oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. március 29., szerda

A fiú, aki meg akar halni - 2.

Üdvözlet mindenkinek, a két kis kitérő után ezt is felteszem, aztán lehetséges, hogy egy-két hétre elszublimálok, mert a következő fejezetet meg is kellene írni valamikor. De csak lehet.
Egyébként, hogy mondjak valami értelmeset is: kellemes olvasást, vélemények terén ne fogjátok vissza magatokat, de komolyan!





          ⏪ előző



2.
…mert kérni néha igenis kellemetlen…


Chris szinte látni véli a sötétségből kibontakozó, füsttel körülvett, fénylő alakot; a fiút, akinek a bőre betegesen sápadt, az ajkai vérvörösek, a haja rakoncátlan és élénk. Kár, hogy a keze valahogyan mindig túlszalad a képzeletében is bizonytalannak tetsző vonalakon, így ahelyett, hogy a lapon végre megszületne a tökéletes verzió, csak a kuka telik csordultig.
A mostani változat egész jónak ígérkezik, az alak se nem túl magas, se nem túl vékony, olyan árnyszerű, ami teljesen beleillik a kép lelkivilágába – mert Chris szentül hisz abban, hogy nemcsak a könyveknek, hanem a rajzoknak is van lelkük. Most azért repül az ártatlan papírlap a kuka felé, mert a fiú meglátása szerint nincs az alakban élet, a mozdulatban nincsen semmi különleges, az arc mimikátlan és szoborszerű.
Chris egy szenvedő sóhajt hallatva beletörli a széntől feketéllő kezét a nadrágjába, majd félresöpör néhány tankönyvet az asztaláról, amin helyet foglal. Összehúzott szemekkel méregeti az ablak elé tett állványt, hátha ebből a távolságból képes lesz megpillantani valamit, ami majd isteni szikraként hat rá. De nem, ahelyett, hogy beugrana neki, min kellene változtatnia, a gondolatai Carára terelődnek.
Már másfél hete, hogy nem beszélt a lánnyal, és a legrosszabb az egészben az, hogy nem is szeretne. Lezártnak tekinti a dolgot, elvégre szakítottak, a lelkiismeret-furdalással pedig képes együtt élni, és úgy van vele, hogy egy idő után biztos el fog múlni. Hiszen így szokott lenni, a dolgok jönnek és mennek, nem igaz?
Biztos benne, hogy jól döntött, mert habár kellemetlen, nem szerelemből szerette a lányt, csupán vonzalmat érzett az irányába – olyasfélét, mint amikor a legyek körülrepkedik a fényforrást. Chris most már tisztán látja, hogy Cara sötét ruhák mögé rejtett szépsége volt a fény, míg ő az alkotásvágyával a légy. Művész és múzsa, egy kis testiséggel megfűszerezve – ennyi volt az egész a fiú részéről.
Chris lehunyja a szemeit, kimerültnek érzi magát, pedig egész nap nem csinált semmi különöset. Délben jött még be a kis helyiségbe – amit átalakított, hogy nyugodtan tudjon alkotni –, az idő pedig észrevétlenül elszaladt, a késő délutáni márciusi fény sejtelmes szürkeségbe burkolja a rendetlen szobát. Ebben az átmeneti állapotban a dolgokat olyannak véli érzékelni, mint amilyenek valójában: a mit sem érő összegyűrt rajzokat, amik tényszerűen igazolják a kudarcát; a gondolatot, hogy fel kellene keresnie azt a pincért.
Kelletlenül kicsoszog a nappaliba, ahol ledől a kanapéra, kézbe veszi a telefonját, és felhívja Yasmint, hogy végre elmeséljen neki mindent, illetve meghallgassa a lány panaszáradatát az egyik sorozatáról. Ugyan a fiú nem az a típus, aki hétről hétre óramű pontossággal bekuckózza magát a tévé vagy a számítógép elé, hogy durván egy órát tölthessen el a kedvenc szereplői drámáival, mégis elég sok sztorival naprakész, hiszen a lány szinte mindig azonnal elmesél neki minden újdonságot és fordulatot, ő pedig jó legjobb baráthoz híven még félig odafigyelve is megjegyzi a legizgalmasabb fordulatokat.
A ma esti beszélgetésük is a szokásos forgatókönyv szerint zajlik. Chris általánosan érdeklődik, mire a lány a Walking Deadről kezd el hadoválni. Yasmin néhány perc után megnyugszik, a csevegést hétköznapi semmiségek tartják életben, majd Chris kinyögi, hogy milyen, a való világban is létező probléma nyomja a lelkét.
- Már akkor mondtam, hogy dobd ki, amikor először meséltél róla – reagálja le Yasmin majdnem tökéletes fahanggal a históriát, amit néhány mondatból megismert a fiú jóvoltából.
- Akkor még nem is tudtam volna kidobni, hiszen nem is voltunk együtt – feleli Chris szórakozottan. Telefonálás közben elnyúlik a kanapén, és a szabad kezét a szájához emelve rágja a hüvelykujján lévő körmöt, amiről már jócskán lepattogott a fekete lakk. Emlékezteti magát, hogy mielőtt kitenné a lábát a lakásból, újra ki kell festenie az utóbbi időben leromlott állapotú körmeit, hátha a fényes bevonat majd megakadályozza őt abban, hogy további károkat mérjen az ujjaira.
- Részletkérdés, össze se kellett volna jönnöd vele.
- De igen, így volt jó.
- Aha – nevet fel Yasmin hitetlenkedve.
- Tényleg – köti az ebet a karóhoz Chris. – Hiszen így százszázalékosan kijelenthetem, hogy nem szeretem a felelősséget – igyekszik levonni valamilyen tanulságot, habár még ő is érzi, nagyon sántít ez a megszólalása.
- Nem akarlak elkeseríteni, de nekem nem volt szükségem Carára ahhoz, hogy ezt mindenféle szívfájdalom nélkül kijelenthessem.
- Utállak – sóhajt Chris, a hangja tele van őszintétlenséggel, de azért muszáj feleslegesen jártatnia a száját. – Viszont tudod, kit nem utálok?
- Na, kit? – Érdeklődik a lány a vonal túlsó végén.
- Azt a pincért, aki kiszolgált minket Carával.
A fiún különös feszültség lesz úrrá, miközben a válaszra vár. Most, hogy elárulta, mi – pontosabban ki – jár a fejében már végtelennek tűnő napok óta, az egész túl valóságosnak tűnik. És te jó ég, még csak most lépett ki egy, az ő mércéje szerint igenis hosszabbnak nevezhető kapcsolatból, erre itt fekszik a kanapén, eszelősen rágja a körmét, és rádöbben, hogy eddig hajszálpontosan ugyanazt a forgatókönyvet követi, mint hónapokkal ezelőtt Carával. Megpillantja azt a bizonyos illetőt, asszociálódik, leírhatatlan vonzalom és alkotásvágy keríti a hatalmába. A csend miatt Chris kezdi azt hinni, hogy a lány ugyanezt szűri éppen le, és már azon morfondírozik, mivel tudná a lehető legkönnyebben, egyben legészrevehetetlenebbül elterelni a témát, amikor Yasmin megszólal:
- Te idióta! A helyében kiheréltelek volna! – Yasmin egészen kikel magából, ami nála kimerül annyiban, hogy felemeli a hangját. – Szerinted hogy eshetett neki, hogy végig kellett néznie azt, amint más felé pillogsz? Ráadásul egy férfi felé – dohog tovább a lány, akinek egyébként nincs semmi problémája a barátja szexuális beállítottságával, de mégis bántja a női önérzetét, ha belegondol, a randipartnere egy másik pasit mustrál.
- Hát, nem jól – válaszol Chris elgondolkodva. – De ne felejtsd el azt, hogy egy gyereket akart rám sózni. Egy gyereket. Rám – a hangja a mélységekből semmi perc alatt könnyedén nyafogósra emelkedik, akárcsak egy új játékért könyörgő kislányé.
- Rendben, inkább ejtsük ezt a témát, semmi pénzért nem shippelnélek titeket.
- Magyarul, ha kérhetem? – Akárhogy gondolkodik is, a fiúnak nem jut eszébe semmi, amihez kapcsolhatná a már biztosan hallott, ám most idegennek tetsző szót.
- Nem – kuncog Yasmin –, legalább most átérzed, hogy milyen, amikor különböző árnyalatokról és technikákról hadoválsz nekem.
- Jaj, nekem, akkor most nem is akarsz hallani Maximillianről? – A hirtelen beállt csend miatt a fiú arra következtet, hogy a lány csupa fül, így fecsegni kezd. Részletes leírást ad azokról a dolgokról, amik a készülő rajzához szükségesek, majd hosszan panaszkodik, hogy egyszerűen képtelen úgy alakítani a vonalakat, hogy azt adja vissza a teljes egész, mint amit elképzel. Azokat a furcsa, de varázslatos képeket is igyekszik elmagyarázni, amik akkor ugrottak be neki, amikor megpillantotta a fiút – az eget, a naplementét, a sivatagot.
- Hm, határozottan jobb ez, mint amikor Caráról beszéltél.
- Miért? – Kérdez vissza Chris, aki habár határozottan nem szerelmes a lányba, mégiscsak érez valami megmagyarázhatatlant. Lehet, csak azokat a képeit védi, amiket ő inspirált?
- Lássuk csak... – gondolkodik el Yasmin. – A fekete füsttel, az áthatolhatatlan köddel és a hidegséggel szemben az a melegség...
- Yasmin, a sivatag nem egyszerűen meleg, hanem pusztítóan forró – szakítja félbe Chris barátnője elmélkedését, aki erre nem tud mit felelni. Fájó, de amikor Chris tárgyilagosan szemléli a dolgokat, általában igaza van.
Hamar kitárgyalják azt is, hogy mit kellene tennie Chrisnek: menjen el az étterembe, és ha szerencséje van, ott találja a pincért is, akinek egy furcsa, de nem különösebben megbotránkoztató ajánlatot tesz majd. Yasmin elmerülne a részletekben, ugyanis szerinte ez így túl sok rögtönzést kíván, viszont Chris hallani sem akar Maximillianről, az ő gondolatmenete szerint minden kőbe van vésve.
Max a színes prospektust nézegeti, amin minden egyes betű a fényes jövő burkolt ígéretét, minden egyes kép a boldogság idegen érzetét kelti az olyan vágyakozó szemlélődőbe, mint amilyen ő maga is. Elvégre mi lehet egy egyetemi szórólapnál reménykeltőbb? Rendben, elég sok minden, de Max ebben a pillanatban elképzelni se tud mást.
Kár, hogy már így is halasztott egy évet, és nem bízik magában eléggé ahhoz, hogy ténylegesen elkezdje az orvosit, így ahelyett, hogy ebben a pillanatban is egy bulira vagy egy vizsgára készülne a campuson, egy étterem dolgozói bejáratának az egyik lépcsőfokán üldögélve cigarettázik mezítláb. Egy pillanatra könnyedén az uralma alá hajtja őt a pánik, már-már érzi a ráboruló halmot, ami a megvalósíthatatlan célokat jelképezi. Remegő kézzel emeli a szájához a cigarettát, majd az oxigénnel együtt beszívja a tüdejébe a lassan, szinte észrevehetetlenül ölő mérget is.
Nem akar arra gondolni, hogy már fél évet elvesztegetett az egyelőre sürgetően véges idejéből, és még mindig ugyanolyan kilátástalan az egész élete, mint akkor, amikor a fejébe vette a tervét. Gépies mozdulatokkal belelép a kényelmetlen lakkcipőjébe, majd ledobja a félig elszívott cigarettát a lépcsősor előtt elterülő sekély pocsolyába. Mielőtt bemenne a sülő ételek miatt elviselhetetlenül párás és forró konyhába, vet egy utolsó pillantást a bal kezében szorongatott prospektusra, amit aztán egy lemondó fejrázás kíséretében el is süllyeszt a zsebében, mintha nem is létezne.
A munkaidő ugyanúgy telik, mint ahogy máskor is. Ide-oda szaladgál; rendeléseket vesz fel, illetve ad le; fapofával hallgatja Charlotte-ot, majd gyilkos tekintettel bemutat a távolodó hátának. Hét körül már arról ábrándozik, hogy mit fog csinálni, amikor végre elszabadul erről a pokoli helyről, ahol nem elég, hogy az idióta munkatársait is el kell viselnie, de itt vannak a vendégek is, akik valami miatt mindig képesek morogni és elégedetlenkedni.
Fél kilenc előtt egy kicsivel az egyik asztalához leül egy vendég, így kelletlenül ugyan, de Max magára varázsolja a szokásos műmosolyát, és egy étlappal a kezében odasétál, hogy a szintén szokásos üdvözlőduma után előszedje a noteszét, és megkérdezze, milyen italt hozhat.
- Gyömbért kérek.
- Rendben, akkor… - Max hangja elhal, amint felpillant a noteszéből, és a tekintete találkozik a vendég hihetetlenül kék szemeivel. Na, nem azért, mert olyan gyönyörűek, hanem mert beugrik neki a legutóbbi, egyben egyetlen alkalom, amikor látta: a kellemetlen szakítás, aminek véletlenül a fül- és szemtanúja volt.
Max a rendelést valamilyen különös burokban, teljesen önműködő üzemmódban bonyolítja le, ahogyan a munkaideje hátralévő részét is. Pincér lévén nem dekkolhat egész este a konyhában, így minden egyes alkalommal, amikor Chris látószögébe kerül, el kell viselnie a vizslató, kék tekintet súlyát, pontosan úgy, mint a legutóbbi alkalommal. Maxnek fogalma sincs, hogyan lehet ilyen intenzíven érzékelni azt, hogy az ember valaki figyelmének középpontjában áll, és valójában azt se érti, mivel érdemelte ezt ki. Amikor neki vitte ki a rendelt italt és ételt, illetve a számlát, a lehető leghamarabb eltűnt, habár most, miközben kibújik az égetnivaló cipőből, hogy felvegye a sajátját, már nem tudja, miért.
Hiszen ő csak egy vendég, mások is ugyanígy rám pillanthatnak – magyarázkodik magának, majd belebújik a vékony, fekete szövetkabátjába, és egy hellót elmormolva az orra alatt, kilép a hátsó ajtón. Lesiet a lépcsőkön, közben automatikusan a táskájában kutakodik, hiszen a magányos, alig tizenöt perces séták alatt mindig zenét hallgat, és ehhez elengedhetetlen a fülhallgató, ami remélhetőleg valahol az oldaltáska mélyén lapul, nem pedig az egyik munkatársa zsebében – csak mert már előfordult, hogy a hetekig keresett sálját Alecen látta viszont, aki viszont váltig állította, hogy a nagymamája kötötte neki.
Már épp bedugná a fülét, és elmerülne a The Neighbourhood varázslatos világában, amikor sietős lépteket hall meg a háta mögött – amivel természetesen nem lenne semmi probléma, ha nem az étterem melletti szűk, sikátorszerű utcácskában sétálna –, így megfordul. Hitetlenkedve rázza meg a fejét, mert szinte azonnal felismeri az egyik lámpa fényében fürdő Christ azok miatt a sunyi, akaratlan pillantások miatt, amikkel megajándékozta őt.
- Helló – Chris igyekszik lazán inteni; mintha nem egy nyilvánvalóan idióta ötletet készülne éppen megvalósítani.
Max fejében egy sorsfordító pillanat erejéig ténylegesen megfordul, hogy most szépen úgy tesz, mintha nem hallott, illetve látott volna semmit, és elsétál, hiszen, még mindig egy sikátorban tartózkodik, és épp most köszönt rá egy, az első benyomások alapján teljesen kiismerhetetlen és különös módon hideg srác. A józan ész azt diktálja, hogy maximum egy sajnálkozást kifejező sablondumát kellene lenyomnia, de túlteng benne az az ösztön, esetleg kíváncsiság, amik miatt a filmek idióta főhőseit forró vasalóval pofozná fel, ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy életük baklövését készülnek elkövetni. Nos, igen, olyan érzése van, ha kívülállóként kellene önmagát néznie, lenyomna egy belső monológot, amiben a vasalóért rimánkodik.
- Ne nézz így, szigorúan számolva ez a harmadik találkozásunk, szóval azt hiszem, engedélyezhetek magamnak egy köszönést – a mély hang most kicsit bizonytalan, ami valahogy idegenül hat. Elvégre határozott arcvonások, fekete ruhák, a minden bizonnyal immár exével való viselkedése – ennek a fazonnak és a bizonytalanságnak még csak köszönőviszonyban se kellene lenniük.
- Persze, persze – motyog az orra alatt Max, és az ujjaival szórakozottan csavargatja a fülhallgató zsinórját. Elképzelése sincs arról, miért köszönt neki Chris, de a tudatalattija készségesen feldob egy majdnem elfeledett történetet, amit még hosszú hónapokkal ezelőtt Felixtől hallott, amiben természetesen szerepet kap egy jól szituált pszichopata és egy minden bizonnyal takaros, ámbár sötét sikátor.
- Ne légy paranoiás, erre lakok – füllent egy aprót Chris, és máris Max mellé ér, aki még mindig ugyanúgy szobrozik, mint amikor megpillantotta őt.
Max erre bólint, aztán a fülhallgatóval együtt elsüllyeszti a zsebében a kezét. Akármennyire is imád zenét hallgatni, nem fogja úgy elvágni magát a külvilágtól, hogy egy idegen battyog mögötte. Elfordul Christől – aki mellesleg olyan képet vág, mint aki mindjárt megérti az univerzum működését –, és se nem lassú, se nem gyors sétával elindul, legyőzve az erős késztetést, hogy percenként hátrapillantson.
Chris gyors elhatározásra jut – hiszen most vagy soha, lehet, nem is lesz több alkalma, hogy szóba elegyedjen a fiúval –, szapora léptekkel utoléri Maxet, és fecsegni kezd mindenféléről, ami csak az eszébe jut. Valamiféle kőbe vésetlen szabályhoz alkalmazkodva dicsérni kezdi a tiszta márciusi estét, majd megjegyzi, hogy milyen különös, mert az egyik háznak nem alul, hanem felül van néhány rács az ablakán. Max csak bólogat, feszülten válaszolgat, és azon kezd el töprengeni, hogy vajon be van-e állva a srác. Egy örökkévalóságnak tűnő tíz perccel később Max megáll az előtt a társasház előtt, amelyikben lakik, így kiérdemel Christől egy kérdő pillantást, akinek időközben valahogy kiment a fejéből, hogy elvileg ő is hazafelé igyekszik.
- Izé, gondolom, te nem itt laksz – mutat a háta mögött teljes gondozatlanságában pompázó narancssárga épületre Max.
- Mi? – Kérdez vissza értetlenül Chris
- Na, jó, mi a francért követtél? Bármikor kihívhatom a zsarukat. Főleg, ha nem kotródsz el, vagy nem mondasz valami nyomós indokot az elmúlt negyed órára.
Blöfföl – ez az első, ami beugrik Chrisnek. Ő maga se tudja, miért ennyire biztos ebben, de egy pillanatig se hiszi el a fenyegetést. Olyan ez, mint amikor a kisgyerekeket azzal ijesztgetik a felnőttek, ha nem mos rendesen fogat, kiesnek a fogai; kezdjük ott, hogy mindegy, mit csinál egy három éves kölyök, mindenhogyan búcsút kell majd mondania a szájában lévő tejfogaknak.
Ehhez a dumához nem ártana, ha úgy néznék ki, mint egy veterán – morfondírozik Max, és ráébred arra, hogy ezentúl nem kellene ilyeneket mondania, ha egyszer az a típus, aki jobban szereti elhúzni a csíkot az ilyen helyzetekben.
- Ne nézz annyira idiótának, rendben? – Adja meg magát azért Chris. Kivételesen teljesen őszintének néz ki, ahogy nagyra nyílt, kék szemekkel, hófehér bőrrel, maga elé emelt karokkal beszél.
Max nem válaszol, nincsen jópofizós kedvében, csupán felvonja az egyik szemöldökét – illetve felvonná, ha tudná külön-külön mozgatni a kettőt, így csak egy olyan arckifejezést képes kivitelezni, ami valahol félúton van a csodálkozás és a lesajnálás között.
- Tudod, van egy projektem – Chris lassan kezd el beszélni, és tőle teljesen szokatlanul minden egyes kiejtendő szót alaposan átgondol, nehogy nagyobbat füllentsen a kelleténél. Néha nem kifizetődő, ha az embernek túl nagy fantáziája van, ezt elég hamar megtanulta, ugyanis kisebb korában az anyukája nem akarta elhinni, hogy a nadrágjai azért lesznek folyton lyukasak a térdénél, mert egy útonálló csak úgy engedi át a hídon, ha megnézheti, nincs-e a térdkalácsa véletlenül aranyból.
- Öreg néniket kísérsz haza, de rövidlátó vagy, és nem tűnik fel, ha a néni valójában egy tizenkilenc éves srác? – Morog Max, aki zavartan hátrapillant a válla fölött, amikor rájön, mi is csúszott ki a száján. Szívesen elszublimálna a ház falának a túloldalára még akkor is, ha az egyik idegesítő lakó tusol éppen. Soha nem volt vicces kölyök, a poénjai mindig nyakatekertek és szurkálódóak voltak – mint most is.
- Esetleg legközelebb – legyint Chris. – Na, de az van, hogy a suliba le kellene adnom néhány képet, és még nem találtam modellt. Nem kérnék meg így senkit se, de olyan rohadtul vászonra való vagy, és esküszöm, igyekeztem elkerülni ezt az irreális beszélgetést, de baszki, a fejből rajzolás befuccsolt – amint elrugaszkodhat a szívességkérés mesei elemeitől, előtör belőle a szenvedélyes és zavart művész, akinek mindene az, hogy a képzeletében élő dolgokat a lehető legtökéletesebben adja vissza.
Chris Whitehall akkor a legőszintébb és legelemibb, amikor festékekkel és ecsetekkel van körülvéve – ha az ember ilyenkor beszél vele, még az önzés rút leplét is képes ledobni magáról. Ezt persze ő nem tudja magáról, ahogy azt se, hogy akkor is hasonló a hatás, amikor egy ötletéről beszél, így tovább fecseg a megilletődött Maxnek arról, hogy modell nélkül milyen élettelen a kép, ha valakiről mintázva van a vásznon megtestesülő személy.
- És csak annyit szeretnék kérni, ha nem nagy probléma, esküszöm, nem vagyok sorozatgyilkos, hogy állj nekem modellt néhány rajzhoz. Nem nagy dolog, csak kicsit mozdulatlannak kell lenned – a mondandóját a siker reményében megkoronázza egy mosollyal; habár furcsamód ő azok közé az emberek közé tartozik, akiknek jól áll a szigorú nézés, a homlokráncolás, a fintorgás, a megilletődött pislogás, de a mosolygás olyan különös jelenség, ha az ember meglátja, zavar fogja el.
Max a kivételek közé tartozik – szigorúan csak azért, hogy erősítse a szabályt –, mert azon kívül, hogy átfut egy olyan gondolat a fején, ami Chris tényszerű szépségére vonatkozik, nem történik sok minden, már ami a mosolyt illeti.
- Légyszí – teszi még hozzá, amikor hosszú, idegtépő másodpercekkel később se kap választ.
- Mi lenne, ha ezt megbeszélnénk, miután alszok rá egyet? – Kérdi Max színtiszta döbbenettel, mire Chris kelletlenül ugyan, de bólint.
Telefonszámot cserélnek, majd Max könnyes búcsú nélkül elsiet, hogy végre valahára véget érjen ez a különös este.
Mégis mi a francot takar az, ha valaki rohadtul vászonra való? – Ezen morfondírozik Max, miközben szerencsétlenkedik egy sort a kulccsal. Mikor végre sikerül bejutnia a lakásba, kelletlenül kostatálja, hogy az asztalon álló, „majd egyszer elmosogatom” címszóra hallgató tálakból és evőeszközökből álló halom eltűnt, ami egyet jelent azzal, hogy ma tért vissza Felix a családjától.
- Helló! – Kiáltja el magát, és erősen reménykedik abban, ha gyorsan megkérdezi, milyen volt odahaza, Felix majd elfelejti, milyen volt hazaérni úgy, hogy az egyhetes távollétében Max vendége legfeljebb egy tornádó lehetett, ami felforgatta az egész házat.


következő ⏩ (hamarosan)          

2 megjegyzés:

  1. Bocsi tudom én is kértem,hogy folytasd és nagyon szívesen olvasom is! Csak elég ritkán jutok géphez,mert a melo,tanulás stb! Na de nem panaszkodás vagy mentség miatt írom,csak azért ha nem azonnal írok attól még nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra,mert nagyon klassz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek nagyon örülök, és köszönöm, hogy ennek ellenére mégis írtál néhány sort! <3
      xx

      Törlés