oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. március 25., szombat

#icanteven

Ez egy hirtelen született kis firkálmány, és annyit fűznék hozzá, hogy: TESSÉK THE NEIGHBOURHOODot hallgatni, emberek!



   The Neighbourhood - #icanteven songfic
   x igazából független mindentől, se konkrét szereplők vagy nemek
   x körülbelül egy oldalas, néhány pillanatot igyekeztem csak megragadni



A telefonomat elsüllyesztem a zsebembe, mielőtt belépnék az egyszerű, hotelszobai ajtón, ami mögött talán romba fog dőlni minden, amiben eddig hittem. A kilincs könnyedén, túlságosan könnyedén adja meg magát; gondolom, nem volt idő bezárni az ajtót a sürgető vágy miatt. Kiszárad a torkom, akaratlanul is olyan képeket dob fel az agyam, amelyekért örömmel vállalnám a született vakságot, hogy még csak elképzelni se tudjam: a földre hulló ruhákat, a szeretett testen való idegen érintést.
A lábaim automatikusan visznek előre a rövid és szűkös előszobán át a szoba felé. A gyomrom görcsben van, a fejem és a fülem zúg, minden olyan, mintha részeg lennék. A szilárd talaj hánykolódó tengernek érződik a talpam alatt, bármelyik pillanatban kicsúszhat alólam minden, én pedig zuhanni fogok, kapkodni az elérhetetlen és hamis délibábok felé.
Nem, még van remény. Igyekszem megnyugodni, habár az ajtó túloldaláról félreérthetetlen hangok szűrődnek ki attól a személytől, akitől ez az egész ezerszer jobban fáj, mintha egyszerűen szíven szúrnának. Itt nem egyszerű fájdalomról van szó, el kell viselni a gyanú miatti önmarcangolást, a csalódás keserű és gyomorforgató kellemetlenségét, és a bizonyosság zuhanásszerű élményét.
Lassan lépkedek, mégis túl hamar érek az ajtóhoz. Nincs visszaút, kinyitom ezt az ajtót is, a feltáruló kép pedig visszavonhatatlanul beleég az agyamba. Tudom, hogy kéretlenül is viszont fogom látni ezt a pillanatot, a tudatalatti egy alattomos kis parazita tud lenni.
A szememből egy kósza könnycsepp indul útnak, a lábaim gyökeret eresztenek, képtelen vagyok elfordítani a fejemet. Az egész világomra szürkeség, pókhálós függöny borul, kezdve a padlón heverő ruháktól, a világ másik felén virágzó mezőkig. Akár egy atombomba, ami felforgat mindent. Kifacsar, szétszaggat.
Nem tudom elhinni, hogy eddig az egyik ijedten, de azért még szenvedélytől párás tekintettel felém pislogó személy jelentette számomra a napfényt, most pedig beárnyékolja a múló boldogságomat. A tagadás félreérthetetlen hulláma szalad rajtam végig, miközben felsejlik bennem az összes olyan alkalom, amikor nevetve, játszi könnyedséggel biztosított arról, hogy más vagyok, szeret engem. Rájövök, hogy mindig is úgy bánt velem, mint előttem mindenkivel, csak én voltam olyan naiv, hogy hinni mertem a csalfa szemeinek.
Látom, hogy a páros kapkodva ugrik szét, ő magyarázkodik, a számomra pedig felesleges harmadik meg csak szégyenkezve húzza fel az első ruhadarabot, ami a kezei közé kerül. Látom, de mégse látom.
- Amikor besétáltál ide, eszedbe jutottam egyáltalán? – Szegezek neki egy teljesen felesleges kérdést, úgyse fog semmin se változtatni.
Mozog a szája, forognak a falak, homályos minden. Hallom a hangját, azt az eddig bársonyos, puha hangot, ami most sérti a füleimet, így oda se figyelek a szavakra. Minek, ha bármi, amit eddig mondott, a rothadó levelek között végezte?
Megrázom a fejemet, el akarok hessegetni mindent, ami vele kapcsolatos. Kérem, hogy ne keressen többet, nem akarom azt hallgatni, hogy túlreagálom, mert még így is  hogy a józan eszem már akkor elhagyott, amikor beleszerettem  a tudatában vagyok annak, hogy most nem neki lesz igaza. Nekiadtam a szívemet, amit ő az asztalon felejtett, most pedig a levetett ruhái között hever apró darabokban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése