enyhén értelmetlen halandzsát.
- Micsoda? – Kérdi Max csodálkozó arckifejezést öltve magára.
- Ecsettel kicsit körberajzoltam a vonásaidat, mert olyan átkozottul kíváncsi voltam, hogy milyen lennél így. Remélem, nem gond.
- Nem csak ecset volt – rázza meg a fejét Max, habár ő maga sem tudja, miért pont erre a tényre világít rá, ha már ez az egész nyakatekert helyzet szokatlan és érthetetlen.
- Nem – ad neki igazat Chris, a pillantása pedig Max foltokban fekete, egyenetlen festéktől piszkos szájára siklik. – Szívesen kísérleteznék még így. Körbefesthetném a nyakadat, a kulcscsontodat, és… - elhallgat, mert nem akar átlépni egy bizonyos határt. Vagy az a határ létezik egyáltalán? A Max arcára kiülő vágyakozással elkeveredő zavarból arra következtet, ha megpróbálná, nem ütközne lerombolhatatlan falakba.
-  És aztán tetőtől talpig fekete lennék, és ha kimennék az utcára, az emberek rám hívnák a rendőröket, mert beparáznának, hogy egy sátánista vagyok, aki el akarja rabolni a lelküket. Ja, utána meg jöhetnél utánam a bíróságra, és nem győznéd kimagyarázni magunkat, hogy ez csak művészet volt. Aztán, mivel senki nem hinne nekünk, egy takaros kis szociban talán még szomszédos kényszerzubbonyba is kerülhetnénk, hogy aztán a gyógyszerektől elnehezült fejjel megvitathassuk, hogy milyen szép színük van a hangoknak. Király lenne, mi?
- Ez… azta – vet hitetlenkedő, de derűs pillantásokat Chris a vigyorgó Maxre, és megint megtörténik az a különös dolog, hogy a szája önkéntelenül és őszintén is fölfelé görbül a másik ragadós, napfényszerű mosolya miatt.
- Bocs, elragadtattam magam – nevetgél zavartan Max, mire Chris csak legyint egyet. És ennyi volt, tovatűnik a varázslatos vidámság, marad a megszokott kényszerderű.
- Jut eszembe, elárulnád végre, miért jöttél ide? – Kíváncsiskodik Chris, miután vetett egy pillantást az üresen árválkodó székre. Max vállat von, mintha egyáltalán nem számítana az, amit mondani készül, és néhány másodperc erejéig a hallgatás ködébe burkolózik. Így persze a másik fiúnak egyértelművé válik, hogy a lesütött szemű srác minden szavára jól oda kell majd figyelnie, mert aki ilyen bizonytalan, az biztosan valami fontosat készül szavakba önteni.
- Hát, arról volt szó, hogy még jó párszor fogok modellt ülni neked, amivel nem is lenne baj, csak elég kellemetlen hosszú órákig úgy üldögélni, hogy csend van.
- Ennyi? – Döbben meg Chris. – Hallgathatunk zenét, engem nem zavar.
- Nem erre gondoltam – rázza meg a fejét Max, aki egyre kellemetlenebbül érzi magát, és valamiféle felsőbb erőhöz fohászkodik magában, hogy a fiú még azelőtt rájöjjön, mit akar ő itt elmakogni, hogy elkezdjen egy orbitális idióta módjára viselkedni. – Beszélgethetnénk – nyögi ki végül a lehető legegyszerűbben azt, ami értelmetlen tornádó módjára kavarog a fejében azóta, hogy egy örökkévalóságnak tetsző idővel ezelőtt felállt, meglepve mindkettejüket.
- Közben nem tudnék festeni, Max.
Talán most mondta ki Chris először a fiú nevét; a három betű úgy csúszik ki Chris száján, mint valami lágy sóhaj, az m szinte elveszik az utána következő, megmásíthatatlan magánhangzó miatt, és az azt követő elméletileg durva, ám most sziszegésszerűen pihekönnyű x mögött, ami képes lenne mindkettejüket beburkolni és melegen tartani.
- Akkor ne is akarj közben festeni – szólal meg bátran Max. – Menjünk el valahova, üljünk ki a nappalidba, ugorjunk el hozzám, és ismerjük meg egymást. Kicsit kellemetlen úgy eljönni ide minden héten, hogy azt se tudom, kinek ülök valójában modellt, kinek a pillantása tesz rám mázsás súlyokat hosszú órákra, és ki az, akinek beköltözök az agya egy szegletébe, miközben engem próbál meg újra megalkotni néhány szín segítségével.
Chris a homlokát ráncolva mered a már-már szenvedélyesnek nevezhető szónoklat miatt kipirult Maxre. A fiú őszinteségének tiszta kékesfehérsége őt is beburkolja. Vizslató tekintete végigszalad a kissé elkenődött, a bőrébe félig-meddig beleivódott fekete egyszerre megszépült és megcsúnyult vonásokon, az eddig biztos kézzel tartott ecset pedig kihull az ujjai közül, hogy a tarkójánál Max rézvörös tincseibe túrhasson a festékes ujjaival. Lenyűgözi, hogy Max az imént úgy bánt a szavakkal, mintha azok nem csupán betűkből álló kirakósdarabkák lennének, hanem erővel átitatott, csengő-bongó fegyverek, amik a tökéletes sorrendben és pillanatban világokat képesek megrengetni. Ezt el is szeretné neki mondani, de nem tudja, hogyan érthetne fel bármi is ahhoz, ami az imént elhagyta Max száját, mert ő nem a szavak embere, csak hazavágná ezt a káprázatos pillanatot.
Meg akarja csókolni. Sőt, mint a ketten arra vágynak a szívük mélyén, hogy valamelyikük vegye a bátorságot, szelje át azt a hatalmasnak tűnő távolságot, ami még közéjük áll.
- Rendben, akkor a jövő heti festegetés helyett megleplek valamivel, csak legyél ugyanilyen pontos – Chris töri meg a varázst, és teljesen nyugodtan beszél, mintha az előbb még nem arról ábrándozott volna, hogy lecsókolja a festéket Max ajkairól. Közben még finoman az ujjai köré csavar egy vörös tincset, majd elengedi, és mintha mi sem történt volna, lehajol az ecsetért.
- Az leszek – felel halkan Max, majd elvörösödik, ahogy rádöbben, mennyire epekedett egy csókért. Nem pillant Chrisre, ahogy tétova léptekkel, mindenféle magyarázat nélkül kimegy, átvág a nappalin, és máris a cipőjét húzza kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal. – Akkor a jövő héten találkozunk, mert most nagyon elszaladt az idő, hú – hadar, aztán még mindig lehajtott fejjel int Chrisnek, és már itt sincs.
- Hé! – Kiált Chris Max után, és az ajtóhoz siet. – Még mindig csupa festék vagy! – Dugja ki a fejét a lépcsőházba, ám azon nyomban visszavonulót fúj, ahogy a tekintete összeakad az épp felfelé igyekvő Mr. Hammonséval, aki történetesen a felsőszomszédja, és mindig mindenben talál valami kivetnivalót, amolyan „bezzeg az én időmben” stílusban.
Chris duzzogva teszi le a telefont, ugyanis egyértelmű, hogy Yasminnak még nála is kevesebb fogalma van arról, milyen ruhát illik felvenni egy olyan alkalomra, amikor valaki barátkozni szeretne. Hiszen nem nyithat ajtót elnyűtt farmerben és az egyik szinte szürkévé fakult pólójában, miközben a lábait hatalmas, békafejes mamusz takarja! Legalábbis a barátnője használhatatlan tanácsa alapján ezt az öltözéket bírja csak elképzelni, elvégre mi másban érezné magát a lehető legkényelmesebben?
Végül mégiscsak az egyszerű nadrág és póló kombináció mellett dönt, és ahogy szemügyre veszi a sötét, majdhogynem fekete, kusza haját és a porcelánfehérségű bőrét, arra a következtetésre jut, hogy ha már amúgy is beköszönt lassan a jó idő, eltölthetne egy kicsivel többet a szabad ég alatt, mert egy vámpír benyomását kelti a hullasápadt képével. A gondolatai tovább cikáznak, beugrik neki Max szintén fehér bőre, és arra a következtetésre jut, hogy mindkettejükre ráférne egy kis D-vitamin.
