oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. február 18., szombat

Halandói problémák

Ahhoz képest, hogy már lassan négy éve árnyvadásznak vallom magam ((az vagyok, és kész)), most először éreztem rá késztetést, hogy szenvedtessem, akarom mondani, szerepeltessem a szereplőket egy rövidebb valamiben.
Szóval blablabla, MALEC FOR LIFE na és Wagnus, de velük kapcsolatban rajtam kívül csak két hű támogatóról tudok.




   Malec
   x valahol a Mennyei tűz városa után játszódik, de a Történetek az Árnyvadász Akadémiárólt figyelmen kívül hagytam
   x Magnus néhol magnusos, néhol nem
   x elméletileg szomorú, gyakorlatilag majd kideríted, Kedves Olvasó
   x körülbelül 2500 szó, egész rövid




A két férfi összegabalyodva fekszik az ágyon. A bordó bársonyfüggönyt este csupán egy hanyag mozdulattal vonták a méretes ablaküveg elé, így a napfény itt-ott képes utat törni magának, láttatni engedve a fekete selyemtakaró alól kivillanó hófehér, hegekkel és fekete tintával borított testrészeket, melyek éles kontrasztot alkotnak a másik testhez tartozó makulátlan barnasággal. Még annak is teljesen ellentétesnek tűnnének, aki most vetné rájuk élete első pillantását, ismerni se kell őket.
- Hmm - kómás mormogás tör fel Alexander Lightwood torkából, miközben az árnyvadász vérét meghazudtoló, már-már szerencsétlen mozdulattal az arca elé kapja a kezét, hogy elbújjon egy pimasz napsugár elől.
A mocorgásra az eddig viszonylag mélyen alvó Magnus Bane tudata is elkezd ébredezni, az agya akaratlanul is feldolgozza az ingereket - Alec hozzásimuló és meleg testét, a takaróra húzott hűvös ágyneműt, a gyomrában lapuló enyhe éhséget. Mielőtt kinyitná a szemeit, közelebb húzódik Alechez, és belecsókol a nyakába.
- Jó reggelt - dünnyög a még mindig fénymentes reggelre vágyó fiú rekedten, de azért az egyik kezével lustán átöleli a férfi derekát.
- Mindig az van, amikor itt vagy - mosolyodik el Magnus, és ezen a csípős, novemberi reggelen a szerelme gyönyörű, kék szeme az, amit először megpillant. - És tudod, mi lenne legalább ilyen jó még? - Érdeklődik Alec fölé könyökölve, akiben így nyugodtan gyönyörködhet. Mindig is lenyűgözték a szép dolgok, főleg az olyan makacs természettel rendelkező emberek, akik fekete hajjal és szikrázóan kék szemekkel voltak, illetve vannak megáldva.
- Micsoda? - Kérdez vissza a kicsit feszengő Alec, aki annak ellenére, hogy szinte állandóan szebbnél szebb bókokat hall a boszorkánymestertől, még mindig nem hiszi el, mennyire szép, méghozzá kívül-belül.
- Ha az összes reggel ilyen lenne.
Magnus, hogy elvegye a mondandója mögöttes, igencsak komoly tartalmát, szórakozottan rákacsint Alecre, miközben reménykedik abban, a fiúnak nem fog leesni, mi is a mondandója lényege. Persze miért is lenne ekkora szerencséje, a következő pillanatban a kék szemekben felismerés csillan, a Magnus alatt eddig nyugodtan fekvő test megfeszül, a gondolatai kiülnek az arcára, ami csakis reggelente és Magnus társaságában fordul elő.
- Mire gondolsz? - A boszorkánymester hangja halk, és semmi pénzért nem mozdulna. Ismeri már annyira a fiút, hogy tudja, nem tanácsos egérutat adni neki, mert azonnal kihasználná. A feszültség észrevehetően, de megállíthatatlanul szivárog be kettejük közé.
