oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. március 7., kedd

Szupernóva

Ó, jaj.
Éles - jó, annyira nem - stílusváltás történt a hétvégén, amiért ezer hála Lexának, és még tervezek egy-két dolgot, de azt majd akkor, amikor... szóval, egyszer.
A kis képről annyit ((azon kívül, hogy egy ideig ilyesmik lesznek)), hogy a "felrobban" kicsit hülyén néz ki, de nem akartam lelőni a dolgot, és... nos, igen.
Megint sikerült sokat és értelmetlenül szövegelnem, taps-taps-taps.
Amúgy most, hogy elolvastam, hülyén érzem magamat, szóval gyorsan ki is teszem mielőtt jobban átgondolhatnám. Ugh.



   x Yuri on Ice
   x Yuri Plisetsky
   x rövidke, körülbelül ezer szóból álló firka
   x talán érzelgős, de mindenképpen semleges
   x ha meg kellene határoznom az időpontot, vállvonogatva azt mondanám, hogy még idén



Lágy, mégis erővel átitatott mozdulatok, amelyeknek a kivitelezése könnyűnek tűnik, ám a legegyszerűbben szólva egy egész élet rájuk ment. Mert akármilyen abszurd gondolat is ez, ezek a néhány szezon erejéig virágba boruló sportolók egész élete a műkorcsolyázás körül forog. Hiába öregednek ki, és vonulnak vissza, eltörik bennük valami - méghozzá gyakran megjavíthatatlanul és végérvényesen, amikor búcsút kell inteniük a jéggel borított pálya bizonytalan talajának, amin egyedül ők képesek végtelen kecsességgel és eleganciával átsuhanni úgy, ahogyan a tündérek szállhatnak a lágy tavaszi szellővel együtt utazva.
Mindenkinek meghasad a szíve, aki elhagyja ezt a helyet, amit az otthonának érez. A visszavonulásra kényszerülő korcsolyázók soha nem fogják elfeledni azt az érzést, amikor minden szempár rájuk tapad, a csontjaikig hatol a zene, és a mozdulataikkal egész történeteket képesek elmesélni. Nem, örökké az emlékekből, a pillanatnyi csillogás és siker után fog sóvárogni, minden egyes szívdobbanás egy leheletnyivel fájdalmasabb lesz, mint az előző, mert az idő mélységes árkot húz a sportoló és a sport közé.
Sokan beleőrülnek ebbe, hiszen az, aki a jégen nőtt fel, képtelen elfogadni azt, hogy a jégen kívül is van élet. Egyesek addig-addig tolják a visszavonulásukat, ameddig már nem lesznek többek, mint töredéknyi árnyékuk az egykori legendának, akik fénykoruk idején voltak - mert képtelenek elfogadni azt, hogy az ő idejük lejárt.
Yuri Plisetsky messze van még ettől, nemrég kezdett csak ragyogni, és mindenki, aki a szakmához és a sportághoz egy icipicit is konyít, hatalmas jövőt jósol ennek a tökéletességre törekvő, angyali fiúnak.
Yurio most épp a jég felé lépked - semmi bizonytalanság vagy megingás, a szemeiben az akarat elolthatatlan lángja lobog. Ez az első alkalom, amikor egy versenyen - még ha nem is világszínvonalú rendezvényről van szó - vesz részt Viktorral, és ezt emlékezetessé is szeretné tenni. Mindenkit meg akar győzni arról, hogy ő az új csillag; a világ legjobbja, aki még egy legendát is képes letaszítani a dobogó legfelső fokáról.
Úgy veszi le a nemzetiségéről tanúskodó melegítőfelsőt, hogy egy pillanatra sem fordítja el a tekintetét a jégen mély érzelmektől terhes, mégis szárnyaló Nikiforovról, aki ugyan nem dönt meg egyetlen rekordot se, mégis valamiféle varázslat és könnyedség lengi körül. Yurio kelletlenül gondol arra, hogy akárhogy is igyekszik, ezt a Viktor-féle bájt soha nem fogja tudni elsajátítani, neki sokkal könnyebben megy a három lépés távolság megtartása és az ellenségeskedés, mint az emberek kisujj köré csavarása és édes semmibe vétele.
Viktos hatalmas tapsot kap, és míg néhány lány összeszedi a pályára bedobált virágokat és plüssöket, kecsesen lesiklik, egyenesen oda, ahol Yurio vár arra, hogy bemondják a nevét, és végre megmutathassa, mennyivel jobb az épp vőlegényének integető Viktornál.
- Na ne mondd, hogy ide is eljött a malacka - dünnyög Yurio.
Van még egy-két perc a kezdésig, habár ilyenkor már nem nevezhető túlzottan bölcs döntésnek a csevegés - ezt Yakov szemöldökráncolása is alátámasztja, de nem szól egy szót se, nagyon is tisztában van azzal, milyen önfejűek a versenyzői.
- Sok sikert, Yurio - nevet a szőke fiúra Viktor, aki a szokásos megjátszott utálkozást a verseny előtti feszültségnek tudja be, és már ott sincs, izzadtan lépked tovább a kiss and cryba.
- Barom - morog Yurio Viktor távolodó, csillogó feketébe burkolt alakját nézve.
A következő pillanat olyan, mint egy mellbevágás: a közvetítő bemondja Yurio nevét, a közönség semmi perc alatt elfelejti az előző produkciót, és most éles vastaps fogadja azt a néhány másodpercet, amíg a szőke szépség elfoglalja a helyét.
Túl sok gondolat kavarog a fejében, egyszeriben elönti a félelem, hiszen akármilyen tehetséges és elszánt, mégiscsak alig múlt tizenhat, és nem rendelkezik annyi tapasztalattal, mint az érmeket érmekre halmozó Viktor.
A zene elindul - szomorú és feszültségteli, teljesen más, mint amilyenre tavaly korcsolyázott.
Igyekszik nem agyalni semmin, csak átérezni a darabot, a testét lehetetlen helyzetekbe kényszeríteni, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, de olyan, mintha víz alatt lenne, és az utolsó légvételeivel igyekezne megmenekülni a fulladás elől.
Mindenki ámul a fiú lendületén és az energikusságán, a program egy rejtett tragédiát takar, amire a libabőrt keltő zene és az éjkék, selymesen lobogó, sötét ruha csak még egy lapáttal rátesz. A bírák is megbabonázva figyelik az előadást, minden szempár a fiúra tapad, akinek a fejében káosz van, hiába képes leplezni.
Kevés, kevés, kevés - mintha a szíve is ennek az egy szóvak az ütemére dobogna.
A program a vége felé jár, a zene a crescendonál tart, amikor a fiú magasra szökken, szinte követhetetlen gyorsasággal forog a levegőben...
És megszűnik Yuri Plisetsky számára minden, valami nem jó - ennyit tud csak biztosan, mert a következő dolog, amit felfog, hogy a lábai nem állnak meg a jégen, mindkettő forogna még, de ő már leért. A földön van, a teste remeg, egyszeriben azt se tudja, mije fáj. Valahol a lába. A sípcsontja? A bokája? A térde?
Nem hall, nem lát, a vékony lábait nézi, reszket - fáj neki, de visszafojtja az ijedt sírást, helyette eszelősen rágja a száját. Megpróbál talpra állni, de nem sikerül neki, már egészen biztos abban, hogy a térde a ludas.
Viktor - mint mindenki más - felkiált, ahogy végig kényszerül nézni a csúnya esést, a sötét csillagként földre zuhanó fiút, aki nem kel fel. Felkel a vőlegénye mellől, a mozdulatai automatikusak, nem is gondolkodik azon, hogy mit tesz, egyszerűen szalad, egyenesen a pálya felé. A nézők kiabálnak, füttyögetnek és tapsolnak, a közvetítő hosszas találgatásba kezd, hogy vajon mi történt. A zene ki tudja, mikor, de időközben elhallgatott, és most minden túl valóságos - a fehér jég, és a rajta ülő, szenvedő arcot vágó fiú.
Viktor odaér hozzá, kizárja a többi embert, csakis Yuriora koncentrál. Felsegíti, támogatja, habár a fiú olyan sokkban van, hogy nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mije fáj, csupán a lábai felé mutogat. Viktor hirtelen gondoskodni szeretne a nála jóval fiatalabb fiún, erőt adni neki, hogy átvészelje azt, ami előtte áll, de mivel ez nem az ő műfaja, inkább csak csendben kíséri, némán tudatva vele, hogy ő azért itt lesz neki.
Yurio nem fogja fel a tapsvihart, amit ők - a két orosz csillag - kapnak. Valahol ugyan sejti, hogy ez még nem a vég, de talán a szíve jobban fáj, mint a lába, hiszen ahelyett, hogy egy tökéletes előadással lekörözte volna ellenfeleit, most az egyikükre támaszkodva hagyja el a jeget, méghozzá egy időre biztosan.

((Ha valakit érdekelne, Yurio elszakította a keresztszalagját, csak hát ez már nem tartozott ide. Meg talán az oldalsót is. Utóbbi már lényegtelen, de shh.))

3 megjegyzés:

  1. *nagyokat integetve beesik a blogra, és ráveti magát a történetre*
    Végre nem vagyok egyedül a Victor-Yurio imádatommal! <3 Nagyon tetszett a történet, összeszedett volt és jól kiemelte sok aspektusát Yurio személyiségének, na meg a Victorral való kapcsolatának. Minden formában szeretek róluk olvasni, akár mint riválisok, barátok, akár ahogy esetleg Yurio epekedik utána. Így ezzel a történettel engem már alapból megnyertél, de persze a stílus is tetszett. Ez volt a kedvenc bekezdésem:

    "Úgy veszi le a nemzetiségéről tanúskodó melegítőfelsőt, hogy egy pillanatra sem fordítja el a tekintetét a jégen mély érzelmektől terhes, mégis szárnyaló Nikiforovról, aki ugyan nem dönt meg egyetlen rekordot se, mégis valamiféle varázslat és könnyedség lengi körül. Yurio kelletlenül gondol arra, hogy akárhogy is igyekszik, ezt a Viktor-féle bájt soha nem fogja tudni elsajátítani, neki sokkal könnyebben megy a három lépés távolság megtartása és az ellenségeskedés, mint az emberek kisujj köré csavarása és édes semmibe vétele."

    Még annyi, hogy egy linkcserében esetleg benne lennél? Én máris kiteszlek hozzám.

    Puszi,
    Lidércke

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, jaj, ez a "néhány" általad bepötyögött szó annnnyira melengeti a lelkemet, hogy arra szavaim sincsenek. *o*
      Én is eszeveszettül imádom a kettejük kapcsolatát --- kivétel ha szerelem, az valahogy pont kettejüknél nem fekszik, és örülök, hogy tetszett, kicsit ((khm, nagyon)) aggódtam, hogy nagyon eltér majd a megszokottól.
      Köszönök minden egyes szót, szerintem fogok én még erre, khm, nyáladzani, ha szabad ilyet mondanom. owo
      Természetesen, vedd úgy, hogy kint is vagy. <3
      xx

      Törlés
  2. Ooow Liz én most jöttem rá, hogy itt még nem olvastam semmit /_°O°_\
    Ez a kis cukrossüti viszont nagyon tetszett, főleg a párhuzam Yurio és a csillagok között awwaww. Az elején lévő eszmefuttatás pedig annyira megfájdította a szívem, eszembe jutott hogy vajon Viktorral/Yurioval mi lesz ha kiöregednek, szip-szip ;_;
    A stílust nagyon jól eltaláltad, tiszta Yurio-s volt, imádtam.
    Köszönöm, hogy olvashattam :3
    Üdv: Babu

    VálaszTörlés