A fiú, aki meg akar halni - 1.

Először is hálálkodok egy sort a hozzászólások miatt --- wow.

Másodszor jó olvasást kívánok, remélem, tetszeni fog, meg minden --- khm.

          ⏪ előző

1.

...mert nagyon úgy fest, hogy szakítani akkor se egyszerű, ha a lány csak az exmúzsa...

A tetőtől talpig feketébe öltözött fiú még egy utolsó pillantást vet a tükörképére és megállapítja, hogy pontosan ugyanúgy néz ki, mint máskor, leszámítva a haját, ami a szokásos kócossága helyett most puhán, kicsit sündisznószerűen díszeleg a fején. Miközben lesiet a lépcsőkön – két emeletért felesleges várnia a liftre –, bekap egy mentolos cukorkát, és azon gondolkodik, hogy vajon sikerült-e eltüntetnie az alkarjáról a festékfoltokat, vagy pedig ismét kínos pillanatok tömkelege vár majd rá, ha leveszi a felsőjét, ami egyelőre takarja a kérdéses területet. Végül arra jut, hogy majd elválik, felesleges ilyesmin előre rágódni.

Amint kilép a lépcsőház ajtaján, megpillantja Carát, akinek a bosszús ábrázatából kiindulva arra következtet, hogy az „öt perc múlva lent leszek, de komolyan”, nem öt perc volt. Chris elfojt egy sóhajt, miközben átszeli a kis udvart, és igyekszik a lehető legmegnyerőbb mosolyát rávillantani a lányra.

- Helló, szépségem! – Köszön szórakozottan, és nem foglalkozva a randipartnere szája sarkában megbújó rosszallással, átkarolja a vékony derekát.

- Szia, Chris – felel Cara, majd a szokásos, andalgásra hasonlító sétájuk közben egy látványos mozdulattal előveszi a telefonját, hogy megnézze az időt. – Most csak tizenkét percet késtél, pedig nálad találkoztunk – mondja mintegy mellékes megjegyzésként, de mindketten tudják, hogy ez egy szemrehányás. Kár, hogy Christ teljesen hidegen hagyja a dolog, csupán megvonja a vállát, és az orra alatt motyog valamit a fél sikerről.

Nos, igen, ők ketten nem az a könyvbeillő álompáros, de még egy viharos hollywoodi kapcsolatnak se illene be az, amit a randizgatásaik alkalmával lerendeznek. Egy kívülálló – sőt, néhányan még a közös ismerőseik közül is – azt vallaná róluk, hogy egész biztosan az öltözködési stílusuk az, ami összehozta őket, ezzel pedig nem is lőne nagyon mellé, ugyanis a megismerkedésük valóban úgy zajlott, hogy mindkettejük szeme megakadt a másik feketébe bújtatott alakján. A gond nem itt van, hanem ott, hogy nincs is nagyon más, ami valamiféle kapcsot biztosítana a lány és a fiú között.

A tíz perces séta alatt, amíg odaérnek a ma esti randevúra választott kínai étteremhez, szinte nem is beszélnek, az összesimuló testük felér egy hazugsággal, és mindketten fellélegeznek, amikor végre helyet foglalnak, és elválasztja őket az egész asztal. Egyikőjük se tudja, miért vannak még együtt, de se Chris, se Cara nem forgat a fejében terveket szakításról. Kicsit olyan ez, amikor az egymásból már rég kiszeretett és kiábrándult negyven-ötvenéves emberek együtt maradnak, pusztán megszokásból és kényelemből.

- Milyen volt a heted? – Érdeklődik Cara, miután rendeltek a vörös hajú pincértől, akin Chris jól észrevehetően akarva-akaratlanul rajt felejti a tekintetét.

- Nem rossz – motyog a fiú, és lustán az asztalra könyököl, enyhén jobbra ferdítve a gerincoszlopát. Nem az az ember, akit túlságosan izgat az, hogy mit gondolnak róla mások, így szinte természetesnek veszi, hogy az etikettre is fittyet hányhat. – És neked? – Kérdez vissza, mert hirtelen eszébe jut, hogy ez nem egy vallatás, tehát neki is elő kéne segíteni a beszélgetés továbbgördítését.

- Csak a szokásos – legyint a szőke hajkoronával és angyali arcvonásokkal megáldott lány a tökéletesre manikűrözött körmeivel. – Egy casting itt, egy casting ott, szerdán meg volt egy buli.

- Á, az tök jó – válaszol Chris, aki még kevesebb lelkesedést tanúsít a barátnője modellkarrierje iránt, mint általában. Nem tudja, miért, de a ruganyosan, mégis összeszedetlenül mozgó vörös pincérről alig tudja levenni a pillantását, fejben már olyan képekhez hasonlítja, mint a sivatagi naplemente, és az Antarktisz jeges vidéke fölött végbemenő csillaghullás, esetleg a pirosban és narancssárgában úszó tűzijáték a sötét, éjszakai ég vásznán.

- Igen, majd a jövő héten értesítenek, ha megkapom valamelyik munkát – ereszt meg Cara egy félmosolyt. Bántja, hogy Chris ennyire semmibe veszi, de a majdnem fél éves kapcsolatuk alatt még nem sikerült betörnie annyira a fiút, hogy önmagán és egy-egy erős impulzuson kívül másba is szerelembe tudjon esni. Mert akármilyen kiábrándító is, ez az igazság – Chris Whitehallnak még Cara is csak egy sötét, mégis fényes jelenés, akit pillanatnyilag érdemesnek tart arra, hogy egy kis időt pazaroljon rá, mielőtt továbbállna a következő káprázathoz. A fiú persze erről mit sem tud, ez egy olyan alapvető tulajdonsága, amiről lehetetlenség volna felvilágosítani, és ha valaki bátorkodna megtenni, biztosan csak egy hitetlenkedő kacajt kapna válaszul.

- Biztos megkapsz párat, gyönyörű vagy – a szavak mindenféle lelkesedés nélkül hagyják el a fiú száját, egyszerű tényt közöl. A lány nem is fárad azzal, hogy megköszönje a kedveskedést – már ha ezt annak lehet nevezni.

- Figyelj, Chris, lenne egy fontos dolog, amiről szerettem volna beszélni veled – fog bele egy mély sóhaj után Cara, és reménykedik abban, hogy a barátjából kivételesen előtör majd némi nemeslelkűség. Addig szuggerálja a még mindig könyöklő Christ, amíg az kelletlenül ugyan, de fel nem egyenesedik, és rá nem emeli kék, furcsamód zaklatott pillantását. A lány a fiú keze felé nyúl, hogy megfogja, de az – csak a hülye nem jönne rá, hogy direkt – a feketére festett körmökben végződő ujjait gyorsan a pohara köré fonja. Cara lenyel egy feltörni készülő bosszús sóhajt, és helyette ismét rápillant az órájára, most azért, hogy a rendelésük holléte és késedelme végett elégedetlenkedjen egy sort.

- Mi az, Cara? – Vonja fel az egyik természetesen dús, a mai divatnak épp megfelelően szép formájú szemöldökét Chris.

- Tudod, a nővérem meghalt – a lány hangja egy kicsit megremeg, mint mindig, amikor az alig egy hónapja bekövetkezett tragédiáról kell beszélnie, de Chris a kíváncsiságon kívül továbbra sem tanúsít más érzelmet –, és nagyon úgy néz ki, hogy én leszek a kislánya gyámja.

- Mert?

- Istenem, Chris, ez a reakció még tőled is… még tőled is… – nem tudja egy olyan szóval se jellemezni, amivel könnyedén le tudná festeni a fiú semlegességét, helyette pótcselekvés gyanánt az asztal hófehér abroszára emeli a táskáját, majd kivesz belőle egy zsebkendőt, amit egyelőre csak a jobbjában tart. Nem fér a fejébe, hogyan lehet valaki akkora két lábon járó szerencsés szerencsétlenség – egy valóságos ellentmondás –, mint Chris.

- Miért te leszel a gyámja? És ez miért ilyen fontos? – Köti az ebet a karóhoz Chris, és úgy néz a barátnőjére, mintha egyáltalán nem ismerné. A pincér pont ebben a pillanatban ér az asztalukhoz, amire nem tudja letenni a rendelt ételeket, ugyanis a vendégek nem veszik őt észre, a cuccaikhoz nyúlni pedig nem szeretne, így kissé szerencsétlenül ácsorog, egyre csak köszörülve a torkát.

- Mondjuk azért, mert az a faszfej, aki felcsinálta, lelépett?

- Logikus – hagyja rá Chris vállat vonva.

- Tényleg ennyire nehezedre esne, ha önmagadon kívül mással is törődnöd kellene? Egy hónapja játsszuk ezt az idióta macska-egér játékot, ami abból áll, hogy te lehetetlenebbnél lehetetlenebb kifogásokkal lemondod a találkáink kétharmadát, én pedig lassan úgy érzem magamat, mint aki egy álomkép után lohol.

- Mit vársz tőlem, Cara? Csak randizgatunk, nem? Tök jó, hogy lesz egy fogadott lányod, hurrá – mormog kelletlenül Chris.

A pincér egyszer-kétszer szól a vitázó vendégeknek, de továbbra se veszi észre egyik se, hogy hallgatóságuk lenne – aki mellesleg szívesen süllyedne el ahelyett, hogy akaratán kívül is figyelemmel kísérje ezt a beszélgetést.

- Azt hittem, örülni fogsz neki, vagy legalább elgondolkodsz egy kicsit – a lány tőle teljesen szokatlan módon engedi, hogy a csalódottság megrepessze a tökéletesség álcáját, amitől Chrisnek is megjön kicsit az esze, és végre minden idegszálával rá koncentrál, de még mindig fogalma sincs, mit vár tőle Cara. – Arról, hogy a kapcsolatunkat kicsit komolyabbra is vehetnénk, vagy valami ilyesmi – ad magyarázatot a lány szinte félénken, Chrisbe pedig villámcsapásként vág bele a felismerés, hogy miről is van szó.

- Komolyabbra, mint például a te fogadott lányod – mered a lány feszengésről árulkodó arcára, a hangja pedig mindenféle érzelemtől mentes. Cara nem szereti, amikor Chris így viselkedik vele, ilyenkor soha nem tudja, hogy vajon mi jár a fejében, vagy, hogy mire kellene felkészítenie magát lelkiekben. A fiúnak van egy olyan irigylésre méltó – na meg idegesítő – képessége, hogy akkor és az elől zárkózik el teljesen, amikor és akitől csak akar. Cara csak egy aprót biccent, nem mer levegőt se venni, sejti a kitörni készülő katasztrófát. Hogy lehetett akkora idióta, hogy erre a találkára egy nyilvános helyen akart sort keríteni!

- Rendben, én nem kérek belőle – jelenti ki fájdalmas higgadtsággal a fiú, de belül pánikot érez, mielőbb haza szeretne menekülni, elbújni a világ elől, és egyedül festegetni a hálószobából átalakított dolgozószobájában. – Mármint a kislányból. Vagy a komolyabb dolgokból. Belőled.

A pincér alig bírja ki, hogy el ne nevesse magát kínjában, annyira röhejes a srác – ahogy beszél, amit beszél, és hogy valóban csak önmagával törődik.

- Most komolyan? – Hitetlenkedik Cara, nem akarja, sőt nem is tudja felfogni, hogy Chris képes őt ilyen egyszerűen félredobni. Nem, nem csak félre, hanem eldobni. – Ennyit jelentett neked az elmúlt fél év?

- Nem, hanem ennyire nincs szükségem egy hároméves kislányra, és elköteleződésre egy ilyen kapcsolatban.

- Milyen kapcsolatban? – Kérdezi kihívóan a lány, minden mindegy alapon.

- Olyanban, ahol az egyik félnek egész biztosan nincsenek érzelmei – hadar ingerülten Chris.

Néhány pillanatig tökéletes a csend kettejük között, mintha egy buborékban léteznének, egyikőjük se hallja a körülöttük továbbra is zavartalanul cseverésző, eszegető embereket. A fiú csak most döbben rá, mit mondott; a lány igyekszik odázni azt a momentumot, amikor a valóság teljes súlya rászakad, így nem néz a vele szemben ülő, tágra nyílt szemű Chrisre. Mit is lehetne felelni egy ilyen alattomosan őszinte, minden ábrándképet összetörő vallomásra? Még ha nem is – volt – a kapcsolatuk mesekönyvbe illő, Cara azért reménykedett abban, hogy a srác majd megtérül, és minden happy enddel végződik majd.

- Elnézést, kisasszony, letehetném az ételt? Útban van a táskája – választja az egész vitát végighallgató pincér ezt a pillanatot arra, hogy talán végre sikeresen felhívja magára a vendégek figyelmét. Ez sikerül is neki, két zavart szempár tapad rá, de a lány legalább bólint, és remegő kezekkel a táska felé nyúl.

- Oké, nekem ennyi elég volt – Chris hangja a lánynak olyan, mintha a víz alól szólna, míg Max minden egyes szót tisztán hall. Még a fiú mozdulatait is teljesen máshogy vélik látni; Cara darabosnak és lomhának, Max pedig frusztrált energiával teltnek. – Sajnálom, Cara, de ezt a vacsorát, ha szeretnéd, fejezd be egyedül, elment az étvágyam – azzal már tolja is hátra a székét, hogy felkeljen.

- Chris! – Nyög a lány végső elkeseredettségében, de ennyi, mást képtelen kiejteni a száján. Nem a szerető barátnő mintaképe, de egy ilyen incidens még őt is felkavarja, pedig nagy valószínűséggel inkább szerelmes a barátja külsejébe, mintsem a személyiségébe.

- Ne aggódj, kifizetem – legyint a fiú lazán, mintha más nem is számítana.

- Itt nem erről van szó, ugye tudod?

A fojtott hangú, mélységes csalódottsággal átitatott kérdés megtorpanásra és elgondolkodásra készteti Christ. A pincér egyhelyben, idegesen toporog, mert a lány ugyan kinyúlt a táskáért, mégse vette el, és most ismételten a felesleges fül- és szemtanú szerepét játssza, miközben már rég más asztaloknál kellene ügyködnie.

- Persze – felel kisvártatva Chris –, de ha nem az enyém a gyerek, nem vágyok akkora felelősségre, mint egy család. Remélem, megleszel nélkülem is, szívecském.

- Te idióta, érzéketlen állat, remélem, elbasz egy kamion – sziszeg kígyó módjára, eltorzult arccal a lány, és egy tornádó sebességével felkel, majd ruganyos, futásra hajazó léptekkel elhagyja az éttermet.

Chris a szájába harapva bólint, mintegy elfogadva azt, hogy talán mindenkinek jobb lenne, ha az immár exbarátnője szavai valósággá válnának. Lehet, hogy csak a kezdeti sokk miatt, de nem érez semmit a nyomorultságon kívül. Egy ideje sejti, hogy az a kezdeti rajongás, ami a lány karjai felé lökte őt, eltűnt, de hogy ennyire, arról mindeddig fogalma se volt. Jelen pillanatban semmire se vágyik jobban annál, minthogy bezárkózzon egy üres vászonnal a dolgozószobájába, majd a lehető legtöbb időt töltse el a társaságában, miközben elpanaszolja a benne dúló érzelmi vihar aggasztó hiányát a legjobb barátnőjének, Yasminnak.

- Hű – nyög Max halkan, ahogy feldolgozza az elcsépelt, drámai vitát, ami szerencsére már véget ért. Chris ráemeli a pillantását, a kék tekintet lágy szellő módjára szinte végigsimít a fiún, de semmi több, úgy áll az asztal mellett, mint egy érinthetetlen és elérhetetlen, szépséges szobor.

- Most mondd azt, hogy nem cselekedtem józan férfi módjára. És különben is, kezdem azt hinni, hogy Cara nem volt több egy szemrevaló múzsánál, ha szabad ilyet mondani a huszonegyedik században. Tudtad, hogy modellkedik? Különben is, ki az az őrült, aki belement volna ebbe az eleve halálra ítélt, játsszunk papás-mamást dologba?
- Legalább őszinte vagy – jegyzi meg halványan mosolyogva Max, habár nem egészen biztos abban, hogy ez a különös fiú valóban hozzá beszél. Lehet, hogy azoknak a táborát erősíti, akik csak simán szeretik hallatni a hangjukat, de feleletre nem várnak.

- Azt mondod? – Kérdez vissza egyszerre vidáman és szomorúan Chris. Legalábbis Max így látja, de ő maga is képtelen lenne megmondani, miért érez így.

- Igen – bólint a pincér, aki már előre hallani véli a főnöke ingerült szavait, amiért ma se dolgozott valami hatékonyan. – Nem keltesz hiú ábrándokat, ez pedig annak ellenére is értékelendő, hogy közben… – a hangja elhal, tétován nyel egyet. Mégiscsak egy vendéggel beszélget, vajon szabad ezt így, már-már bizalmasan?

- Közben?

- Közben összetörted szegény lányt – sóhajt végül Max. Legnagyobb meglepetésére Chris nem sértődik meg, hanem elneveti magát. Igaz, nem szívből jövő kacaj ez, hanem rövid és éles, de akkor is megdöbbentő.

- Nem ismered őt – mondja szórakozottan. – Nem azért szaladt el, mert képletesen, de keresztülsétáltam a szívén, hanem mert nem bírta se az egója, se az önbecsülése azt, hogy így ért véget a szerelmünk – az utolsó szót hitetlenkedve, enyhe fintorral az arcán ejti ki. Egyre inkább biztos abban, hogy a kapcsolatukat a szépség iránti közös vonzalmuk határozta meg, és habár mindketten hűségesek voltak, nem volt közöttük egy pillanatig se eget rengető érzelem.

Max végképp nem tudja, hogy mit felelhetne erre, csak bólogat. Szinte már el is feledkezett az időtlen idők óta kezében tartott tányérokról, csak arra bír gondolni, hogyan tud valaki olyan hideg és rémes kapcsolatban élni, mint amilyenről az imént hallott; elborzasztó.

- Maximillian!

Ugyan csak a vörös pincérhez intézték az ideges vakkantást, Chris is ugyanúgy a hang irányába fordul. Mindkettejük tekintete megállapodik a szigorú külsejű, körülbelül nyolc kiló, ízléstelen sminket viselő, sovány és alacsony nőn.

- Khm, igen? – Max igyekszik megőrizni a lélekjelenlétét, de hiába, Charlotte-tól mindig borsózik a háta.

- Meddig akarsz még itt ácsorogni? Különben is, az elmúlt negyed órában szép kavarodást okoztál, jó lenne, ha megerőltetnéd egy kicsit magadat, és tényleg dolgoznál – Charlotte szavai élesek, Max pedig magában hálát ad Chrisnek, amiért kellően közel van hozzájuk ahhoz, hogy a nő csak ennyit mondhasson, mert mégiscsak képes kulturáltan viselkedni mindenki, ha egy ismeretlen személy is jelen van.

- Rendben – motyog a fiú, mire a nő bólint, és még egy szigorú pillantást vet az alkalmazottjára, mielőtt ugyanolyan vehemenciával elvonulna, mint amilyennel érkezett.
- Akkor azt hiszem, ez itt mind pocsékba megy – mutat az ételre Chris egy feszült mosollyal, majd kifizeti a rendelést. Jókora borravalót ad, amiért később akaratlanul is bajba sodorja a pincért – ugyanis Charlotte szerint nem dolgozott meg érte –, aztán vissza se nézve távozik az étteremből.

következő ⏩