- Magnus, te is tudod, hogy nem lesz ilyen az összes reggel - felel óvatosan Alec, jó szokásához híven gondosan megválogatva a szavait. Magnus ezt a tulajdonságát egyszerre imádja és utálja, nagyon szívesen leitatná egyszer a szerelmét, hogy az végre kihajítsa a szemetesbe a gátlásait.
- De lehetne - von vállat tettetett könnyedséggel a boszorkánymester.
- Figyelj, ne most beszéljünk erről, nekem mennem kell - rázza meg a fejét a fiú, közben pedig máris próbál óvatosan kikelni az ágyból, amit Magnus beletörődve ugyan, de hagy is.
- Nem várod meg, amíg összedobok valamit reggelire? Éhes vagyok, és ha jól emlékszem, tegnap este nem vacsoráztál.
- Majd eszek valamit az Intézetben - legyint Alec.
Magnus az ágyban marad, a gondolataiba révedve figyeli a szégyellős árnyvadászfiút, aki a takarójába burkolózva keresi a ruháit. Viszonylag hosszú időbe telt, mire sikerült rávennie Alecet arra, hogy aludjon meztelenül, de Magnus - ha képes lenne megöregedni - a további szemérmetlenségekre való rászoktatásba biztosan beleőszülne.
- El sem gondolkodsz azon, hogy milyen lenne, ha együtt laknánk? - Áll Alec elé Magnus szomorúan, mielőtt az mindenféle búcsú nélkül kilépne a lakásból. A rossz hangulatát elrejtve felemeli a jobb kezét, és megigazítja a fiú fekete, rémesen egyszerű pulóverén lévő láthatatlan gyűrődéseket.
- Majd talán egyszer - motyog Alec, és még egy ideges vállvonást is megereszt.
- Alexander, ez nevetséges, már egy éve együtt vagyunk - szól a boszorkánymester durvábban, mint akart volna, de a sértettség nagy úr, nem tud neki parancsolni. - Az Angyalra, szólalj már meg!
- Édes vagy, hogy ennyire átvetted a beszédstílusomat - ereszt meg a fiú egy félmosolyt, amit a férfi normál esetben viszonozna, de most csak egy gondterhelt sóhajra telik tőle.
- Egy árnyvadász és egy boszorkánymester, mi?
- Bizony - bólint Alec, kerülve a másik tekintetét.
- Ez a probléma, ugye?
A beálló csend fájdalmas, olyan, mintha szakadékot alakítana ki kettejük között, és ki tudja, hogy csak közéjük áll-e, vagy bele is zuhannak. Alec az előbbit választaná, nem hajlandó megszólalni, a gondolatai ellentétesek, nem tudja, mit is mondhatna, vagy hogyan fogalmazhatná meg a benne kavargó érzéseket.
- Azt hittem, ezen már túljutottunk...
- Magnus, engedj ki, mennem kell - Alec hangja halk, egy hajszál választja el attól, hogy bárki nyugodt szívvel jellemezhetné azzal a szóval, hogy esdeklő.
- Hova? Felnőtt férfi vagy, azt csinálsz, amit csak akarsz, szóval a kell igazából azt takarja, hogy menni szeretnél, vagy nem?
- De árnyvadász is vagyok! - Fakad ki Alec, ami mindkettejüket meglepi. Néhány másodpercig döbbenten merednek egymásra, majd kitör kettejük közt a káosz; a sápadt fiú hebegve kér elnézést, magyarázkodik, míg a boszorkánymester a fejét rázva hajtogatja, hogy nem történt semmi. Mindketten tudják, hogy az utóbbi hazugság, és mivel Magnusnak egy ideje Alec a mindene, nem szeretné elfedni az igazságot, így ügyet se vet az árnyvadászfiú tiltakozására, miközben a varázsereje segítségével bezárja az ajtót, és a rendezetlenül rendezett nappaliba vezeti. Magnus Bane már csak ilyen - könnyedén a kezébe veszi az irányítást.
- Az előbb mintha azt mondtad volna, azt csinálok, amit akarok - mormog az orra alatt Alec, aki karót nyelten ül Magnus tegnap esti pizzájának a dobozán.
Vagyis nagyon remélem, hogy ez csak a doboza - a fején átfutó gondolattal együtt egy visszafogott fintor ül ki az arcára, de még az Angyalért se mozdulna.
- Amíg nem hülyeségekkel próbálkozol, mindenképpen - von vállat Magnus.
- Ez nevetséges, engedj haza, majd ha visszajövök, megbeszéljük - köti az ebet a karóhoz a fiú, aki egyszerűen nem hajlandó ránézni a boszorkánymesterre.
- Igazából nem is kell megbeszélnünk - a szavak könnyedén jönnek ki Magnus szájából, de a szemét rég nem termelődött könnyek csípik. Még ő maga is elfeledkezett róla, milyen az, amikor az ember a sírás elfojtásával küszködik, és a torkában a nyelést egy hatalmas gombóc akadályozza. Sőt, néhány évtizede abban a tudatban élt - egészen eddig a pillanatig -, hogy kezd olyanná válni, mint a kísértetnek tetsző, halhatatlan társai, akik csak eljátsszák, hogy élnek. Hogy mekkorát tévedett!
- Nem? - Kérdez vissza Alec, a hangja bizonytalan, megijeszti, hogy ilyennek látja szerelmét, de fel szeretne lélegezni, és a bejárati ajtó túloldalára kerülni.
- Nem, nagyon jól tudom, miért nem szeretnél ide, vagy teszem azt, a világ másik felére költözni egy olyan személlyel, mint amilyen én vagyok - Magnus szünetet tartana, de mivel Alec szólásra nyitja a száját, gyorsan folytatja, ugyanis nem akarja hallani a véget nem érő, valamilyen szinten hazug tiltakozást. - Mert mindig ugyanide lyukad ki minden, nem igaz, Alexander? Az árnyvadászok angyali, tökéletes lények, akik elítélendőek, ha egy alvilágival említik őket egy mondatban, te pedig az egyikükkel nagyon is bensőséges kapcsolatot ápolsz. Jaj, szegény, kicsike Lightwood fiú most őrlődik az érzelmek malmában, ugye? Legyen jó árnyvadász és fordítson hátat annak az alviláginak, aki minden bizonnyal rossz hatással van rá - mert gondolom, ilyeneket hallasz az Intézetben, vagy Idrisben, amikor nem vagyok veled -, vagy hallgasson a szívére és legyen boldog? Mert ennyiről lenne szó, és az első lehetőségnek valójában nem is kellene léteznie, ha az önmaguk által agyonistenített árnyvadászok nem lennének ennyire begyöpösödöttek és konzervatívak - egyre feldúltabban beszél, fel-alá járkál, alig veszi észre, hogy egy ideje már nem konkrétan kettejükről prédikál, hanem a szerelme fajtáját szapulja. Mikor erre rájön, megtorpan, és egy feldúlt, ám sajnálkozó pillantást vet az immár árgus szemekkel őt figyelő Alecre. - Csak annyit szeretnék mondani, hogy a te döntésed, nem szeretnék rád erőszakolni semmit, de én gondolkodás nélkül téged választanálak.
Alec megtörten bólint, majd - mivel képtelen bármit kicsikarni magából, ami méltó válasz lenne Magnus őszinte beszédére - szó nélkül odalép a boszorkánymesterhez, aki egy darab fa módjára hagyja, hogy a fiú magához vonja, szeretete jeléül szoros ölelésben részesítse. Kár, hogy Magnus szíve többre vágyik, örömmel kisajátítaná a fiatal Alecet, hogy kiélvezhessen vele minden egyes tovatűnő másodpercet az örökkévalóság végtelen évszázadaival dacolva.

Sajnálom, majd csütörtökön megbeszéljük, rendben? Tudod, hogy nem akartam összeveszni veled. Addig átgondolom az egészet, és előállok valami fantasztikus ötlettel!
xoxo a te Aleced
Magnus semmi perc alatt vegyes érzelmek hatalmába kerül.
Először is Alec és a fantasztikus ötletek valahogy nem komálják egymást, és erre nagyon hamar rájött, még akkoriban, amikor semmi se volt biztos köztük. Másodszor itt van a türelmetlenség, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, két napig el kell majd magát foglalnia valamivel, méghozzá a kékszemű, makacs, ám imádnivaló fiú nélkül. A harmadik, kicsit sem elhanyagolható dolog pedig az utolsó három szó, mert eddig az árnyvadászfiú soha nem jelentette ki, hogy Magnusé lenne. A rossz előérzetről pedig inkább tudomást se vesz, csak ír egy gyors választ, majd felhívja Catarinát.
- Ha megint Alec lesz a téma, a huszonnyolcas teremben fekvő beteg helyett magamnak adom be a morfiumot - szól bele a nő a telefonba, így Magnus jobbnak látja, ha egy gyors, az időjárás szeszélyességére vonatkozó megjegyzés után bontja a vonalat.


Alec túlságosan elcsigázottnak és figyelmetlennek tűnik még ezen a fénytelen, hideg estén is, amikor a már szokásosnak nevezhető kis csapat elindul, hogy utánanézzen egy kétes ügynek. Jace váltig állítja, hogy a tündérek csak hülyítik őket, és ebben a hónapban háromszor elkövetett gyilkosság csak egy kezdő sorozatgyilkos munkája. Isabell - Claryvel ellentétben - sejti, hogy a szőke szépfiú csak azért szeretné ezt a munkát kivételesen az idősebb árnyvadászokra hagyni, mert sokkal komfortosabban érezné magát, ha a parabataiát a négy fal között tudná tartani. És habár ez a szándék megkérdőjelezhetetlenül szép, kivitelezni szinte lehetetlen, és azon kívül, hogy Clary kedvesen megkérdezi tőle, hogy mégis mi lelte, nem történik semmi.
- Nem maradsz itthon? Hamar visszaérünk majd, addig rendelhetnél valami kaját - próbálkozik Izzy még egyszer utoljára, mielőtt az álcázott, tetőtől talpig feketébe öltözött csapat ki nem lép az Intézet kapuján. A felelet mindössze egy néma fejrázás, amitől a fekete tincsek belehullnak a fiú arcába, aki gondolatban annyira messze jár, hogy eszébe se jut megigazítani a kusza frizuráját. A lány megérti, hogy jelenleg semmit se fog kihúzni a testvéréből, és itthon se fogja tudni tartani, így kelletlenül ugyan, de feladja az aggódó rokon szerepét.



Néhány figyelmetlen pillanat, három újszülött vámpír, fojtogató köd, fájó szív, összevissza száguldó gondolatok - ez az öt tényező mintha receptre megírt halál lenne, Alexander Lightwood máris a nedves, számára jéghidegnek tűnő betonon hever. A nyakára két sziklaszilárd kéz tapad. Alec riadtan bámul bele támadója sötétbarna íriszeibe, amiket az oxigénhiány és az egyre fogyatkozó ereje miatt egy idő után mandulavágású, sárga cicaszemeknek vél látni.
Magnus arca lebeg előtte, a szomorkás mosolyra húzódó szája, pontosan úgy, ahogyan utoljára látta, pedig a torka kétségbeesetten igyekszik átjárót nyitni a légcsöve és a külvilág között. Bárcsak meg tudná neki mondani, mennyire szereti!
A tüdeje ég, a benne lévő alacsony nyomást automatikusan ki szeretné egyenlíteni, a bordái felemelkednének, de hiába, nem jön friss oxigén, a vámpír fojtogatja.
Meg fogja ölni, ezt Jace is tisztán látja, de már késő, nem tud ellene mit tenni, még a saját harcát vívja. Az általában magabiztosan és kecsesen mozgó fiú teste most remeg, az indulatai még veszélyesebbé, furcsamód gyönyörűvé teszik őt. Dühíti a tudat, hogy későn tűnt fel neki, Alec mennyire szorult helyzetben van, legszívesebben lekaszabolna mindenkit, hogy aztán tökéletes némaságban sirathassa parabataiát.
Alec egyre tompábban érzékel mindent, lassan az utolsó szálak is elszakadnak, semmi nem tartja többé ezen a világon. Az utolsó, amit érez, egy fülsüketítő roppanás, ami csakis belőle származhat - talán a nyakából, de nem biztos, ugyanis minden olyan könnyű, nem érez fizikai fájdalmat...
Csak a lelke sír és szenved. Egy boszorkánymestert hagy hátra, akinek végeláthatatlan évei vannak hátra, méghozzá nélküle. Ismét egyedül marad, és hiába tudja, hogy ő csak egy a sok volt szerelme közül, mindig a jelen a legvalóságosabb és legfájdalmasabb.
Alexander Lightwood az utolsó erejével ki szeretné mondani, mennyire szereti azt a férfit, aki mellett életében először teljesen fel merte vállalni önmagát, és aki oly' sok mindent előcsalogatott belőle. El szeretné mondani, hogy egyik vitájuk se számít már, csakis a boldog, együtt töltött pillanatokra érdemes emlékezni, még akkor is, ha Magnus emlékeinek tárháza hatalmas. Milyen kár, hogy nem készítettek fotókat!



Furcsa és csodálatos, mennyi kétségbeesett gondolat fut át egy haldokló agyán, méghozzá alig egy-két pillanat alatt, amíg kileheli az élet utolsó szikráját is. Alexander Lightwood látja a ködben szellemalaknak tűnő barátait - igen, még az idegesítő kis Claryt is ide lehet sorolni -, róluk tudja, hogy a családjával együtt valahogyan meglesznek. Elvégre akármilyen szomorú is, erről szól az életük, nem?
De mi van Magnusszal, a halhatatlan szerelmével? Hiába történt már vele ilyesmi rengetegszer, Alec valahonnan sejti, a férfi nehezen fog megbirkózni az elvesztésével, így az ő elhagyása a legfájdalmasabb. Bárcsak elölről kezdhetné; bárcsak lett volna mersze, hogy bevallja, imádná, ha együtt élhetne vele, és minden reggelük csodásan indulhatna.




A boszorkánymester kelletlenül tápászkodik fel, amikor valaki rátenyerel odakint a csengőre. Fontolgatja, hogy nem nyit ajtót, hiszen egyszer mindenki meg szokta unni a próbálkozást, de aztán mégiscsak erőt vesz magán, és úgy, ahogy van - babakék, csillogó köntösöstül és mamuszostul - az ajtóhoz csoszog. Meglepődik, amikor egy igencsak zaklatott és remegő Claryvel találja szembe magát, így azon kívül, hogy egy suta kézmozdulattal beinvitálja, nem tesz mást.
Vajon az árnyvadászok eljutottak arra a pontra, hogy azért is hozzám szaladjanak, ha nem tudják, mit vegyenek fel? - Gondolkodik el Magnus, amint alaposan szemügyre veszi a végtelenül unalmas fekete öltözetet, ami szinte mindenhol takarja a lány aprócska testét. Borzalmas, hogy ezeknek semmi önálló ízlésük nincsen! - Kesereg körülbelül századszor az árnyvadászok nyilvánvaló ízlésficama miatt.
- Magnus - a lány vékony hangja furcsán nehéznek tűnik, és ahogy Magnus ráemeli a pillantását, észreveszi a szempillák tövében összegyűlt, kibuggyanni készülő könnycseppeket.
- Mi történt? - Kérdezi a halhatatlanokra jellemző érdeklődéssel teli érdektelenséggel, miközben automatikusan páncélt emel a szíve, és úgy alapjában véve, önmaga köré. A hosszú élet elviselésének titka az egészséges mértékű érzéketlenség, hogy el kell tudni fogadni a múlandóságot és a veszteséget, amik mindig ott loholnak az ember sarkában. A lehulló falevelek, az ősz végén elfagyó virágok, a levadászott, ártatlan őz - mindezek szinte észrevétlenül mutatják be, milyen az, amikor egyik pillanatról a másikra valami megszűnik létezni. Magnus tökéletesen tisztában van azzal, hogy az emberek és árnyvadászok kérészéletűnek számítanak az ő örök fiatalsága mellett, és ha mindegyikért ugyanannyi könnyet hullatna, az összes haláleset ugyanúgy megrázná, mint az első egynéhány, akkor belőle is szép lassan elszivárogna az életenergia, és egy idő után nem lenne több egy folyamatosan kesergő, emlékekből élő árnyéknál.
Márpedig Magnus Bane évszázadokkal ezelőtt elhatározta, hogy belőle soha nem lehet árnyék, történjék bármi is.
- Alec... - nyögi ki valahogyan a lány, akinek az arcát máris könnyek elapadhatatlannak tetsző csíkjai szelik át. Nem kell többet mondania, a boszorkánymester könnyedén leszűri a lényeget, és zúgó, ködös fejjel biccent egyet, majd leroskad a kanapéra.
Magnus páncélja megremeg, egyáltalán nem olyan könnyű figyelmen kívül hagynia a görcsbe ránduló gyomrát, a gondolatait betöltő sikoltó tagadást, a sokkszerű fájdalmat, ami letaglózza, szinte béklyóba köti az egész testét. Zihálva a térdén könyöklő kezeibe temeti az arcát, a tekintetét a bolyhos szőnyegre szegezi, habár nem jut el a tudatáig a vörösen és fehéren örvénylő színkavalkád. Megérzi a vállán Clary aprócska kezét, ami ugyanúgy remeg, mint a lány összes porcikája, de még mindig masszívabb, mint maga Magnus, aki úgy érzi, minden szétcsúszik, és darabokra fog törni.
Ennek nem szabadott volna bekövetkeznie, legalábbis egyelőre biztosan nem. Magnus könnyedén fel tudja idézni Alec bőrének illatát, amit a közös fürdőzéseik alkalmával imádott a legjobban, ugyanis akkor lehetett a legkevésbé érezni a harcok beleivódott, szúrós aromáját. A fiatal fiú álomszép kék szemeit is látni véli, amik csakis Magnus számára váltak teljesen őszintévé, és a hozzá tartozó arc, amely mindig kivirult, amikor megpillantotta a boszorkánymestert. Egy kósza másodpercre fantomérzetként megjelenik a hozzásimuló karcsú, ám izmos test is, amivel szerelmesen ölelte át esténként.
A férfit kicsinálja a múlt idő, olyan ez, mint nyílt sebbe kést döfni.
Magnus torkából egy halk szipogás tör fel, későn ébred rá, hogy pontosan azt a forgatókönyvet követi, amit nem lenne szabad. Felidézi az elveszített személy más számára talán jelentéktelen tulajdonságait, hagyja, hogy a védelmi rendszere csődöt mondjon; mélységes gyászba süllyed.
Kit érdekel, hogy menekülök az érzelmek elől vagy nem, úgyse hozom egyikkel se vissza Alecet, hát akkor? - A frusztrált gondolattal együtt zokogni kezd, tökéletesen megfeledkezve a vele együtt síró lányról. Hosszú évtizedek óta először engedélyezi magának, hogy a negatív érzelmei rabul ejtsék, a fájdalom beszivárogjon a sejtjeibe, és felhánytorgassa magának az olyan értelmetlen kérdéseket, amik úgy kezdődnek, hogy "mi lett volna, ha".
Mi lett volna, ha nem merül fel közöttük az összeköltözés veszélyes témája?
Mi lett volna, ha Magnus hagyja egyszerűen elsétálni az egyelőre még önmagával viaskodó fiút?
Mi lett volna, ha Alec bevallja, fél, mit szólnak ahhoz, hogy egy alvilági férfival osztja meg az életterét?
Mi lett volna, ha Magnus nem ad haladékot Alecnek, hanem megkereste volna, és addig beszélgettek volna, míg nem született volna tökéletes megoldás?
Mi lett volna, ha Izzy tovább próbálkozott volna, esetleg nem hagyja, hogy Alec velük tartson?
Túl sok a bizonytalanság, a feltételes mód és a múlt idő...
Ezek után jönnek a néma kívánságok, a szerelmes szív néma haldoklása, ami küzdve ugyan, de tovább ver, hiába él át olyan fájdalmakat, amikbe könnyedén bele lehetne halni.
A végeredmény persze megmásíthatatlan - Alexander Lightwood örökre lehunyta a szemét, míg Magnus Bane-é ugyancsak ennyi ideig nyitva fog még maradni, együtt élve a gyásszal és a bűntudattal.
Hogy beszélhettem vele így?

6 megjegyzés:

  1. hát te jó ég
    ez most nagyon ütött
    a Malec szívem zokog, de kit érdekel, mert ez gyönyörű

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hehe, én meg itt kárörvendek álmos fejjel, valamiért bírom, ha ilyeneken sír valaki :c
      najónajónajó, be normal, liz - örülök, hogy gyönyörűnek tartottad + érzelmi reakciód is volt <3
      xx

      Törlés
  2. Hát ez olyan szép volt. :) nagyon jól írsz :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, simogatja a lelkemet ez a néhány szó, amit írtál, de tényleg ^^
      xx

      Törlés
  3. Ahe, ez olyan édes és szomorú volt egyben. Életet adott, közben megölt. Amúgy most öljél meg - komolyan - én miért Will-t és Jem-et képzeltem oda? D": Kár, hogy még nem ismerem úgy Alec-et és Magnus-t, még a Lightwood-ok fel sem tűntek, de Magnus elméletileg a következő fejezetben fel fog. (Komolyan Camille szeretője volt?! Azt hittem full meleg)
    Na de eeeez, kikészített. Nagyon-nagyon tetszett, kár, hogy én nem tudok ilyen egyszerű témákban helyt állni és az egyszerű fogalmazás sem az én stílusom :/ Na majd egyszer.
    Nagyon várom a következő árnyvadászos/pokoli szerkezetes/Wagnus meg egyéb párosításos irományod! (ideje lenne elolvasni a Színjátékot, babe)
    A designoddal kapcsolatban meg mindjárt írok!
    xxLejem

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hehehe, bírom az érzelmi reakcióidat.;)))
      Egyébként igenigenigen, olvasom majd a Színjátékot, de most kötelezőkön KÉNE átrágni magamat, ehw...
      Khm, akkor ha megengeded, én lerohanlak üziben, hogy akkor most mizu nálad az árnyvadászokkal. oO
      ÖRÜLÖK, HOGY TETSZETT, KÖSZÖNÖM, HOGY ÍRTÁL!!! <3
      xx

      Törlés