oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. március 12., vasárnap

A fiú, aki meg akar halni - Prológus

Üdv!
Húha, dobpergés, meg minden, mert ez egy kicsit hosszabb történet lesz, méghozzá saját szereplőkkel - aha, tök izgatott vagyok, mert ilyet még nem csináltam. Mármint saját szereplőkkel. Izé. Haladjunk inkább, nem megy ez az "írjuk le, amit gondolunk" dolog. Ironikus, nem?
Még annyit megjegyeznék, hogy lehet, hiba ilyen hamar kirakni ezt, mert eredetileg haladni akartam, és több fejezetet is megírni előre, de... nos, nem vagyok semmi logikus cselekedet mintaképe, úgyhogy jó olvasást, éhezem a véleményekre ((pipás lehetőség is van ám)). Ezzel pedig azt akartam mondani, hogy: igyekszem majd egy-két hetente frissíteni a dolgot, de majd lesz, ahogyan lesz.



   x boy x boy
   x egyelőre úgy néz ki, hogy 10-15 fejezetes lesz, de majd kiderül
   x saját karakterek - például Chris, akiről van már fent két firka



Prológus
...mert minden terv fontos...

Max nem tartja magát pesszimistának, depresszióra hajlamosnak pedig pláne nem. Realista vagyok! – hangoztatja bőszen minden egyes alkalommal, amikor valaki arról a bizonyos alagútról kezd neki hadoválni. A szuicid gondolatokkal úgy van, hogy ennyi még pont belefér, nem kell agyturkászhoz rohannia.
Sőt, kifejezetten szeret néhány dolgot. Ilyen az, amikor végre eljut egy hosszabb, de nem annyira kimerítő túrára, vagy csak egyszerűen leheveredik a kanapéra, és addig nem kel fel, amíg le nem darál legalább másfél évadot egy aktuálisan felkapott sorozatból.
Ennek ellenére lassan három éve él a fejében egy kép arról, hogyan fogja elhagyni ezt a hatalmas karnevált, amit életnek csúfolnak. Persze nem a vérző, életének utolsó szikráját kilehelő testet látja maga előtt, amikor a tervén mereng, hanem a többi – egy idegen személy számára nagy valószínűséggel – jelentéktelen részletet.
Maxnek ezen a márciusi reggelen esze ágában sincs felkelni, pedig már másfél órája, hogy kinyitotta a szemeit. Ezt a gyönyörű, napsütéses délelőttöt az ágyban fogja eltölteni a telefonja, Pete társaságában, ugyanis a mai hitvallása – is – úgy szól, hogy „élvezzük ki a szabadnap minden egyes pillanatát”.
Dél körül, amikor se Pete akksija, se Max húgyhólyagja nem bírja tovább a spártai megpróbáltatásokat, a fiú végül kikászálódik az ágyból. Gyorsan elintézi a szükségleteit – amibe természetesen beletartozik az is, hogy rendel egy tejfölös pizzát –, aztán néhány másodperc hezitálás után elhúzza a sötétítőfüggönyt. Hunyorogva fordít hátat a beáramló tavaszi fényességnek, amiről jelen pillanatban úgy vélekedik, hogy lehet, nem szabadott volna beengednie, már csak azért se, mert így tökéletes rálátása nyílik a három napos rendetlenségére. Majd holnap elpakolok – ígérte meg esténként mind önmagának, mind a ruháknak és tányéroknak, de valahogy a holnap tényleg mindig holnap maradt.
De most, hogy az egész nap előtte áll, és csak arra vár, hogy Max elpocsékolja valahogyan, a rendrakás is elfogadható elfoglaltság, így ólomnehéz tagokkal ugyan, de a fiú nekiáll összehajtogatni a ruhákat. Ahhoz már nincs kedve, hogy zenét kapcsoljon, és rácsatlakozzon a két babzsákfotel előtti aprócska asztalkán árválkodó hangszóróra, így a kintről beszűrődő zajokon kívül csakis a saját gondolatait hallgatja – szóval csak magára vethet, amiért körülbelül öt perc múlva egy lemondó sóhajjal leroskad a fotelbe, szétbarmolva az ugyan hevenyészett módon, de azért összehajtogatott pólókat. Az életenergiája egyik pillanatról a másikra vészesen megcsappan, és csak arra tud gondolni, milyen rémes alak, mert tizenkilenc évesen se tudja, mihez kezdjen magával.
Az önostorozó gondolatok szinte versenyt futnak a fejében – egyedül él egy kicsi lakásban; ez a második év, hogy halasztja az egyetem elkezdését; soha nem volt kiemelkedően jó semmiben se. Na és úgy alapból, teljesen kilátástalannak érzi a jövőjét, valami olyasminek, amire jobb, ha senki nem pazarol még csak egy pillantást se. Elvégre biztosan egyedül, sikerek nélkül fog meghalni, a kutya se fogja szeretni…
És ez az a pont, amikor beugrik neki a terve – a szívverése lelassul, az eddigi nyugtalansága eltűnik, halvány reménysugár ragyogja be a sötétségben fürdő elméjét, a vállára nehezedő teher sokkal könnyebbnek tűnik. Hiszen már csak kicsivel kevesebb, mint kilenc év!
Eleinte persze nem így képzelte el a dolgot. Még tizenhat éves korában találta ki az egészet, csupán viccből; mindenféle szabályokat kötött hozzá, amiket ma mondhatni, elvként tisztel, habár ő maga sem tudja, be fogja-e őket tartani egyáltalán. Már csak kilenc év, és ő meg fog halni, egyfajta elégedettséggel adja majd át magát a halálnak - ugyanis Max képzeletbeli naptárában kiemelkedő fontosságú dátum a huszonnyolcadik születésnapja, amikor is senki nem lesz képes közé és a nemlét közé állni.


következő          

12 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett 😊💓
    Alig várom a folytatást 😍💓

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, egy hét múlva felteszem. - igyekszem belevinni még az elején valami rendszert, úgyis el fogok csúszni
      xx

      Törlés
  2. Azt mondtam már, hogy fura, de tetszik, de még másodjára is viccesnek tartom. Nem tudom miért, olyan irónikus az egész srác, bár Chrisnek is megvannak a maga szépséghibái.
    ÉS IGEN, ELÉRTEM, HOGY MAX LEGYEN. SZERETLEK! 😘😘
    Sokkal jobban illik hozzá ez a név, sokkal cukibb és így hívják Magnus és Alec gyerekét is. Erre csak utólag jöttem rá, mikor elolvastan Az Árnyvadász Akadémia 9. részét. (Jó könyv amúgy, nagyon cuki)
    Vissza térve erre a történetre; a címmel nem vagyok megelégedve. Olyan...morbid, de illik ehhez a sráchoz, csak olyan fura. *gondolkodós szmájli*
    Amúgy köszi a reklámot 😚😚
    Várom a következőt!!
    Puszi; Leyem

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ui: Várlak a Színjátékon és a Children of the darkon!! 😉😉

      Törlés
    2. meg mertem volna rá esküdni, hogy válaszoltam, de tényleg
      szeretleeeek

      Törlés
  3. Nagyon tetszett az egész bevezető! (: Érdekesnek tűnik. Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  4. Halihó! (☆^ー^☆)

    Először is, nagyon örülök, hogy nekiálltam nálad böngészni. De komolyan! Eddig „csak” a fanficek terén mertem kihasználni a Blogger sokszínűségét, aztán szép lassan eljutottam oda, hogy oké, mostantól új embereket, gondolatokat, véleményeket, írókat és műveket akarok megismerni, mert borzasztóan untam a „sose-tudok-egy-jó-nem-könyvet-olvasni” állapotot, na meg úgy voltam vele, mindig lehet másoktól többet tudni/tanulni, még ha nem is a kedvenc témám, esetleg shipem a központi kérdés náluk – vagy nem állandóan az.
    Szóval igen, az esetek legnagyobb részében nehezen veszem rá magam, hogy saját szereplős, nem már korábban, mások által megalkotott, általam meg már jól ismert karakterekről szóló (vagyis röviden fanfic, de mindeeegy) sztorikat olvassak. Most mégis neki „kellett” állnom, ugyanis ahogy egyre inkább otthon leszek ezen a felületen, erősödik bennem az érzés, mennyi tehetséges emberke alkot itt, én pedig nem vagyok képes rávenni magam, hogy böngésszek, csak mert „félek”, hogy nem tetszik az aktuális írás, ami aztán a kedvem is elveszi az egésztől. *esti mese vége*

    Kellemes csalódás ért. Be kell vallanom, kicsit (nagyon) mindig ódzkodok tőle, ha akár novellában, akár regényben találkozok a halál/tinédzser párossal. Az eltelt évek alatt annyi, de annyi, de annyi sztoriba futottam már bele különböző platformokon, ami a lehető legfélrevezetőbben és legklisésebben mutatta be, milyen, amikor egy fiatal fiú/lány depresszióval küzd, erősen szuicid gondolatai vannak, nem talál más megoldást, tényleg romokban az élete és nem azért csinálja, amit csinál, amiért manapság sajnos szinte népszerű csinálni. Tehát igen, féltem az írásodtól, mégis elkezdtem, ami szerintem a mai napom erősen legjobb döntése volt. (^_^)

    Először is, imádom Max karakterét. A halogatás és a „holnap megcsinálom” dolog totál jellemző rám is, így sikeresen magamra ismertem, ami már indításképp széles mosolyt csalt az arcomra. Aztán a sorozatfüggőség és a szobában lévő kupi, ami szintén igazán jó barát erre; amikor pedig tudatosult bennem, hogy backi, ez slash sztori lesz, mintha megkoronáztad volna az egészet, vagyis engem már a bevezetővel megnyertél.

    De ami mégis a „leg” volt, hogy – ahogy korábban említettem is –, nem úgy adtad elő a témát, hogy „10 és fél éves leányzó, akit elhagy élete szerelme, ezért nyugtatózza magát, a felvagdosott csuklóit meg tumblira pakolja délutánonként”. Igen, most a legrosszabb sztereotípiát írtam le, ezt is erősen eltúlozva, de hiszed vagy sem, eddig akárhányszor találkoztam ezzel a témával – ami egyébként tök jó lenne, ha igényesen megírja az ember –, mindig valami ilyesmi kaliberű történethez volt szerencsém. Te pedig jöttél... és ahhh, totál elfeledtetted velem, miért kerültem az ilyeneket mostanáig tűzként. Érdekes, humoros, tartalmas, sőt, a végén ott rinyáltam az iskola folyosóján, hogy neeee, még nem lehet vége a prológusnak, kérek még egy kis plusz infót, tudni akarom, pontosan mire gondol Max.

    Még húzhatnám, de úgy érzem, így is hosszú percekig regéltem Neked a semmiről, főleg az elején, amiért bocsánatot is kérek. A lényeg, hogy nagyon tetszett, minden tekintetben ott volt; izgatottan várom a következőt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Üdv! ^^

      Ó, jaj, ne aggódj, teljesen megértem ezt a fanfices dolgot, én is elég ritkán veszem rá magamat, hogy valami ismeretlenről olvassak --- deeee, nagyon örülök, hogy mégiscsak erre tévedtél. :)

      Heh, nem nagyon megy a dolgok lereagálása ((mer' hát logikus, hogy bloggerinaként valaki nem a szavak embere, nem?!)), szóval csak képzeld el, hogy valaki n a g y o n vigyorog a laptop előtt, huh.
      + megértem ezt az öngyilkosos kesergést is, habár ha logikára vágysz, Max nem a te embered --- de legalább nem 10 és fél éves excsajszi;))

      Ugyan, nem volt semmi, és a nyakadba borulnék hálálkodva emiatt a csodás hozzászólás miatt!
      xx

      Törlés
  5. Uu, oké! Ne is!
    És ember, mit csinálsz azokkal a szegény pólókkal?! Hajtogatodösszederögtön!
    Meg azért ne halj meg... Csak ha nagyon akarsz, hosz ki mondhatja meg, hogy mit csinálj?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De ha a pólóinak ez a természetes? Te se akarhatod, hogy kiszakítsák őket a környezetükből. :(
      ---Ezen most miért nevetek?
      xx

      Törlés