oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. február 5., vasárnap

Várok rád

Üdvözlet mindenkinek, aki erre jár, de tényleg.
Kivételesen nem tudom, mit mondjak, szóval tessék elképzelni egy csövesnek öltözött lányt, aki a laptop előtt vonogatja a vállát - értelemszerűen ez lennék én.
A kis kép most olyan édesen hányadék lett, de a lényeg rajt van.
UI.: AZTA, EZ AZ ELSŐ FANFICEM, AMI NEM LARRY.


   x Gravity Falls
   x elméletileg Billdip, gyakorlatilag tessék beleképzelni
   egész biztos, hogy a második évad után játszódik
   x másfél év alatt sokat lehet változni - utalok itt az ikrek viselkedésére
   x lehet, hogy valaminek az első része, de önmagában is érthető
   x hosszabbnak nevezném a maga tizenhat oldalával
   ZENE ((és csak a zene, nem a klip!))



Az ősz télbe, a tél tavaszba, a tavasz nyárba fordul mind Kaliforniában, mind Gravity Fallsban.
Ám idén nem történik semmi.
Az idő mintha megállna a parányi, titokzatos helyen. Ha néhanapján nem lenne tikkasztó hőség, észre se lehetne venni, hogy nemrég elkezdődött a nyár. A lakosokban van egyfajta hiányérzet, még akkor is, ha sokan nem tudják megnevezni az okát. A napok monotonsága már-már ijesztő az egyébként rejtélyekkel és anomáliákkal teli kisvárosban, minden szokatlanul normális.
Nincs, ki visszajöjjön. Mindenki a saját útját járja, ki ezért, ki azért.
Valakik meg szeretnék valósítani a gyerekkori álmaikat.
Valakik talán felejteni szeretnének.
Valaki ki szeretne törni a börtönéből.
Dipper az ágyán ülve szorongatja a telefont, nem érez mást, csak bizonytalanságot. Ha felhívja Stan bácsit, hazudnia kell. Ha nem hívja fel, azt fogja gondolni, semmit nem jelentett a tavalyi nyár. Pedig éppen az a probléma, hogy túl sok volt, azóta sem találja a helyét. Még most, tíz hónappal később is előfordulnak olyan éjszakák, amikor nem jön álom a szemére, így alvás helyett éberen hever az ágyában és a gondolatai egy sárga háromszög gátlástalan, rémes tettei körül forognak.
Nem egyszer riadt fel kiabálva, izzadságban fürödve. Sokszor nem tudta, hol van. Amit azon a nyáron izgalmasnak és lenyűgözőnek látott, most kísérti. És hogy mit mond a szüleinek a kialvatlanságáról és a rémálmairól? Többnyire semmit, általában az iskolára, vagy egy-egy horrorfilmre fogja a dolgot.
- Nem hívod fel a bácsikátokat?
A fiú megrezzen, hálás az anyjának, amiért a hirtelen kíváncsiskodásával kiszakítja őt a gondolatai mocsarából. Lassan felemeli a fejét, elcsavart tekintete találkozik az ajtóban álló, fiatalos külsejű nőével.
- De, épp azt akartam – felel gyorsan, majd hogy megerősítse a mondandóját, meglóbálja maga előtt a telefont. A nő bólint, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnik. Dipper még néhány másodperc erejéig figyeli az ajtót, majd egy mély lélegzetet véve rányom a hívásra. A tenyere izzad, a szíve majd’ kiugrik a mellkasából, az agya szita módjára minden felhasználható dolgot seperc alatt eltüntet.
Bíp – az első géphangnál kiszárad a torka, még mindig teljesen kába.
Bíp – a másodiknál kósza remény kezd parázslani a szíve mélyén, hogy talán Stan bácsi nem fogja felvenni a telefont, így neki sem kell majd hazudnia.
Bíp – ahogy telik az idő és arra vár, hogy a hívott fél észrevegye egyáltalán, hogy keresi valaki, eszébe jut, milyen jól tette, hogy eddig Mabalre hagyta az összes telefonbeszélgetést. Nem szereti, ha nem láthatja a partnere arcát, miközben társalog, helyette inkább biztosra megy, mert a hangból nem lehet sok következtetést levonni. Elvégre beszélhet valaki mézesmázosan, attól még a szája görbülhet megvető grimaszba, és a szemét is egész nyugodtan tudja unottan forgatni.
Bíp – arra jut, ha Stan a következőnél se veszi fel, leteszi, és úgy még a lelkiismerete is tiszta maradhat.
- Halló, itt Stanford Pines – jön a vonal túlsó feléről a rég hallott, karcos és mély hang.
Dipper egy pillanatra megmerevedik, most realizálja csak, mennyire hiányzott neki a sokszor mogorva és keménykezű bácsikája.
- Stanley, az még mindig én vagyok! – Dohog a háttérben a név igazi tulajdonosa, a fiú pedig elfojt egy mosolyt. Szeretné őket látni, de egyelőre még nem áll rá készen. Igazából nem tudja, készen fog-e valaha, de az biztos, hogy az idei nyarat képtelen lenne Gravity Fallsban tölteni.
- Megszokás – mordul Stan, aminek a tompaságából Dipper arra következtet, letakarta a telefont a kezével. Ezek szerint még mindig nincs tisztában azzal, hogy ami neki normális hangerő, az másnak csillió nagyságú decibel – konstatálja szórakozottan a fiú.
- Ööö… - jön rá Dipper arra, hogy ideje lenne valamit mondania azon kívül, hogy a zavaros érzelmeiben dagonyázva hallgatózik. – Én vagyok az.
- Dipper?! Olyan régen beszéltünk, hogy el is felejtettem, milyen kislányos a hangod!
- Nem is volt az olyan régen – motyog a fiú homlokráncolva. Erre aztán végképp nem számított. Ő épp az imént nosztalgiázott egy sort, a nagybácsija pedig a tőle megszokott módon keresztülgázol az önbecsülésén.
- Persze, ha te mondod – nevetgél Stan. – Hé, ugye jöttök Mabellel? Forddal tegnap este pont arról beszélgettünk, hogy a jövő héten mi is hazamegyünk.
- Nem utazgattok még? – A hangját remény itatja át, hátha…
- Dehogy! – Hahotázik egy sort ismét a nagybácsi. – Éppen elég volt ennyi idő a dilis testvéremmel.
Dipper egy pillanatra lehunyja a szemeit, és még az is eszébe jut, mennyivel egyszerűbb lenne, ha egyszerűen bevallaná az igazságot: fél visszamenni Gravity Fallsba. Ehelyett az ajkaira könnyedén, túlságosan magától értetődően jön a hazugság, mintha a lelkiismerete nem is létezne.
- Remélhetőleg Wendy és Soos jó társaság lesz idénre, ugyanis mi Mabellel nem érünk rá – rövid szünet, a vonal túlsó felén döbbent csend uralkodik, és két alak hajol egyre szomorúbban a telefon fölé. – Sajnálom, majd talán jövőre, a mostani nyár kicsit zsúfoltnak ígérkezik.
Még egy-két letört, nyomasztó hangulatot árasztó szó, és minden ugyanúgy folytatódik, mint eddig. Dipper leteszi a telefont, elheveredik az ágyán és igyekszik nem arra gondolni, milyen gyáva, mennyire letörte Stant és Fordot, illetve hogyan fog rá nézni az ikertestvére, amikor szembesíti vele, az egész nyarat Kaliforniában fogják tölteni.
Mindezt egy olyan hazugság miatt, amit még csak nem is hihetően adott elő.
Egy hazugság hihetősége nem magán az állításon múlik, hanem a részletekben. Mert vallhatja az ember, hogy ő az angol herceg távoli rokona, de ha ezt csak így kijelenti, a hallgatóságát előbb-utóbb el fogja nyelni a kételkedés sűrű és mély mocsara. Ám ha valaki elmeséli, hogy a vérszerinti apjával az anyja egy franciaországi üzleti utazásán ismerkedett meg, akinek az unokatestvére az angol herceg, rögtön hihetőbbé válik az egyébként nyakatekert történet. Senkinek se jut majd eszébe megkérdőjelezni egy ilyen hatalmas információbomba igazságtartalmát, helyette próbálja feldolgozni a tartalmát.
Este Dipper alig tud elaludni, úgy érzi, a lelkiismeret-furdalás felemészti.
Nem lett volna szabad ilyen módon kikerülni az utazást, őszintének kellett volna lennie. Tudja, csak idő kérdése és valaki rájön a hazugságra. Talán hagynom kellett volna, hogy Mabel telefonáljon, aztán csak neki bekamuznom valamit. Mehetett volna egyedül is – gondolkodik Dipper a szobája sötétjében.
De már mindegy, ez a pár hónap hamar el fog telni, aztán egy újabb iskolai év következik, ami lehet, hogy könnyebb, lehet, hogy nehezebb lesz, mint a mostani. Ki tudja, mit hoz a jövő. Arra sincs garancia, hogy ezután meg fogják még látogatni valaha azt a különös városkát.
Dipper nagy nehezen végül elalszik, telve olyan gondolatokkal, amikkel önámításokba bonyolódva ugyan, de sikerült lenyugtatnia magát. Álmaiban Stan, Mabel és persze Ford üldözi őt vádló, csalódott pillantásukkal, amik akkor se lehetnének lesújtóbbak, ha a szégyen helyett lézersugártól származó halálos sebet ejtenének a fiú sérthetetlen bőrén.
A börtöne fogva tartja – kő, áthatolhatatlan tömörség; apró ezüstkristályok, mint megannyi fájdalmat okozó tű.
Az ereje kavarog – minden egyes sejtje majd’ felrobban, mégis olyan, mintha lakat alatt lenne, vagy nem is létezne. A hajótörött is így érezheti magát, aki szomjan hal, miközben körül van véve millió liternyi, ám sós, hasznavehetetlen vízzel.
Az időérzéke már nem létezik – csak annyit tud, több ideje van bezárva, mint amit kellemes pihenésnek nevezne, hiába egyidős az univerzummal. Tévhit, hogy a hozzá hasonló, bizonyos szempontból halhatatlan lények annyira unnák az életet, hogy egy idő után nem számít nekik, mit csinálnak.
A gondolatai cikáznak, az őrület vékony határán táncol, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, egyedül van. Csak ő, és azok az átkozott, irányíthatatlan foszlányok, amik hol halk suttogás, hol eszeveszett kiabálás formájában töltik ki a fejét, nem hagyva neki egy perc nyugalmat se.
Ki kell szabadulnom – szól az egyik, de mivel minden egyes idegvégződésével érzi a szorosan köré feszülő kőburkot, a hang egy tehetetlen üvöltést követően el is hal, átadva a helyét egy másiknak.
Muszáj lennie kijáratnak, mindig van egy kiskapu – a kétségbeesés villámként fut rajta végig, immár ki tudja, hányadszor. Minden porcikája megfeszül, de semmi nem történik. Soha nem történik semmi, már hozzászokhatott volna.
Ó, úgy ennék egy kis pizzát – jön a következő, és így tovább, minden előzetes figyelmeztetés nélkül történik a témaváltás.
Úgy érzi, bele fog bolondulni.
Tudja, ha nem is hal meg, az elméje szép lassan megbomlik majd.
Megoldás, megoldás, megoldás kell.
Minden érzékszervével kutat, a kő apró repedéseit próbálja kitapintani, kikerülni az ezüstöt, kapcsolatot teremteni a külvilággal, esetleg más dimenziókkal. Bármit megtenne a szabadságért, a lelkét is eladná, megkötné a világ legnevetségesebb alkuját.
Belül őrjöng és üvöltözik, de a hangszalagjai meg se rezdülnek, semmije se moccan, tökéletes mozdulatlanságba van merevedve, lassan tizenegy hosszú hónapja.
A másodpercek percekké, a percek órákká, az órák napokká, a napok pedig hetekké olvadnak össze a maguk sebesen múló, mégis örökkévalóságnak tetsző időspiráljában, ahol minden változik. Mert semmi sem állandó, még akkor sem, ha élő szobor vagy.
Bill érzékeli a változást, tisztább pillanatiban képes kicsit túlnyúlni a falain. Ugyan az őt fogva tartó kőszobor nem hull hirtelen darabokra, de az anyaga változik: az eső itt-ott kopottabbá varázsolja, a szél láthatatlan rétegeket sodor le róla minden egyes vadul tomboló vihar alkalmával. Ha a teste nem is, de az elméje, az ereje egy darabkája képes kijutni, ami határozottan több, mint amire eddig képes volt.
Nem a szemét meregeti a végeláthatatlan sötétségbe, hanem letapogatja a világot alkotó aprócska sejteket és az azoknál is kisebb részecskéket. A szellő akarata előtt lágyan meghajló fűszálak, a közöttük élő bogarak, a kicsit távolabb lévő patak finom csörgedezése új színezetet adnak neki, mintha épp egy hosszú és mély álomból ébredne. Minden impulzus újdonságként hat rá, és jó félőrült démonháromszöghöz híven nem elégszik meg ennyivel, egyre többet és többet akar.
Feszegeti a határait, ám még mindig fogoly.
Valakinek ki kell szabadítania.
Egy olyan személynek, aki miatt megéri kicsit olyan dolgokkal játszadozni, melyeket ajánlatos lenne békén hagyni.
Jaj, Pinetree, nem is tudod, mennyire várok a visszatértedre – kiáltja Bill elméje, ami visszhangot ver az egész testében. A szavak közben végigfutnak az erdőn, eljutnak a patakhoz, hogy céltalanul tovasodorja őket a víz, ám mielőtt bárki felfigyelhetne rájuk, elhalnak, mintha soha nem is léteztek volna. Hosszú percekig nem hall és gondol másra, mint a kölyökre, aki nevetségesen különleges, aki túl okos ahhoz, hogy egyszerűen tőrbe lehessen csalni, mégis annyira a magyarázatok és a logika megszállottja, hogy mindig a saját maga által ejtett csapdába sétál bele. Bill minden porcikája bizseregni kezd, eszeveszettül vágyik arra, hogy ismét elszórakozhasson a fiúval.
Terv tervet követ a fejében, de egyik se tökéletes.
Márpedig ő nem ad alább, neki csak a hibátlan felel meg. Persze az már más kérdés, hogy a darabjaira hulló világ szerinte egységes és rendezett, a káosz elengedhetetlen és gyönyörű, a valóság pedig valótlan. Nos, ez határozottan más lapra tartozik.
Az idő vánszorog.
Bill szenved, a gondolatai kicsinálják, úgy érzi, nem képes többet eltölteni önmaga társaságában. Ez már azért is szomorú, mert kénytelen, és tartogatnia kell az energiáját a szabadulására.
A terve összeáll, szinte megvilágosodik.
A szeme ragyogó vörösbe fordul, és a szobrot halvány derengés fogja körül.
Annak ellenére, hogy nem mozdul, nagyon is elevennek érzi magát, mindene izzik és erőtől duzzad. Kezdetét veszi egy sötét és rafinált ügy, ahol ő épphogy csak szerepet kap, habár kétségkívül ő ránt bele mindenkit.
Megvagy – már csak egy hang van, végre valahára összhangra lel a szilánkos elméjében.
A lány elfekszik a baldachinos ágyon, habár a gyomorgörcstől egész biztosan nem jön majd álom a szemére. Rémes napja volt, mintha az egész univerzum ellene játszott volna össze.
Először elfogyott reggel a kedvenc müzlije.
Aztán Joshua lemondta a közös filmnézést, így otthon ragadt.
A harmadik dolog – és igazából a leglényegesebb – a Dipperrel való veszekedése volt. Mabelnek lövése sincs, mi történt a testvérével, de egyre inkább olyan a vele eltöltött idő, mint egy idegennel. Ma szóba hozta, hogy milyen unalmas volt a nyár Gravity Falls és annak furcsaságai nélkül, Dipper pedig kiakadt. Nem így képzelte el az első alkalmat, amikor szóba hozzák azt a helyet, habár egy év elteltével számíthatott volna valami kellemetlenségre a témát illetően.
Az ő megszállottan kutató, folyton fejét törő testvére szinte már a múlté. Ugyan nagy ritkán előkerül még a homlokráncolás, és a semmibe révedő tekintet, de az ilyen pillanatok túlságosan hamar véget érnek. Mabel pont azokat a dolgokat hiányolja, amik egy éve kis híján az őrületbe kergették. Dipper mostanában kerül mindent, ami kicsit is mitikus, és ezért a lány aggódik érte. Olyan, mintha mindkettejük elveszítené a személyiségének azt a darabját, ami különlegessé varázsolja őket, és ez rettenetes félelemmel tölti el az immár félálomban lévő lányt.
Ha ilyen felnőni, szívesen maradnék örökre ennyi idős – ezzel az időről időre visszaköszönő buta vágyálmával adja át magát az alvásnak.
A gondolatok szőttese bonyolult mintát alkot. A színek és a hangok szerepe megnő, amik félelmetes összevisszaságban vannak ugyan, de a hatásuk erőteljes, ami azt sugallja, mégiscsak rendezettnek kell lenniük valamilyen szinten. Nem evilági dolog ez; mágia és megfoghatatlan energia, és e két dolog elegye bőven elég ahhoz, hogy a kapcsolat létrejöjjön, ami elejét veszi egy titkos és alattomos játéknak.
A szálak eleinte gyengék, ez pedig egyszerre ad okot megnyugvást a terv működőképessége miatt, és éhséget, hiszen a több iránt való sóvárgás mindenkiben jelen van. Ezzel az aprócska kapoccsal még szinte semmit se lehet kezdeni, nem elég, ha csak a cselekedeteket lehet érzékelni, és azokat is csak halványan, mintha a szőttesben valamiféle befoltozhatatlan lyukak lennének.
Így hát marad az éjszaka, amikor úgyis minden sebezhetőbb.
Az álmok békések, semmi különös nincsen bennük, de Bill akkor is kitartóan, már-már hipnotizált állapotban nézi végig a lány fejében minden éjszaka levetülő kisfilmeket. Lényegtelen, hogy az emlékezni fog-e másnap, vagy sem, itt csak a megfigyelés számít, és az, hogy a szoborba zárt Bill ne érezze magát annyira tétlennek és feleslegesnek, mint alapjáraton. Képtelen változtatni a dolgok menetén, de tudja, majd annak is eljön az ideje, csak türelmesnek kell lennie. Ugyanis ha valamit megtanult a lassan egy és negyed éve tartó raboskodása alatt az az, hogy néha igenis érdemes várni.
Először kisebb dolgokkal kezdi a beavatkozásokat, amik a végeredményt – a nyugodtságot és a kipihent ébredést – egyáltalán nem befolyásolják. Egy kis színvariálás, egy-két oda nem illő állat, vagy egy különös hang a háttérből, aminek még álmában se tulajdonít figyelmet az ember. Ezek a bűvésztrükkök pont annyira elegendőek, hogy szép lassan, éjszakáról éjszakára egyre többre és többre legyen képes – mert házat se úgy építenek, hogy rögtön a tetővel kezdik, mindenféle biztos alap nélkül.
Telnek a hetek, egyik éjszakát követi a másik, Bill apró tyúklépéssel halad a cél felé.
Először csak egy felvillanó kép a kalyibáról, ahogy elhagyatottan és szembetűnően romos állapotban, magányosan pihen az erdőben. Az eredmény reggel egy különös érzés, ami sziklaként nehezedik a lány mellkasára, de nem tudja, miért, így hamar visszatér a szokásos jókedve.
Másodszor az eltévedt iskolai osztálynak egy sárga színben pompázó, cilindert viselő ember ad útbaigazítást.
Egyelőre szükségtelenek a nagy dolgok, bőven elég, ha a hétköznapi feladatok elvégzése során a gyanútlan Mabelre ereszkedik egyfajta nyomasztó köd, ami aztán rövidebb vagy hosszabb gondolkodásra készteti. Látszólag a tudatalattija űz vele csúf és alattomos játékot, de Bill jól tudja, hogy az egyik nap kelletlenül félbehagyott vacsora az ő lelkén szárad – vagyis a gonosz bébirépákén, ha igazán pontos akar lenni.
Még messze van attól, hogy az egész álmot képes legyen irányítani, de érzi, a Mabellel való szimbiózisa – legalábbis a háromszög szerint mindkettőjüknek előnyös ez a kapcsolat – szép lassan kiteljesedik, egyre könnyebb nyomon követni őt.
Bill egyébként soha nem gondolta volna, hogy képes ilyesmire. Persze járt már emberek álmaiban, de akkor tényleg ott volt, és kedvére törhetett-zúzhatott. De ez most más, hiszen egy ezüstből és kőből faragott börtönből igyekszik megmásítani egy távoli helyen lévő lány fejében levetülő képeket, pusztán az erejét alkalmazva. Most, hogy rájön, milyen képesség birtokába jutott, még hatalmasabbnak érzi magát, mint eddig. A fizikai forma immár nem mérvadó, és ha nem lenne ott az az átkozott ezüst mindenhol, nem kellene így erőlködnie, ez egészen biztos.
Mabel vidáman dúdolgat, miközben sorra szebbnél szebb mintákat kanyarít a mézeskalácsokra. Szinte földöntúli boldogságot érez, a sütemény jellegzetes illata és a halk karácsonyi zene pedig csak hab a tortán. Hamarosan elkészül, mindegyik szívecskén vagy csengettyűn fehér máz díszeleg, így felkapja a tálcát. Meg szeretné mutatni a szüleinek és Dippernek, akik nagy valószínűséggel már a nappaliban bajlódnak a fával.
- Készen vagyok a díszítéssel – jelenti be, miközben átlépi a helyiség küszöbét, ám mikor nem kap senkitől választ, elszakítja a pillantását a tálcától, és felnéz.
A fények egyszeriben kihunynak, és hiába van még csak délután, éjszakai sötétségbe borul minden. A halkan szóló zene egyik pillanatról a másikra elhallgat, a csend hátborzongató és már-már földöntúli ebben az örökké zajos világban. Mabel két lépést beljebb lép, az egyik keze a fal mentén kutat a villanykapcsoló után, a másikkal pedig igyekszik egyensúlyozni a süteményeket. Egyre jobban pánikba esik, miközben keresgél.
Muszáj itt lennie valahol – bosszús gondolat ez, nem fér a fejébe, hogyan nem emlékszik az aprócska, mondhatni jelentéktelen tárgy hollétére.
Aztán végre valahára ráakadnak az ujjai a parányi gombra, amit azonnal meg is nyom. A fény azonnal elárasztja a szobát, fel se tűnik neki a szokásosnál tompább és sárgásabb színe, a lényeg, hogy nem kell a sötétben bolondoznia. Ám a megkönnyebbülés túl hamar akar szétáradni az ereiben, ugyanis megfordulva nem az a látvány fogadja, mint amire egész eddig számított. A berendezés a helyén van, de a karácsonyfával akad némi gond.
Egész pontosan az a probléma, hogy a zöld fenyő sehol sincs, ahogyan a családja se.
Egyedül áll, vele szemben pedig egy világító, citromsárga, lehunyt szemű háromszög, ami körül kék és ezüst gömbök, tollas boák, erőtlen fénnyel világító égősorok lebegnek rendezett kuszaságban. Mindegyik dísz különös árnyékot vet a falra, amik annak ellenére is mozognak, hogy az őket formáló tárgyak tökéletes nyugalomban vannak, belefagyva időbe és térbe. Mabel képtelen feldolgozni a tényt, hogy ez az ő abszurd fájuk. Az agya csúfos tréfát űz vele.
Az egyik pillanatban visszaemlékezik arra, amikor apja hazaállít egy gyönyörű fenyővel, a másikban pedig meg merne rá esküdni, hogy ott volt, amikor a háromszöget kivágták fejszével, miközben az eszelősen üvöltött, és az aranyszínű vére szőnyeget alkotott a lábuk alatt.
Nem, az nem lehet – azzal kiesik a kezéből a tálca, a sok órányi szorgos sütögetés egy szempillantás alatt semmibe vész.
- Jaj, szívecském, hát ezért dolgoztál annyit? – Jön a feddő, ám gondoskodó hang mögüle, mire a lány azonnal megperdül.
Ijedt tekintete rátalál a nyugodt családjára, mindannyian teljesen normálisan viselkednek, az ajtóban állnak.
- Még össze lehet talán szedni – motyog Mabel zavarodottan. Az anyját figyeli, aki gyorsan odasétál a fához, ami kísértetiesen hasonlít Bill Cipherre, esetleg tényleg ő az. Mabel nem tudja, mit higgyen, így valamilyen különös kábultságban úgy dönt, hagyja, hogy az események magukkal sodorják, hiszen ha a többiek nem esnek pánikba, ő se fog.
A háromszögfa alatt takarosan becsomagolt ajándékok sorakoznak, amik vagy a semmiből kerültek elő néhány pillanattal ezelőtt, vagy eddig elkerülte a lány figyelmét.
- Nem vacsorázunk először? – Érdeklődik Mabel, mikor látja, hogy az anyja máris a csomagok fölé hajol, próbálja kibogarászni, melyik kié lehet.
- Az ajándékok fontosabbak – nevet fel most az apja, aki még mindig az ajtóban áll, és megbűvölten figyeli a pompázó díszletet.
A lány nem szól egy szót se, de érzi, nincs rendben valami, habár nem tudja, miért. Mintha a normálisság illúziójával minden le lenne fedve, képtelenség rájönni, mi hibádzik. A korábbi pániknak sincsen már nyoma, minden helyénvaló, kivétel azt a megfoghatatlan, motoszkáló gondolatot a fejében, és a nyomást a mellkasában.
- Dipper, ez a tiéd! – Fordul az ajtó felé sugárzó mosollyal a nő.
A lány egy pillanatra meglepődik, ugyanis sikeresen elfeledkezett a tulajdon ikertestvéréről, aki most valahogy máshogy fest, mint máskor. A szemei alól hiányoznak a kialvatlanság lilás nyoma, a léptei lassabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint máskor. Habár Mabel örül annak, hogy Dipper egészségesebb és élettel telibb, a fiú hallgatagsága miatt érzett aggodalma felülkerekedik a boldogságán. Ugyan mostanában már nem osztja meg vele Dipper a gondolatait, és mintha állandóan egy buborékba lenne zárkózva, elvágva magát mindenkitől, ez most még szembetűnőbb.
A fiú elveszi az anyjától az ajándékot, ami időközben a méretes dobozból valahogyan egy vékonyka borítékká szelídült. Mabel néhány lépésnyit közelebb merészkedik hozzá, árgus szemekkel figyelve, ahogyan a testvére kicsit sem kapkodva, teljes nyugalommal bontja ki a levelet. Amikor a kicsit rövid ujjak rátalálnak valamire, Dipper homlokráncolva kihúz egy fekete lapot.
- Mi ez? – Szólal meg először azóta, hogy belépett a szobába.
- Az ajándékod! – Többszólamú, egyszerre magas és mély hang ez, ami senkihez se passzol a helyiségben tartózkodók közül. Mabel megborzong, a tekintete önkéntelenül is a háromszögfára siklik, ami most nyitott, vöröslő szemmel mered a fiúra, aki úgy áll, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Csakis ő szólalhatott meg – fut át a gondolat Mabel fejében, és egyszeriben rádöbben arra, mekkora csapdába estek. Fogalma sincs, hogyan lehet itt Bill, de valahogy megoldotta, és kiszabadult, hogy tönkretegye nem csak a karácsonyukat, de nagy valószínűséggel az egész életüket.
A lány kétségbeesetten a szüleire pillantana, ám azoknak csak a hűlt helyét látja.
- Dipper! – Kiált a torkában dobogó szívvel, a tagjait félelem teszi nehézzé, képtelen mozdulni. Küzd, de teljesen feleslegesen, a lábai nem engedelmeskednek az akaratának. Lepillant és felsikít, ugyanis a parketta, ami eddig szilárdan és megbízhatóan simult a talpa alá, most nem foglalkozik a fizika alapvető törvényeivel, és minden megmagyarázható ok nélkül cseppfolyóssá kezd válni. A barna fa iszap módjára kavarog a lány lábai körül, aki egyre mélyebbre süpped, nem tud ellene mit tenni.
Ez csak egy álom, lehetetlen, hogy ez legyen a valóság – igyekszik nyugtatni magát, hirtelenjében nagyon is a tudatában lesz annak, hogy néhány perc múlva úgyis felkel. Hiszen az álmok akkor érnek véget, mielőtt bekövetkezne bennük a legszörnyűbb dolog, nem igaz? És mi lehet rosszabb annál, hogy valaki a tulajdon házában belefullad a parkettába?
- Biztos vagy benne? – Nevet Bill, vagy a karácsonyfa, vagy igazából Mabelnek már lövése sincs, hogyan is tartsa számon a ragyogó formát a szoba közepén, ami egyre kaotikusabb látványt nyújt. A szeme vörös, a színe sárga, az ikrek azonban valamiféle kékes ragyogást is belelátnak, a díszek pedig nem elég, hogy lebegnek körülötte, már narancssárga, lobogó lángokban is úsznak, de nem feketednek és porladnak el, ahogyan az normális lenne. Még füst sincs, mintha az egész egy nagy optikai csalódás lenne, az érzékszervek együgyűsége felett való nyílt gúnyolódás.
- Igen – felel némi hezitálás után a lány, aki már derékig el van merülve a talajban.
- Helyes! – Dalol most magas hangon, amitől Dippert kirázza a hideg, de nem mozdul, értetlenül forgatja a kezében a fekete lapot, ami bizony üres.
- Mi ez? – Néz fel Billre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy démonnal cseveg. Mabel rá akar kiabálni, de a hangok nem jönnek ki a száján, tehetetlenül és szép lassan eltűnve kell végignéznie az előtte kibontakozó, hátborzongatóan irreális jelenetet.
- Ó, Pinetree, már mondtam – kuncog –, az ajándékod. Egy gyönyörű alku.
Mabel reszketve nyújtogatja a nyakát, igyekszik addig húzni az időt, amíg csak tudja, de már így is az álla vonalában kavarog a parketta szúrósan nehéz anyaga. Mielőtt teljesen elnyelné őt a föld, még látja, hogy Bill Dipper fülébe suttog valamit, mire az bólint, aztán a rá nem jellemző nyugodtsággal nyújtja a jobb kezét egy kézfogásra.
Mabel zihálva, izzadságban fürödve riad fel az éjszaka kellős közepén, pontosan az előtt a pillanat előtt, hogy eggyé vált volna a parkettával, és Dipper megkötötte volna azt a minden bizonnyal rémes alkut Bill-lel.
A helyiségben félhomály uralkodik, a lány csak hosszú percek elteltével tudja kivenni a berendezési tárgyak sziluettjét. Egy egyszerű székhez van kötözve, ami előtt egy irodai asztal foglalja el a szoba legnagyobb részét, de mivel a fejét nem képes megmozdítani a kötél miatt, csak a vele szemközti falon díszelgő tükörből tud erre következtetni.
Nem tudja felidézni, miért raboskodik, csupán a szabadság iránti vágyat érzi. Mielőtt bármit tehetne az ügy érdekében, az ajtónyitódás jellegzetes hangja üti meg a fülét. Lefagy, minden izma megfeszül, az érzékei eltompulnak, hogy aztán a következő pillanatban felfokozott működésbe kezdjenek. A besétáló alak csikorduló lépteit sokkal hangosabban véli hallani, mint ami normális lenne, a félig nyitva felejtett ajtó irányából beáramló keskeny fénycsíkban pedig hatalmasra tágult pupillákkal kutat bármit, amiből megtudhatná, ki a látogatója.
Szólásra nyitja a száját, de nem jön ki rajta hang.
- Ugye milyen bámulatosan hatalmas lettem, Mabel? – Önimádatban fürdő szavak ezek, Mabelt pedig kirázza a hideg, amint rájön, kitől származnak. – Igazából nem vagyok itt, és mégis, olyan könnyedén befolyásollak már, mintha egész életemben ezt gyakoroltam volna – felnevet, majd elgondolkodik, közben a beálló csendben a lányt ismét elfogja a félelem. – Ami azért elég hosszú idő.
Bill léptei egyszer csak elhalnak, Mabel kétségbeesetten próbál szabadulni, de mintha a szék és a kötél is ólomból lenne, semmi haszna, csak saját magát fárasztja ki a felesleges mocorgással, méghozzá idő előtt.
Egyszer csak ismét sötétség borul a szobára, egyedül a vele szemben lebegő Billt látja, minden más elveszik. Mabel már neki se áll azon gondolkodni, hogyan került hirtelen a szeme elé a démon, helyette abbahagyja a mozgolódást, és minden idegszálával a fogvatartójára koncentrál.
- Mit akarsz? – Kérdezi a lány halkan, örömmel konstatálja, hogy a némasága csupán ideiglenes volt.
- Amit te – jön a dallamos felelet.
A lány egy pillanatig farkasszemet néz a háromszöggel, aztán ismét rángatni kezdi a köteleket, természetesen mindhiába.
- Engedj el! – Kiált zihálva, egy időre megint feladja a székkel való erőszakoskodást.
- Mondtam, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, Mabel.
- Tessék? – Vág zavarodott képet a lány, mire Bill közelebb lebeg hozzá.
- Engedj el – utánozza Mabel kétségbeesett, ám dühös hangját Bill. – Szerinted én nem ezért vagyok itt? Szerinted én olyan jól érzem magamat a kő- és ezüstbörtönömben? – Összehúzott szemmel méregeti a székhez kötözött lányt, akinek az ajkai elnyílnak, ahogy rájön, miről is van szó. – Dippert akarom – sóhajszerű hangot hallat –, és persze téged, kiscsillag.
- Nem értem – motyog Mabel, meg se moccanva. Annyira lesokkolja a beszélgetés témája, hogy már akkor se menekülne, ha tudna. Túlságosan a hatalmába kerítette már az az értelmetlennek tűnő szöveg, amivel Bill tömi a fejét egy ideje. Kíváncsi.
- Beszélj rólam, Gravity Fallsról, vagy bármi különös dologról Dippernek – azzal felnevet, köröz egyet a lány körül, majd visszaszáll ugyanoda. – Ültess bogarat a fülébe.
- Miért tenném?
- Buta, buta Mabel! – Sóhajt Bill, majd úgy tesz, mintha az ujjait nézegetve gondolkodna. – Neked nem hiányzott nyáron Gravity Falls? Nem reménykedtél abban, hogy Stan bácsitól egyszer csak jön egy telefon, hogy mégis ráér? Nem éreztél egyszer se késztetést, hogy felhívd? – Érdeklődik, de Mabel sejti, hogy hátsó szándék vezérli minden egyes mozdulatát és szavát. – Elvégre Dipper beszélt vele – teszi hozzá, miközben az egész ábrázata valamilyen különös módon vidámságot sugároz. A szeme elnyílik, mintha vigyorogna, a fény szinte vibrál körülötte.
- És? Szerinted nekem mást mondott volna, mint neki? – Forgatja meg a szemeit Mabel, kicsit rájátszva a lazaságra. Abban reménykedik, ha úgy tesz, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog, Bill egy idő után fel fog hagyni a kínzásával.
- Stan? Nem. De Dipper talán úgy csavarta a szálakat, hogy neki kedvezzenek – beszél Bill halkan és sejtelmesen, ám a képe halványulni kezd, a szobába lassan beáramlik a fény. Bill erre kétségbeesetten pislog körbe, nem érti, hogyan hullhat darabjaira a műve, eddig egyszer sem fordult elő ilyen. Olyan, mintha Mabel elméje egyre inkább kizárná őt, ami teljességgel lehetetlen, mert a lánynak sejtelme se lehet arról, hogy mit művel vele. A háromszög még egy utolsó, hisztérikus nevetést hallat, ami egybefolyik egy éles, csörömpölő hanggal, aztán a szoba többi részletével együtt eltűnik.
Mabel kábán, szinte félálomban pislog, a vekker csörgése alig jut el a tudatáig, még hallani véli az álmában hallott éles nevetést. Végül ráveszi magát valahogyan arra, hogy lenyomja az órát, majd felül, de másra nincs energiája, üveges tekintettel mered a bolyhos, rózsaszínű szőnyegére.
Egyre többször vannak hasonló álmai. Nem nevezné mindegyiket rémálomnak, de a megjelenő Bill és azok az értelmetlen beszélgetések, amiket folytatni szoktak… nos, Mabelt egyik se tölti el kellemes gondolatokkal. Most is legalább negyed órát mereng azon, hogy mégis mit jelent ez az egész, mielőtt lenne annyi ereje, hogy felkeljen.
Csak nem fog lelkiismeret-furdalásom lenni azért, mert segítettem elzárni a világ elől egy démont – próbálja eltüntetni a lány a gyomorgörcsét.
Teljes mértékben képes uralni a lány álmait, immár olyan az egész, mint egy macska-egér játék. Minden éjszaka a fantázia és a valóság közti keskeny sávban tartja a történéseket, csak akkor merészkedik el az ismeretlen felé, ha szándékosan szeretne rémálmot kreálni. Bill nem tudja, mennyire emlékszik a lány, amikor reggelente felkel, de a szorongásával nagyon is tisztában van, ami elégedettséggel tölti el.
Már csak néhány simítás kell, és minden sínen lesz.
A lány márciusra már csak árnyéka önmagának.
Esténként alig mer elaludni, de mivel az idő java részében halálosan fáradt, úgyis bekövetkezik, és olyankor a kellemes pihenés helyett rögtön rémképeket lát, esetleg értelmezhetetlen társalgásokat folytat Bill-lel, aki általában ugyanazt az egy dolgot hajtogatja.
Dipper.
Eddig a lány igyekezett nem foglalkozni a háromszög kérésével, hiszen úgyse lehet több idegtépő képzelgésnél, de most, ahogy belepillant a tükörbe, eszébe jut, talán megérne egy próbát. Hátha sikerülne lenyugtatni a lelkiismeretét, és talán az álmoknak is vége szakadna.
Megborzong; komótosan, már-már érdektelenül vizslatja a tükörképét, egészen addig, amíg rá nem döbben, hogy az, akit lát, alig emlékezteti arra az életvidám lányra, aki elméletileg ő. A tekintete mondhatni üres, a szeme karikás és piros a kialvatlanságtól, a bőre sápadt. Mielőtt végképp kétségbeesne, megmossa az arcát hideg vízzel, majd sarkon fordul, és szinte kiszalad a fürdőből.
- Dipper! – Dörömböl a testvére ajtaján, aki szerencsére néhány másodperc múlva ki is nyitja az ajtót.
- Mi a baj? – Kérdi zavartan a fiú, miközben az ablakhoz sétál, hogy elhúzza a sötétítőfüggönyt, és beengedjen némi fényt. Már fent volt, csak nem volt kedve se felöltözni, se reggelizni, így egyszerűen az ágyában fekve reménykedett abban, hátha otthon maradhat, ám úgy tűnik, Mabel épp lehetetlenné teszi ezt az apró, mai napra vonatkozó célját.
- Rosszakat álmodok – nyögi ki a lány, miközben úgy nézi a mamuszba bújtatott lábait, mint ahogyan más a világ legjobb filmjét.
Dipper Mabel felé fordul, keresztbe fonja maga előtt a karjait, és várja a további magyarázatot. Egy ideje nem olyan közvetlen a kapcsolatuk, hogy félszavakból megértsék egymást, és a fiúnak most nincs mondanivalója. A lány abba se lehet biztos, hogy tényleg érdekelni fogja őt az, amit mondani készül, de egy mély lélegzetet vesz, majd átvág a szobán, és lehuppan a még bevetetlen ágyra.
- Billről – a két kis szótag szinte sóhajként hagyja el a lány száját, és míg ő úgy érzi, mintha mázsás tehertől szabadulna meg, a fiú a falnak dől, és egy pillanatra még a szemeit is lehunyja.
- Ő már nincsen – mondja olyan elutasítóan és fagyosan, amennyire csak képes rá. – Mabel, nem az én dolgom, hogy megnyugtassalak egy-egy rossz álom után.
- De hisz együtt éltük át! Kihez rohannék? Stan bácsihoz? Úgy emlékszem, ő azt mondta, a Csendes-óceánon utazgat, és majd keres minket, ha hazaér. Dipper, tényleg nem veszed észre, hogy mi folyik itt? Te magadba zárkózol, én már aludni se tudok… - a lány hangja elhal, képtelen folytatni. Úgy fest, mintha Dipperből hiányozna az empátia, olyan üres arccal bámul rá, mintha csupán annyit közölne vele, hogy az ég kék, mintha nem most beszélne hozzá azóta először ilyen nyíltan és őszintén.
- Milyen álmok? – Dipper hangja halk, ő maga se hiszi el, hogy rákérdez, azt pedig még kevésbé fogja fel, hogy leül Mabel mellé.
Az elégedetlenség befészkelte magát a mellkasába, szinte semmi sem úgy zajlik, mint ahogyan a tervei szerint kellene.
Eddig azt gondolta, ennyi is bőven elegendő lesz, de nem érzi azt a furcsa hívó erőt a fiúnál, szóval vagy ő nem lépett fel elég hatásosan Mabelnél, vagy a lány félreértette őt.
Lehet, könnyebben is kiszabadulhatnék, másokat is felhasználhatnék, akár innen a városból– kósza gondolat ez, de néhány perc erejéig leköti Billt. Végül beugrik neki, hogy abban semmi izgalom se lenne, ha egy egyszerű emberrel végeztetné el ezt a munkát. Nem, neki félelemre, kétségbeesésre és kockázatra van szüksége, anélkül minden olyan unalmas lenne.
A kőszobor még mindig fojtogatja, az ezüsttől rosszul van, de legalább éjszakánként művelhet olyan dolgokat, amik segítenek megőrizni a józan eszét. Már nappal is könnyedén nyomon tudja követni a lány cselekedeteit és gondolatait, mintha egy tökéletesen átlátszó ablaküvegen keresztül szemlélné az elméjét. Az egyetlen hátrány az, hogy most csak néző, egyedül akkor övé a terep, ha a lány alszik.
És muszáj kihasználnia az összes adandó alkalmat, ha minél előbb ki akar jutni.
Napokig szövögeti, hogyan fogja burkoltan, mégis világosan a lány tudtára hozni, mit szeretne, és mikor minden apró mozzanat megvan, tornádó módjára szétrombolja az addigi nyugodt képet, amit Mabel a tudatalattijával kreált magának. A semmiből mérgező, aranyszínű folyó váj magának utat, a lány pedig egy rozoga tutajon hánykolódik rajta. Egyenesen a pörgő-forgó, baljósan sötétlő légörvény felé úszik. Bill még azelőtt gondoskodik arról, hogy Mabelt beszippantsa a tornádó, mielőtt valóban indokolt lenne a dolog, de mikor ez megtörténik, hirtelen elcsitul minden.
Vakító világosság, egy robbanásszerű hang, egy mélyvörös trón.
Se talaj, se ég, csak a fény és az uralkodói ülőalkalmatosság.
Mabel lebeg.
Bill ül.
Aztán kezdetét veszi a beszélgetés, a háromszög azt ígéri, ha a lánynak sikerül hatnia Dipperre, békén hagyja. Alku ez, de mégse, egyszerűen nem ér annyit, és Bill különben is biztos abban, hogy nyerésre áll.
Mabel megtört bólintása pedig csak hab a tortán.
- Szóval azt mondod, ha hívom, eltűnik?
- Igen.
- Talán még a telefonszámát is megadta?
- Dipper! – A lány felháborodottan vág hozzá egy lila plüssdelfint. Rosszul esik neki a gúnyolódás és az, hogy bármit tesz, a fiú egyáltalán nem hajlandó őt komolyan venni.
- Komolyan beszéltél?
Csend áll be kettőjük közé, Mabel vonakodik, hogy mit feleljen. Még nem vallotta be magának se, hogy ezt most félig-meddig valóságnak tartja, vagy csak ilyen módon igyekszik megszabadulni a rémálmoktól.
- Nem tudom – válaszol végül, a hangja remeg a bizonytalanságtól.
- Mi lenne, ha visszatérnénk erre, amikor már tudni fogod?
- Kérlek, Dipper. Csak próbáld meg. Gondolj rá, csinálj úgy, mintha hozzá beszélnél. Már aludni se merek. Fogalmam sincs, hogy ezt tényleg ő műveli ve…
- Nem! – Szakítja félbe a fiú, a hangja durván és ellentmondást nem tűrően cseng.
- Oké – hagyja rá Mabel halkan. Nem szeretne rákérdezni, hogy mi a baja ezzel az ötlettel, jelen pillanatban csak az érdekli, hogy megszabaduljon a rémálmaitól. Pedig ahogy elnézi a testvére ijedt tekintetét, a zárkózott testtartását, rájön, sokkal korábban kellett volna felhoznia ezt a témát.
- Csak tedd meg, hátha nem fog többet szórakozni velem az az átkozott tudatalattim – motyog Mabel lehajtott fejjel.
- Hű – somolyog Dipper, a hangulatváltozása akárcsak a szikrázó napsütésből kerekedett orkán.
- Mi az? – Néz rá kíváncsian a lány, szemei a fiú jókedvet sugárzó arcát fürkészik.
- Az én makulátlan hugicám káromkodott – húzza nevetve Dipper Mabel agyát, aki erre zavartan elvörösödik.
- Az átkozott nem is számít csúnya szónak – dünnyög.
- Szövegkörnyezettől függ – okoskodik a fiú, majd vigyorogva felkel, és az ajtó felé indul. Titkon reménykedik abban, hogy a viccelődésük közepette Mabel talán elfelejti a beszélgetésük eredeti témáját.
- A szövegkörnyezettől függően el foglak átkozni, ha még egyszer a húgodként tekintesz rám.
- Ejha, nagyon bekeményített valaki – nevet tovább a fiú, a keze már a kilincsen.
Lenyomja, az ajtó pedig hangtalanul kinyílik.
Nem tud ellenállni egy halk, ám erőszakos belső hangnak – amit talán a lelkiismeretének nevezne –, visszapillant a lányra.
Mabel magányosan, kicsit elveszetten ül, körülvéve a lehető legaranyosabb és legrózsaszínűbb berendezési- és dísztárgyakkal, a szemeit egy pillanatra se veszi le Dipperről. Nem szeretné ismét nyaggatni, lélekben igyekszik felkészülni arra, hogy a fiú minden szó nélkül fogja átlépni a küszöböt.
- Remélem, ma végre jól fogsz aludni – Dipper hangja halk, a szeretetet hordoz magában. Egészen eddig a percig egyikük se igazán tudta, mennyire hiányzott nekik a másik.
Olyan, mint egy hívó szó, amit csakis az ő fülének terveztek.
Menne, eleget akar tenni a kérésnek, de nem tud, mintha falba ütközne.
- Ennyit Mabelről és a képzelgéseiről – csalódott suttogás ez, amit kristálytisztán hall, habár a szavak egy tőle sok-sok kilométerre lévő fiú száját hagyják el.
Aludj el, Pinetree, majd kiderül, mennyire vagyok a fantázia műve.
Billnek fogalma sincs, mennyi idő telik el. Lehet, hogy csak percek, de az is megeshet, hogy már napok óta – bele se gondol, hogy az embereknek szükségük van az alvásra – Dipperre vár. Mikor aztán végre érzi, hogy leomlik a fiú tudatát védő fal, nem lustálkodik, azonnal keresztülsiklik a romokon, ezzel átvéve az irányítást.
Mindent alaposan megnéz és megvizsgál, furcsamód ismerősnek tűnik neki a zöldellő erdő, a nyirkos talaj, a tiszta levegő, pedig ő aztán végképp nem az a fajta, aki felfigyel a természet szépségeire. Hiszen mind csak illúzió, ami pedig majdnem egyenlőnek mondható a valótlannal.
Ahogy gyanútlanul lebeg az egyre ritkuló fák között, azon kezd el töprengeni, mivel is tehetné tönkre ezt az édesen semmilyen álmot.
Lángeső – a fejében tolongó hangok közül ez kapcsol legelőször, beleborzong a tűzben fürdő erdő képére. Kétségtelenül mesés lenne végignézni, ahogyan a forró tűz lassan és fájdalmasan bekebelez mindent, amihez csak hozzáér. De nem, józannak kell maradnia, így anélkül lebeg tovább a kanyargó ösvény felett, hogy akárcsak egy szikrát is létrehozna.
A fák között egyre nagyobbá válik a távolság, az aljnövényzet pedig sűrűsödik, Bill hamarosan egy simogatásra méltó, a szél akarata szerint hajladozó, ragyogóan zöld fűvel benőtt tisztáson találja magát. Felragyog a szeme az idilli hely láttán, amit a fiú teremtett magának, ám mindezt azon nyomban romba dönti egy kiáltás borzongatóan éles hangja.
Bill nem ijed meg – őt természetesen nem olyan fából faragták –, csupán kíváncsian körbenéz, immár sokkal alaposabban és eredményesebben, mint néhány másodperccel ezelőtt, ugyanis a mező közepén észreveszi Dippert egy citromsárga, vöröslő szemű háromszög társaságában. A látvány egyszerre tölti el dühvel és elégedettséggel, így nem csoda, hogy e kettő igencsak erős érzelem hatására sutba dobja terve laza szőttesét, és megállíthatatlanul odasiet a két alakhoz.
- Elég gyenge utánzatot kreáltál magadnak, Pinetree – veti oda mintegy mellékes megjegyzésként, örömkönnyektől mentes üdvözlés nélkül. A háromszöget a másodperc törtrészéig mély letargiába löki a tény, hogy még soha senki nem borult ujjongva a nyakába, ha váratlanul felbukkant valahol, de ez az érzés gyorsan el is tűnik, amikor az utánzatra pillant.
-  Mi? – Fordul meg a fiú összezavarodva, ami más helyzetben talán mulattatná Billt, ám most csak a másik háromszög csálé kalapján jár az esze.
- Tényleg ilyen rosszul öltözött lennék?
- Mi? – Játssza el önnön visszhangját Dipper, mire Bill bosszúsan összehúzza a szemét.
- Nem érdekes – legyint, aztán egy laza kézmozdulattal tornádót teremt a semmiből, ami könnyedén elnyeli a fantáziaszülemény másik háromszöget. Felnevet, ahogy a reszkető fiúra pillant, aki a selymes fűszálak közé hasalva igyekszik elkerülni a pörgő-forgó levegővel való találkozást, ám az olyan hirtelen tűnik el, mint ahogyan érkezett. Egyetlen nyoma a lágy szellővel együtt kavargó fű, de hamar elül az is. A beállt csendben Bill elégedetten megízleli azt a hatalmas energiát, ami immár minden sejtjét átjárja. Direkt kikerüli azt a keserű gondolatot, hogy ez az érzés csak az álmokban van vele, máskülönben fogolyként bomlik meg az elméje – ami egyébként is kissé labilis – egy kő és ezüst alkotta szoborban.
- Nem lehet kettő belőle. Ez csak egy álom. A szokásos rémálom. Nem, nem a szokásos, ez kicsit furcsább. Mindjárt fel fogsz ébredni, gyerünk – Dipper halk motyogása az egyetlen zaj, így nem csoda, hogy azonnal felkelti Bill figyelmét a kántálásnak tetsző, valódi hallgatóság nélküli szónoklat.
- Sajnos az összes mondatodba bele tudok kötni – Bill nyugodtan beszél, leküzdve a belsőjében lévő tombolást, tudván, egyelőre nem szabad hagynia, hogy Dipper felébredjen. – Kezdjük ott, hogy a lehetőségeimhez képest nagyon is valódi vagyok.
A fiú lassan felegyenesedik, majd feláll. Bill tisztán látja, hogy Dipper remeg, még az ökölbe szorított keze se képes elrejteni a félelme nyilvánvaló gesztusát.
- Ugyanolyan álomkép vagy, mint a többi, legyőztünk téged – bizonytalan szavak ezek egy könnyedén befolyásolható tizenévestől, akiben Bill mégiscsak lát valamit, és a tudatalattija azt súgja, óvatosabban kellene játszania.
- Édesen tudatlan vagy, Pinetree – fog bele a magyarázatába Bill, miközben ide-oda lebeg. – Elfelejtetted, hogy egyidős vagyok az univerzummal? Hogy hatalmasabb vagyok, mint az összes te dimenziódban tengődő élőlény együttvéve? Hát ilyen könnyen kiment a fejedből, mire vagyok képes? – Annyira belelovallja magát a beszédbe, hogy fel se tűnik neki, a testét lángok borítják, a hangja pedig jóval mélyebben és durvábban cseng a szokásosnál.
Az ég semmi perc alatt sötétedik el, a horizont különös sötétlilába burkolózik, mintha egy mesebeli polip bőrének a pigmentjeit keverte volna el valaki a mélykék tintával, ami egy különösen kegyetlen tett miatt kicsordult a feketén fénylő Nap szeméből. A csendet szinte vágni lehet, minden belefagyott a jelen hátborzongatóan valótlan pillanatába. A fű háborgó óceánként hullámzik Dipper körül, aki nagyra nyílt szemekkel néz fel a hatalmasra nőtt Billre.
Ez csak álom – a fiú kétségbeesetten igyekszik ebbe a gondolatba kapaszkodni.
Bárcsak valóság lenne – a vágy szinte felemészti Billt, érezni véli a határokat, amelyek az álomban tartják.
A varázs a következő pillanatban apró darabokra hullik, a felhők visszakúsznak az égre, a napfény barátságosan beragyogja a tisztást, a csendet madárcsicsergés és tücsökciripelés váltja fel. Még az eddig kutakodóan kavargó levegőáramlatok is finom szárnyalással simítanak végig mindenen, amihez csak hozzáérnek.
A tökéletes idill visszatér, de Dipper a nyakán vél érezni egy fenyegető kötelet, ami csak egy meggondolatlan mozdulatra vár, hogy magával rántsa. Az egyetlen, ami nem illik a képbe, az elé zuhanó háromszög, aki zihál – már amennyire egy kétdimenziós formának szüksége van oxigénre.
- Itt én irányítok – motyog Bill –, és egy hajszálnyi választ el attól, hogy pokollá változtassam ezt a helyet – az őrültségtől csillogó szemével felpillant a fiúra, aki erre hátralép, a kezeit védekezően maga elé emeli.
- Nem, ez az én álmom – felesel Dipper, ám a szavait bizonytalanság és félelem itatja át.
- Igen – vigyorodik el ördögien Bill, és egy csettintéssel megszüntet mindent maguk körül. A semmiben lebegnek, Dipper egy díszes aranyfelhőn ül, ő maga pedig előtte ragyog.
- Hagyd abba! Tűnj el! Nem létezel! – Kiabál Dipper, próbál felkelni, de még az ujjai megmozdítása is hatalmas energiát igényel, így kelletlenül, de nyugton marad.
- Shh – kuncog Bill, majd legyint. – Alkut ajánlok, Dipper.
- Nem érdekel – jelenti ki a fiú hezitálás nélkül.
- Annál élvezetesebb lesz elérni, hogy belemenj – Bill egész ábrázata a vigyorgásra hajaz, amit a következő pillanatban felhangzó egyszerre éles és mély, többszólamú nevetés is megerősít, amit Dipper még akkor is hallani vél, amikor a háromszög már felszívódott.
Így legalább kicsit élvezhetjük egymás izgalmas társaságát – kárörvend az égbolttá avanzsált Bill, aki még egy kicsit figyeli a megkönnyebbült Dippert, majd felnevet, és a lángesővel indít.
Hét perc múlva Dipper az ágyában, Bill a szoborba zárva találja magát.
Az egyik rettegve gondolkodik, míg bő két óra múlva meg nem szólal az ébresztőóra, a másik alig várja, hogy ismét éjszaka legyen.
- Hogy aludtál? – Mabel kipihentségtől könnyű hangja üti meg a kába, étvágytalanul müzlit kanalazó Dipper fülét.
- Hm, jól – felel kurtán a fiú, amivel könnyedén kiérdemli, hogy a testvére a reggeli étkezés közben feltűnően fürkéssze.
Mabelnek feltűnik Dipper néha elfelhősödő tekintete, a gondolataiba révedés miatti kis ráncok a homlokán a furcsa anyajegy körül, az önkéntelen szájrágás, amivel a motyogást igyekszik megelőzni. A félelem és az elégedettség különös duója tölti el a lányt. Biztos abban, hogy azért aludt jól, mert Bill az éjjel Dippert látogatta meg. Nem tudja, mit tegyen, egyelőre nem akarja letámadni a testvérét a különös elméletével, hiszen ő se a legelső átrettegett éjszaka után jött rá, hogy a démoni háromszög valamilyen szinten valódi, és nem a képzelet szüleménye.
Végül – jó szokása szerint – nem tudja tartani a száját.
- Róla álmodtál, igaz?
A válasz egy gondterhelt pillantással fűszerezett bólintás.
- Szerinted igazi? – Érdeklődik Mabel feszülten, miután meggyőződött arról, hogy a szüleiknek a helyiség túlsó felében még túl reggel van ahhoz, hogy feltűnjön nekik egy ilyen beszélgetés.
- Szerinted az, ugye? – Kérdez vissza Dipper ahelyett, hogy egyenes választ adna.
- Kettőnk közül te vagy az, aki jobb a természetfeletti katasztrófákban – von vállat a lány, ám a vonásaiban Dipper lát valamit, ami azt súgja neki, hogy szíve szerint igent mondott volna.
- Az instant zombiapokalipszis elkészítését bármikor vállalom.
- Az szörnyű volt – fintorodik el Mabel, de a szívét különös melegség járja át. El se hiszi, hogy ennyi idő után szóba hozzák azokat a furcsábbnál furcsább eseményeket.
- Mondja ezt az, aki egy egész törpeháremmel randevúzott – nevet fel Dipper.
- Én legalább randiztam! – Vág vissza Mabel vidáman.
Három nap múlva Dipper nem tud szabadulni az álmaiban őt kísértő Billtől.
Mellesleg az összes éjszakai történet hasonlóan zajlik. Dipper mindig valamilyen békés helyszínen sétálgat, egyszer csak megjelenik a háromszög, alkut ajánl, ő nemet mond, mire minden apokaliptikussá változik.
Egy rövid beszélgetést követően arra jutnak Mabellel, hogy hallgassa meg, hátha…
A befejezést egyikőjük se képes szavakba önteni, de az agyuk egy rejtett zugában ott motoszkál a gondolat, hogy mi van, ha ez nem csak képzelgés, hanem Bill Cipher tényleg talált módot arra, hogy legyőzze a sok-sok kilométert és a kőbörtönét.
Dipper ma este azzal a szándékkal bújik ágyba, hogy mindezt kideríti. Muszáj még egyszer, remélhetőleg utoljára visszatérnie ahhoz az énjéhez, akivé egy nyár erejéig képes volt átvedlenie magát Gravity Fallsban.
Az édes álom süppedős mocsara könnyedén nyeli el a napok óta rémképek miatt felriadó fiút, meg se fordul a fejében, hogy már ez is egyfajta csapda. A saját tudatalattijára hagyatkozva soha nem álmodott egymás után ennyiszer ilyen békés kezdéssel, pedig a kaliforniai élete még enyhén szólva is teljesen átlagos, és a napfényben fürdő tengerpart ellenére is szürke. Hiába, akadnak olyan emberek, akik még a legédesebb kiskutyát is képesek átalakítani a fantáziájukkal vérengző fenevaddá – és természetesen Dipper világéletében közéjük tartozott, dacára a logikamániájának.
Mikor elkezdődne a már szokásosnak nevezhető káosz, Dipper – ahelyett, hogy fedezékbe próbálna vonulni – összeszedve minden bátorságát felemeli a fejét. A szél tépi a ruháját, a sapkája elrepül, akárcsak egy szabadságra született madár, de Dipper majdnem egy teljes percig nem csinál semmit. A szíve a torkában dobog, fogalma sincs, mi fog kisülni ebből.
- Bill! – A kiáltása hirtelen tör utat, a hangszalagjai mintha maguktól rezdülnének meg.
És most mi lesz? – Fut át a kérdés a fiú fejében, amikor azon kívül, hogy az ég kékje először apró, majd egyre nagyobb darabokban elkezd lehullani, úgy látszik, semmi különös nem történik.
- Köss velem alkut! Belemegyek! Tárgyaljunk! Alkut szeretnék! – Dipper szinte kántál, a hangja áthatol az égszakadás zaján.
Bill ezekre a szavakra várt már mióta, így boldogan alakítja át az álom helyszínét egy kedves kis kávézóvá – ahol a gravitáció kicsit megfordul, és Dipper a plafonon üldögél, de ez tényleg csak egy mit sem érő apróság.
A fiú és a háromszög néhány másodpercig farkasszemet néznek egymással. Mindkettejük mélységes megkönnyebbülést érez, amiért láthatják egymást – egyikük a hamarosan bekövetkező szabadulása, másikuk a remélhetőleg véget érő rémálmok miatt.
Dipper, hogy húzza egy kicsit az időt, lepillant az alattuk elterülő zsúfolt, mégis néma kávézóra. Mindenkinek akad dolga, senki nem pillant fel, ennyi erővel a tengerfeneket is fürkészhetné, az is hasonlóan hasztalan lenne.
- Tudtam, hogy nem fogod sokáig bírni – szólal meg Bill, aki eddig önmagához képest túl csendben és túl nyugodtan viselkedett.
- Nem vagyok hülye – motyog Dipper. Elvégre ki szeretne kialvatlan zombiként tengődni?
- Nem, nem, nem – legyint a háromszög egy laza mozdulattal, amiből könnyedén le lehet szűrni, hogy igazából hidegen hagyja a fiú válasza, csak az a fontos neki, hogy megkapja, amit akar.
- Milyen alkuról van szó, Bill?
- Hát végre, hogy megkérdezted! – Emeli padlónak a tekintetét Bill teátrálisan, majd úgy tesz, mint aki nagyon elgondolkodik. A csend kellemetlen, a fiú tökéletesen tisztában van azzal, hogy Bill már rég tudja, mit fog mondani, csak neki szeretne néhány kellemetlen és szorongással teli pillanatot okozni. – Gyere vissza Gravity Fallsba.
A szavak visszavonhatatlan tőrdöfésekként hatnak Dipperre. Legyőzi a késztetést, hogy elkezdje magát csipkedni, hátha felébred, és igyekszik nyugalmat erőltetni magára.
Tényleg álmodik?
Bill Cipher valóban alkut ajánl, vagy csak a tudatalattija űz vele csúfos tréfát?
Az idő múlik, rájön, muszáj felelnie valamit.
- Miért? – Ennyit sikerül csupán kinyögnie, a lelki szemei előtt megjelenik minden csúf dolog, amit ott látott. Már fogalma sincs, hogyan gondolhatta azt, hogy majd képes lesz ottmaradni Forddal, hiszen amióta kikerült a bűvös környezetből, lidércek és sötét árnyak kísértik. Szerencsére elég kábult állapotban van ahhoz, hogy felfogja a háromszög többszólamú, egyszerre éles és mély nevetését.
- Miért ne? – Kérdez vissza, miközben szemmel tökéletesen látható kék energianyalábok cikáznak végig a testén.
Dipper nem felel, feszülten várakozik, a gondolatai száguldanak, egy távolról ismerős érzés halvány árnyéka keríti hatalmába.
Bill ábrázata szórakozott, de a feszültség tombol benne, minden játszmában ez a kedvenc része: amikor a győzelem mámora közel van, de egy tétova lépés mégiscsak képes mindent romba dönteni.
Kétesélyes a dolog, és ezzel mind a ketten tisztában vannak.
- Tudod, milyen rémes már időtlen idők óta kőbe zárva tengődni? Egyik dimenzióhoz se tartozni igazán? Kérlek, Pinetree, gyere vissza, engedj ki a börtönömből – egy pillanatra Bill elhallgat, valami sóhajtásszerű dolgot csinál, majd Dipperre szegezi a tekintetét.
- Nem – rázza meg a fejét teljesen egyszerűen, mindenféle színjáték nélkül.
- Ejnye, ez így egyikünknek se lesz jó. Én magányosan, te kialvatlanul, a testvéred pedig gyanakvóan…
- Mabelt ne rángasd bele!
- Ha jól emlékszem, előbb benne volt, mint te. És az emlékeim soha nem csalnak. Neked is rémlik az az eset, amikor a bácsikádnak és a testvérednek is hazudtál? Gyönyörű pillanat volt, de vajon Mabel is értékelné?
- Nem hinne neked – felesel Dipper, aki rögtön összerakja, mit forgat a fejében Bill.
- Elég lenne, ha elkezdene kételkedni. Ismerős érzés, amikor a saját gondolataid emésztenek fel, nem igaz? Vajon Bill igazi-e, vagy sem… – rövid szünet és önfeledt kacaj, majd olyan közel hajol a fiúhoz, amennyire az engedi. – Elárulok egy titkot, rendben? Bill Cipher jelenleg annyira valódi, amennyire csak lehetséges, és rád vár, hogy még inkább az lehessen.
A szinte elsuttogott szavak mázsás súlyként nehezednek közéjük. Bill, mint aki jól végezte dolgát, figyeli a fiút, aki viszont a gondolataiba merülve teljesen figyelmen kívül hagy mindent.
- Rendben – Dipper nem emeli fel a pillantását a plafon hajszálrepedéseiről. – De nem csak neked lehetnek feltételeid – lassan ejti ki a betűket, majd a tekintetét is ugyanilyen csigatempóval szegezi a háromszög nagy, döbbentségről árulkodó szemére. Dippert elégedettséggel tölti el, hogy végre sikerült igazán meglepnie ezt a démoni lényt.
- Én kérek, nem pedig feltételeket szabok, és úgy gondolom, tökéletesen megfelelne neked az, ha többet nem zaklatnálak titeket éjszakánként.
- Hidd el, hogy egy idő után távol tudnálak tartani valahogy – Dipper igyekszik magabiztos hangot megütni, muszáj, hogy legyen beleszólása, különben ismételten csak a bábja lesz Billnek. – De előbb azt mondd el, mit szeretnél tőlem.
- Szabadíts ki – vágja rá Bill, akinek nem fér a fejébe, miért kell agyonmagyarázni mindent.
- Ennyi?
A válasz valami olyasmi, amit egy háromszögtől csak és kizárólag bólintásnak lehet értelmezni.
- És szerinted belemennék egy olyan alkuba, ahol én annyit kapnék cserébe, hogy nem látunk többet az álmainkban? Utána mi lenne? Szabadon mászkálnál, kedvedre rombolnál, eltüntetnéd a normális világ határait, hogy azokat a hozzád hasonló izéket betelepíthesd ide?
- Te jó ég, ezzel most vérig sértesz – dünnyög Bill sértődötten. – De igen, nagyjából erre gondoltam. Vagy neked nem lenne elég ennyi? – Érdeklődik, miközben unottan egy semmiből termett gumilabdát dobál a két keze között. – Nagyon céltudatos és telhetetlen lettél azóta, amióta utoljára láttuk egymást – a szeme sarkából vet csak egy gyors pillantást a mozdulatlannak tűnő fiúra, miközben tovább zsonglőrködik a kék labdával.
- Nem hagyom magamat újra csőbe húzni az egyik alkuddal – húzza el a száját Dipper.
- Rendben – felel könnyedén a háromszög, nem hiszi, hogy bármi meglepővel tudna szolgálni a srác. – Mit szeretnél, Pinetree? De aztán siess, nehogy úgy kelljen kezet fognunk, hogy ne maradjon időd mindent részletezni, hamarosan felébredsz – beszéd közben a fejük fölé mutat, ahol vízszerűen remeg és hullámzik minden. Dipper háta borsózni kezd, ahogy rájön, tényleg egyre fogy az idejük, ha Bill se tudja olyan tökéletesen uralni az álomképeit.
- Miután kiszedlek abból a vacak szobrodból, ne tudd használni az erődet. Semmi trükk, semmi varázslat, semmi megszállás. Csak te leszel, Bill, teljesen emberien.
Ahogy elhagyják a fiú ajkát az utolsó szavai, Bill már nem csak az emberi tudatalatti ingoványos határait érzi, hanem a testék körülfogó szobrot is. A kép hol homályos, hol erős, de félő, hogy bármelyik pillanatban eltűnik minden.
Nincs ideje átrágni magát a feltételeken, egyszerűen előrenyújtja a kék lángokban fürdő, energiától izzó jobbját.
- Válaszolj! – Kiált Dipper, mert már ő is távolodik az álomképtől, ám addig nem áll szándékában kezet fogni a démoni lénnyel, mielőtt az ki nem mondja, amit hallani akar.
- Rendben, áll az alku – a válasz sietősen érkezik. – Július elejéig kiszabadítasz, én pedig erőtlen, emberi vacak leszek. Alku. Tökéletes.
Dipper bólint, és előrenyújtja a kezét. Mielőtt felébredne, egy pillanat erejéig megperzseli a szavak béklyója, és már egyáltalán nem kételkedik a háromszög viszonylagos valódiságában.
Bill erősebbnek véli érezni a döbbentségét az őt körülfogó ezüst- és kőrészecskéknél. Tisztán emlékszik rá, hogy se a fiú, se a lány nem volt ott, amikor bekerült a börtönébe. Ez az egész egy különös, szerencsétlen véletlen műve, egyfajta mellékhatása annak, hogy visszafordították azt, amit ő elkezdett. A fejében egyik zaklatott gondolat üldözi a másikat, nem képes megnyugodni ez után az éjszaka után.
Ha Dipper tud az erdőben álló szoborról, muszáj volt arra sétálnia. Mindegy, hogy véletlenül talált rá, vagy szánt szándékkal keresett valami kézzelfogható maradványt, ott volt nála, és ő erről még csak nem is tudott, abban az időben túlságosan kába volt mindenhez.
A másik, ami nem hagyja nyugodni Billt az az, hogy a fiú egy hatalmas sakkot adott neki az alkudozásuk során, és még csak vissza sem vághat, mert az álmok is el vannak napolva.
Nem tehet már semmit azon kívül, hogy várakozik, méghozzá szépen csendben, egyedül az erdő közepén, a fejében kiabáló hangokkal.
Pinetree – mind közül ez a leghangosabb, mintegy figyelmeztető jelzésként, hogy az ikreknek már nincs választásuk, mindenképpen el kell jönniük.

következő ⏩          

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése