Először is hálálkodok egy sort a hozzászólások miatt --- wow.
Másodszor jó olvasást kívánok, remélem, tetszeni fog, meg minden --- khm.
...mert nagyon úgy fest, hogy szakítani akkor se egyszerű, ha a lány csak az exmúzsa...
A tetőtől talpig feketébe öltözött fiú még egy utolsó pillantást vet a tükörképére és megállapítja, hogy pontosan ugyanúgy néz ki, mint máskor, leszámítva a haját, ami a szokásos kócossága helyett most puhán, kicsit sündisznószerűen díszeleg a fején. Miközben lesiet a lépcsőkön – két emeletért felesleges várnia a liftre –, bekap egy mentolos cukorkát, és azon gondolkodik, hogy vajon sikerült-e eltüntetnie az alkarjáról a festékfoltokat, vagy pedig ismét kínos pillanatok tömkelege vár majd rá, ha leveszi a felsőjét, ami egyelőre takarja a kérdéses területet. Végül arra jut, hogy majd elválik, felesleges ilyesmin előre rágódni.
Amint kilép a lépcsőház ajtaján,
megpillantja Carát, akinek a bosszús ábrázatából kiindulva arra következtet, hogy az „öt
perc múlva lent leszek, de komolyan”, nem öt perc volt. Chris elfojt egy
sóhajt, miközben átszeli a kis udvart, és igyekszik a lehető legmegnyerőbb
mosolyát rávillantani a lányra.
- Helló, szépségem! – Köszön
szórakozottan, és nem foglalkozva a randipartnere szája sarkában megbújó
rosszallással, átkarolja a vékony derekát.
- Szia, Chris – felel Cara, majd a
szokásos, andalgásra hasonlító sétájuk közben egy látványos mozdulattal
előveszi a telefonját, hogy megnézze az időt. – Most csak tizenkét percet
késtél, pedig nálad találkoztunk – mondja mintegy mellékes megjegyzésként, de
mindketten tudják, hogy ez egy szemrehányás. Kár, hogy Christ teljesen hidegen
hagyja a dolog, csupán megvonja a vállát, és az orra alatt motyog valamit a fél
sikerről.
Nos, igen, ők ketten nem az a
könyvbeillő álompáros, de még egy viharos hollywoodi kapcsolatnak se illene be
az, amit a randizgatásaik alkalmával lerendeznek. Egy kívülálló – sőt, néhányan
még a közös ismerőseik közül is – azt vallaná róluk, hogy egész biztosan az
öltözködési stílusuk az, ami összehozta őket, ezzel pedig nem is lőne nagyon
mellé, ugyanis a megismerkedésük valóban úgy zajlott, hogy mindkettejük szeme
megakadt a másik feketébe bújtatott alakján. A gond nem itt van, hanem ott,
hogy nincs is nagyon más, ami valamiféle kapcsot biztosítana a lány és a fiú
között.
A tíz perces séta alatt, amíg odaérnek
a ma esti randevúra választott kínai étteremhez, szinte nem is beszélnek, az
összesimuló testük felér egy hazugsággal, és mindketten fellélegeznek, amikor
végre helyet foglalnak, és elválasztja őket az egész asztal. Egyikőjük se
tudja, miért vannak még együtt, de se Chris, se Cara nem forgat a fejében
terveket szakításról. Kicsit olyan ez, amikor az egymásból már rég kiszeretett
és kiábrándult negyven-ötvenéves emberek együtt maradnak, pusztán megszokásból
és kényelemből.
- Milyen volt a heted? – Érdeklődik
Cara, miután rendeltek a vörös hajú pincértől, akin Chris jól észrevehetően
akarva-akaratlanul rajt felejti a tekintetét.
- Nem rossz – motyog a fiú, és lustán
az asztalra könyököl, enyhén jobbra ferdítve a gerincoszlopát. Nem az az ember,
akit túlságosan izgat az, hogy mit gondolnak róla mások, így szinte
természetesnek veszi, hogy az etikettre is fittyet hányhat. – És neked? –
Kérdez vissza, mert hirtelen eszébe jut, hogy ez nem egy vallatás, tehát neki
is elő kéne segíteni a beszélgetés továbbgördítését.
- Csak a szokásos – legyint a szőke
hajkoronával és angyali arcvonásokkal megáldott lány a tökéletesre manikűrözött
körmeivel. – Egy casting itt, egy casting ott, szerdán meg volt egy buli.
- Á, az tök jó – válaszol Chris, aki
még kevesebb lelkesedést tanúsít a barátnője modellkarrierje iránt, mint
általában. Nem tudja, miért, de a ruganyosan, mégis összeszedetlenül mozgó
vörös pincérről alig tudja levenni a pillantását, fejben már olyan képekhez
hasonlítja, mint a sivatagi naplemente, és az Antarktisz jeges vidéke fölött
végbemenő csillaghullás, esetleg a pirosban és narancssárgában úszó tűzijáték a
sötét, éjszakai ég vásznán.
- Igen, majd a jövő héten értesítenek,
ha megkapom valamelyik munkát – ereszt meg Cara egy félmosolyt. Bántja, hogy
Chris ennyire semmibe veszi, de a majdnem fél éves kapcsolatuk alatt még nem
sikerült betörnie annyira a fiút, hogy önmagán és egy-egy erős impulzuson kívül
másba is szerelembe tudjon esni. Mert akármilyen kiábrándító is, ez az igazság
– Chris Whitehallnak még Cara is csak egy sötét, mégis fényes jelenés, akit
pillanatnyilag érdemesnek tart arra, hogy egy kis időt pazaroljon rá, mielőtt
továbbállna a következő káprázathoz. A fiú persze erről mit sem tud, ez egy
olyan alapvető tulajdonsága, amiről lehetetlenség volna felvilágosítani, és ha
valaki bátorkodna megtenni, biztosan csak egy hitetlenkedő kacajt kapna
válaszul.
- Biztos megkapsz párat, gyönyörű vagy
– a szavak mindenféle lelkesedés nélkül hagyják el a fiú száját, egyszerű tényt
közöl. A lány nem is fárad azzal, hogy megköszönje a kedveskedést – már ha ezt
annak lehet nevezni.
- Figyelj, Chris, lenne egy fontos
dolog, amiről szerettem volna beszélni veled – fog bele egy mély sóhaj után
Cara, és reménykedik abban, hogy a barátjából kivételesen előtör majd némi
nemeslelkűség. Addig szuggerálja a még mindig könyöklő Christ, amíg az
kelletlenül ugyan, de fel nem egyenesedik, és rá nem emeli kék, furcsamód
zaklatott pillantását. A lány a fiú keze felé nyúl, hogy megfogja, de az – csak
a hülye nem jönne rá, hogy direkt – a feketére festett körmökben végződő ujjait
gyorsan a pohara köré fonja. Cara lenyel egy feltörni készülő bosszús sóhajt,
és helyette ismét rápillant az órájára, most azért, hogy a rendelésük holléte
és késedelme végett elégedetlenkedjen egy sort.
- Mi az, Cara? – Vonja fel az egyik
természetesen dús, a mai divatnak épp megfelelően szép formájú szemöldökét
Chris.
- Tudod, a nővérem meghalt – a lány
hangja egy kicsit megremeg, mint mindig, amikor az alig egy hónapja
bekövetkezett tragédiáról kell beszélnie, de Chris a kíváncsiságon kívül továbbra
sem tanúsít más érzelmet –, és nagyon úgy néz ki, hogy én leszek a kislánya
gyámja.
- Mert?
- Istenem, Chris, ez a reakció még
tőled is… még tőled is… – nem tudja egy olyan szóval se jellemezni, amivel
könnyedén le tudná festeni a fiú semlegességét, helyette pótcselekvés gyanánt
az asztal hófehér abroszára emeli a táskáját, majd kivesz belőle egy
zsebkendőt, amit egyelőre csak a jobbjában tart. Nem fér a fejébe, hogyan lehet
valaki akkora két lábon járó szerencsés szerencsétlenség – egy valóságos
ellentmondás –, mint Chris.
- Miért te leszel a gyámja? És ez miért
ilyen fontos? – Köti az ebet a karóhoz Chris, és úgy néz a barátnőjére, mintha
egyáltalán nem ismerné. A pincér pont ebben a pillanatban ér az asztalukhoz,
amire nem tudja letenni a rendelt ételeket, ugyanis a vendégek nem veszik őt
észre, a cuccaikhoz nyúlni pedig nem szeretne, így kissé szerencsétlenül
ácsorog, egyre csak köszörülve a torkát.
- Mondjuk azért, mert az a faszfej, aki
felcsinálta, lelépett?
- Logikus – hagyja rá Chris vállat
vonva.
- Tényleg ennyire nehezedre esne, ha
önmagadon kívül mással is törődnöd kellene? Egy hónapja játsszuk ezt az idióta
macska-egér játékot, ami abból áll, hogy te lehetetlenebbnél lehetetlenebb kifogásokkal
lemondod a találkáink kétharmadát, én pedig lassan úgy érzem magamat, mint aki
egy álomkép után lohol.
- Mit vársz tőlem, Cara? Csak
randizgatunk, nem? Tök jó, hogy lesz egy fogadott lányod, hurrá – mormog
kelletlenül Chris.
A pincér egyszer-kétszer szól a vitázó
vendégeknek, de továbbra se veszi észre egyik se, hogy hallgatóságuk lenne –
aki mellesleg szívesen süllyedne el ahelyett, hogy akaratán kívül is
figyelemmel kísérje ezt a beszélgetést.
- Azt hittem, örülni fogsz neki, vagy
legalább elgondolkodsz egy kicsit – a lány tőle teljesen szokatlan módon
engedi, hogy a csalódottság megrepessze a tökéletesség álcáját, amitől Chrisnek
is megjön kicsit az esze, és végre minden idegszálával rá koncentrál, de még
mindig fogalma sincs, mit vár tőle Cara. – Arról, hogy a kapcsolatunkat kicsit
komolyabbra is vehetnénk, vagy valami ilyesmi – ad magyarázatot a lány szinte
félénken, Chrisbe pedig villámcsapásként vág bele a felismerés, hogy miről is
van szó.
- Komolyabbra, mint például a te fogadott
lányod – mered a lány feszengésről árulkodó arcára, a hangja pedig mindenféle
érzelemtől mentes. Cara nem szereti, amikor Chris így viselkedik vele, ilyenkor
soha nem tudja, hogy vajon mi jár a fejében, vagy, hogy mire kellene
felkészítenie magát lelkiekben. A fiúnak van egy olyan irigylésre méltó – na
meg idegesítő – képessége, hogy akkor és az elől zárkózik el teljesen, amikor
és akitől csak akar. Cara csak egy aprót biccent, nem mer levegőt se venni,
sejti a kitörni készülő katasztrófát. Hogy lehetett akkora idióta, hogy erre a
találkára egy nyilvános helyen akart sort keríteni!
- Rendben, én nem kérek belőle –
jelenti ki fájdalmas higgadtsággal a fiú, de belül pánikot érez, mielőbb haza
szeretne menekülni, elbújni a világ elől, és egyedül festegetni a hálószobából
átalakított dolgozószobájában. – Mármint a kislányból. Vagy a komolyabb
dolgokból. Belőled.
A pincér alig bírja ki, hogy el ne
nevesse magát kínjában, annyira röhejes a srác – ahogy beszél, amit beszél, és
hogy valóban csak önmagával törődik.
- Most komolyan? – Hitetlenkedik Cara,
nem akarja, sőt nem is tudja felfogni, hogy Chris képes őt ilyen egyszerűen
félredobni. Nem, nem csak félre, hanem eldobni. – Ennyit jelentett neked az
elmúlt fél év?
- Nem, hanem ennyire nincs szükségem
egy hároméves kislányra, és elköteleződésre egy ilyen kapcsolatban.
- Milyen kapcsolatban? – Kérdezi
kihívóan a lány, minden mindegy alapon.
- Olyanban, ahol az egyik félnek egész
biztosan nincsenek érzelmei – hadar ingerülten Chris.
Néhány pillanatig tökéletes a csend
kettejük között, mintha egy buborékban léteznének, egyikőjük se hallja a
körülöttük továbbra is zavartalanul cseverésző, eszegető embereket. A fiú csak
most döbben rá, mit mondott; a lány igyekszik odázni azt a momentumot, amikor a
valóság teljes súlya rászakad, így nem néz a vele szemben ülő, tágra nyílt
szemű Chrisre. Mit is lehetne felelni egy ilyen alattomosan őszinte, minden
ábrándképet összetörő vallomásra? Még ha nem is – volt – a kapcsolatuk
mesekönyvbe illő, Cara azért reménykedett abban, hogy a srác majd megtérül, és
minden happy enddel végződik majd.
- Elnézést, kisasszony, letehetném az
ételt? Útban van a táskája – választja az egész vitát végighallgató pincér ezt
a pillanatot arra, hogy talán végre sikeresen felhívja magára a vendégek figyelmét.
Ez sikerül is neki, két zavart szempár tapad rá, de a lány legalább bólint, és
remegő kezekkel a táska felé nyúl.
- Oké, nekem ennyi elég volt – Chris
hangja a lánynak olyan, mintha a víz alól szólna, míg Max minden egyes szót
tisztán hall. Még a fiú mozdulatait is teljesen máshogy vélik látni; Cara
darabosnak és lomhának, Max pedig frusztrált energiával teltnek. – Sajnálom,
Cara, de ezt a vacsorát, ha szeretnéd, fejezd be egyedül, elment az étvágyam –
azzal már tolja is hátra a székét, hogy felkeljen.
- Chris! – Nyög a lány végső
elkeseredettségében, de ennyi, mást képtelen kiejteni a száján. Nem a szerető
barátnő mintaképe, de egy ilyen incidens még őt is felkavarja, pedig nagy
valószínűséggel inkább szerelmes a barátja külsejébe, mintsem a személyiségébe.
- Ne aggódj, kifizetem – legyint a fiú
lazán, mintha más nem is számítana.
- Itt nem erről van szó, ugye tudod?
A fojtott hangú, mélységes
csalódottsággal átitatott kérdés megtorpanásra és elgondolkodásra készteti
Christ. A pincér egyhelyben, idegesen toporog, mert a lány ugyan kinyúlt a
táskáért, mégse vette el, és most ismételten a felesleges fül- és szemtanú
szerepét játssza, miközben már rég más asztaloknál kellene ügyködnie.
- Persze – felel kisvártatva Chris –,
de ha nem az enyém a gyerek, nem vágyok akkora felelősségre, mint egy család.
Remélem, megleszel nélkülem is, szívecském.
- Te idióta, érzéketlen állat, remélem,
elbasz egy kamion – sziszeg kígyó módjára, eltorzult arccal a lány, és egy
tornádó sebességével felkel, majd ruganyos, futásra hajazó léptekkel elhagyja
az éttermet.
Chris a szájába harapva bólint, mintegy
elfogadva azt, hogy talán mindenkinek jobb lenne, ha az immár exbarátnője
szavai valósággá válnának. Lehet, hogy csak a kezdeti sokk miatt, de nem érez
semmit a nyomorultságon kívül. Egy ideje sejti, hogy az a kezdeti rajongás, ami
a lány karjai felé lökte őt, eltűnt, de hogy ennyire, arról mindeddig fogalma se
volt. Jelen pillanatban semmire se vágyik jobban annál, minthogy bezárkózzon
egy üres vászonnal a dolgozószobájába, majd a lehető legtöbb időt töltse el a
társaságában, miközben elpanaszolja a benne dúló érzelmi vihar aggasztó hiányát
a legjobb barátnőjének, Yasminnak.
- Hű – nyög Max halkan, ahogy
feldolgozza az elcsépelt, drámai vitát, ami szerencsére már véget ért. Chris
ráemeli a pillantását, a kék tekintet lágy szellő módjára szinte végigsimít a
fiún, de semmi több, úgy áll az asztal mellett, mint egy érinthetetlen és
elérhetetlen, szépséges szobor.
- Most mondd azt, hogy nem cselekedtem
józan férfi módjára. És különben is, kezdem azt hinni, hogy Cara nem volt több
egy szemrevaló múzsánál, ha szabad ilyet mondani a huszonegyedik században. Tudtad, hogy modellkedik? Különben is, ki az az őrült,
aki belement volna ebbe az eleve halálra ítélt, játsszunk papás-mamást dologba?
- Legalább őszinte vagy – jegyzi meg halványan mosolyogva Max, habár nem egészen biztos abban, hogy ez a különös fiú valóban hozzá beszél. Lehet, hogy azoknak a táborát erősíti, akik csak simán szeretik hallatni a hangjukat, de feleletre nem várnak.
- Legalább őszinte vagy – jegyzi meg halványan mosolyogva Max, habár nem egészen biztos abban, hogy ez a különös fiú valóban hozzá beszél. Lehet, hogy azoknak a táborát erősíti, akik csak simán szeretik hallatni a hangjukat, de feleletre nem várnak.
- Azt mondod? – Kérdez vissza egyszerre
vidáman és szomorúan Chris. Legalábbis Max így látja, de ő maga is képtelen
lenne megmondani, miért érez így.
- Igen – bólint a pincér, aki már előre
hallani véli a főnöke ingerült szavait, amiért ma se dolgozott valami
hatékonyan. – Nem keltesz hiú ábrándokat, ez pedig annak ellenére is
értékelendő, hogy közben… – a hangja elhal, tétován nyel egyet. Mégiscsak egy
vendéggel beszélget, vajon szabad ezt így, már-már bizalmasan?
- Közben?
- Közben összetörted szegény lányt –
sóhajt végül Max. Legnagyobb meglepetésére Chris nem sértődik meg, hanem
elneveti magát. Igaz, nem szívből jövő kacaj ez, hanem rövid és éles, de akkor
is megdöbbentő.
- Nem ismered őt – mondja
szórakozottan. – Nem azért szaladt el, mert képletesen, de keresztülsétáltam a
szívén, hanem mert nem bírta se az egója, se az önbecsülése azt, hogy így ért
véget a szerelmünk – az utolsó szót hitetlenkedve, enyhe fintorral az arcán
ejti ki. Egyre inkább biztos abban, hogy a kapcsolatukat a szépség iránti közös
vonzalmuk határozta meg, és habár mindketten hűségesek voltak, nem volt
közöttük egy pillanatig se eget rengető érzelem.
Max végképp nem tudja, hogy mit
felelhetne erre, csak bólogat. Szinte már el is feledkezett az időtlen idők óta
kezében tartott tányérokról, csak arra bír gondolni, hogyan tud valaki olyan
hideg és rémes kapcsolatban élni, mint amilyenről az imént hallott;
elborzasztó.
- Maximillian!
Ugyan csak a vörös pincérhez intézték
az ideges vakkantást, Chris is ugyanúgy a hang irányába fordul. Mindkettejük
tekintete megállapodik a szigorú külsejű, körülbelül nyolc kiló, ízléstelen
sminket viselő, sovány és alacsony nőn.
