oldalak

főoldal olvasnivaló a blogról személyes chat cserék

2017. január 21., szombat

Mi értelme?

Nem tudom eldönteni, hogy ez így oké-e, kicsit más lett, mint amilyennek terveztem. Pontosabban a vége sikeredett kicsit szentimentálisra, amit nem akartam, de valahogy így alakult. Mindegy, el lehet képzelni máshogy is, elvégre Chrisnek se ezek az első (vagy utolsó) ilyen hangulatú napjai.
Ja, és Chris nem filozófus alkat, csak ő ezt még nem tudja.
+ Hamarosan valami hosszabbal jelentkezek, addig igyekezzetek ne padlóba fulladni (ez egy előzetes megjegyzés volt a "valami hosszabb"-hoz).
+ + A hamarosan előtt pedig ki tudja, mi lesz.


   x még mindig saját karakter, még mindig vezetéknév nélküli Chris
   x rövidke és értelmetlen, de hazudhatom azt, hogy ez volt a célom
   x szóismétlések - talán nem is annyira szembetűnő, de én lassan hülyét kapok a fiú, illetve lány szótól (ez a rövid története annak, miért nem komálom az E/3-at)



Az ecsetet lágy mozdulatok irányították, a végén lévő kék festék finoman, ám annál biztosabban, lassacskán beszínezte a vászon jelentős részét. A fiú keze egyáltalán nem remegett, a homlokát a koncentrálás ráncai torzították el, a szemei csak félig látták a kialakuló képet, valamiféle belső ösztön vezérelte, mikor merre húzza a vonalakat.
Egyszer csak megállt minden, mintha az idő a kinti fagyos időjárással együtt jégbe fagyott volna. Chris kettőt pislogott, szürkéskék íriszei már nem a készülő festményt látták, hanem az egyszerű, színes pacákat és a befejezetlen, valahogy bizonytalannak látszódó vonalakat. Minden más volt, pedig nem történt semmi – a porszemek ugyanúgy a polcokon pihentek már ki tudja, mióta, a hangfalból szünet nélkül szóltak a kedvenc zenéi, az utcáról már hosszú percek óta egy autó riasztójának a vijjogása szivárgott be a tetőtéri lakásba.
A változást nem a külvilágban kellett keresni, hanem az eddig lázasan festegető fiúban.
Chris ismét mozgásra kényszerítette a kezét, csakhogy az egészet valahogy értelmetlennek és feleslegesnek érezte. Ő maga se tudta, miért, ám egyelőre képes volt eltüntetni a különös gondolatokat, folytatta a képet.
Másnap Chris a nyitott könyv előtt hasalt, aminek jó néhány oldalát a fejébe kellett volna varázsolnia úgy két hete, de úgy volt vele, hogy bőven ráér a második vizsgára tanulni. A homlokát ráncolva olvasta el hatodszor az egyik különösen kacifántos mondatot, miközben idegessége látható jeleként szép lassan eltüntette az ujjairól a csillogó, fekete körömlakkot.
Életképtelennek érezte magát, mindent lehetetlennek és értelmetlennek látott.
Hagyta, hogy az addig állát támasztó keze a matracra zuhanjon, ezzel együtt pedig úgy terült el, akárcsak egy úttestre vasalt béka – persze a különbségek nyilvánvalóak voltak, de azért ez a hasonlat felettébb tetszett a szenvedő srácnak.
A végtagjait láthatatlan súlyok és végtelen, egymásba gabalyodó láncok szegezték az ágyhoz, a lelkét sűrű köd lepte el, a gondolatai mintha a megszokott sebességet megtagadva, gyök kettővel vánszorogtak volna. Elviselhetetlen volt az egész, teljesen felesleges, Chris képes lett volna kínjában üvölteni, esetleg elbújni a puha takarója alá, és lehetőleg ott maradni az idők végezetéig.