Húsz perc idegeskedés után végre valahára megszólal a kapucsengő. Egy zavart bájcsevej után Chris kiveszi Max kezéből a kabátját, felakasztja, majd a fiút beinvitálja a nappaliba, ő maga pedig elmegy némi rágcsáért és innivalóért. Lassan önti ki egy üvegtálba a mandulát, majd egy kis töprengés után két poharat visz ki narancslével és vízzel, ki tudja, mit szeretne inni Max. Sóhajtva megrázza a fejét, ahogy átlépi a kis konyhát és a nappalit elválasztó küszöböt, ugyanis egyre rosszabb ötletnek érzi azt, hogy ők ketten megpróbálnak ismerkedni. Hiszen nem biztos, hogy az, ami a múlt héten erőlködés nélkül jött, az most is menni fog, és akkor mit fognak csinálni? Szótlanul üldögélnek, kínosan mosolyognak, és amolyan viktoriánus angliaian eljátsszák, hogy jaj, de remekül érzik magukat?
- Gyönyörű a lakásod – szólal Max az egyik nagy, régi stílusú ablak előtt állva, amint meghallja, hogy a másik srác is a helyiségben tartózkodik.
- Remek, már itt tartunk? – Chris igyekszik visszafogni egy fintort, ugyanis pont ettől tartott. Nem hiába korlátozódott eddig a kapcsolatuk festőre és modellre.
- Tessék? – Maxnek halványlila gőze sincs, mivel érdemelte ki ezt az ellenséges bánásmódot.
- Figyelj, tudunk mi egyáltalán beszélgetni valamiről, vagy most megjegyzed, hogy milyen szép tavaszias idő van?
- Ha akarod, megemlítem azt is – von vállat Max, és idegesen visszafordul az ablak felé. A csend, ami beáll közéjük egyáltalán nem olyan, mint amilyen eddig volt. Ez súlyos és feszültséggel teli, beférkőzik mindkettejük bőre alá, hogy kényelmetlenné tegyen minden egyes pillanatot.
- Akkor nekem muszáj lesz megdicsérnem a nadrágodat – felesel Chris egy szemforgatással, igyekezve összeszedni magát, mert időközben arra jutott, hogy nem lehet akkora idióta, hogy egy megjegyzés miatt teljesen elzárkózik. Nem sokszor van ilyen, általában nem érdekli, milyen a kapcsolata másokkal, de ez most idegtépően más; ismét ugyanazt szeretné érezni, mint amikor a múlt héten Max arcára festett.
- Csodálom, hogy ezt mondod a fekete iránti rajongásoddal.
- Ilyen szembetűnő?
- A legvilágosabb szín, amit láttam rajtad, a sötétszürke. Ezzel szemben ez a farmer valóságos szivárvány – nevet halkan Max, majd ellép az ablaktól, aztán leül Chris mellé a kanapéra. – Na de elárulnád, hogy mi a probléma azzal, hogy a számra mertem venni a lakásodat?
- Te jó ég, nem léphetünk túl rajta? – Hitetlenkedik Chris, miközben elvesz néhány szem mandulát a tálkából, és egymás után megeszegeti őket. Max követi a példáját, habár furcsának tartja ezt az egészséges nasit.
- Nem hát – villant rá egy vigyort Max.
- Oké, lássuk csak – Chris úgy tesz, mintha nagyon elgondolkodna, és hátradől a kanapén. – Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy te is azok közé az emberek közé tartozol, akik sorban dobják be az unalmasabbnál unalmasabb témákat, amik az üres bókokkal kezdődnek.
Max először nem tudja, mit felelhetne erre. Végül megvonja a vállát, és azt mondja, amit tényleg gondol:
- Pedig tényleg tetszik. Régimódi ezekkel a nagy ablakokkal, az egyszerre egyszerű és csicsás berendezéssel, mintha a tizenkilencedik századba csöppentünk volna. Illik hozzád, olyan megfoghatatlan – mereng el, közben pedig a tekintete akaratlanul is elidőzik előbb a hatalmas díszpárnákon, majd Chris lusta alakján.
- Nekem általában az az első szó, ami eszembe jut róla, hogy hideg.
- Hogyhogy?
- Mert télen meg lehet fagyni, ha nem fűtesz ezerrel.
Szinte egyszerre nevetnek fel, Max pedig hümmögve bólogat, mert ez tényleg elég logikus magyarázat volt Christől. A következő negyed órában semmiségekről fecsegnek, miközben narancslevet kortyolgatnak és mandulát rágcsálnak, a hangulat pedig percről percre egyre oldottabbá válik.
- Már akartam kérdezni, te ennyire egészségtudatos vagy? – Mutat egy nagyzoló mozdulattal Max az asztal felé.
- Fogjuk rá. Igazából megeszek én mindent, csak igyekszem legalább arra odafigyelni, hogy mit eszek, ha már utálok mindenféle testmozgást.
- Mindent? – Csodálkozik a másik srác, és mindkét szemöldöke felszalad szinte a homloka tetejéig.
- Aha – bólint szórakozottan Chris, és ismét gyönyörködik egy sort Max vörös tincseiben és a tejfehér, halványbarna szeplőkkel pettyezett arcában. Hirtelen nem tudja eldönteni, hogy a vászonra vagy az ágyra fektetné le szívesebben, ám amikor leesik neki, hogy miről fantáziál, inkább a kivételesen még nem lepattogzott, fekete körmeit kezdi el szuggerálni.
- Pedig muszáj lesz legalább egyszer elrángatnom téged túrázni, én imádom és még csak nem is minősül igazi sportnak az én tempómban.
- Ezt most vegyem egyfajta kihívásnak?
- Veheted, de csak szólok, hogy máris nyertem – mosolyodik el Max, amit Chris viszonoz is.
Röpke három hét kell ahhoz, hogy a két fiatal három és fél óra vonatozás után az Ardennek egyik sokak által látogatott parkjában sétálgasson, ahol mindenhol fák veszik körül őket, az ösvényeken való tájékozódást pedig turistajelzések tömkelege könnyíti meg.
- Tök szép, de miért is kutyagolunk erre már legalább húsz perce? – Töri meg a  tavaszias, élénk madárcsicsergést Chris.
- Mert erre visz az út – somolyog Max, aki felettébb szórakoztatónak találja a másik hisztijét, és teljesen együtt érez a nagymamájával, aki ilyen helyzetekben csak megrázza a fejét, és morog valamit a városi kölykökről.
- Köszönöm a kielégítő magyarázatot – motyog a fiú, de azért elvarázsolódva nézi a természetet.
Semmi nem ér fel ahhoz, amit a növények képesek művelni akkor, amikor az emberek háborítatlanul hagyják őket élni. Ami nálunk szinte láthatatlan és lassú, vagyis a legtöbbek számára érdektelen, az évtizedek, sőt évszázadok alatt hatalmassá és veszélyessé képes kinőni magát. A természet lassan, de biztosan képes hódítani, és ez lenyűgöző. Max csak csendben szemléli ezt a mindenféle zajtól mentes, tiszta világot, miközben Chris morogva ugyan, de hasonló érzésekkel telten lépked.
- Ha ennyire unod, mondj valamit, én tökéletesen elvagyok – löki meg játékosan Max Chris vállát, aki elveszíti az egyensúlyát, és elbotlik a nagy semmiben. A vörös srác nevetve figyeli, ahogy a másik nekidől egy fának, és szitkozódva visszabotorkál a kitaposott útra. Mennyivel otthonosabban mozog az ecsetek és festékek között! Olyan, mintha egy teljesen másik ember sétálna most itt. Chris a városban hagyta az arroganciáját és az érdektelenségét, olyan, akárcsak egy mindenre kíváncsi álszent kisfiú. Max legszívesebben átkarolná a keskeny derekát, ám mivel az több lenne, mint megdöbbentő, helyette a hátizsákjának a két pántját szorongatja, ami hülyén néz ki, de legalább nem érzi úgy, hogy a kezei idiótán lógnak az oldala mellett.
- Oké, de ha még egyszer meglöksz, szerzek valahonnan egy medvét, és megetetlek vele – mered rá Chris a jókedvű Maxre a tőle megszokott, ám Maxnek mégiscsak szokatlan érzelemmentességgel. Max zavartan biccent, és inkább úgy tesz, mintha az apró gyökerekkel behálózott talajon való átjutás minden koncentrációját felemésztené.
- Jó tudni – mormog azért valamiféle választ.
Hosszú percekig csak menetelnek hol egymás mellett, hol egymás mögött, attól függően, elférnek-e az itt-ott sáros úton.
- Mondj három dolgot, amit szeretsz még a túrázáson kívül – pillant rá Chris Maxre, aki ugyan meglepődik ezen az akaratos, mégis közvetlen stíluson, azért elgondolkodik.
- Csak hogy még jobban elrettentselek, szeretek futni – vigyorodik el Max, ami halk kuncogásra készteti Christ. – Na meg olvasni és néha két nap alatt ledarálni egy sorozatot. Most te jössz!
- Lássuk csak...
Az egész napjuk csodásan alakul, kiszakadva a hétköznapok egyhangúságából. Estére rengeteg mindent megtudnak a másikról, amin hazafelé zötykölődve tökéletesen el tudnak merengeni, majdhogynem hullafáradtan a fárasztó, mégis energiát adó gyaloglás után.
Chrisről kiderül, hogy a szülei amolyan felső tízezerbeli barmok, és imádják irányítani a fiuk életét, habár arról fogalmuk sincs, hogy az nemrég beadta a jelentkezését egy művészeti egyetemre ahelyett, hogy jogászként őszüljön bele az unalomba. Arra is fény derült az égig érőnek tetsző fákkal szegélyezett jéghideg vizű tó partján, hogy azért hord csak és kizárólag fekete ruhákat, mert utál vásárolni, és azzal drasztikusan lecsökkenthető a boltokban eltöltött idő, ha az ember egyszerűen csak lekapja azokat a darabokat, amik feketében pompáznak. Más apróságokról is esett szó, például hogy sosincs képben se a filmekkel, se a könyvekkel, se a sorozatokkal kapcsolatban, de azért imádja Cassandra Clare könyveit, amik a legjobb barátnője jóvoltából kerültek a kezei közé. A kedvenc festője Vincent van Gogh, habár elmondása szerint ő maga soha nem festene olyan darabos és felkavaró képeket.
Mindenféle másról is fecsegtek még – zenék, kedvenc helyek, vicces történetek –, amik most sorra eszébe jutnak a szunyókáló Maxet figyelő Chrisnek. Lenyűgözi a tény, hogy a vele szemben ülő srác legnagyobb álma, hogy orvos legyen, viszont azt már bánja, hogy nem kérdezett rá, akkor miért nem jár egyetemre. Az arcára kiül egy halvány, mégis álmodozóan boldog mosoly, miközben lustán pislog Max felé, akinek immár nemcsak a külseje, hanem a személyiségét megalkotó apró darabkák is ugyanúgy lehengerlik őt.
- Miért nézel így? – Szakítja ki a fiú fáradtságtól gyenge hangja Christ a gondolatai közül, és szinte már zavartan vállat von. Egyszerre üdítő és kellemetlen a számára az, hogy ennyire másképpen viselkedik a vöröske társaságában, mint egyébként szokott.
- Mert gyönyörű vagy – válaszol kertelés nélkül, és az intenzíven ragyogó kék szemei rabul ejtik a másik zöldes tekintetét. Így utaznak ők: némán és fáradtan, valamiféle különös buborékban, ahol a pillantások kimondatlan szavaktól nehezek.


következő ⏩ (hamarosan)          

2 megjegyzés:

  1. Szerzek egy medvét és megetetlek vele:))) Ez nagyon jó! Annyira aranyosak ahogy tapogatóznak egymás felé,félve minden apró mozdulattól! Szeretem olvasni,nagyon jó!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, köszönöm, hogy írtál! <3
      xx

      Törlés