- Khm, igen? – Max igyekszik megőrizni
a lélekjelenlétét, de hiába, Charlotte-tól mindig borsózik a háta.
- Meddig akarsz még itt ácsorogni?
Különben is, az elmúlt negyed órában szép kavarodást okoztál, jó lenne, ha
megerőltetnéd egy kicsit magadat, és tényleg dolgoznál – Charlotte szavai
élesek, Max pedig magában hálát ad Chrisnek, amiért kellően közel van hozzájuk
ahhoz, hogy a nő csak ennyit mondhasson, mert mégiscsak képes kulturáltan
viselkedni mindenki, ha egy ismeretlen személy is jelen van.
- Rendben – motyog a fiú, mire a nő
bólint, és még egy szigorú pillantást vet az alkalmazottjára, mielőtt ugyanolyan
vehemenciával elvonulna, mint amilyennel érkezett.
- Akkor azt hiszem, ez itt mind pocsékba megy – mutat az ételre Chris egy feszült mosollyal, majd kifizeti a rendelést. Jókora borravalót ad, amiért később akaratlanul is bajba sodorja a pincért – ugyanis Charlotte szerint nem dolgozott meg érte –, aztán vissza se nézve távozik az étteremből.
- Akkor azt hiszem, ez itt mind pocsékba megy – mutat az ételre Chris egy feszült mosollyal, majd kifizeti a rendelést. Jókora borravalót ad, amiért később akaratlanul is bajba sodorja a pincért – ugyanis Charlotte szerint nem dolgozott meg érte –, aztán vissza se nézve távozik az étteremből.
Hála az Istennek, hogy nem ment bele. Bármennyire is meglepő, de én is egyet értek Chris-szel. Nem kötelessége felnevelni egy gyereket, ami nem is az övé. Én sem tenném, az szent.
VálaszTörlésAmúgy nem tudom, nekem tökre bejön a személyisége. A való életben tuti, agyvérzést kapnék tőle, de így olvasva inkább vicces. Maxel összeillenek, komolyan. De most Max komolyan vörös hajú? 😱😱 Akkor Chris? Szöszke, vagy barna, esetleg egyveleg? (bocs, ha ke volt írva, be vagyok zsongva, tudod)
Szóval úgy összegezvén; én utálom Carat, a valóéletben is. Nem tehetek róla, irritál, főleg ebben a történetben, de a két srácért odavagyoook. Mikor jönnek már össze? 😭😭
Amúgy direkt hagytad ki az én kommentem válaszát?
Várom a kövit! (meg egy kicsi reménnyel még téged a Színjátékra [már a Children of the darkra nem is], szóval ja. Inkább nem is fűzök hozzá mást)
xxLexa
Heh, akkor jó, hogy te is meg én is szimpatizálunk Chrisszel.^^ Egeeen, a való életben olyan felpofoznivaló lenne. oO
TörlésChris feketésbarnássötéthajú, szerintem még nem írtam bele, h o p p á. Valahogy kimaradt, olyan egyértelmű nekem, hogyan néznek ki.
Ó, jaj, pedig Miss Delevingne egy sunshine, semmi rosszat nem tett, kiáll az egyenlőségért - minden tekintetben -, hatalmas projektjei vannak, nem egy buta modell, aki a szépségéből akar csak megélni - mint pölö inkább nem mondok példát. DE AMÚGY Ő NEM A DELEVINGNE. :D
Azt hittem válaszoltam, repülöööök vissza.
Mindkettőre várhatsz határozatlan időn belül, Lexa. Attól még, hogy kicsit elnapolom a dolgot, el fogom olvasni mindkettőt, mert érdekel. <3 <3 <3
xx
Jaaaa, jó van, csak annyira emlékszem, hogy egyszer kiírtad, szeretnél írni olyat, amiben Cara is benne van.
TörlésNem azért, csam nem akartam szentbeszédet tartani arról, hogy már rendesen hiányollak. 😂😂😂