Nem akart tanulni, ez tiszta sor. Hiába hajtogatta, mintegy szent mantraként mindenki azt, hogy muszáj, neki nem fűlött hozzá a foga, méghozzá néhány nyilvánvaló ok miatt. Az egyik ilyen az volt, hogy habár kisebb korában okosnak számított, mára világossá vált, hogy nem ő a következő Einstein, a tudás nem sétál bele magától a kócos fejébe. A következő a lustasága, pontosabban a szorgalom teljes hiánya volt. Nagyon sok dologról vélekedett úgy, ha valami nem sikerül neki elsőre – jelen esetben, ha nem önként és dalolva vésődnek bele a tények az agyába –, azt jobb hagyni a francba. Na és ami talán a legtöbbet nyomott a latba az az egyszerű tény, hogy a zsigereiben vélte érezni, bármit is csinál, soha nem lesz belőle senki. Ezt a gondolatmenetet követve hamar eljutott oda, hogy akkor felesleges lenne bárminemű erőfeszítést tennie, mert neki aztán tökéletesen mindegy volt, hogy tanult vagy tanulatlan senki válik belőle majd egy szép napon, akire egy sokkal szebb és sokkal távolabbi napon bizony nem fog emlékezni a kutya se. Magyarul biztos volt abba, hogy majd egyike lesz az egykor nevet viselő, ám valódi névvel nem rendelkező, örökké alvó halottaknak.
A fiú kábultan feltornászta magát ülő helyzetbe, egy laza mozdulattal lelökte a padlóra a könyvet, majd elnyújtózott a dohányzóasztalon heverő telefonjáért.
Ugyan megfordult a fejében, hogy rajzolhatna valamit, ugyanarra jutott, mint a tanulással kapcsolatban. Mi értelme lett volna a színeknek egy darab papíron?
- Neked nem a holnapi vizsgádra kéne készülnöd?
Chris frusztrált sóhajt hallatott, egyáltalán nem kívánt válaszolni erre az egyértelmű kérdésre. Persze, hogy az lett volna a dolga, hogy a lakásán bújja a könyveit, éppen ezért üldögélt este tizenegykor egy McDonald’sban, és rágcsált lábszagú, de azért finom sültkrumplit. Egyértelmű, hogy Chris nem az az ember, aki könnyedén megbirkózik az olyan szavak súlyával, mint a felelősség, stresszhelyzet, vagy az elvárás.
- Bocs, hogy kérdezni mertem valamit, Mister Szeszély – dünnyögött a fiúval szemben ülő lány a kávéját kevergetve. – Elvégre én választottalak el téged a kedvenc sorozatodtól hosszú és bepótolhatatlan órákra – morgolódott tovább Yasmin.
- Úgy csinálsz, mintha nem tudnád bármikor elindítani az épp soron következő részt.
- Nem is tudom – feleselt a lány, akinek a kis vitájuk miatt hirtelen ki is ment a fejéből, milyen apropóból jött ide.
- Pedig biztos vagyok benne, hogy kened-vágod a forgatókönyvet, annyiszor láttad már.
A társalgásuk itt elapadt, percekig nem csináltak mást, csak eszegettek és iszogattak. Végül – és természetesen – Yasmin enyhült meg először, és pillantott a teljesen magába forduló srácra.
- Mi a baj, Chris?
Egyikőjüknek se volt erőssége a köntörfalazás, de azért a fiú megdöbbent a kérdésen – legalábbis erről tanúskodott az elkerekedett szempár.
- Minden – nyögte ki néhány másodpercnyi csend után, de nem csak ennyit szándékozott válaszolni. A homlokát ráncolva gondolkodott, igyekezett megfogalmazni azt az érzést, ami belülről már napok óta emésztette, és ma este kerítette teljesen a hatalmába.
- Aha, tényleg szörnyű dolog megbukni – csúszott ki Yasmin száján az öt rövidke szó, amivel csak annyit ért el, hogy a barátja egy szúrós pillantással próbálkozzon a kinyírásával.
- Nem amiatt vagyunk itt – dőlt hátra a székén Chris, aztán egy nagyot sóhajtva beletúrt a szanaszét meredező sötét hajába. – De egyébként nem érdekelne, ha a holnapi se sikerülne – tette hozzá egy vállvonás kíséretében.
- Pénzes szülők, meg ilyenek – motyogott Yasmin, és habár ez a megjegyzés sértő volt, a fiú nem vette magára, hiszen vidámabb napokon együtt szoktak ezen az aprócska tényen tréfálkozni.
A csend egyszerre volt nehéz és könnyű – a lány békésnek érezte, a fiú nyomasztónak és meg akarta törni, habár nem egészen tudta, hogyan is fogjon hozzá. Eltelt néhány perc, Chris a sajtburgerét bontogatta, mikor hirtelenjében elöntötte a megvilágosodás fénye.
- Nem gondolkodtál még azon, hogy minek járunk mi erre az istenverte egyetemre?
- Ööö… - Yasmin zavartan nézte az előtte ülő Christ. Ismerte már annyira, hogy tudja, ez az este egy lesz a sok közül, amikor a fiú őt használja a vásznának. Persze nem szó szerinti értelemben, csupán annyiról volt szó, hogy Chris könnyedén szokott úszni az érzelmek tengerében, csakhogy néha előfordul egy-egy vihar, ami összezavarja, és olyankor bizony szüksége van egy olyan emberre, aki eljátssza neki a bólogató kiskutya szerepét. Ez a verzió természetesen nagyon leegyszerűsített változata az ehhez hasonló alkalmaknak, de Yasmin szeretett rájuk így tekinteni.
- Mert világos, hogy úgyse fogunk semmi maradandót alkotni – folytatta Chris anélkül, hogy megvárta volna a lány válaszát. – Persze jöhetnél azzal, hogy ez a hely nem arról szól, de… - azzal egy legyintéssel elintézte az egészet, mintha nem is mondott volna semmit.
- Annyira nem értelek – somolygott Yasmin elgondolkodva, mire Chris csak vállat vont.
- Olyan rossz – motyogott a fiú, jóformán ügyet se vetett az őt fürkésző lányra. – Minden egyes nap minden egyes percében tökéletesen a tudatában vagyok annak, hogy soha nem lesz belőlem senki se, de mégse adhatóak fel csak úgy a dolgok, mert… - elakadt, nem tudta folytatni, és habár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy túlzott, nem volt szándékában helyesbíteni.
- Mert? – Vonta fel az egyik szemöldökét Yasmin. Megtanulta már kezelni Chris időszakos letargiáját, ami általában akkor jött rá, amikor sok a kötelessége, vagy nagyon unatkozik. Ám most a kész – és a fiúhoz illően kicsit zavaros – válasz helyett csak egy bizonytalan fejrázást kap.
- Ezért ülünk itt – mutatott körbe Chris egy lendületes kézmozdulattal, majd beleharapott az időközben kihűlt szendvicsébe. – Nem találtam semmilyen értelmesnek mondható választ – grimaszolt, majd letette a sajtburgert.
- Aha – sóhajtott Yasmin, és lopva a finoman csuklójára simuló karórára nézett. – Mit is értesz a feladás alatt?
- A szüleimen való élősködést – nevetett fel Chris, ám hamar abbahagyta, mert a lány még csak el se mosolyodott. – Jaj, ne már, Yas! Ez már nem a középkor, amikor elég lefestened egy titokzatosan mosolygó nőt, és a neved örökre kitörölhetetlen lesz a történelemből.
- Már megint itt tartunk? – Lepődött meg a lány.
- Hol?
- Ott, ahol depresszióba esel azért, mert nem vagy se híres, se kiemelkedően tehetséges – magyarázott már-már szenvtelenül Yasmin.
- Ez fájt – dünnyögött Chris.
- Csak kimondtam azt a néhány szót, amivel imádsz az őrületbe kergetni, mert a vége oltári nagy hazugság.
A beszélgetésük persze egy üres kör maradt, aminek az eredménye az volt, hogy mindkettejük idejéből elvett másfél bepótolhatatlan órát. Yasmin nem tudott mit kezdeni a fiúval. Igazából soha nem is tudott, csak annyit szokott tenni általában a barátjáért, hogy meghallgatja, illetve igyekszik mellette lenni. Chris, mintha egy másik dimenzióból érkezett, különös látogató lett volna, akit egyszerre könnyű és nehéz megérteni – mikor az ember azt hiszi, kiismerte, mindig jön egy újabb, felfedezetlen réteg. Yasmin talán ezért is szerelmes belé szinte visszavonhatatlanul és természetesen viszonzatlanul.
Mikor elbúcsúztak, futólag megölelték egymást. A lány az autója mellett állva figyelte a fiú távolodó alakját. Nem aggódott, hozzászokott már ezekhez a hangulatváltozásokhoz. Elképzelni se tudta volna, milyen unalmas lenne az élete Chris váratlan ötletei és értelmetlen magyarázatai nélkül.
A fiú fél óra múlva fittyet hányva a mínusz nyolc fokra, egy játszótéren üldögélt a libikóka egyik végén, játszótársa a magány volt.
Még mindig mindent ugyanolyan nehéznek és kényszeredettnek érzett, mintha egy olyan labirintus épült volna köré egyik pillanatról a másikra, aminek valójában nincs kijárata, és neki az a sorsa, hogy örökre a végeláthatatlan folyosókon bolyongjon.
Márpedig neki esze ágában se volt eltévedt lelket játszani, választ akart – hogy mire, igazából nem tudta.
Motiválatlan, lehangolt és kicsit tehetetlen volt.
Nem volt kedve semmihez, mindenben csak a leendő kudarcot látta, meg se fordult a fejében a siker – legyen szó a vizsgájáról vagy a festegetésről. Nem találta az értelmét egyiknek se, lövése se volt arról, melyiket miért csinálja.
Minden egyes mozdulatot és szót feleslegesnek gondolt, valaki már biztosan végigjárta ezt az utat őelőtte, tehát a szíve mélyén úgy volt vele, hogy minek törje magát, ha úgyse alkothat valami újat.
Ellökte magát, és mielőtt elkezdett lefelé tartani a talaj felé, egy röpke, szinte lemérhetetlen pillanatig mintha nem hatott volna rá a gravitáció. A levegő csípős volt, egy lélek se járt arrafelé rajta kívül, a kis ösvény menti lámpák tompa fénye alig jutott el a libikókáig – minden olyan békés volt, a hideget leszámítva a fiú nagyon szívesen maradt volna úgy örökre.
Akkor aztán feloldozást nyerhetne minden nyomasztó dolog alól, nem hajtana végre értelmetlennek tűnő feladatokat, amik azon kívül, hogy lefoglalják és mosolyt csalnak az arcára, nem sokat érnek.
Hirtelen felpattant, már nem is érdekelte semmi, úgy gondolta, megtalálta a választ.
A mosoly, a boldogság – talán ezért csinálja azt a rengeteg, sokszor feleslegesnek tűnő tevékenységet. Legalábbis a festés ide tartozik, ebben biztos volt, és habár ez közel sem kielégítő válasz, egyelőre megnyugvást talált, és napok óta először érezte úgy, hogy kényelmesen, mindenféle nehézség nélkül képes levegőt venni.
Yasmin másnap délután örömmel fogadta Chris SMS-ét, ami arról szólt, hogy a vizsgáján már nemcsak arra használta fel a lapokat, hogy légből kapott vázlatokat firkáljon rájuk, és az se lepte meg, hogy amikor néhány órával később felhívta, nyoma se volt a tegnap esti letargiának, a fiú ugyanolyan beszédes és összeszedetlen volt, mint máskor.
Chris egyszerűen ilyen – egyelőre visszatért a megszokott dolgaihoz, de ki tudja, mikor fogja ismét elsodorni egy gondolat, vagy mikor talál ismét mindent értelmetlennek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése